Ábrahám nem kételkedett az ígéretben, hogy fiúgyermeke születik, de nem várta meg, hogy Isten szava a maga idejében és módján teljesedjék. Isten várt, hogy Ábrahám hitét próbára tegye; ő azonban nem állta ki a próbát. Sára, mivel lehetetlennek tartotta, hogy idős korában gyermeke szülessen, azt javasolta, hogy Ábrahám vegyen magának a szolgálóleányok közül második feleséget, s így Isten szándéka megvalósulhat. A többnejűség annyira általánossá vált, hogy már nem tartották bűnnek, de változatlanul Isten törvényének áthágása volt, a családi kötelék szentségére és békéjére nézve pedig végzetes. Ábrahám Hágárral kötött házassága csak bajt hozott, nem csupán saját otthonára, hanem a következő nemzedékekre is. {PP 145.1}
Hágár új helyzetében, mint Ábrahám neje, azt remélve, hogy a tőle származó nagy nép ősanyja lesz, gőgössé vált, és megvetően bánt úrnőjével. Kölcsönös féltékenység dúlta fel az egykor békés otthont. Ábrahám kénytelen volt mindkét asszony panaszát meghallgatni, de a legjobb akarattal sem állíthatta helyre közöttük az összhangot. Noha Sára komoly kérlelésére vette feleségül Hágárt, most éppen ő illette szemrehányásokkal Ábrahámot, mint vétkes felet. Versenytársát száműzni akarta, azonban Ábrahám tiltakozott ellene, mert a várandós Hágár volt reményei szerint az ígéret fiának leendő anyja. Hágár mindazonáltal Sára szolgálója volt, tehát Ábrahám úrnője kezére bízta. Hágár gőgje nem tűrhette úrnője rideg bánásmódját, melyet pedig éppen ő hívott ki arcátlan magatartásával. „Nyomorgatta azért Szárai, és az elfutott őelőle.” {PP 145.2}
Hágár a sivatag felé tartott, és miközben elhagyottan, magányosan egy forrás mellett lepihent, az Úr angyala jelent meg neki, emberi alakban. „Hágár, Szárai szolgája!” – így szólította meg, hogy emlékeztesse helyzetére és kötelességére, s figyelmeztette: „Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő kezei alatt.” A dorgálásba azonban vigasztalás is vegyült: „Meghallotta Isten a te nyomorúságodat. Felettébb megsokasítom a te magodat, hogy sokasága miatt megszámlálható se legyen.” Azután azt a parancsot kapta, hogy a gyermek neve Ismáel legyen, hogy mindig Isten kegyelmére emlékeztesse, mert „Isten meghallgat” (I. Móz. 16:9–11). {PP 145.3}
Amikor Ábrahám közel százéves volt, az Úr megismételte ígéretét, hogy fiat ad neki, mégpedig azzal, hogy feleségétől, Sárától születik majd az örökös. Azonban Ábrahám nem értette az ígéretet. Gondolatai Ismáelre terelődtek, abban a hitben, hogy Isten kegyelmes tervei általa valósulnak majd meg. Fia iránti szeretetében így kiáltott fel: „Vajha Ismáel élne teelőtted!” (I. Móz. 17:18) Ismét elhangzott az ígéret, mégpedig félreérthetetlenül: „Kétség nélkül Sára, a te feleséged szül néked fiat, és nevezd annak nevét Izsáknak, és megerősítem az én szövetségemet ővele.” Isten azonban még az atya imáját is meghallgatta: „Ismáel felől is meghallgattalak. Íme megáldom őt… és nagy néppé teszem őt.” (I. Móz. 17:19–20) {PP 146.1}
Legdrágább reménységük, Izsák születése, az egy életen át tartó várakozás beteljesülése boldogságot hozott Ábrahám és Sára sátraiba. Hágár számára viszont dédelgetett tervei összeomlását jelentette. A közben ifjúvá serdült Ismáelt a táborban eddig mindenki Ábrahám örökösének és az utódainak ígért áldások birtokosának tekintette. Most hirtelen mellőzni kezdték; és csalódásukban anya és fia gyűlölettel fordultak Sára gyermeke felé. Az általános boldog öröm csak szította féltékenységüket, míg Ismáel végül arra vetemedett, hogy nyíltan gúnyolta Isten ígéretének örökösét. Ismáel lázadó hajlamában Sára felismerte az örökös viszálykodás forrását, és Ábrahámhoz fordult, sürgetve, hogy Hágárt és Ismáelt távolítsa el a táborból. A pátriárkát kétségek gyötörték. Hogyan is száműzhetné fiát, Ismáelt, akit még mindig gyengéden szeretett? Kétségbeesésében Istenhez fordult tanácsért. Az Úr egy angyal által utasította, hogy teljesítse Sára óhaját; Ismáel vagy Hágár iránt érzett szeretete nem szabad, hogy visszatartsa, mert csak így állíthatja helyre családja békéjét és boldogságát. Az angyal azonban még azt a vigasztaló ígéretet is hozta, hogy noha Ismáel távol lesz az atyai háztól, Isten nem feledkezik el róla; életét megőrzi és egy nagy nemzet származik majd tőle. Ábrahám engedelmeskedett az angyal szavainak, de súlyos gyötrelmek kínozták. Atyai szívére kimondhatatlan teher nehezedett, amikor házából Hágárt és fiát elküldte. {PP 146.2}
Az Ábrahámnak adott utasítás a házasság szentségére vonatkozóan örök időkre szóló tanítást foglal magában. Kimondja, hogy még nagy áldozatok árán is gondosan kell őrködni e kapcsolat jogai és boldogsága felett. Ábrahám egyetlen igaz felesége Sára volt, házastársi és anyai jogait senki sem oszthatta meg vele. Tisztelte férjét, és e tekintetben az Újszövetség mint tiszteletre méltó példaképet említi. Sára nem akarta, hogy Ábrahám szeretete más nő felé is irányuljon, és az Úr nem feddte meg őt azért, hogy vetélytársa eltávolítását kérte. Mindketten, Sára és Ábrahám, kételkedtek Isten hatalmában, és ez a hibájuk vezetett a Hágárral kötött házassághoz. {PP 147.1}
Isten a hívők atyjául hívta el Ábrahámot, és élete a hit példaképe kellett hogy legyen a következő nemzedékek számára. Hite azonban nem volt tökéletes. Hitetlenséget árult el, amikor Egyiptomban eltitkolta, hogy Sára a felesége, s azután akkor, amikor Hágárt feleségül vette. Hogy Ábrahám eljuthasson a hit legmagasabb fokára, Isten újabb próbának vetette alá, a legnagyobb próbának, amelyet valaha embernek ki kellett állnia. Éjszakai látomásban azt az utasítást kapta, hogy menjen Mórija földjére, és azon a hegyen, amelyet mutatnak neki, áldozza meg fiát égő áldozatul. {PP 147.2}
Amikor ezt a parancsot kapta, Ábrahám már százhúsz éves volt. Öreg embernek számított még a saját nemzedékében is. Ifjabb éveiben elég erős volt, hogy a viszontagságokat, veszélyeket bátran elviselje, mostanra azonban ifjúságának lelkesedése már elmúlt. Az ember férfikora teljében bátran szembeszáll a nehézségekkel és szenvedésekkel, melyek később, amikor lábai már a sír felé tartanak, megremegtetnék szívét. Isten ezt az utolsó, legnehezebb próbát arra az időre hagyta, amikor az évek súlya már erősen ránehezedett Ábrahám vállaira, és már vágyakozott megpihenni az aggodalmaktól és fáradalmaktól. {PP 147.3}
A pátriárka Beérsebában sátorozott, jólét és tisztelet övezte. Dúsgazdag volt, és az ország uralkodói hatalmas fejedelemként tisztelték. Juhok, barmok ezrei legeltek a tábora mögött elterülő mezőségen. Körülötte mindenfelé szolgáinak sátrai, melyek hűséges emberek százainak nyújtottak otthont. Itt, atyja oldalán serdült férfivá az ígéret gyermeke. Úgy látszott, hogy a menny áldásai koronázzák önfeláldozásban, türelmes, kitartó várakozásban eltöltött életét. {PP 147.4}
Ábrahám engedelmes hittel hagyta el szülőföldjét – atyái sírját és rokonai otthonát. Zarándokként vándorolt öröksége földjén. Sokáig várakozott a megígért örökös születésére. Isten parancsára elűzte házából fiát, Ismáelt. És most, amikor a hőn áhított gyermek éppen férfikorba lépett, és már úgy tűnt, a pátriárka megláthatja reményei beteljesedését, egy minden korábbinál nagyobb próba szakadt rá. {PP 148.1}
A parancs megremegtette atyai szívét: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot… és áldozd meg égő áldozatul.” (I. Móz. 22:2) Izsák volt otthona fénysugara, öregkora vigasza, de mindenekfelett a megígért áldások örököse. Ilyen fiú elvesztése baleset vagy betegség következtében is megszakasztotta volna a szerető atyai szívet, a parancs azonban úgy szólt, hogy saját kezével oltsa ki fia életét. Ez félelmetesnek és lehetetlennek tűnt számára. {PP 148.2}
Sátán is ott volt, és azt sugallta Ábrahámnak, hogy biztosan csalás áldozata, hiszen az isteni törvény parancsa a „Ne ölj”, és Isten nem kívánná azt, amit egyszer megtiltott. Ábrahám kiment a sátrából, és feltekintett a felhőtlen, nyugodt, fénylő égboltra, emlékezetébe idézte a közel ötven évvel azelőtt kapott ígéretet, hogy magja megszámlálhatatlan lesz, mint az ég csillagai. Ha ez az ígéret Izsák által teljesedik, hogyan halhatna meg? Ábrahámot megkísértette a gondolat, hogy talán tévedés áldozata. Kétségében és aggodalmában a földre borult, és úgy imádkozott, mint soha azelőtt, hogy megerősítést kapjon, ha csakugyan el kell végeznie ezt a rettenetes feladatot. Visszaemlékezett az angyalokra, akik azért küldettek hozzá, hogy közöljék vele Isten Sodoma elpusztítására vonatkozó tervét, és akik ugyanakkor e fiú, Izsák születésének ígéretét is hozták, és odament arra a helyre, ahol már több ízben találkozott a mennyei küldöttekkel, mert remélte, hogy ismét beszélhet velük és további utasításokat kap. Azonban senki sem jött a segítségére. Sötétség vette körül; de Isten parancsa még mindig a fülében csengett: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz.” Ezt a parancsot teljesíteni kell, nem mert tovább késlekedni. Hajnalodott, már úton kellett volna lennie. {PP 148.3}
Sátrába visszatérve odament Izsákhoz, aki az ifjúság és ártatlanság mély, zavartalan álmát aludta. Egy pillanatra gyermeke kedves arcára tekintett, majd remegve elfordult. Sárához lépett, aki szintén aludt. Vajon felkeltse-e, hogy még egyszer átölelje fiát? Vajon elmondja-e neki Isten parancsát? Vágyott arra, hogy könnyítsen szívén és megossza vele ezt a rettenetes felelősséget, de visszatartotta a félelem, hogy felesége talán megakadályozná. Izsák volt minden öröme és büszkesége, élete egészen egybefonódott fiával, és az anyai szeretet esetleg megtagadná ezt az áldozatot még Istentől is. {PP 148.4}
Ábrahám végül felkeltette fiát, közölte vele a kapott parancsot, hogy egy távoli hegyen áldozatot kell bemutatnia. Izsák gyakran elment atyjával, hogy imádja Istent az oltárok valamelyike előtt, melyeket Ábrahám vándorlásai közben különböző helyeken állított fel, ezért a hívás nem lepte meg. Gyorsan felkészültek, a szükséges fát felrakták a szamárra és két szolga kíséretében útnak indultak. {PP 151.1}
Atya és fia csendesen gyalogoltak egymás mellett. A pátriárka gondolatait súlyos titka foglalkoztatta, és mély hallgatásba merült. A szerető, büszke anya jutott eszébe, és az a nap, amikor egyedül tér majd vissza hozzá. Jól tudta, hogy a tőr, amely a fiút megöli, az anya szívét is át fogja járni. {PP 151.2}
A nap – Ábrahám életének leghosszabb napja – lassan végéhez közeledett. Mialatt fia és a fiatal szolgák aludtak, az éjszakát imádkozva töltötte, remélve, hogy talán mennyei küldött érkezik azzal a hírrel, hogy a próbatételnek vége, az ifjú sértetlenül visszatérhet anyjához. De gyötrődő lelke nem nyert enyhülést. Eltelt még egy további hosszú nap, még egy alázatos imában töltött éjszaka, mialatt fülében folyton ott csengett a parancs, amely gyermektelenné teszi. Sátán is ostromolta, hogy kételyt, hitetlenséget sugalljon; Ábrahám azonban ellenállt késztetéseinek. Amikor a harmadik napon éppen indulni készültek, a pátriárka észak felé tekintve meglátta a megígért jelet, a dicsőség felhőjét, amely ott lebegett Mórija hegycsúcsa felett, és megbizonyosodott, hogy a hang, amelyet hallott, a mennyből jött. {PP 151.3}
Most sem zúgolódott Isten ellen, hanem felvértezte lelkét, és az Úr jóságának és hűségének bizonyítékain elmélkedett. Ezt a fiút váratlanul kapta Istentől; és Őneki, aki ezt a drága ajándékot adta, nincs-e joga visszakérni azt, ami az Övé? Feltörő hittel ismételgette magában az ígéretet: „Izsákról neveztetik a te magod” – a mag, amely éppen úgy megszámlálhatatlan, mint a tenger fövenye (I. Móz. 21:12). Izsák születése csoda volt, és az a hatalom, amely életet adott neki, nem adhatja-e vissza életét? Túl a látható világon, Ábrahám megragadta Isten szavát, „úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani” (Zsid. 11:19). {PP 151.4}
Egyedül csak Isten érthette meg, milyen nagy áldozatot hozott az atya azzal, hogy fiát halálra adta; Ábrahám azt akarta, hogy egyedül Isten legyen a búcsú pillanatának tanúja. Megparancsolta szolgáinak, hogy maradjanak vissza: „Én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” (I. Móz. 22:5) A fát Izsák, a leendő áldozat vitte, az apa pedig fogta a kést és a tüzet, s együtt kapaszkodtak a hegycsúcs felé, miközben az ifjú magában azon csodálkozott, hogy távol a nyájtól, a csordától, honnan veszik az áldozati állatot? Végül megszólalt: „Atyám!… Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?” Ó, mily nagy próba volt ez! A drága, bensőséges szavak: „Atyám!”, átjárták Ábrahám szívét. Nem, még nem – most még képtelen volt megmondani neki. „Fiam – mondta –, az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról.” (I. Móz. 22:8) {PP 152.1}
A kijelölt helyen oltárt építettek és rárakták a fát. Azután Ábrahám remegő hangon feltárta fia előtt Isten üzenetét. Izsák rémülettel és döbbenten hallgatta végzetét, de nem ellenkezett. Elmenekülhetett volna sorsa elől, ha akarja; a bánattól sújtott agg férfi, akit a három rettenetes nap küzdelme kimerített, nem viaskodhatott volna az életerős ifjúval. Azonban Izsákot gyermekkora óta készséges, bízó engedelmességre nevelték, és most, hogy Isten terve feltárult előtte, készségesen engedelmeskedett. Osztozott Ábrahám hitében, és érezte, megtiszteltetés számára, hogy áldozatul adhatja életét Istennek. Gyengéden igyekezett az atya bánatát enyhíteni, reszkető kezét erősíteni, hogy őt a kötéllel az oltárhoz köthesse. {PP 152.2}
Elhangzottak utolsó szerető szavaik; legördültek arcukon az utolsó könnycseppek, még egyszer megölelték egymást. Az atya felemeli kését, hogy lesújtson fiára, amikor keze hirtelen megáll. Isten angyala kiált az égből a pátriárkának: „Ábrahám, Ábrahám!”, aki gyorsan feleli: „Ímhol vagyok!”, majd ismét hangot hall: „Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem.” (I. Móz. 22:11–12) {PP 152.3}
Mórija hegyén Isten ismét megújította szövetségét, ünnepélyes esküvel erősítve meg áldását Ábrahám és minden leszármazottja számára: „Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr, mivelhogy e dolgot cselekedted, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: hogy megáldván megáldalak téged és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövenyt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.” (I. Móz. 22:16–18) {PP 153.2}
Ábrahám hitbeli győzelme világító oszlopként emelkedik, amely beragyogja Isten szolgáinak ösvényét nemzedékről nemzedékre. Ábrahám nem keresett kifogást, hogy felmentést nyerjen Isten akaratának teljesítése alól. A háromnapos utazás alatt elegendő ideje volt a meggondolásra és hogy kételkedjen Istenben, ha erre hajlott volna. Úgy is érvelhetett volna, hogy fiának megölése után úgy tekintenek majd rá, mint gyilkosra, második Kainra; hogy amit eddig hirdetett, megvetnék és elvetnék, s ezzel lerombolná befolyását és nem tehetne többé jót embertársaival. Mentségére hozhatta volna még fel agg korát is. Azonban a pátriárka egyik kifogáshoz sem folyamodott. Ábrahám is ember volt, szenvedélyei és hajlamai hasonlóak voltak a mieinkhez, de nem fontolgatta, hogyan is teljesülhet Isten ígérete, ha Izsákot megöli. Fájó szívére sem hallgatott. Tudta, hogy Isten minden követelménye igazságos és jogos, és engedelmeskedett a parancsnak az utolsó betűig. {PP 153.3}
„Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett.” (Jak. 2:23) Pál azt mondja: „Akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai.” (Gal. 3:7) Ábrahám hite pedig tetteiben mutatkozott meg. „Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-e meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit.” (Jak. 2:21–22) Sokan nem értik meg a hit és a cselekedetek egymás közötti viszonyát. Így szólnak: „Csak higgy Krisztusban, és biztonságban vagy. A törvényt nem kell megtartanod!” Viszont az igazi hit engedelmességben nyilvánul meg. Krisztus azt mondta a hitetlen zsidóknak: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek.” (Jn. 8:39) A hívők atyjáról pedig kijelenti az Úr: „Hallgatott Ábrahám az én szavamra, és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.” (I. Móz. 26:5) Jakab apostol mondja: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt magában.” (Jak. 2:17) János, aki olyan tökéletesen ragadja meg a szeretet lényegét, így szól hozzánk: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” (I. Jn. 5:3) {PP 153.4}
Előkép és ígéretek által Isten „előre hirdette… Ábrahámnak” az evangéliumot (Gal. 3:8). A pátriárka pedig szilárdan az eljövendő Megváltóba vetette hitét. Krisztus azt mondta a zsidóknak: „Ábrahám, a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat, látta is, és örült.” (Jn. 8:56) Az Izsák helyett feláldozott kos jelképezte Isten Fiát, akinek helyettünk kellett megáldoztatnia. Amikor Isten törvényének áthágása az embert halálra ítélte, az Atya, Fiára tekintve, így szólt a bűnöshöz: „Szabadítsd meg őt… váltságdíjat találtam!” (Jób 33:24) {PP 154.1}
Isten azért parancsolta meg Ábrahámnak, hogy áldozza meg fiát, hogy próbára tegye hitét és lelkébe vésse az evangélium valóságát. A félelmetes megpróbáltatás sötét napjaiban átélt gyötrelmet azért engedte meg Isten, hogy Ábrahám saját tapasztalatából érthessen meg valamit annak az áldozatnak a nagyságából, amelyet a végtelen Isten hozott az ember megváltásáért. Semmilyen más próba nem okozott volna Ábrahámnak olyan lelki szenvedést, mint fiának feláldozása. Isten pedig odaadta Fiát gyötrelmes és gyalázatos halálra. Azoknak az angyaloknak, akik Isten Fiának megaláztatását és lelki tusáját szemlélték, nem volt szabad közbelépniük, mint Izsák esetében megtehették. Nem hallatszott a mennyei hang: „Elég!” A dicsőség Királya odaadta életét, hogy megmentse az elbukott emberiséget. Adhatná-e Isten még hatalmasabb bizonyítékát végtelen irgalmának és szeretetének? „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Rm. 8:32) {PP 154.2}
Az Ábrahámtól kért áldozat nemcsak saját javát szolgálta, nem csupán a jövendő nemzedékek érdekében történt, hanem a bűntelen világok és a menny értelmes lényeinek okulására is szolgált. A Krisztus és Sátán között folyó küzdelem színtere – az a színtér, amelyen a megváltás terve megvalósul – az egész világegyetem tankönyve. Mivel Ábrahámnak Isten ígéreteibe vetett hite nem volt teljes, Sátán megvádolta őt az angyalok és Isten előtt, hogy nem tett eleget a szövetség feltételeinek, tehát annak áldásaira is érdemtelen. Isten az egész menny színe előtt igazolni akarta szolgája hűségét, és bemutatni, hogy a tökéletes engedelmességnél kevesebbet nem fogadhat el, s még teljesebben fel akarta tárni a megváltás tervét. {PP 154.3}
Mennyei lények voltak tanúi annak a jelenetnek, amikor Isten Ábrahám hitét és Izsák odaadását próbára tette. Ez a próba sokkal nehezebb volt annál, mint amelyet Ádámra mért. Annak a tilalomnak engedelmeskedni, amelyet Isten ősszüleinkre szabott ki, nem okozott szenvedést; azonban az Ábrahámnak szóló parancs a leggyötrelmesebb áldozatot követelte. Az egész menny csodálkozva és csodálattal szemlélte Ábrahám megingathatatlan engedelmességét. Az egész menny örvendezett hűségén. Sátán vádjai hamisaknak bizonyultak. Isten kijelentette szolgájának: „Most már tudom, hogy istenfélő vagy (Sátán vádjai ellenére), és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én-érettem.” Isten szövetsége, amelyet esküvel erősített meg Ábrahámnak, bizonyítja a világegyetem értelmes lényei előtt, hogy az engedelmesség elnyeri jutalmát. {PP 155.1}
Még az angyaloknak is nehéz volt megérteni a megváltás titkát – felfogni, hogy a menny Parancsnokának, Isten Fiának meg kell halnia a bűnös emberért. Amikor Ábrahám parancsot kapott, hogy áldozza fel fiát, a mennyei lények feszült figyelemmel követték a parancs teljesítésének minden lépését. Amikor Izsák kérdésére: „Hol van az égő áldozatra való bárány?”, Ábrahám így válaszolt: „Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról”, és amikor az apa kezét megállították, amint fiát éppen megölni készült, Izsák helyett pedig a kost áldozta meg, amelyről Isten gondoskodott – akkor megvilágosodott a megváltás titka, és még az angyalok is jobban megértették azt a csodálatos tervet, amelyről Isten gondoskodott, hogy az embert üdvözítse (I. Pt. 1:12). {PP 155.2}
