Miért engedte meg Isten a bűnt?

„Az Isten szeretet” (I. Jn. 4:16): az Ő természete és törvénye a szeretet – ez mindig így volt, és így is lesz. „A magasságos és felséges, aki örökké lakozik”, akinek „ösvényei örökkévalóak”, s akinél „nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Ésa. 57:15; Hab. 3:6; Jak. 1:17) {PP 33.1}   

A teremtő hatalom minden megnyilatkozása a végtelen szeretet kifejezése. Isten uralkodása magában foglalja az áldások teljességét minden teremtett lény számára. A zsoltáríró így szól erről: {PP 33.2}   

„A Te kezed erős, jobbod méltóságos.
Igazság és jogosság királyi székednek alapja,
kegyelem és hűség jár orcád előtt.
Boldog nép az, amely megérti a kürt szavát,
orcád világosságánál jár ez, ó, Uram!
A Te nevedben örvendeznek egész nap,
és a Te igazságodban felmagasztaltatnak.
Mert az ő erejüknek ékessége Te vagy…
Mert az Úr a mi pajzsunk,
és Izráelnek szentje a mi királyunk.” (Zsolt. 89:14–19)
{PP 33.3}   

A jó és rossz közötti nagy küzdelem története – attól az időtől fogva, hogy a mennyben elkezdődött, a lázadás végső vereségéig és a bűn teljes kiirtásáig – szintén Isten változhatatlan szeretetét bizonyítja. {PP 33.4}   

A világegyetem uralkodója nem egyedül végezte jótékony munkáját. Volt egy társa – munkatársa, aki méltányolni tudta terveit, osztozni tudott örömében, amikor boldogsággal ajándékozta meg a teremtett lényeket. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt.” (Jn. 1:1–2) Krisztus, az Ige, Isten egyszülött Fia, egy volt az örökkévaló Atyával – azonosak voltak természetben, jellemben és szándékaikban. Ő volt az egyetlen lény, aki tanácskozhatott Istennel, akit az Atya be tudott avatni minden elgondolásába. „És hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének”; „származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Ésa. 9:6; Mik. 5:2) Isten Fia kijelenti magáról: „Az Úr az Ő útjának kezdetéül szerzett engem; az Ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem… amikor megállapította e föld fundamentumait: mellette voltam, mint aki mellette nőtt fel, és gyönyörűsége voltam mindennap, örvendezve Őelőtte minden időben.” (Péld. 8:22–30) {PP 34.1}   

Az Atya a Fia által teremtett minden mennyei lényt. „Mert Őbenne teremtetett minden… akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek.” (Kol. 1:16) Az angyalok Isten szolgái, akik ragyognak a fénytől, amely színétől örökké árad, és gyorsan suhannak szárnyaikon, hogy akaratát végrehajtsák. De a Fiú, Isten felkentje, az „Ő valóságának képmása”, „dicsőségének visszatükröződése”, „aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget”, mindnyájuk fölött áll (Zsid. 1:3). „Dicsőség trónja” volt „kezdettől fogva” az Ő szentélyének helye (Jer. 17:12); „igazságnak pálcája” az Ő országának pálcája (Zsid. 1:8). „Ékesség és fenség van előtte, tisztesség és méltóság az Ő szent helyén”, „kegyelem és hűség jár az Ő orcája előtt” (Zsolt. 96:6; 89:15). {PP 34.2}   

Mivel Isten kormányzásának alapja a szeretet törvénye, ezért minden értelmes lény boldogsága az igazság nagy alapelveivel való teljes összhangjától függ. Isten minden teremtményétől szeretetszolgálatot kíván – olyan szolgálatot, amely az Ő jellemének méltánylásából fakad. Nem leli örömét a kikényszerített engedelmességben, hanem mindenkinek szabad választást biztosít, hogy önként ajánlhassa fel szolgálatát. {PP 34.3}   

Amíg minden teremtett lény elismerte szeretetkötelezettségét, addig tökéletes volt az összhang az egész világegyetemben. A mennyei seregek számára öröm volt Teremtőjük akaratának teljesítése. Boldogok voltak, hogy dicsőségét visszatükrözhetik, és hogy dicsőíthetik Őt. És amíg az Isten iránti szeretet volt az elsődleges, az egymás iránti szeretet is önzetlen volt: nyoma sem volt a mennyei összhangot megbontó viszálynak. De változás állt be ebben a boldog állapotban. Volt valaki, aki visszaélt a szabadsággal, amelyet Isten adományozott teremtményeinek. Abban fogant meg a bűn, akit Isten Krisztus után a legjobban kitüntetett, aki a leghatalmasabb és legdicsőségesebb volt a menny lakói között: Lucifer, a „hajnal fia”, első volt az oltalmazó kérubok közt, szent és romlatlan. A nagy Teremtő előtt állt, és az örökkévaló Istent övező végtelen dicsőség sugarai áradtak rá. „Így szól az Úr Isten: Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál; rakva voltál mindenféle drágakövekkel… Voltál felkent oltalmazó kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban, attól a naptól fogva, melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned.” (Ezék. 28:12–15) {PP 35.1}   

Fokról fokra jutott el Lucifer odáig, hogy engedjen az önfelmagasztalás vágyának. Az írás így szól erről: „Szíved felfuvalkodott szépséged miatt, megrontottad bölcsességedet fényességedben...” „Ezt mondtad szívedben: …az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet... hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ezék. 28:17; Ésa. 14:13-14) Noha minden dicsőségét Istentől nyerte, ez a hatalmas angyal odáig jutott, hogy mindazt mégis a magáénak tekintette. Bár a mennyei seregek fölé magasztaltatott, nem elégedett meg helyzetével, és odáig merészkedett, hogy az egyedül a Teremtőnek kijáró tiszteletet kívánta magának. Ahelyett, hogy minden teremtett lény szeretetét és ragaszkodását mindenekelőtt Istenre igyekezett volna irányítani, azon fáradozott, hogy szolgálatukat és hűségüket saját magának biztosítsa. Arra a dicsőségre vágyva, amellyel a végtelen Atya ruházta fel Fiát, ez az angyalfejedelem olyan hatalomra tört, amely kizárólag Krisztust illette meg. {PP 35.2}   

Ezzel megtört a menny tökéletes összhangja. Lucifer hajlama, hogy önmagát szolgálja Teremtője helyett, aggodalmat ébresztett azokban, akik úgy gondolták, Isten dicsőségének kell az elsődlegesnek lennie. A mennyei tanácsban az angyalok kérlelték Lucifert. Isten Fia feltárta előtte a Teremtő nagyságát, jóságát és igazságosságát, valamint törvényének szent és változhatatlan voltát. Isten alapította a menny rendjét, s ennek elhagyásával Lucifer szégyent hozna Alkotójára és romlást saját magára. De a végtelen szeretettel és irgalommal elmondott figyelmeztetés csak az ellenállás lelkületét szította fel. Lucifer engedte, hogy elhatalmasodjék rajta a Krisztussal szembeni féltékenység, és még eltökéltebbé vált. {PP 35.3}   

Isten Fia elsőbbségének elvitatása és így a Teremtő bölcsességének és szeretetének kétségbevonása lett az angyalfejedelem célja. E cél elérésére összpontosította lángelméjének minden képességét, amely Krisztusé után az első volt Isten seregei között. De Isten, aki azt szeretné, hogy minden teremtményének szabad választása legyen, senkit sem hagyott védtelenül a megtévesztő álbölcselettel szemben, amellyel a lázadás igazolni akarta magát. Mielőtt kezdetét veszi a nagy küzdelem, táruljon fel mindenki előtt világosan annak az akarata, akinek bölcsessége és jósága volt minden örömük forrása. {PP 36.1}   

A világegyetem királya maga elé gyűjtötte a mennyei seregeket, hogy jelenlétükben nyilatkoztassa ki Fia igazi méltóságát és mutassa be helyzetét a többi teremtményhez képest. Isten Fia osztozott Atyjával a trónon, és az Örökkévaló dicsősége, akinek „élete van önmagában”, mindkettőjüket körülfogta. A trón körül gyülekeztek a szent angyalok, hatalmas, megszámlálhatatlan tömeg – „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer” (Jel. 5:11), a legelőkelőbb angyalok mint szolgák és alávetettek örvendeztek a fényben, amely az Istenség jelenlététől áradt rájuk. Az Úr kijelentette a menny összegyűlt lakói előtt, hogy egyedül Isten egyszülött Fia képes teljesen megérteni szándékait, és az Ő feladata, hogy végrehajtsa akaratának hatalmas tanácsát. Isten Fia volt az Atya akaratának megvalósítója az egész mennyei sereg megteremtésében; és Őt is – csakúgy, mint Istent – hódolatuk és ragaszkodásuk illette meg. Krisztus gyakorolta az isteni hatalmat a föld és lakói megteremtésekor is. De mindebben nem a saját hatalmát és dicsőségét kereste Isten tervével ellentétesen, hanem az Atyát magasztalta, és az Ő kegyelmes és szeretetteljes szándékait hajtotta végre. {PP 36.2}   

Az angyalok örömmel ismerték el Krisztus elsőségét, és leborulva előtte, kimutatták iránta érzett szeretetüket és imádatukat. Lucifer is meghajolt a többiekkel, de szívében különös, ádáz küzdelem dúlt. Igazság, igazságosság és hűség küzdöttek irigység és féltékenység ellen. Úgy tűnt, hogy a szent angyalok befolyása egy ideig magával ragadja. Amikor szárnyaló dicsénekük felhangzott, boldog hangok ezreitől áradva a gonoszság szelleme legyőzetni látszott, kifejezhetetlen szeretet járta át egész lényét, és lelke a bűntelen imádókkal összhangban kitárult az Atya és a Fiú iránti szeretetben. De azután ismét a saját dicsősége miatt érzett büszkeség töltötte el. Elsőség iránti vágya visszatért, és újra engedett a Krisztussal szembeni irigységnek. Lucifer a neki ajándékozott magas méltóságot nem tekintette Isten különleges ajándékának, és ezért nem érzett hálát Teremtője iránt. Büszkélkedett fényességével, magasztos tisztségével, és az Istennel való egyenlőségre tört. A mennyei sereg szerette és tisztelte, az angyalok boldogan hajtották végre parancsait, mert mindnyájuknál bölcsebb és dicsőségesebb volt. De Isten Fia még nála is magasztosabb helyet foglalt el: hatalomban és tekintélyben egy volt az Atyával. Az Atya vele tanácskozott, míg Lucifer előtt nem tárult fel így Isten szándéka. „Miért legyen a Fiú az első? – kérdezte ez a hatalmas angyal. – Miért tisztelik jobban, mint engem?” {PP 36.3}   

Elhagyva helyét, az Atya közvetlen közelségéből Lucifer elment, hogy az elégedetlenség szellemét terjessze az angyalok között. Titokban dolgozott, és igazi szándékát egy ideig Isten látszólagos tiszteletének leple alá rejtette. Kétségeket kezdett ébreszteni a mennyei lények életét szabályozó törvények iránt, kijelentve, hogy bár a törvényekre szüksége lehet a világok lakóinak, de az angyalok, mivel magasabb rendűek, nem igényelnek ilyen korlátozásokat, mert saját bölcsességük is elégséges tanácsadó. Nem olyan lények, akik gyalázatot hozhatnának Istenre, minden gondolatuk szent, s az ő esetükben sem nagyobb a tévedés lehetősége, mint magánál Istennél. Isten Fiának az Atyával egyenlővé tételét úgy mutatta be, mint amely igazságtalanság vele szemben, aki – állította – ugyanolyan tiszteletre és hódolatra jogosult. Ha Lucifer, ez az angyalfejedelem elfoglalhatná az őt igazán megillető magasztos tisztséget, abból nagy jó származna az egész mennyei seregre, mert célja az, hogy szabadságot biztosítson mindenki számára. De most még az eddig élvezett szabadságuk is veszélyben forog, mert egy teljhatalmú uralkodót rendeltek föléjük, akinek a tekintélye előtt mindenkinek meg kell hódolnia – mondta. Az ilyen körmönfont hamisságok Lucifer ravaszsága révén gyorsan terjedtek a mennyei udvarban. {PP 37.1}   

Krisztus helyzetében vagy tekintélyében semmilyen változás sem történt. Lucifer irigysége és félrevezetései, valamint az az állítása, hogy ő egyenlő Krisztussal, szükségessé tették Isten Fia valódi helyzetének bejelentését, holott ez kezdettől fogva változatlan volt. Sok angyalt azonban elvakítottak Lucifer csalásai. {PP 38.1}   

A parancsnoksága alatt álló szent lények szeretetteljes, hűséges bizalmát kihasználva olyan ügyesen ültette át gondolataikba saját bizalmatlanságát és elégedetlenségét, hogy működése észrevétlen maradt. Lucifer hamis megvilágításban, félremagyarázva és kiforgatva mutatta be Isten szándékait, hogy véleménykülönbséget és bizalmatlanságot ébresszen. Ravaszul rávette hallgatóit, hogy nyilvánítsák is ki érzelmeiket, azután céljainak megfelelően elismételte ezeket a megnyilatkozásokat, mint amelyek azt bizonyítják, hogy az angyalok nincsenek teljes összhangban Isten kormányzatával. Miközben azt állította, hogy ő tökéletesen hűséges Istenhez, mégis a menny rendjében és törvényeiben szükségesnek tartott változtatásokat szorgalmazott, úgymond az isteni kormányzás szilárdsága érdekében. Így, miközben azon munkálkodott, hogy ellenkezést ébresszen Isten törvényével szemben és saját elégedetlenségét az angyalok lelkébe is átültesse, látszólag az elégedetlenség megszüntetésén fáradozott, és azon, hogy az elégedetlen angyalokat a menny rendjével megbékítse. Míg titokban viszályt és lázadást szított, a legmesteribb ravaszsággal azt a látszatot keltette, mintha egyetlen célja a hűség fenntartása, az összhang és a béke megőrzése lenne. {PP 38.2}   

Az így fellobbantott elégedetlenség szelleme elvégezte átkos munkáját. Miközben nem került sor nyílt törésre, az angyalok közötti érzelmi megosztottság fokozatosan növekedett. Voltak, akik egyetértettek Lucifer Isten kormányzása ellen felhozott vádjaival. Bár mindaddig tökéletes összhangban éltek az Isten alapította renddel, most mégis elégedetlenek és boldogtalanok voltak, amiért nem láthatták át Isten kikutathatatlan bölcsességét, s elégedetlenkedtek, hogy az Atya Krisztust kívánja felmagasztalni. Ezek az angyalok támogatni kezdték Lucifer igényét, hogy Isten Fiával egyenlő tekintélyt kapjon. De a hűséges és igaz angyalok fenntartották az isteni rendelet bölcsességébe és igazságosságába vetett hitüket, s azon fáradoztak, hogy ezt az elégedetlen lényt megbékéltessék Isten akaratával. Krisztus Isten Fia volt és egy az Atyával, már az angyalok teremtése előtt. Öröktől fogva Isten jobbján állt, és eddig senki sem kérdőjelezte meg elsőségét, amely áldásokkal teljes volt mindenki számára, aki jóságos vezetése alatt állt. A menny összhangját soha semmi nem háborította meg – miért kellene most viszálynak lennie? A hűséges angyalok úgy látták, csakis rettenetes következményei lehetnek ennek a meghasonlásnak, és komolyan kérlelve az elégedetleneket, azt tanácsolták nekik, álljanak el szándékuktól, s bizonyítsák Isten iránti ragaszkodásukat azzal, hogy hűségesek kormányzatához. {PP 38.3}   

Isteni jelleméből következő nagy kegyelmében Isten hosszútűrő volt Lucifer iránt. Az elégedetlenség és hűtlenség szellemét azelőtt nem ismerték a mennyben. Új, különös, titokzatos és rejtélyes jelenségként tűnt fel most. Először maga Lucifer sem volt tisztában érzései valódi természetével; egy ideig félt kifejezésre juttatni gondolatait és elképzeléseit, de mégsem hessegette el őket. Nem látta, merrefelé sodródik. De Isten olyan erőfeszítésekkel próbálta tévedéséről meggyőzni, amelyet csak a végtelen szeretet és bölcsesség tudott kigondolni. Elégedetlensége alaptalannak bizonyult, és láthatta, mi lenne az eredménye, ha megmaradna a lázadásban. Lucifert meggyőzték tévedéséről. Látta, hogy „igaz az Úr minden útjában, és minden dolgában szent” (Zsolt. 145:17); hogy az isteni rendelkezések igazak, és mint ilyeneket, el kellene ismernie azokat az egész menny előtt. Ha ezt tette volna, megmenthette volna saját magát, és sok angyalt. Ekkor még nem tagadta meg teljesen Isten iránti hűségét. Bár elhagyta tisztét mint oltalmazó kérub, mégis, ha kész lett volna visszatérni Istenhez, elismerve a Teremtő bölcsességét és megelégedve Isten nagy tervében a számára kijelölt hellyel, akkor visszaállították volna hivatalába. Eljött a végleges döntés ideje: el kell fogadnia Isten uralkodását mindenestől, vagy nyíltan fellázad ellene. Közel állt ahhoz, hogy a visszakozás mellett döntsön, de a büszkeség visszatartotta. Olyan valaki számára, akit ekkora tisztelet vett körül, túl nagy áldozatnak tűnt elismerni, hogy tévedett, elképzelései hamisak voltak, és alávetni magát a tekintélynek, amelyről be akarta bizonyítani, hogy igazságtalan. {PP 39.1}   

Az irgalmas Teremtő – Lucifer és követői iránti sóvárgó szánalmában – megpróbálta az elégedetlenkedőket visszatartani a pusztulás szakadékától, amelybe már csaknem belezuhantak. De kegyelmét félremagyarázták. Lucifer úgy mutatta be Isten hosszútűrését, mint saját elsőbbségének bizonyítékát, mint ami annak a jele, hogy a világegyetem királya elfogadja a feltételeit. Kijelentette, hogy ha az angyalok szilárdan kitartanak mellette, mindazt elérhetik, amit kívánta k. Konokul védte saját álláspontját, és teljesen belevetette magát az Alkotója elleni nagy küzdelembe. Így történt, hogy Lucifer, a „világosság hordozója”, Isten dicsőségének részese, aki az Ő trónja mellett állt, a törvényáthágás révén Sátán lett: Isten és a szent lények ellensége, és azok pusztítója, akiket a menny az ő védelmére és vezetésére bízott. {PP 39.2}   

Megvetéssel utasította el a hűséges angyalok érveit és kérlelését, és becsapott rabszolgáknak nevezte őket. Krisztus elsőbbségi jogát igazságtalanságnak nyilvánította mind saját magával, mind a mennyei seregekkel szemben, és kijelentette, hogy nem hajlandó tovább alávetni magát jogaik lábbal tiprásának. Soha többé nem ismeri el Krisztus elsőbbségét. Elhatározta, hogy igényt tart arra a tiszteletre, amelyet meg kellett volna kapnia, és átveszi a parancsnokságot mindazok felett, akik követni fogják. Azoknak, akik hozzá csatlakoznak, új és jobb kormányzatot ígért, amely alatt mindnyájan szabadságot élveznek majd. Angyalok tömegei nyilvánították ki szándékukat, hogy elfogadják vezetőjüknek. Első lépéseinek kedvező fogadtatása sikerrel kecsegtette. Azt remélte, hogy minden angyalt megnyer magának, s egyenlővé válik Istennel, és a menny egész serege engedelmeskedni fog neki. {PP 40.1}   

A hűséges angyalok még mindig sürgették őt és a vele rokonszenvezőket, hogy fogadják el Isten fennhatóságát. Eléjük tárták az elutasítás elkerülhetetlen következményét: az, aki mindannyiukat teremtette, legyőzi erejüket, és megbünteti őket vakmerő lázadásukért. Nincs az az angyal, aki sikeresen szállhatna szembe Isten törvényével, amely éppolyan szent, mint Ő maga. Mindenkit figyelmeztettek, hogy ne hallgassanak Lucifer megtévesztő érvelésére, valamint sürgették őt és követőit, hogy keressék fel Istent, és ismerjék el: tévedtek, amikor kétségbe vonták bölcsességét és tekintélyét. {PP 40.2}   

Sokan hajlottak a tanács megszívlelésére, hogy bánják meg elégedetlenségüket, és keressék, hogyan találhatnának ismét tetszésre az Atya és Fia szemében. De Lucifernél kész volt a következő csalás. Kijelentette, hogy a hozzá csatlakozott angyalok már túl messzire mentek el ahhoz, hogy visszaforduljanak; ismeri az isteni törvényt, és tudja, hogy Isten nem bocsátana meg. Kijelentette, hogy mindazok, akik ismét elfogadnák a menny tekintélyét, tisztségüktől megfosztva elveszítenék megbecsülésüket. Ő maga pedig eltökélte: soha többé nem ismeri el Krisztus tekintélyét. Számára és követői számára – mondta – egyetlen lehetőségként az maradt, hogy kivívják szabadságukat és erővel szerezzenek érvényt jogaiknak, melyeket nem biztosítanak számukra. {PP 40.3}   

Kétségtelen, hogy Sátán már túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon. De nem így azok, akiket elvakított csalásaival – számukra a hűséges angyalok tanácsai és kérlelése a reménység ajtaját nyitotta meg, és ha megszívlelik a figyelmeztetést, kitörhettek volna Sátán csapdájából. De hagyták, hogy a büszkeség, a vezetőjük iránti rajongás és a korlátozás nélküli szabadság vágya eluralkodjék rajtuk, s az isteni szeretet és kegyelem kérlelését végül ők is elutasították. {PP 41.1}   

Isten engedte, hogy Sátán addig folytassa munkáját, míg az elégedetlenség szelleme nyílt lázadássá érik. Sátán terveinek teljesen ki kellett bontakozniuk ahhoz, hogy valódi célját mindenki felismerhesse. Lucifernek mint felkent kérubnak kimagasló helye volt, a mennyei lények végtelenül szerették, és nagy befolyása volt rájuk. Isten uralma nemcsak a menny lakóira terjedt ki, hanem az általa teremtett világokra is, és Lucifer úgy gondolkodott, hogy ha az angyalokat maga mellé tudná állítani a lázadásban, a többi lény is vele tartana. Mindig a saját nézőpontjából mutatta be a kérdést, álokoskodó és csaló módon, hogy célját elérje. A megtévesztés mestere volt. Valódi szándékait rejtve érte el sikereit. Titokzatossággal vette körül tetteit, s így az angyaloknak nehéz volt leleplezni tevékenységének igazi természetét. Amíg teljesen ki nem bontakozott gonoszsága, nem tűnt olyannak, amilyen valójában volt; elégedetlenségét nem tekintették lázadásnak. Még a hűséges angyalok sem látták egészen jellemét, s azt, hogy munkája hova vezet. {PP 41.2}   

Lucifer kezdetben úgy irányította kísértéseit, hogy ő maga a háttérben maradt. Azokat az angyalokat, akiket nem tudott teljesen a maga oldalára állítani, a mennyei lények érdekei iránti közönnyel vádolta meg. Pontosan azért kárhoztatta a hűséges angyalokat, amit ő maga tett. Az volt a módszere, hogy körmönfont érvekkel zavart keltett Isten szándékait illetően. Ami egyszerű volt, azt titokzatosságba burkolta, és Jahve legegyszerűbb kijelentéseit ravaszul kiforgatva ébresztett kételyt azok iránt. Magas méltósága, amely szorosan az isteni kormányzathoz kapcsolta, még nagyobb súlyt adott állításainak. {PP 41.3}   

Isten csak igaz és igazságos eszközöket alkalmazhatott. Sátán viszont olyanokat is, amelyeket Isten sohasem: hízelgést és csalást. Megpróbálta meghamisítani Isten szavát, félremagyarázta kormányzásának elveit, azt állítva, hogy Isten nem volt igazságos, amikor törvényeket szabott az angyaloknak, s amikor tiszteletet és engedelmességet követel teremtményeitől, csupán önmaga felmagasztalására törekszik. Ezért volt szükséges bemutatni a menny és a világok lakói előtt, hogy Isten kormányzata igazságos, törvénye tökéletes. Sátán úgy állította be a dolgot, mintha ő maga a világegyetem javát akarná. A bitorló igazi jellemét és valódi céljait mindenkinek meg kell értenie – időt kell kapnia, hogy gonosz tetteivel leleplezze magát. {PP 42.1}   

A viszályért, amelyet a mennyben okozott, Sátán az isteni kormányzatot vádolta. Minden gonoszságért az isteni uralmat tette felelőssé. Azt állította, hogy az ő célja Jahve rendelkezéseinek tökéletesítése volt. Ezért Isten megengedte neki, hogy állításait és az isteni törvényben javasolt változtatásai következményeit bemutassa a gyakorlatban. Saját műve kell hogy kárhoztassa. Sátán kezdettől fogva azt bizonygatta, hogy nem lázadó, ezért az egész világegyetemnek meg kell látnia a csalót álarc nélkül. {PP 42.2}   

A végtelen Bölcsesség még akkor sem pusztította el Sátánt, amikor a lázadó már kivettetett a mennyből. Mivel Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot fogadhat el, teremtményei engedelmességének arra a meggyőződésre kell épülnie, hogy Ő jó és igazságos. Mivel a menny és a teremtett világok lakói nem voltak képesek megérteni a bűn természetét és következményeit, nem tarthatták volna igazságosnak Sátán elpusztítását. Ha Isten azonnal eltörli Sátánt az élők közül, némelyek inkább félelemből, mint szeretetből szolgálták volna a Teremtőt. A csaló befolyása nem szűnt volna meg teljesen, és a lázadás szellemét sem sikerül gyökerestől kiirtani. Az egész világegyetem végtelen időkön át tartó békéje érdekében Sátánnak még teljesebben ki kellett bontakoztatnia elveit, hogy a mennyei kormányzat ellen felhozott vádakat igazi fényükben láthassa meg minden teremtett lény, és Isten igazságossága, irgalma és törvényének változhatatlan volta örökre minden vitán felül álljon. {PP 42.3}   

Sátán lázadásának örök tanulságul kell szolgálnia a világegyetem számára az elkövetkezendő korszakokra – a bűn természetéről és borzalmas következményeiről. Sátán uralmának megvalósulása, annak emberekre és angyalokra gyakorolt hatása mutatja, milyen következményekkel jár az isteni tekintély mellőzése. Azt igazolja, hogy Isten kormányzásának fennállásától függ minden teremtmény jóléte. A lázadás e rettenetes tapasztalatának története örök védelmül kell hogy szolgáljon minden teremtett lény számára, nehogy megcsalassanak a törvényáthágás természetével kapcsolatban, és hogy megóvja őket a bűn elkövetésétől és büntetése elszenvedésétől. {PP 42.4}   

Olyan valaki uralkodik a mennyben, aki kezdettől fogva látja a véget, aki előtt a múlt és a jövő titkai egyaránt feltárulnak, és aki a bűn okozta sötétség és pusztítás csapásain túl látja saját szerető és áldásos tervei megvalósulását. Bár „felhő és homályosság van körülötte; de igazság és jogosság az Ő székének erőssége” (Zsolt. 97:2). És ezt a világegyetem lakói, hűségesek és hűtlenek egyaránt megértik majd egy napon. „Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes Ő.” (V. Móz. 32:4) {PP 43.1}