A Jordán völgyének városai között a legszebb Sodoma volt. A síkság, amelyen épült, termékenységében és szépségében olyan volt, „mint az Úr kertje”. Mindenütt a trópusok gyönyörű növényzete virult. A sudár pálmák, olajfák és a szőlő otthona volt; a virágok egész évben illatoztak. A rónák dús kalászokat ringattak, a környező dombokon nyájak legelésztek. Ipara és kereskedelme is hozzájárult az alföld büszke városának jólétéhez. Kelet kincsei ékesítették palotáit és a sivatagok karavánjai is elhozták drágaságaikat, hogy forgalmas vásárait, piacait gazdagítsák. Csekély munkával, szinte gondtalanul biztosíthatták az élet minden szükségletét, és az egész év szinte egyetlen ünnepségnek tűnt. {PP 156.1}
A mindenfelé uralkodó bőség fényűzéshez és büszkeséghez vezetett. A restség és a gazdagság megkeményíti a szívet, amelyet ínség és bánat még sohasem sújtott. A gazdagság és a kényelem az élvezetek szeretetére vezetett, és az emberek érzéki gyönyöröknek adták át magukat. „Íme – mondja a próféta – ez volt vétke Sodomának, a te öcsédnek: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg. És felfuvalkodtak s cselekedtek utálatosságot előttem, és elveszítettem őket, mikor ezt megláttam.” (Ezék. 16:49–50) Nincs kívánatosabb az emberek között, mint a jómód és a kényelem, és mégis éppen ez szült olyan bűnöket, amelyek az alföld városaira pusztulást hoztak. Haszontalan, tétlen életük Sátán kísértéseinek prédájává tette őket, elmosódott bennük Isten képmása, és inkább sátániak, mint isteniek voltak. A semmittevés a legnagyobb átok, ami az embert érheti, mert vétek és bűn jár a nyomában. Gyengíti az elmét, megrontja az értelmet, lealjasítja a lelket. Sátán lesben áll, készen arra, hogy megrontsa a vigyázatlanokat, akiknek tétlen henyélése alkalmat ad neki, hogy valamilyen vonzó csalás leple alatt a szívükbe férkőzzön. Sátán akkor a legeredményesebb, amikor az embereket a semmittevés óráiban kerítheti hálójába. {PP 156.2}
Sodomában vidámság, dőzsölés, ünneplés és részegség volt mindenütt. Gát nélkül hódoltak a legbűnösebb és legdurvább szenvedélyeknek. Az emberek nyíltan ellenszegültek Istennek és törvényének, és gyönyörködtek erőszakosságaikban. Előttük állt ugyan az özönvíz előtti világ példája, és tudták, hogy pusztulásában Isten haragja nyilvánult meg, mégis a gonoszságnak ugyanazt az útját járták. {PP 157.1}
Amikor Lót Sodomába költözött, a romlás még nem volt általános, és Isten kegyelmesen megengedte, hogy fénysugarak világítsanak be az erkölcsi sötétségbe. Amikor Ábrahám kiszabadította a foglyokat az elámiták táborából, az emberek figyelmét az igaz hithez irányította. Sodoma népe ismerte Ábrahámot, és a láthatatlan Isten iránti imádata nevetséges volt számukra, de az övénél sokkal erősebb hadsereg felett aratott győzelme, viselkedése, valamint a foglyok és a zsákmány dolgában tanúsított nagylelkű magatartása bámulatot és csodálatot keltett. Miközben ügyességét és bátorságát magasztalták, senki sem tudta elnyomni magában a meggyőződést, hogy isteni hatalom által aratta győzelmét. Ábrahám nemes és önzetlen lelkülete Sodoma önző lakói előtt olyan szokatlan volt, hogy további bizonyítékát adta vallása magasabbrendűségének, melynek bátorságával és hűségével szerzett becsületet. {PP 157.2}
Melkisédek Ábrahám megáldásakor elismerte, hogy erejének forrása, győzelmének szerzője Jahve: „Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet.” (I. Móz. 14:19–20) Isten gondviselése szólt ahhoz a néphez, de ezt az utolsó fénysugarat is éppúgy visszautasították, mint minden előbbit. {PP 157.3}
És most Sodoma utolsó éjszakája közeledett. Az igazságszolgáltatás fellegei már előrevetítették árnyukat a pusztulásra ítélt városra. De az emberek semmit sem vettek észre. Miközben angyalok közeledtek, hogy a pusztítás munkáját elvégezzék, az emberek még jólétről és élvezetekről álmodoztak. Ez az utolsó nap is csak olyan volt, mint a többi, mely jött és elmúlt. Az est homálya ereszkedett a vonzó és biztonságérzetet keltő városra. A páratlan szépségű táj a lenyugvó nap utolsó sugaraiban fürdött. A hűvös alkonyat sétára csábította a város lakóit, és az élvhajhász tömeg fel s alá hömpölygött a pillanat örömeinek élve. {PP 157.4}
Az esti szürkületben két idegen közeledett a város kapujához. Utazóknak látszottak, akik éjjeli szállást keresnek a városban. Senki sem fedezte fel a szerény vándorokban az istenítélet hatalmas hírnökeit. A vidám, gondtalan tömeg nem is sejtette, hogy a mennyei hírnökökkel szemben tanúsított viselkedésével még azon az éjszakán betetőzi bűneit, amelyekkel kihívta Isten ítéletét a gőgös város ellen. De volt egy ember, aki az idegenek iránt kedves figyelmességet tanúsított, és otthonába hívta őket. Lót nem ismerte fel a vendégeket, de szokása volt az udvariasság és a vendégszeretet; vallásának tartozéka – olyan lecke, amelyet Ábrahám példájából tanult. Ha nem lett volna ilyen készségesen udvarias, lehetséges, hogy Lót is elpusztul Sodoma lakosaival együtt. Igen sok család zárta már ki otthonából Isten hírnökeit azzal, hogy bezárta az ajtót egy idegen előtt, aki áldást, reménységet és békét hozott volna számukra. {PP 158.1}
Az élet minden mozzanatának, bármilyen csekélynek tűnjék is, megvan a maga jó vagy rossz hatása. A látszólag legjelentéktelenebb kötelességekben tanúsított hűség vagy azok elhanyagolása az élet legnagyobb áldásainak vagy legnagyobb szerencsétlenségeinek útját egyengethetik. A kis dolgok a jellem próbakövei. Az önmegtagadás mindennapi, bár jelentéktelennek látszó, ám vidám, készséges szívből fakadó tettei örvendeztetik meg Istent. Ne önmagunknak, hanem másoknak éljünk. Csak akkor válik életünk áldássá, ha önmagunkról megfeledkezünk, ha szerető, segítőkész lelkületet ápolunk magunkban. A kis figyelmességek, az egyszerű udvariasságok teszik boldoggá az életet, és nagyrészt ezek elhanyagolására vezethető vissza az emberiség nyomorúsága. {PP 158.2}
Látva, hogy az idegenek milyen gyalázatos bánásmódnak vannak kitéve Sodomában, Lót mindig kötelességének érezte, hogy belépésükkor megvédje őket, saját házát ajánlva fel nekik. Ott ült a kapuban, amikor az utasok közeledtek, és miután észrevette őket, felkelt helyéről, hogy üdvözlésükre siessen; udvariasan meghajolva így köszönt nekik: „Íme én Uraim, kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott.” Látszólag mellőzni akarták vendégszeretetét, mert így válaszoltak: „Nem, hanem az utcán hálunk meg.” (I. Móz. 19:1–2) Kettős céljuk volt ezzel a válasszal: próbára tették Lót őszinteségét, ugyanakkor tudatlannak mutatkoztak Sodoma lakosainak jellemét illetően, mintha biztonságban éreznék magukat éjnek idején az utcán. Válaszuk csak megerősítette Lót elhatározását, hogy nem hagyja őket a csőcselék prédájául. Addig kérlelte őket, míg végül is engedtek, és elkísérték otthonába. {PP 158.3}
Lót azt remélte, hogy eltitkolhatja szándékát a kapu előtt ácsorgó semmittevő tömeg előtt, ha az idegeneket kerülő úton vezeti otthonába; azonban a vonakodásuk okozta késedelem és Lót kitartó sürgetése nem maradt észrevétlen. Még mielőtt nyugovóra tértek volna, felajzott tömeg vette körül a házat. Hatalmas csapat verődött össze, fiatalok és öregek egyaránt, ördögi szenvedélyektől fűtötten. Az idegenek éppen a város lakosainak jelleme felől érdeklődtek, Lót pedig óva intette őket, nehogy elhagyják otthonát az éjjel, amikor a tömeg üvöltése, gúnyolódása behallatszott, amint követelték, hogy szolgáltassa ki a vendégeit. {PP 159.1}
Lót tudta, hogy ha provokálja őket, könnyen betörhetnek a házába, tehát kiment, és megpróbált a lelkükre beszélni: „Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot.” „Atyámfiainak” szólította őket – „szomszéd” értelemben – abban a reményben, hogy megbékítheti a tömeget, és szégyenkeznek majd romlott szándékaik miatt. Szavai azonban csak olajat öntöttek a tűzre, a csőcselék dühe orkánként tombolt körülötte. Gúnyolták Lótot, hogy bíróként akar ítélkezni felettük, fenyegették, hogy rosszabbul fognak vele elbánni, mint ahogy vendégeivel szándékoztak. Rárohantak és szétszaggatták volna, ha Isten angyalai segítségére nem sietnek. A menny hírnökei „kinyújtották kezeiket, és bevonták Lótot magukhoz a házba, és bezárták az ajtót”. Az ezt követő események elárulták a házába fogadott vendégek kilétét. „Az embereket pedig, akik a ház ajtaja előtt voltak, vaksággal verték meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradtak az ajtó keresésében.” Ha vakságuk nem lett volna testi és lelki egyaránt, ha szívük nem olyan megkeményedett, akkor Isten csapása félelmet keltett volna bennük és elállnak gonosz szándékuktól. Ezen az utolsó éjszakán sem követtek el nagyobb bűnt, mint az előzőeken, azonban az oly sokáig visszautasított Irgalom már nem esedezett többé értük. Sodoma lakosai túllépték Isten türelmének határát – az Isten hosszútűrése és haragja közötti láthatatlan határvonalat. Büntetőítéletének tüze kitörőben volt a Sittim völgyében. {PP 159.2}
Az angyalok feltárták Lót előtt küldetésük célját: „Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt.” Az idegenek, akiket Lót igyekezett megoltalmazni, most megígérték neki, hogy megvédik őt és minden családtagját, akik vele együtt el akarnak menekülni a bűnös városból. A tömeg időközben kimerült és eloszlott, Lót pedig kisietett, hogy gyermekeit figyelmeztesse. Megismételte az angyalok szavait: „Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszíti az Úr e várost.” De úgy tűnt nekik, mintha csak tréfálna. Nevettek „babonás félelmén” – ahogy ők mondták. Lányai férjeik befolyása alatt álltak. Elég jól éltek ott, ahol voltak. A veszély semmilyen jelét sem látták. Minden éppen úgy folyt, mint azelőtt. Lót vejeinek nagy birtokai voltak, és nem tartották lehetségesnek a gyönyörű Sodoma elpusztulását. {PP 159.3}
Lót szomorúan tért vissza otthonába, és beszámolt útja sikertelenségéről. Ekkor az angyalok felszólították, hogy induljon, vigye magával feleségét és a még otthon lakó két lányát, és hagyja el a várost. Lót azonban késlekedett. Noha naponta terhelte lelkét az erőszakos tettek látványa, mégsem volt helyes fogalma a város romlott és utálatos bűneiről. Nem fogta fel Isten büntetőítéleteinek szükségességét, amelyek gátat kell hogy vessenek a bűnnek. A többi gyermeke ragaszkodott Sodomához, felesége pedig nem akart nélkülük távozni. Az a gondolat, hogy otthagyja azokat, akiket e földön legjobban szeret, elviselhetetlennek tűnt Lót számára. Kényelmes, fényűző otthonát is nehéz volt otthagynia, mindazt a gazdagságot, kincset, amelyet egész élete munkájával szerzett, hogy azután mint nincstelen vándor induljon a világnak. Lót a bánattól kábultan még késlekedett, vonakodott távozni. Ha Isten angyalai nem lépnek közbe, az egész család Sodomával együtt pusztult volna el. A mennyei küldöttek kézen fogták Lótot, feleségét és lányait, és kivezették őket a városból. {PP 160.1}
Azután az angyalok otthagyták őket, és visszafordultak Sodomába, hogy elvégezzék a pusztítás munkáját. Egy másik angyal – akihez Ábrahám könyörgött – közeledett most Lóthoz. Az alföld összes városában nem találtatott tíz igaz ember sem, azonban válaszul a pátriárka imájára, az egyetlen férfit, aki Istent félte, kiragadták a pusztulásból. Parancsa meglepően hevesen hangzott: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints… a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.” (I. Móz. 19:17) A habozás vagy a késedelem most végzetes lenne. Ha csak egyetlen hosszas pillantást vetnek pusztulásra szánt városukra, ha szép otthonuk elvesztése feletti sajnálatukban csak egy pillanatig is késlekednek, az életükbe kerülhet. A mennyei ítélet fergetege csak arra várt, hogy ezek a szegény menekülők elhagyják a várost. {PP 160.2}
De Lót zavarodottan és ijedten esedezett, hogy nem teheti azt, amit tőle kívánnak, félt, nehogy menekülés közben a baj utolérje és meghaljon. Mivel ott élt abban a gonosz városban, a hitetlenség közepette, hite elhomályosult. A menny Fejedelme állt mellette, de ő mégis úgy könyörgött az életéért, mintha Isten, aki az iránta való gondviselés és szeretet ilyen bizonyságát adta, nem őrizné meg továbbra is. Rá kellett volna bíznia magát a mennyei küldöttre, akaratát és életét az Úr kezébe kellett volna tennie minden kétség és kérdés nélkül. De mint oly sokan mások is, ő maga készített terveket magának: „Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd meneküljek, kérlek, oda, lám kicsiny az; és én életben maradok.” Az említett város Béla volt, későbbi nevén Cóár. Csupán néhány mérföldnyire feküdt Sodomától, és ahhoz hasonlóan romlott és pusztulásra ítélt volt. Lót könyörgött, hogy Isten mentse meg a várost, hiszen kérése oly csekélység; az Úr pedig teljesítette kívánságát. „Íme tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, amelyről szólottál.” (I. Móz. 19: 20–21) Ó, milyen nagy az Isten kegyelme tévedő teremtményei iránt! {PP 161.1}
Ismét felhangzott az ünnepélyes sürgető parancs, mert a vihar tüze már kitörőben volt. Az egyik menekülő azonban hátra merészelt tekinteni az elítélt városra, és Isten ítéletének emlékoszlopává vált. Ha Lót habozás nélkül engedelmeskedett volna az angyal intésének és komolyan menekül a hegyek közé, egyetlen könyörgés vagy kifogás nélkül, felesége is megmenekülhetett volna. Példájának befolyása megmentette volna feleségét is attól a bűntől, amely megpecsételte sorsát. Azonban vonakodása és késlekedése feleségét is arra késztette, hogy ne vegye egészen komolyan Isten figyelmeztetését. Lába ugyan a síkság felé iparkodott, lelke azonban még Sodomán csüngött, és azzal együtt pusztult el. Fellázadt Isten ellen, mert az Úr ítélete birtokait és a városban maradt gyermekeit is sújtotta. Ámbár Isten kedvezett neki, hogy kihívta a bűnös városból, mégis úgy érezte, hogy szigorúan bánik vele, mert a vagyont, amelyet évek munkájával halmoztak fel, ott kellett hagyniuk a pusztulásnak. Ahelyett hogy köszönettel fogadta volna szabadulását, vakmerően hátratekintett, hogy Istenen számon kérje azok életét, akik visszautasították Isten intelmét. Bűne megmutatta, hogy érdemtelen az életre, a megtartásra, amelyért oly kevéssé érzett hálát. {PP 161.2}
Óvakodjunk, nehogy könnyelműen vegyük Isten üdvösségünkért végzett kegyelmes gondviselését! Akadnak keresztények, akik így szólnak: „Nem is érdekel, hogy üdvözülök-e, ha feleségem és gyermekeim nem üdvözülnek.” Úgy érzik, hogy számukra a menny szeretteik jelenléte nélkül nem lenne kívánatos hely. De azoknak, akik ilyen érzéseket ápolgatnak magukban, vajon helyes fogalmaik vannak-e Isten iránti személyes viszonyukról, megfontolják-e irántuk tanúsított nagy jóságát és kegyelmét? Elfelejtették, hogy a szeretet, tisztelet és hűség legerősebb szálai kötelezik el őket Teremtőjük és Megváltójuk szolgálatára? A kegyelmi hívás mindenkinek szól; és csak mert barátaink visszautasítják az Üdvözítő féltő szeretetét, mi is forduljunk el Tőle? A lélek megváltása igen becses dolog. Krisztus végtelen árat fizetett megváltásunkért, és akik értékelik ezt a nagy áldozatot vagy az emberi lélek becses voltát, nem utasítják vissza az Isten által felajánlott kegyelmet, csak azért, mert mások úgy tesznek. Éppen az a tény, hogy mások figyelmen kívül hagyják Isten jogos követelményeit, serkentsen még nagyobb buzgóságra, hogy mi magunk tiszteljük Istent, és Isten szeretetének elfogadására késztessük azokat is, akikre befolyásunk van. {PP 162.1}
„A nap feljött a földre, mikor Lót Cóárba ért.” Úgy tűnt, a hajnal fénylő sugarai csak jólétet és békességet hoznak a síkság városainak. Az utakon megkezdődött az élet sürgése-forgása; emberek siettek útjukra, megélhetésük vagy kedvteléseik után. Lót vői tréfálkoztak a gyengeelméjű öregember félelmén és intelmein. Hirtelen és váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, kitört a vihar. Az Úr a mennyből kénköves, tüzes esőt hullatott a városokra és a termékeny alföldre. Templomaik és palotáik, drága házaik, kertjeik és szőlőik és a parázna nemzetség, mely a múlt éjjel megtámadta a menny hírnökeit – mind elpusztultak. A tűzvész füstje úgy szállt fel, mint egy nagy kohó füstje. Sittim gyönyörű völgye pusztasággá lett, olyan sivataggá, melyben soha város nem épül, és azokban nem laknak többé – bizonyságul minden nemzedéknek, hogy Isten ítéletei bizonyosan utolérik a törvényszegőket. {PP 162.2}
A síkság városait megemésztő lángok intelmül szolgálnak egészen napjainkig. Arra a félelmetes és ünnepélyes leckére tanítanak, hogy noha Isten irgalma hosszan tűr a törvényszegőkkel szemben, de van egy határ, amin túl nem mehet az ember a bűnben. Ha ezt a határt elérték, a felkínált kegyelem visszavonul, és megkezdődik az ítélet végrehajtása. {PP 162.3}
A világ Megváltója kijelenti, hogy nagyobb bűnök is vannak, mint amelyekért Sodomának és Gomorának el kellett pusztulnia. Akik hallják az Evangélium bűnbánatra hívó szavát és nem szívlelik meg, bűnösebbek Isten szemében, mint Sittim völgyének lakói. És még nagyobb azoknak a bűne, akik vallják, hogy ismerik Istent és parancsolatait megtartják, de jellemükben és mindennapi életükben megtagadják Krisztust. Az Üdvözítő intelmének fényében Sodoma végzete ünnepélyes figyelmeztetés; nemcsak azoknak, akik nyilvános bűnöket követnek el, hanem mindazoknak, akik könnyelműen veszik a mennyből küldött világosságot és kiváltságaikat. {PP 165.1}
Az Igaz Tanúbizonyság ezeket mondta az efézusi gyülekezetnek: „De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel. 2:4–5) Az Üdvözítő éberen figyeli és várja viszontszeretetünket felajánlott szeretetéért és bocsánatáért; gyengédebb együttérzéssel, mint a földi szülőké, akik tékozló, szenvedő fiuknak bocsátanak meg. Így kiált a tőle eltávolodottak után: „Térjetek hozzám, és én is hozzátok térek.” (Mal. 3:7) Ha azonban a tévelygő ember folyton visszautasítja az őt hívó, szánakozó, gyengéd szeretet szavát, végül is sötétben marad. Az a szív, amely oly sokáig megvetette Isten kegyelmét, megkeményedik a bűnben és elveszti fogékonyságát Isten irgalmának befolyása iránt. Félelmetes az olyan lélek sorsa, akiről a kérlelő Üdvözítő végül is kijelenti: „Bálványokkal szövetkezett; hagyd hát magára.” (Hós. 4:17) Az ítélet napján tűrhetőbb lesz Sittim völgye lakosainak sorsa, mint azoké, akik ismerték Krisztus szeretetét, de mégis a bűnös világ élvezeteit választották. {PP 165.2}
Te, aki visszautasítod a felajánlott kegyelmet, gondolj csak bűneid hosszú listájára, amely összegyűlt ellened a mennyei könyvekben; mert hiszen pontos feljegyzéseket vezetnek ott a nemzetek, a családok és az egyének istentelenségeiről. Isten ugyan hosszan tűr, bűnbánatra hív és kegyelmet kínál, miközben az adósságod csak nő, azonban eljön az idő, amikor a számla betelik, mert a lélek már végleg döntött, és saját választása alapján az ember sorsa megpecsételődött. Akkor kondul meg a mennyben a harang az ítélet végrehajtására. {PP 165.3}
A vallásos világ jelenlegi állapota figyelmeztető jel számunkra. Az emberek könnyelműen bánnak Isten kegyelmével. A többség nem tekinti érvényesnek Jahve törvényét, s „oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai” (Mt. 15:9). Országunk sok egyházában hitetlenség uralkodik. Nem a tágabb értelemben vett hitetlenség – a Biblia nyílt tagadása –, hanem olyan hitetlenség, amely keresztény leplet ölt, mialatt aláássa a Bibliába mint Isten kinyilatkoztatásába vetett hitet. A buzgó odaadást, a tevékeny kegyességet felváltotta az üres formaság. Ennek eredményeképpen hitehagyás és érzékiség terjed. Krisztus mondta: „Hasonlóképpen, mint Lót napjaiban… lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik.” (Lk. 17:28, 30) A napi eseményekről szóló beszámolókban szavai beteljesedését láthatjuk igazolva. Nemsokára Isten ítéletei sújtják a világot, bűn és bűnös meg fognak semmisülni. {PP 166.1}
Üdvözítőnk azt mondta: „Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap. Mert mint egy tőr, úgy lep meg mindeneket, akik az egész föld színén lakoznak” – mindazokat, akiknek minden gondolata csak e világ körül forog. „Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!” (Lk. 21:34–36) {PP 166.2}
Sodoma pusztulása előtt Isten üzenetet küldött Lótnak: „Mentsd a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz!” Ugyanezt a figyelmeztető hangot hallották Krisztus tanítványai Jeruzsálem pusztulása előtt: „Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása. Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre.” (Lk. 21:20–21) Ne késlekedjenek, hogy vagyonukból bármit is megmentsenek, hanem tegyék meg a lehető legtöbbet a menekülésért. {PP 166.3}
Kijönni, határozottan elkülönülni a gonoszoktól, menteni a puszta életet. Így volt ez Noé napjaiban is; így Lót idejében; így tettek a tanítványok is Jeruzsálem pusztulása előtt, és így lesz ez az utolsó napokban is. Ismét hallatszik Isten figyelmeztető üzenete, megparancsolva népének, hogy különüljön el az általános gonoszságtól. {PP 166.4}
Az utolsó napokban a vallásos világban uralkodó romlottságot és hitehagyást Isten a Babilonról szóló látomásban mutatta be János prófétának: „Babilon, a nagy város, melynek királysága van a földnek királyain.” (Jel. 17:18) Pusztulása előtt a következő hívás hallatszik majd a mennyből: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból.” (Jel. 18:4) Noé és Lót napjaihoz hasonlóan, láthatóvá kell válnia a bűntől és a bűnöstől való elkülönülésnek. Isten és a világ között nem lehet megalkuvás, nem lehet visszafordulni, hogy földi kincseket biztosítsunk. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Mt. 6:24) {PP 167.1}
Sittim völgyének lakóihoz hasonlóan az emberek jólétről és békéről álmodoznak. „Mentsd meg az életedet” – hangzik Isten angyalainak figyelmeztetése, de hallatszanak más hangok is: „Ne rémüljetek meg; nincs ok a riadalomra!” Tömegek kiáltják: „Békesség és biztonság”, miközben a menny kijelenti, hogy a törvényszegőkre gyors ítélet vár. A pusztulásuk előtti éjszakán a völgy városai élvezeteiket hajszolták, és kinevették Isten hírnökének félelmét és intelmét; azonban a gúnyolódók elvesztek a lángokban; azon az éjszakán mindörökre bezárult a kegyelem ajtaja Sodoma bűnös, nemtörődöm lakói előtt. Istenből nem lehet vég nélkül gúnyt űzni, kegyelmével nem lehet sokáig játszani. „Ímé az Úrnak napja jő kegyetlen búsulással és felgerjedt haraggal, hogy a földet pusztasággá tegye, és annak bűnöseit elveszesse arról.” (Ésa. 13:9) A világ nagy többsége elutasítja Isten kegyelmét és viszszavonhatatlan pusztulás zúdul rájuk. Azonban akik megfogadják a figyelmeztetést, „lakoznak a Felségesnek rejtekében” és „nyugosznak a Mindenhatónak árnyékában”. Igazsága pajzsuk és oltalmuk lesz. Övéké az ígéret: „Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom neki az én szabadításomat.” (Zsolt. 91:1, 16) {PP 167.2}
Lót csak rövid ideig lakott Cóárban. A romlottság ott is olyan méreteket öltött, mint Sodomában, ezért félt ott maradni, nehogy ez a város is elpusztuljon. Nemsokára, Isten terve szerint, Cóárt is felperzselték a lángok. Lót a hegyek közé menekült, egy barlangban lakott, ahol nélkülöznie kellett mindazt, amiért egy bűnös város befolyásának tette ki családját. De Sodoma átka még itt is utolérte. Leányainak bűnös viselkedése romlott városuk gonosz társaságának következménye volt. Sodoma erkölcsi züllöttsége annyira beleivódott jellemükbe, hogy nem tudtak különbséget tenni jó és rossz között. Lót utódai, a moabiták és az ammoniták, gonosz, bálványimádó törzsek, Isten ellen lázadók és népének elkeseredett ellenségei lettek. {PP 167.3}
Mennyire különbözött Lót élete Ábrahámétól! Egykor társak voltak, egy oltár előtt imádkoztak, egymás mellett laktak sátraikban, de mennyire eltávolodtak egymástól! Lót Sodomát választotta, annak élvezetei és haszna miatt. Otthagyta Ábrahám oltárát és az élő Istennek bemutatott mindennapi áldozatot, megengedte gyermekeinek, hogy romlott, bálványimádó emberek közé vegyüljenek, és bár maga megőrizte szívében az istenfélelmet, mert az Írás mondja róla, hogy „igaz” ember volt, igaz lelkét azonban naponta háborította az a gonosz társalgás, melyet állandóan hallania kellett, az erőszak és a bűnözés, melyet nem tudott megakadályozni. Mégis megmenekült „mint tűzből kikapott üszög” (Zak. 3:2), de elvesztette vagyonát, feleségét és gyermekeit; mint a vadállatok, barlangban lakott, és még agg korában is gyalázat volt a sorsa. A világra pedig nem igaz leszármazottakat hagyott, hanem két bálványimádó népet, amelyek Istennel ellenségeskedtek, népe ellen hadakoztak, míg végül betöltötték gonoszságuk poharát és pusztulásra adattak. Milyen rettenetes következményei voltak egyetlen meggondolatlan lépésnek! {PP 168.1}
Bölcs Salamon mondta: „Ne fáraszd magadat ebben, hogy meggazdagulj; az ilyen testi eszességedtől szűnjél meg”. „Megháborítja az ő házát, aki követi a telhetetlenséget; aki pedig gyűlöli az ajándékokat, él az.” Pál apostol pedig kijelenti: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe és sok esztelen, káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik.” (Péld. 23:4; 15:27; I. Tim. 6:9) {PP 168.2}
Amikor Lót letelepedett Sodomában, eltökélte, hogy mentes marad a város bűneitől, és hogy családját is ennek megfelelően irányítja. Azonban e téren nyilvánvalóan tévedett. Környezetének bomlasztó befolyása saját hitére is hatással volt, és gyermekei révén a Sodoma lakóival való kapcsolata miatt érdekei is bizonyos mértékben egybefonódtak a városéval. Az eredmény előttünk áll. {PP 168.3}
Mégis sokan követik el ugyanezt a hibát. Amikor otthont, lakhelyet választanak, inkább az ideiglenes, mulandó érdekeket nézik, nem törődnek a magukat és családjukat körülvevő erkölcsi, társadalmi befolyásokkal. Szép és termékeny földet választanak, vagy jól fejlődő városba költöznek, remélve, hogy jobb megélhetést biztosíthatnak maguknak; gyermekeiket azonban kísértések veszik körül, és igen gyakran olyan társaságba kerülnek, amely nem kedvez az életszentség és az igaz jellem kialakulásának. A laza erkölcsök, a hitetlenség, a vallási közöny légköre ellensúlyozza, semlegesíti a szülők befolyását. Az ifjúság állandóan csak a szülői és isteni tekintély elleni lázadást látja maga körül; sokan hitetlen, istentelen emberekkel kötnek ismeretséget és Isten ellenségeivel vállalnak sorsközösséget. {PP 168.4}
Amikor otthont választunk, Isten azt akarja, hogy elsősorban az erkölcsi, vallási befolyásokat vegyük figyelembe, amelyek majd bennünket és családunkat körülveszi. Lehetséges ugyan, hogy nehéz helyzetekbe kerülünk, mert sokan nem választhatnak olyan környezetet, amilyet szeretnének, de valahányszor a kötelesség úgy kívánja, Isten képesíteni fog, hogy romlatlanul megállhassunk, ha vigyázunk és imádkozunk, Krisztus kegyelmében bízva. Azonban szükségtelenül ne tegyük ki magunkat olyan hatásoknak, amelyek nem kedveznek a keresztény jellem fejlődésének. Amikor önként választjuk a hitetlenség és világiasság légkörét, megbántjuk Istent, és elűzzük otthonunkból a szent angyalokat. {PP 169.1}
Akik gyermekeiknek, örök érdekeik rovására földi vagyont és rangot biztosítanak, végül is rájönnek majd, hogy ezek az előnyök tulajdonképpen rettenetes veszteségek. Lóthoz hasonlóan, sokan látják gyermekeik teljes romlását, és a szülők is éppen csak saját lelküket menthetik meg. Életművük kárba veszett; életük szomorú kudarc. Ha igazán bölcsen járnak el, gyermekeik talán kevesebbet élveznek a világi javakból, azonban romolhatatlan örökséget biztosíthattak volna maguknak. {PP 169.2}
Az örökség, amelyet Isten népének ígért, nem ezen a földön található. Ábrahámnak nem volt öröksége a földön, „még egy lábnyomnyi sem” (Ap. csel. 7:5). Nagy vagyona volt, amit Isten dicsőségére és embertársai javára használt fel, de ezt a világot sohasem tekintette otthonának. Az Úr elhívta, hogy hagyja ott bálványimádó honfitársait, és örök birtokul ígérte neki Kánaán földjét; de sem ő, sem fia, sem fiának fiai nem nyerték el azt. Amikor Ábrahám sírhelyet keresett halott feleségének, azt meg kellett vásárolnia a kananitáktól. Egyetlen birtoka az ígéret földjén egy sziklába vésett sír volt Makpela barlangjában. {PP 169.3}
Azonban Isten szava nem hiúsult meg, és nem is akkor teljesedett be, amikor a zsidó nép elfoglalta Kánaánt. „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának.” (Gal. 3:16) Magának Ábrahámnak is részesülnie kell az örökségben. Isten ígéretének teljesedése látszólag sokáig késhet, mert „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap” (II. Pt. 3:8). Talán úgy tűnik, késik, de a meghatározott időben „el fog jönni, nem marad el” (Hab. 2:3). Az Ábrahámnak és magvának szóló ígéret nem csupán Kánaán földjére, hanem az egész földre vonatkozik. „Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által.” (Rm. 4:13) A Biblia pedig világosan tanítja, hogy az Ábrahámnak adott ígéretek Krisztus által teljesednek. Mindenki, aki Krisztusé, „Ábrahám magva, és ígéret szerint örökös”, „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökség” vár rá: a bűn átkától megtisztított új föld. Mert „az ország és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének” és „a szelídek öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben” (Gal. 3:29; I. Pt. 1:4; Dn. 7:27; Zsolt. 37:11). {PP 169.4}
Isten bepillantást engedett Ábrahámnak az örökkévaló örökségbe, és ez a reménység megelégítette őt. „Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival. Mert várta az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.” (Zsid. 11:9–10) {PP 170.1}
Ábrahám utódairól azt olvassuk, hogy „hitben haltak meg, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást téve arról, hogy idegenek és vándorok a földön”. Vándorokként és idegenekként kell itt élnünk, ha „jobb után, tudniillik a mennyei után vágyódunk”. Ábrahám gyermekei várják azt a várost, melyet ő is várt, „melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid. 11:13, 16). {PP 170.2}
