Jákób, akit Ézsau haragja halállal fenyegetett, száműzöttként menekült el az apai háztól; magával vitte azonban atyja áldását. Izsák megújította vele a szövetség ígéretét, és megparancsolta neki mint a szövetség örökösének, hogy Mezopotámiából, anyja családjából vegyen feleséget. Jákób mégis aggodalmakkal teli szívvel indult magányos útjára. Kezében vándorbottal több száz kilométert kellett megtennie, kóbor, vad törzsek lakta országokon át. Lelkiismeretfurdalása, félénksége arra késztette, hogy kerülje el az embereket, nehogy bátyja felkutassa és nyomára akadjon. Félt, hogy örökre elvesztette azt az áldást, melyet Isten akart adni neki; Sátán pedig ott settenkedett, hogy kísértéseivel elcsüggessze. {PP 183.1}
Másnap este már messzire járt atyja sátraitól. Számkivetettnek érezte magát, és tudta, hogy mindez saját bűnének a következménye. Sötét kétségbeesés nehezedett lelkére, és imádkozni is alig mert. Elhagyatottsága annyira nyomasztóan hatott rá, hogy Isten oltalmának szükségességét úgy érezte, mint soha azelőtt. Sírva és mélyen megalázkodva vallotta meg bűnét, és bizonyítékért könyörgött, hogy Isten nem hagyta el végleg. Szíve bánata azonban nem enyhült. Minden önbizalmát elvesztette, és attól félt, hogy atyái Istene elvetette őt. {PP 183.2}
Isten azonban nem feledkezett meg Jákóbról. Kegyelmét kiárasztotta tévelygő, bizalmatlan szolgájára. Az Úr irgalmában éppen azt nyilatkoztatta ki Jákóbnak, akire szüksége volt – az Üdvözítőt. Jákób bűnt követett el, szíve azonban hálával telt el, midőn feltárult előtte az az út, amelyen visszajuthat Isten kegyelmébe. {PP 183.3}
A vándor a hosszú úttól kimerülten feküdt le a földre, egy követ tett feje alá vánkosul. Álmában egy ragyogó, fényes létrát látott, amelynek legalsó foka a földet, a legfelső pedig a mennyet érte. Ezen a sugárzó létrán angyalok szálltak fel és alá; fölötte a dicsőség Ura állt, és az Ő szava hallatszott a mennyből: „Én vagyok az Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene.” A földet, amelyen mint száműzött vándor feküdt, neki és utódainak ígérte Isten, azzal a megerősítéssel, hogy „tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei”. Azt az ígéretet nyerte el Ábrahám és Izsák, amit most Isten Jákóbnak is megújított. Majd, éppen elhagyatott és csüggedt állapotára tekintve, a vigasz és bátorítás szavait hallhatta: „És íme én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged, valahová menni fogsz, és visszahozlak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit neked mondtam.” (I. Móz. 28:13–15) {PP 183.4}
Az Úr tudta, milyen rossz befolyásnak és veszélynek lesz kitéve Jákób. Kegyelmében feltárta a jövőt a bűnbánó menekülő előtt, hogy megérthesse, mi Isten terve, és felkészülhessen a kísértésekkel szembeni megállásra, amelyek rátörnek, amikor majd egyedül kell megállnia bálványimádó, cselszövő és ravasz emberek között. Így mindig szeme előtt lebeg majd az a magasztos cél, amelynek elérésére törekednie kell; és állandóan hűségre fogja késztetni az a tudat, hogy általa teljesedik majd be Isten szándéka. {PP 184.1}
Ebben a látomásban a megváltás terve tárult fel Jákób előtt, nem teljes egészében, hanem azon részleteiben, melyek akkor lényegesek voltak számára. A titokzatos létra, amelyet Jákób álmában látott, ugyanaz volt, mint amelyikre Krisztus hivatkozott Nátánáellel folytatott beszélgetésében, amikor azt mondta: „Meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” (Jn. 1:52) Mindaddig, míg az ember nem lázadt fel Isten uralma ellen, szabadon érintkezhetett Istennel. Ádám és Éva bűne azonban elválasztotta a földet az égtől, az ember nem lehetett többé közösségben Alkotójával. A világ azonban mégsem maradt magára reménytelenül. A létra jelképezi Jézust, az Istentől rendelt közbenjárót. Ha Ő a maga érdemei által nem hidalta volna át a bűn okozta szakadékot, akkor a szolgáló angyalok nem érintkezhettek volna az elbukott emberrel. A gyenge és tehetetlen embert Krisztus köti össze a végtelen erő forrásával. {PP 184.2}
Jákób az éjszaka mélységes csendjében ébredt fel álmából. Látomásának fényes alakjai eltűntek. Szeme csak a környező dombok homályos körvonalait, fölötte pedig az ég ragyogó csillagait látta. De lelkében ott élt az az ünnepélyes tudat, hogy Isten vele van. A Láthatatlan jelenléte betöltötte a magányt. „Bizonyára az Úr van e helyen – mondta – és én nem tudtam… Nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja!” (I. Móz. 28:16–17) {PP 187.1}
„És felkelt Jákób reggel, és vette azt a követ, melyet feje alá tett, és oszlopul állította fel azt, és olajat öntött annak tetejére.” A fontos események megörökítésére szolgáló szokás szerint Jákób emlékoszlopot emelt Isten kegyelmének, hogy ha újból erre jár, megálljon ezen a szent helyen, imádni az Urat. A helyet pedig Béthelnek, „Isten házának” nevezte el. Mély hálával ismételte el azt az ígéretet, hogy Isten vele lesz; majd ünnepélyes fogadalmat tett: „Ha az Isten velem lesz, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret és öltözetül ruhát ad majd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr lesz az én Istenem; és ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lesz, és valamit adsz majd nékem, annak tizedét néked adom.” (I. Móz. 28:20–22) {PP 187.2}
Jákób itt nem feltételeket akart szabni Istennek, hanem az Úr ígéreteibe kapaszkodott, hogy övéi boldogulni fognak. Fogadalma csupán háláját, köszönetét fejezte ki Isten szeretetéért és kegyelméért. Jákób érezte, hogy Istennek jogos igényei vannak iránta, melyeket el kell ismernie, a mennyei kegyelem rendkívüli megnyilvánulásai viszontszolgálatot követelnek. Így késztessen minden áldás, amelyben részesülünk, viszonzásra a minden kegyelem szerzője iránt. A hívő embernek gyakran kellene elmélkednie elmúlt életén, hálásan idézve emlékezetébe Isten csodálatos szabadításait, segítségét a viszontagságok és megpróbáltatások között; emlékezni, hányszor nyitott utat előtte, amikor körülötte minden sötétnek és vészjóslónak tűnt, hányszor karolta fel, amikor közel állt az eleséshez. Ismerje fel mindezekben a mennyei őrangyalok oltalmának bizonyítékait. Ezeket a megszámlálhatatlan áldásokat látva, kérdezze gyakran töredelmes és hálás szívvel: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt. 116:12) {PP 187.3}
Időnket, képességünket és vagyonunkat az Úrnak kellene szentelnünk, aki ezeknek az áldásoknak sáfáraivá tett. Ha Isten rendkívüli közbenjárását élveztük, vagy új és váratlan áldásokban részesített, ismerjük el Isten jóságát, de ne csupán hálás szavakkal, hanem Jákóbhoz hasonlóan, műve javára hozott adományokkal és áldozatokkal. Ahogy állandóan részesülünk Isten áldásaiban, úgy állandóan adnunk is kell. {PP 187.4}
„És valamit adsz majd nekem – mondta Jákób –, annak tizedét néked adom.” (I. Móz. 28:22) Vajon mi, akik az evangélium teljes világosságát és kiváltságát élvezzük, elégedjünk-e meg azzal, hogy kevesebbet adjunk Istennek, mint adtak azok, akik az előző, kevésbé kedvezményezett szövetség alatt éltek? Mivel nagyobb áldásoknak örvendünk, nem fokozódtak-e ennek megfelelően kötelezettségeink is? De milyen kevéssé értékeljük! Milyen hiábavaló az igyekezet, hogy számtani szabályok szerint akarjuk hozzámérni időnket, pénzünket és szeretetünket az Ő felmérhetetlen, felfoghatatlan adományához! Tizedet adni Krisztusnak! Ó, milyen sovány alamizsna, szégyenletes viszonzása annak, ami olyan sokba került! A Kálvária keresztjéről szólít fel Krisztus a maradéktalan odaadásra. Mindazt, amivel bírunk, amik vagyunk, Istennek kellene szentelnünk. {PP 188.1}
Isten ígéretébe vetett új és maradandó hittel, a mennyei angyalok állandó jelenlétébe és védelmébe vetett bizalommal folytatta útját Jákób „a napkeletre lakók földjére” (I. Móz. 29:1). De mennyire különbözött jövetele Ábrahám szolgájának közel száz évvel azelőtti ideérkezésétől. A szolgáló nagy kísérettel érkezett: teveháton, arannyal és ezüsttel megrakodva. A fiú azonban egyedül, a gyaloglástól felsebzett lábbal, egy vándorbot volt minden vagyona. Mint annak idején Ábrahám szolgája, Jákób is a kút mellett telepedett le, és itt találkozott Rákhellel, Lábán kisebbik lányával. Most Jákób tett szolgálatot azzal, hogy elhengerítette a követ a kút szájáról és megitatta a nyájat. Miután elmondta, hogy kinek a rokona, Lábán családja szívesen befogadta. Noha vagyontalanul, örökrésze nélkül érkezett oda, néhány hét alatt meggyőződtek szorgalmáról és ügyességéről, és kérték, hogy maradjon náluk. Megegyeztek, hogy hét évig fogja szolgálni Lábánt Rákhelért. {PP 188.2}
A régi időkben az volt a szokás, hogy házassági szerződés kötésekor a vőlegény, körülményeihez képest, bizonyos összeget vagy annak megfelelő értékű más vagyontárgyat fizetett felesége atyjának. Ezt a házasság biztosítékának tekintették. Az atyák nem bízták lányuk életét és boldogságát olyan férfira, aki nem tudta családját eltartani. Ha a vőlegény nem volt elég ügyes, takarékos és tetterős, hogy ügyeit intézze, jószágot és földet szerezzen, akkor érdemtelennek tartották a házasságkötésre. Azokat is megpróbálták, akik semmit sem tudtak adni feleségükért. A nincsteleneknek megengedték, hogy dolgozzanak a szeretett lány atyjának, a szolgálat hossza pedig a kívánt hozomány értékétől függött. Ha a kérő hűen szolgált és egyebekben is érdemesnek bizonyult, feleségül nyerte a lányt; és amit időközben az atya veje munkája révén nyert, általában hozományul adták a lánynak a házasság megkötésekor. Lábán azonban mind Rákhel, mind Lea esetében önzően visszatartotta a hozományt, amelyet lányainak kellett volna adnia; erre hivatkoztak, amikor Mezopotámiából való elköltözésükkor azt mondták: „Minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette.” (I. Móz. 31:15) {PP 188.3}
E régi szokás, noha olykor Lábánhoz hasonlóan visszaéltek vele, általában jó eredménnyel járt. Azzal, hogy a kérőnek szolgálattal kellett menyasszonyát elnyernie, elejét vették az elhamarkodott házasságoknak; volt idő és alkalom kipróbálni a vőlegény vonzalmának mélységét, valamint a család fenntartására alkalmas voltát. Napjainkban rengeteg baj származik abból, hogy éppen az ellenkező utat követik. A feleknek nincs alkalmuk a házasság előtt egymás szokásait és hajlamait kiismerni, és a mindennapi életüket tekintve, valósággal idegenek egymás számára, amikor az oltár előtt összekötik életüket. Igen sokan csak későn jönnek rá, hogy nem illenek egymáshoz, és egyesülésük eredménye élethosszig tartó boldogtalanság. Gyakran a feleség és a gyermekek szenvedik meg a férj, az apa hanyagságát, alkalmatlanságát vagy gonosz szokásait. Ellenben, ha a kérő jellemét már a házasság előtt kipróbálnák, ahogy hajdan szokás volt, sok boldogtalanság elkerülhető lenne. {PP 189.1}
Jákób hét évig szolgált Rákhelért, és a szolgálat évei „csak néhány napnak tetszettek neki, annyira szerette őt” (I. Móz. 29:20). Azonban az önző és kapzsi Lábán, mivel meg akarta tartani ezt az értékes segítséget, kegyetlen csalást követett el azzal, hogy Leát adta oda Rákhel helyett. Mivel Lea is részese volt a csalásnak, Jákób úgy érezte, hogy nem tudná őt szeretni. Méltatlankodó szemrehányására apósa felajánlotta Rákhelt is feleségül, további hét évi szolgálat fejében. Lábán ragaszkodott ahhoz, hogy Jákób tartsa meg Leát is, különben szégyent hozna a családra. Jákób így kínos és kényes helyzetbe került; végül elhatározta, hogy megtartja Leát, és feleségül veszi Rákhelt. Rákhel maradt mindvégig Jákób egyetlen szerelme; iránta tanúsított előzékenysége azonban irigységet és féltékenykedést ébresztett, Jákób életét pedig megkeserítette a testvérfeleségek egymás közti versengése. {PP 189.2}
Jákób húsz évet töltött Mezopotámiában, Lábán szolgálatában, aki mit sem törődött a rokoni kötelékekkel, csak azon igyekezett, hogy kapcsolatukból hasznot húzzon. Tizennégy évi fáradságos munkát követelt két lányáért; a további időtartam alatt pedig tízszer is megváltoztatta Jákób bérét. Jákób mégis szorgalmasan és hűségesen dolgozott. Lábánnal folytatott utolsó beszélgetésük szavai élénken írják le lankadatlan, serény munkáját, melyet szívtelen gazdája javára végzett: „Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam, hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől.” (I. Móz. 31:38–40) {PP 190.1}
Szükséges volt, hogy a pásztor éjjel-nappal őrizze nyáját. Rablók és vadállatok gyakran törtek rájuk, és vakmerően fosztogattak, nagy pusztítást okozva a nyájban, ha nem őrizték gondosan. Jákóbhoz sok szolga tartozott, akik Lábán hatalmas nyájait őrizték, de Jákób volt értük a felelős. Az év bizonyos szakaszaiban neki magának kellett őriznie a nyájakat; a szárazságban védelmezni a szomjúság, a hideg hónapok alatt pedig az éjszakai fagy ellen. Jákób volt a főpásztor, az alkalmazott szolgák pedig a segédpásztorok. Ha a nyájból hiányzott, a főpásztor felelt a kárért; ha pedig a nyáj nem volt megfelelő állapotban, akkor ő vonta felelősségre a szolgákat, akiknek a gondjaira bízta az állatokat. {PP 190.2}
A pásztor szorgalmát, gondviselését és a rábízott gyámoltalan teremtmények iránti gyengéd részvétét gyakran felhasználták az ihletett írók, hogy ezzel az evangélium legbecsesebb igazságait szemléltessék. Krisztus népéhez való viszonyát gyakran hasonlítják a pásztorhoz. Aki a bűneset után látta, hogy nyája a bűn sötét útjain járva pusztulásra szánt. Azért, hogy megmentse ezeket az eltévelyedetteket, elhagyta Atyja házának minden dicsőségét és tisztességét. „Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem” – mondta. „És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul… s a föld vadai nem eszik meg őket.” (Ezék. 34:16, 22, 28) Hangja hallatszik, miközben nyájához hívogatja őket: „És sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől.” (Ésa. 4:5) A nyáj iránti gondviselése sohasem lankad. Megerősíti a gyengéket, enyhíti szenvedéseiket, a bárányokat karjaiba veszi és keblén hordozza. Juhai viszontszeretik: „Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól; mert nem ismerik az idegenek hangját.” (Jn. 10:5) {PP 190.3}
Krisztus mondja: „A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig, és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim.” (Jn. 10:11–14) {PP 191.1}
Krisztus, a főpásztor, nyája gondozását szolgáira, mint segédpásztorokra bízta; megparancsolta nekik, hogy ugyanaz az elkötelezettség vezesse őket, mint amelyet tőle láttak; érezzék át a rájuk bízott feladat szent felelősségét. Ünnepélyesen megparancsolta nekik, hogy hűek legyenek, táplálják a nyájat, erősítsék a gyengéket, élénkítsék a lankadókat és védjék meg őket a ragadozó farkasoktól. {PP 191.2}
Hogy nyáját megmentse, Jézus letette életét; és pásztorai figyelmét erre a szeretetre, mint példaképre irányítja. De „a béres, akinek a juhok nem tulajdonai”, nem törődik a nyájjal. Csak a haszonért dolgozik, csak önmagára gondol. Csak saját előnyét, hasznát keresi a rábízott nyáj érdekei helyett; a veszélyben pedig megfutamodik és otthagyja a nyájat. {PP 191.3}
Péter apostol így inti a segédpásztorokat: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak.” (I. Pt. 5:2–3) Pál pedig ezeket mondja: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett. Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jönnek tiközétek gonosz farkasok, akik nem kedveznek a nyájnak.” (Ap. csel. 20:28–29) {PP 191.4}
Akik pedig kellemetlen feladatnak tekintik, hogy a hű pásztorra háruló gondot és terheket felvegyék, szívleljék meg az apostol feddését: „Nem kényszerítésből, hanem örömest; nem rút nyereségvágyból, hanem készségesen”. A hűtlen szolgákat a Főpásztor felmenti tisztségükből. Krisztus a saját vérén vásárolta meg egyházát, és minden pásztor legyen tudatában, hogy a rábízott nyáj végtelen áldozatba került. Úgy tekintsen minden egyes juhot, mint felmérhetetlen értéket, és lankadatlanul igyekezzen, hogy egészségben, jólétben őrizze meg a nyáj tagjait. Az a pásztor, akit Krisztus lelkülete hat át, követni fogja az Ő önfeláldozó példáját, és állandóan munkálkodni fog a rábízottak javáért; a nyáj pedig fejlődni fog gondoskodása nyomán. {PP 192.1}
Mindenkinek számot kell majd adnia életéről és szolgálatáról. A Mester megkérdez majd minden pásztort: „Hol van a nyáj, mely néked adatott, a te dicsőségednek juhnyája?” (Jer. 13:20) Akit hűnek talál, azt gazdag jutalomban részesíti. „És mikor megjelenik a főpásztor – mondja az apostol –, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját” (I. Pt. 5:4). {PP 192.2}
Jákób, amikor már belefáradt Lábán szolgálatába, elhatározta, hogy visszatér Kánaánba, és így szólt apósához: „Bocsáss el engem, hadd menjek el az én helyembe, az én hazámba. Add meg nekem az én feleségeimet és magzataimat, akikért szolgáltalak téged, hadd menjek el, mert te tudod az én szolgálatomat, amellyel szolgáltalak téged.” De Lábán marasztalta, mondván: „Úgy sejtem, hogy teéretted áldott meg engem az Úr.” Tapasztalta ugyanis, hogy vagyona gyarapodott vejének keze alatt. {PP 192.3}
Jákób mondta: „Ami kevesed volt énelőttem, sokra szaporodott.” De időközben Lábán megirigyelte Jákób gyarapodását, mert „felette igen meggazdagodott a férfiú; és volt neki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara”. Lábán fiai osztották atyjuk féltékenységét és rosszindulatú beszédük Jákób fülébe jutott: „Valamije volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot. És látta Jákób Lábán orcáját, hogy íme nem olyan őhozzá, mint annakelőtte.” {PP 192.4}
Jákób már régen otthagyta volna ravasz rokonát, ha nem félt volna Ézsautól. Most veszélyben érezte magát Lábán fiai miatt, akik vagyonát ki akarták sajátítani és nem lehetetlen, hogy megkísérlik akár erőszakkal is megszerezni maguknak. Jákób kétségbeesetten gyötrődött, nem tudta mitévő legyen. Visszaemlékezett a Béthelben nyert kegyelmes ígéretre, és ügyét Isten elé vitte, Tőle kért irányítást. Álomban kapott választ imájára: „Térj meg atyáid földjére, a te rokonságod közé, és veled leszek.” {PP 193.1}
Lábán távolléte alkalmat adott az indulásra. A nyájat, a csordát gyorsan összeterelték és előreküldték; Jákób pedig feleségeivel, gyermekeivel, szolgáival átkelt az Eufráteszen, és a Kánaán határán lévő Gileád felé tartott. Három nappal Jákób szökése után Lábán értesült az eseményekről, és üldözőbe véve őket, a hetedik napon utol is érte a kis csapatot. Dühtől tombolva mindenáron visszatérésre akarta kényszeríteni őket, amit erőszakkal is végrehajthatott volna, mivel az ő csapata volt az erősebb. A menekülők csakugyan nagy veszélyben forogtak. {PP 193.2}
Az, hogy Lábán nem vihette véghez ellenséges szándékát, annak volt köszönhető, hogy Isten személyesen lépett közbe szolgája védelmére. „Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek – mondta Lábán –, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólított engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj” (I. Móz. 31:24, 29), tehát ne kényszerítse, de ne is csábítsa a visszatérésre. {PP 193.3}
Lábán visszatartotta lányai hozományát, Jákóbot pedig ravaszul megcsalta és keményen dolgoztatta; azonban az őt jellemző színleléssel szemére hányta titkos távozását, amivel megfosztotta az atyát attól a lehetőségtől, hogy búcsúlakomát rendezzen, és úgy bocsássa útjukra lányait, gyermekeikkel együtt. {PP 193.4}
Válaszában Jákób világosan rámutatott Lábán önző, kapzsi eljárására, viszont felszólította saját hűséges, becsületes szolgálatának elismerésére. „Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem lett volna – mondta Jákób –, bizony most üresen bocsátanál el engem. De megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel.” {PP 193.5}
Lábán nem tagadhatta a felhozott tényeket, ezért azt ajánlotta, hogy kössenek egymással szövetséget. Jákób beleegyezett, és a megállapodás emlékéül egy kőoszlopot emeltek. Ezt az oszlopot Lábán Micpának nevezte el, „őrtorony”-nak, hogy „az Úr legyen vigyázó közöttem és teközötted, amikor egymástól elválunk”. {PP 193.6}
„És mondta Lábán Jákóbnak: Íme e rakás kő és íme ez emlékoszlop, amelyet raktam énközöttem és teközötted. Bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett tehozzád, sem te nem jössz át énhozzám e rakás kő, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene és Nákhor Istene, és az ő atyjuk Istene tegyenek ítéletet közöttünk. És megesküdött Jákób az ő atyjának, Izsáknak félelmére.” (I. Móz. 31:48–53) A szerződés megerősítésére a felek ünnepet ültek. Az éjszakát baráti közösségben töltötték, napfelkeltekor pedig Lábán csapatával együtt távozott. Ezzel a búcsúval megszakadt minden összeköttetés Ábrahám fiai és Mezopotámia lakói között. {PP 194.1}
