Noha Jákób isteni utasításnak engedelmeskedve hagyta el Padam-Aramot, mégis rossz érzésektől gyötörve tette meg a hazafelé vezető utat, melyen húsz évvel ezelőtt menekültként járt. A bűn, hogy megcsalta atyját, még mindig gyötörte. Tudta, hogy hosszú száműzetése ennek a bűnnek a közvetlen következménye volt, és éjjel-nappal erről gondolkodott. A lelkiismeret vádló szava nagyon megnehezítette útját. Amikor feltűntek szülőföldje dombjai a távolban, a pátriárka mélyen megindult. Egész múltja élénken felidéződött benne. Bűne emlékezetével együtt azonban Isten kegyelmének gondolata, az isteni segítség és vezetés ígérete is eszébe jutott. {PP 195.1}
Útja vége felé közeledett, és Ézsaura gondolva újra nyomasztó sejtelmek kezdték kínozni. Ézsau, Jákób szökése után az atyai vagyon egyedüli örökösének tekintette önmagát. Jákób visszatérésének hírét hallva félelem ébredt benne, hogy testvére az örökséget jön visszakövetelni. Ézsaunak most módjában állt, hogy ha akarja, nagy bajt okozzon fivérének. Még erőszakra is vetemedhet, és nemcsak bosszúvágyból, hanem azért is, hogy biztosítsa a már évtizedek óta sajátjának tekintett vagyon egyedüli és zavartalan élvezetét. {PP 195.2}
Az Úr ismét a mennyei gondviselés jelével támogatta Jákóbot. Amikor Gileád hegyétől dél felé tartott, angyalok két seregét látta meg, amelyek elölről, és hátulról körülvették táborát, és velük tartottak, mintha őriznék őket. A száműzetéséből hazatérő Jákób visszaemlékezett hajdani bétheli látomására, aggódó szíve pedig megkönynyebbült a bizonyíték láttán, hogy a mennyei követek, akik Kánaánból való menekülése alkalmával reményt és bátorságot öntöttek lelkébe, visszatérésekor is őrizői lesznek. Azt mondta: „Isten tábora ez; és elnevezte annak a helynek nevét Mahanáimnak”, azaz „két seregnek, vagy két tábornak”. {PP 195.3}
Jákób azonban mégis úgy érezte, hogy tennie kell valamit biztonsága érdekében. Ezért békéltető üdvözlettel hírnököket küldött bátyjához. Pontosan megmondta nekik, hogy milyen szavakkal köszöntsék Ézsaut. A két fivér születése előtt jövendölés hangzott el: az idősebb fog szolgálni az ifjabbiknak. Azért hogy ennek emlékezete nehogy keserűséget okozzon, Jákób meghagyta a szolgáknak, hogy küldetésük „az én uramhoz, Ézsauhoz” szól, ha pedig Ézsau elé járulnak, úgy beszéljenek gazdájukról, mint „a te szolgádról, Jákóbról”. Hogy eloszlassa Ézsaunak azt a félelmét is, miszerint szegény vándorként érkezik vissza, aki igényt tart atyai örökségére, jó előre megüzente: „Vannak pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt.” (I. Móz. 32:3–5) {PP 195.4}
A szolgák azonban azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ézsau négyszáz emberrel közeledik, és a barátságos üzenetre választ sem adott. Biztosra vették, hogy bosszút akar állni. A tábort rettegés fogta el. „Igen megijedt Jákób.” Viszszafordulni nem lehetett, előre menni pedig félt. Fegyvertelen és védtelen serege teljesen készületlen volt egy ellenséges támadásra. Két csapatra osztotta őket, hogyha az egyiket támadás érné, a másik elmenekülhessen. Hatalmas nyájaiból bőkezű ajándékot küldött Ézsaunak, újabb barátságos üzenettel. Mindent megtett, ami csak módjában állt, hogy bátyja ellen elkövetett bűnét jóvátegye és a fenyegető veszedelmet elhárítsa. Azután alázatosan és bűnbánattal isteni segítségért könyörgött: „Te mondtad nekem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, s jól teszek veled. Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél; mert csak pálcámmal mentem által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsau kezéből; mert félek őtőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe.” (I. Móz. 32:1–12) {PP 196.1}
Elhagyatott hegyvidék volt ez, vadállatok, rablók és gyilkosok tanyája. Jákób magára maradva, védtelenül borult a földre. Éjfélre járt az idő. Mindaz, ami az életben kedves volt neki, távol volt tőle, veszélynek és halálnak kitéve. A legnagyobb keserűséget azonban az a gondolat okozta, hogy az ő bűne sodorta veszedelembe az ártatlanokat. Fájdalmas kiáltásokkal és könnyezve járult Istene elé. Hirtelen egy kéz nehezedett rá. Azt hitte, hogy ellenség tör életére, tehát igyekezett támadója kezéből megszabadulni. A sötétben mindketten azért küzdöttek, hogy a másik fölébe kerekedjenek. Egyetlen szó sem hangzott el, de Jákób minden erejét megfeszítette, és ellenállása egyetlen pillanatra sem lankadt. Miközben így küzdött életéért, bűnösségének tudata nehezedett a lelkére; felelevenedtek előtte bűnei, hogy elzárják Istentől. De rettenetes szorultságában megemlékezett Isten ígéreteiről és teljes szívvel könyörgött kegyelméért. A tusakodás egészen hajnalhasadtáig folytatódott, amikor is az idegen Jákób combjára tette ujját és ő abban a pillanatban megsántult. A pátriárka most ismerte fel ellenfelének kilétét. Ráeszmélt, hogy mennyei küldöttel harcolt és ezért nem tudott győzelmet aratni fölötte, szinte emberfeletti erőfeszítése árán sem. Krisztus, „a szövetség angyala” volt az, aki megjelent Jákóbnak. A pátriárka most harcképtelenné vált, és kínzó fájdalmaktól szenvedett, de nem lazított szorításán. Töredelmes bűnbánattal, megtörve kapaszkodott az angyalba, „sírt és könyörgött neki” (Hós. 12:4), áldásért esedezve. Biztosítékot akart kapni, hogy bűne megbocsáttatott. Még testi fájdalmai sem tudták elterelni erről a gondolatait. Elhatározása egyre erősebbé, hite egyre buzgóbbá és kitartóbbá vált, a legvégsőkig. Az angyal szabadulni igyekezett; sürgette: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal”; de Jákób így felelt: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” (I. Móz. 32:26) Ha ez kérkedő, önhitt elbizakodottság lett volna, akkor Jákób azonnal megsemmisül; azonban ez éppen annak az embernek a bizonyossága volt, aki megvallva a saját méltatlanságát, mégis bízik a szövetségét megtartó Isten hűségében. {PP 196.3}
Jákób most világosan átlátta jellembeli hibáját, mely ahhoz a bűnéhez vezetett, hogy az elsőszülöttségi jogot csalással szerezze meg. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel igyekezett elérni azt, amit Isten a maga idején és módján elvégzett volna. Annak bizonyítékául, hogy bűnei megbocsáttattak, Jákób neve is más lett. A helyett, amely bűnére emlékeztette, új nevet kapott, ami győzelmének emlékét őrizte. „Nem Jákóbnak (»más helyét elfoglaló«-nak), mondatik ezután a te neved – mondta az angyal –, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28) {PP 197.2}
Jákób elnyerte az áldást, amely után sóvárgott. Bűnét, hogy csalt és bátyja helyét kívánta, Isten megbocsátotta. Élete válsága immár a múlté volt. Kétely, kétségbeesés és lelkiismeretfurdalás keserítették eddig az életét, de most mindez megváltozott; az Istennel való megbékélés édes nyugalma töltötte el a lelkét. Nem félt többé a bátyjával való találkozástól. Isten, aki megbocsátotta bűnét, Ézsau szívét is befolyásolhatja, hogy elfogadja öccse megalázkodását és bűnbánatát. {PP 198.1}
Mialatt Jákób az angyallal küzdött, egy másik mennyei követ Ézsaut látogatta meg. Ézsau látta testvérét álmában, húszéves száműzetésben, távol az apai háztól; látta anyja halála felett érzett fájdalmát; látta, hogyan veszik körül Isten seregei. Ézsau elbeszélte ezt az álmát katonáinak és megparancsolta nekik, hogy ne ártsanak Jákóbnak, mert atyja Istene van vele. {PP 198.2}
A két csapat közeledett egymáshoz, a puszták ura harcosait vezetve; Jákób pedig feleségei, gyermekei társaságában, pásztorok és szolgálólányok kíséretében, akiket nyájak és csordák hosszú sora követett. A pátriárka botjára támaszkodva, előrement, hogy köszöntse a katonák csapatát. Sápadt és erőtlen volt az éjszakai küzdelemtől, lassan ment, a fájdalmak minden lépés után megállásra kényszerítették, de arcáról öröm és békesség sugárzott. {PP 198.3}
A megsebesített szenvedő ember láttára „Ézsau eleibe futott és megölelte őt, nyakába borult, s megcsókolta őt, és sírtak” (I. Móz. 33:4). E jelenet láttán még Ézsau durva katonái is elérzékenyültek. Bár elmondta nekik álmát, mégsem tudták, minek tulajdonítsák a vezérükben végbement változást. Noha látták a pátriárka gyengeségét, aligha gondolhatták, hogy éppen gyengesége az ereje. {PP 198.4}
A Jabbok partján töltött gyötrelmes éjszakán, amikor úgy tűnt, hogy közvetlenül a pusztulás előtt áll, Jákób megtanulta, hogy milyen hiábavaló az emberi segítség, mennyire alaptalan az emberi erőbe vetett bizalom. Belátta, hogy egyedüli segítséget csak attól várhat, aki ellen olyan gyalázatos módon vétkezett. Gyámoltalansága és méltatlansága tudatában esedezett Istenhez a töredelmes bűnösöknek ígért kegyelemért. Ez az ígéret volt a biztosítéka, hogy Isten megbocsát és elfogadja. A menny és a föld elmúlnak, de Isten szava megáll mindörökké – ebbe kapaszkodott félelmetes küzdelmei közepette. {PP 198.5}
Jákób tapasztalata a küzdelemnek és gyötrelemnek ezen az éjszakáján azt a megpróbáltatást vetíti elénk, amelyen Isten népének kell átmennie, közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt. Jeremiás próféta, szent látomásban bepillantást nyert ebbe a korba: „A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség… Miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj, mert nagy az a nap, annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból.” (Jer. 30:5–7) {PP 201.1}
Amikor megszűnik Krisztusnak az ember érdekében végzett közbenjárása, akkor kezdetét veszi a nyomorúság ideje. Addigra már minden egyes lélek sorsa eldől, és nem lesz már engesztelő vér, hogy megtisztítson a bűntől. Amikor Jézus mint az ember Isten előtti közbenjárója, leteszi tisztét, elhangzik majd az ünnepélyes kijelentés: „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” (Jel. 22:11) Akkor Isten visszavonja a földről Lelkének fékező erejét. Ahogy Jákóbot is halállal fenyegette haragos bátyja, úgy forog majd veszélyben Isten népe is, mert a hitetlenek megsemmisítéssel fenyegetik őket. Ahogy a pátriárka egész éjjel küzdött, hogy megszabaduljon Ézsau kezéből, úgy kiáltanak majd az igazak Istenhez éjjel és nappal, hogy szabadítsa meg őket ellenségeiktől, akik körülveszik őket. {PP 201.2}
Sátán vádolta Jákóbot Isten angyalai előtt, jogosnak tartva, hogy bűne miatt megölhesse; ő késztette Ézsaut is, hogy öccse ellen vonuljon; és miközben a pátriárka az egész éjszakát végigküzdötte, Sátán arra törekedett, hogy a bűntudat súlya alatt elcsüggessze, Istenbe vetett bizalmát megtörje. Amikor Jákób kétségbeesésében megragadta az angyalt és könnyhullatás közepette esedezett hozzá, a mennyei hírnök, hogy hitét próbára tegye, szintén emlékeztette bűnére, és távozni akart tőle. Jákób azonban nem engedte, hogy elutasítsa őt. Hiszen tapasztalta, hogy Isten kegyelmes, és ezért irgalmának karjaiba vetette magát. Bűnbánatára hivatkozott, és szabadulásért könyörgött. Amikor visszatekintett életére, majdnem elcsüggedt; azonban szorosan átkarolta az angyalt, és gyötrelmes sírással tárta elé kérelmét, mindaddig, amíg kivívta a győzelmet. {PP 201.3}
Ilyen tapasztalaton mennek át Isten gyermekei is a gonosz hatalmak elleni végső küzdelmükben. Isten megpróbálja hitüket, kitartásukat, szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán arra törekszik, hogy esetük reménytelenségének gondolatával megrettentse őket; el akarja velük hitetni, hogy bűneik túl nagyok ahhoz, hogy bocsánatot nyerjenek. Mélyen átérzik fogyatékosságaikat, és miközben életük elvonul előttük, minden reményük szertefoszlik. De megemlékezve Isten végtelen kegyelméről és őszinte, mély bűnbánatukról, ígéreteire hivatkoznak, melyeket Krisztus által adott a tehetetlen, bűnbánó bűnösöknek. Hitük nem inog meg, amikor imáikra nem kapnak azonnal feleletet. Megragadják Isten erejét, miként Jákób megragadta az angyalt, és ez lesz lelkük kiáltása: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” {PP 202.1}
Ha Jákób korábban nem bánta volna meg a bűnét, hogy bátyjától csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot, Isten nem hallgathatta volna meg imáját, nem oltalmazta volna meg életét. Így lesz ez a megpróbáltatás idején is. Ha Isten népének be nem vallott bűnökkel kellene szembesülnie, miközben félelem és gyötrődés kínozza őket, akkor vereséget szenvednének; a reményvesztés kioltaná hitüket és nem lenne elegendő bizalmuk, hogy küzdjenek Istennel a szabadításért. De miközben mélységesen átérzik méltatlanságukat, életük nem rejteget titkolt bűnöket. Bűneiket Krisztus engesztelő vére már eltörölte, és nincs azokról emlékezés. {PP 202.2}
Sátán sokakkal elhiteti, hogy Isten elnézi az élet kisebb dolgaiban tanúsított hűtlenségeiket, de az Úr megmutatta Jákób iránti bánásmódjában, hogy semmiképpen sem szentesítheti vagy tűrheti el a rosszat. Mindazokat, akik mentegetik vagy leplezik bűneiket, és megengedik, hogy azok ott maradjanak a mennyei könyvekben bevallatlanul és megbocsátatlanul, le fogja győzni Sátán. Minél több a hitbeli ismeretük, minél tiszteletre méltóbb helyet töltenek be földi művében, annál bántóbb az eljárásuk Isten szemében, és annál biztosabb a nagy ellenség győzelme. {PP 202.3}
Mégis, Jákób története a bizonyíték, hogy Isten nem veti el azokat, akiket a bűn ugyan hálójába kerített, de őszinte bűnbánattal visszatértek hozzá. Önmaga alárendelése és bizakodó hit által nyerte el Jákób azt, amit elvesztett, amikor saját erejével harcolt. Isten így tanította meg szolgáját arra, hogy csak isteni erő és kegyelem adhatja meg számára a sóvárgott áldást. Az utolsó napokban élők ugyanezt fogják tapasztalni. Amikor veszedelmek környékezik őket és csüggedés tör a lélekre, az engesztelő áldozat érdemeibe kell kapaszkodniuk. Semmit sem tehetünk magunktól. Tehetetlen érdemtelenségünkben csak a megfeszített és feltámadott Üdvözítő érdemeiben kell bíznunk. Soha senki nem veszhet el, amíg Benne bízik. Vétkeink hosszú, sötét lajstroma nyitva áll a végtelen Isten tekintete előtt. Ez a lista teljes, egyetlen törvényszegésünk sem hiányzik róla. De Isten, aki hajdan meghallgatta szolgái kiáltásait, meghallgatja ma is a hittel mondott imákat és megbocsátja áthágásainkat. Megígérte, és meg fogja tartani a szavát. {PP 202.4}
Jákób győzött, mert kitartó és eltökélt volt. Tapasztalata a küzdő imádság erejét bizonyítja. Most kell megtanulnunk a kitartó, győzelmes ima, a tántoríthatatlan hit leckéit. Krisztus egyháza vagy a keresztény hívő ember legnagyobb győzelmeit nem képességei, műveltsége, gazdagsága vagy az emberek kegye által aratta. Ilyen győzelmek csak az ima titkos helyein, Isten fogadótermeiben arathatók, amikor a komoly, tusakodó hit belekapaszkodik az erő mindenható karjaiba. {PP 203.1}
Akik nem hajlandók megtagadni minden bűnt, akik nem könyörögnek komolyan Isten áldásáért, azok nem is fogják elnyerni. De mindenki, aki Jákóbhoz hasonlóan megragadja Isten ígéreteit és olyan kitartó, mint ő volt, az győzni fog, miként Jákób is győzött. „Hát az Isten nem szolgáltat-e igazságot az ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy igazságot szolgáltat értük hamar.” (Lk. 18:7–8) {PP 203.2}
