Ábrahám visszatért Kánaánba, és „igen gazdag volt barmokkal, ezüsttel és arannyal” (I. Móz. 13:2). Lót még mindig vele tartott, és ismét Béthelbe mentek, ahol felütötték sátraikat évekkel korábban emelt oltáruk közelében. Hamarosan kiderült, hogy a megszaporodott vagyon nagy gondokat okoz. A viszontagságok és nehézségek között teljes egyetértésben éltek egymással, azonban a jólét a viszálykodás veszélyével fenyegetett. Nem volt elegendő legelő kettőjük csordái és nyájai számára, és pásztoraik között egyre gyakoribbak lettek a veszekedések. Világossá vált, hogy külön kell válniuk. Ábrahám idősebb volt Lótnál, hiszen a nagybátyja volt, sőt vagyon és rang tekintetében is fölötte állt, mégis ő tett először ajánlatot a békés megegyezésre. Bár az egész földet maga Isten adta neki, de ő nemes lélekkel lemondott kiváltságáról. {PP 132.1}
Ábrahám nemes, önzetlen lelkülete nyilvánult meg ez alkalommal is. Milyen sokan vannak, akik hasonló körülmények között mindenáron ragaszkodtak volna jogaikhoz és kiváltságaikhoz! Hány család ment már ezen tönkre! Hány gyülekezet szakadt pártokra, és tette megvetés és gyalázat tárgyává az igazságot a hitetlenek előtt! „Mondta azért Ábrahám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, hiszen atyafiak vagyunk”, nem csupán vér szerint, hanem az igaz Isten imádatában is. Isten gyermekei az egész világon egy családot képeznek, és a szeretetnek és békülékenységnek ugyanez a lelkülete kell hogy uralja őket. „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek” (Rm. 12:10) – így tanít bennünket Üdvözítőnk. A megkülönböztetés nélküli udvariasság tanúsítása embertársaink iránt, a készség, hogy úgy bánjunk velük, amint mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak, az élet bajainak felét eltörölné. Az önfelmagasztalás szelleme Sátán lelkülete; azonban az a szív, amelyben Krisztus szeretete él, irgalmat gyakorol és nem keresi a maga hasznát. Az Isten parancsát követő gyakorolja, hogy „ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is” (Fil. 2:4). {PP 132.3}
Noha Lót annak köszönhette jólétét, hogy Ábrahám rokona volt, mégsem mutatkozott hálásnak jótevője iránt. Az udvariasság is azt követelte volna, hogy engedje át a választást Ábrahámnak, ám ehelyett önző módon arra törekedett, hogy kihasználja az alkalom minden előnyét. „Felemelte azért Lót az ő szemeit, és látta, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld… mind Cóárig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje.” (I. Móz. 13:10) Palesztina legtermékenyebb vidéke a Jordán folyó völgye volt, amely az elvesztett Édenre emlékeztetett, termékenysége pedig olyan volt, mint a Nílus mellékén elterülő alföldeké, ahonnan nemrég költöztek el. Gazdag és szép városok is voltak ezen a vidéken, nyüzsgő piacaik jó forgalommal kecsegtettek. Lót a nyereségvágytól megszédülve mit sem törődött azzal az erkölcsi és lelki romlottsággal, amely majd ott körülveszi. E síkság lakosai „pedig nagyon gonoszok és bűnösök voltak az Úr előtt”. „És választotta Lót magának a Jordán egész mellékét, és elköltözött Lót kelet felé… és sátorozott Sodomáig.” (I.Móz. 13:11–12) Milyen kevéssé látta előre, hogy rettenetes következményei lesznek ennek az önző választásnak! {PP 133.1}
Miután elváltak egymástól, az Úr ismét ígéretet tett Ábrahámnak, hogy neki adja az egész földet. Ábrahám nem sokkal ezután Hebronba költözött, Mamré tölgyesében ütve fel sátorát, mellette pedig oltárt épített az Úrnak. Ott élt ezután Ábrahám a fennsíkok szabad levegőjén, olajfaligetek és szőlőskertek, kalászt ringató mezők, a környező dombok tágas legelői között, egyszerű körülményeivel elégedetten, átengedve Lótnak Sodoma völgyének veszélyeket rejtő, fényűző pompáját. {PP 133.2}
Ábrahámot a környező népek tisztelete övezte, feltekintettek rá mint hatalmas fejedelemre, mint bölcs és tehetséges nemzetségfőre. Nem zárkózott el szomszédaitól, befolyása náluk is érvényesült. Élete és jelleme az igaz hit messzeható bizonyságaként éles ellentétben állt a bálványimádókéval, Istene iránti ragaszkodása megingathatatlan volt; ugyanakkor előzékenysége és jótékonysága bizalmat és barátságot ébresztett, mesterkéletlen nagysága pedig tiszteletet és megbecsülést parancsolt. {PP 133.3}
Vallását nem csupán a maga számára megőrzött becses kincsként gyakorolta. Az igaz vallást nem is úgy kell megtartani, mert az ilyen lelkület ellenkezik az evangélium elveivel. Amíg Krisztus lakozik a szívben, lehetetlen jelenlétének fényét elfedezni, vagy világosságát elhalványítani. Ellenkezőleg, napról napra jobban és jobban sugárzik; az önzés és bűn lelket körülvevő homálya pedig eltűnik az igazság napjának fénylő ragyogása előtt. {PP 134.1}
Isten népe az Ő képviselője e földön, akikkel az a szándéka, hogy világító fényforrásai legyenek e világ erkölcsi sötétségében. Elszórtan egy országban, a városokban, a falvakban mint Isten tanúi és eszközei, közvetítsék akaratának ismeretét és kegyelmének csodáit e hitetlen világnak. Az a terve, hogy mindazok, akik az üdvösség részesei, az Ő misszionáriusai legyenek. A keresztények életszentsége az, aminek alapján a világias emberek az evangéliumról ítélkeznek. A türelemmel elviselt hitpróbák, a hálásan fogadott áldások, a szokásszerűen megnyilvánuló szelídség, szívesség, irgalom és szeretet fényt áraszt a világra, és megmutatja a különbséget a természetes szív önzéséből fakadó sötétséghez képest. {PP 134.2}
Ábrahám hitében erős, viselkedésében nemes, engedelmességében megingathatatlan, egyszerű zarándok életében alázatos volt; és ehhez még diplomáciai érzéke, háborúban való bátorsága és ügyessége is járult. Annak ellenére, hogy új vallás tanítójának ismerték, három testvér, az amorita síkság uralkodói, barátságukat ajánlották neki, és meghívták maguk közé szövetségesnek a nagyobb biztonság érdekében, az ország ugyanis telve volt erőszakoskodással és elnyomással. Hamarosan alkalom adódott számára, hogy hasznát vegye ennek a szövetségnek. {PP 134.3}
Khédorlaomer, Elám királya tizennégy évvel azelőtt megszállta Kánaánt és adófizetőjévé tette. Néhányan a fejedelmek közül fellázadtak ellene és Elám királya négy szövetségesével ismét bevonult az országba, hogy meghódolásra kényszerítse a lázadókat. Kánaán öt királya egyesítette ellenük haderejét és megütköztek velük a Siddim völgyében, de teljes vereséget szenvedtek. A sereg nagy részét levágták, az életben maradottak pedig a hegyekbe menekültek. A győzők kifosztották a síkság városait és gazdag zsákmánnyal, sok fogollyal távoztak. A foglyok között volt Lót és családja is. {PP 134.4}
Ábrahám nyugodtan élt Mamré tölgyesében, amikor egy menekülőtől értesült a csata kimeneteléről és az unokaöccsét ért szerencsétlenségről. Nem volt benne semmilyen rossz érzés Lót hálátlansága miatt. Iránta érzett szeretetében elhatározta, hogy kiszabadítja. Mindenekelőtt Isten tanácsát kikérve készült Ábrahám az ütközetre. Saját táborából összegyűjtött háromszáztizennyolc szolgát, akik az Isten félelmében nevelkedtek, gyakorlottak voltak a szolgálatban és a fegyverforgatásban. Ábrahám szövetségesei: Mamre, Eskol és Áner szintén csatlakoztak hozzá seregeikkel együtt, és így indultak a támadók üldözésére. Az elámiták és szövetségeseik Dánnál táboroztak, Kánaán északi határán. A győzelem hevében, miután nem féltek a meghódolt ellenség támadásától, dőzsölve mulatoztak. A pátriárka úgy osztotta el embereit, hogy különböző irányokból érkezzenek, s éjjel ütöttek rajta a táboron. A támadás annyira erőteljes és váratlan volt, hogy gyors győzelmet arattak. Elám királyát megölték, megrémült seregét pedig teljesen szétverték. Lótot és családját a foglyokkal és javaikkal együtt kiszabadították, és gazdag zsákmány jutott a győztesek kezére. A győzelem – Isten után – Ábrahám érdeme volt. Jahve imádója nemcsak kiváló szolgálatot tett az országnak, hanem értékes harcosnak is bizonyult. Láthatóvá vált, hogy az életszentség nem jelent gyávaságot, s hogy Ábrahámot hite tette bátorrá, hogy síkra szálljon az igazságért és az elnyomottak védelmében. Hősies tette növelte a környező törzsekre gyakorolt befolyását. Visszatértekor Sodoma királya jött elé kíséretével, hogy tiszteletet adjon a győztesnek. Felajánlotta Ábrahámnak a zsákmányt és csak a foglyok szabadon bocsátását kérte. Háborús szokás szerint a zsákmány a győzőt illette; Ábrahám azonban nem a zsákmányért vállalkozott a hadjáratra, nem akarta kihasználni mások szerencsétlenségét, csupán a szövetségeseit megillető részre tartott igényt. {PP 135.1}
Ha ilyen próbát kellett volna kiállniuk, csak kevesen viselkedtek volna olyan nemesen, mint Ábrahám. Kevesen tudtak volna ellenállni a kísértésnek és lemondani ilyen gazdag zsákmányról. Ábrahám példája az önző, pénzsóvár lelkület feddése. Ábrahám tekintettel volt a jog és az emberiesség követelményeire. Viselkedésével betöltötte a nagy parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” (III. Móz. 19:18) „Felemeltem az én kezemet – mondta – az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez, hogy én egy fonalszálat vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrahámot.” (I. Móz. 14:22–23) Nem akart alapot adni olyan gondolatoknak, hogy a nyereség kedvéért vett részt a háborúban, vagy hogy jólétét ajándékaiknak, jóindulatuknak köszönheti. Isten megígérte, hogy megáldja Ábrahámot, és egyedül Őt illette a dicsőség. {PP 135.2}
A győztes pátriárka üdvözlésére sietett Melkisédek is, Sálem királya, aki bort és kenyeret hozott a sereg felüdítésére. Mint a „Magasságos Istennek papja” áldotta meg Ábrahámot, és hálát adott az Úrnak, aki szolgája által ilyen nagy szabadulást szerzett. Ábrahám pedig „tizedet adott neki mindenből” (I. Móz. 14:20). {PP 136.1}
Ábrahám boldogan tért vissza nyájaihoz és sátraihoz: elméjét azonban gyötrő gondolatok kínozták. A béke embere volt; amennyire tehette, került minden ellenségeskedést és viszályt, és borzalommal gondolt vissza a vérontásra, amelyben részt vett. Azok a nemzetek, melyeket legyőzött, biztosan megújítják Kánaán elleni támadásaikat és különösen rajta akarnak majd bosszút állni. Nemzetiségi ellenségeskedésekbe bonyolódva megszűnne életének békés nyugodtsága. Ráadásul még nem vette birtokába Kánaánt, sőt örököst sem remélhetett, aki által Isten beválthatná az ígéretét. {PP 136.2}
Éjszakai látomásában ismét hallotta a mennyei hangot: „Ne félj, Ábrám – mondta a királyok Királya –, én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.” Rossz sejtelmei azonban annyira nyomasztották, hogy ezt az ígéretet nem tudta olyan feltétlen bizalommal fogadni, mint azelőtt. Kézzelfogható bizonyítékért imádkozott, hogy az ígéret teljesülni fog. Hogyan is valósulhatna meg a szövetséghez fűződő ígéret, hiszen még mindig nem nyert fiat az Úrtól!? „Uram Isten, mit adnál énnekem – mondta –, holott én magzatok nélkül járok, és az, akire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer.” Felajánlotta, hogy megbízható szolgáját, Eliézert fiává fogadja és vagyonának örökösévé teszi. Azonban Isten ismét biztosította, hogy saját gyermeke lesz majd az örököse. Azután kivezette sátrából, és felszólította, hogy nézzen fel az égen ragyogó csillagok megszámlálhatatlan sokaságára. És amikor feltekintett, ezeket a szavakat hallotta: „Így lészen a te magod”. „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott az őnéki igazságul.” (Rm. 4:3) {PP 136.3}
A pátriárka tovább könyörgött, látható jelet kért hitének megerősítésére, mintegy bizonyságot a következő nemzedékek számára, hogy az Úr teljesíteni fogja kegyelmes terveit. Az Úr leszállt, hogy szolgájával szövetséget kössön, úgy, ahogyan emberek szentesítették ünnepélyes fogadalmaikat. Isten rendelkezésére Ábrahám egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét és egy háromesztendős kost áldozott, kettévágta azokat és a darabokat egymástól kis távolságra helyezte el. Ezenfelül még egy gerlicét és egy galambfiat áldozott, amelyeket azonban nem darabolt fel. Majd tiszteletteljesen elhaladt az áldozati állatok darabjai között és Istennek ünnepélyesen örök engedelmességet fogadott. Éberen és állhatatosan a tetemek mellett maradt egészen naplementéig, nehogy a ragadozó madarak beszenynyezzék vagy széttépjék azokat. Naplementekor mély álomba merült, „s íme rémülés és nagy sötétség szállt őreá”. Isten szavát hallotta, a kijelentést, hogy ne várja az ígéret földjének azonnali birtokbavételét, és egyúttal figyelmeztette, hogy leszármazottai szenvedni fognak, mielőtt Kánaánban letelepednének. Isten feltárta Ábrahám előtt a megváltás tervét, a nagy áldozatot – Krisztus kereszthalálát, és dicsőséges eljövetelét. Látta az édeni szépségében megújított földet, amely az ígéret végső és tökéletes teljesüléseként örök otthona lesz. {PP 137.1}
A szövetséget megerősítendő füstölgő kemence és tüzes fáklya, Isten jelenlétének jelképei vonultak el a feldarabolt áldozati állatok között és teljesen megemésztették azokat. Ábrahám ismét hangot hallott, amely megerősítette, hogy utódaié lesz Kánaán földje „Egyiptomnak folyóvizétől fogva a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig”. {PP 137.2}
Miután Ábrahám már közel huszonöt évet töltött Kánaánban, az Úr megjelent neki és így szólt: „Én a mindenható Isten vagyok, járj énelőttem, és légy tökéletes.” A pátriárka tiszteletteljes félelemmel borult arcra és az üzenet folytatódott: „Ami engem illet, ímhol az én szövetségem teveled, hogy népek sokaságának atyjává leszel.” E szövetség teljesítésének bizonyságául nevét, amely eddig Ábrám volt, Ábrahámra változtatta, melynek jelentése: „népek sokaságának atyja”. Szárai neve Sára lett, „hercegnő”, mert – úgymond – „népek anyjává teszem, nemzetek királyai származzanak őtőle” (I. Móz. 17:1–5, 15–16). {PP 137.3}
Ebben az időben rendelte el Isten a körülmetélkedés szertartását. „És a körülmetélkedés jegyét körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságának pecsétjéül nyerte.” (Rm. 4:11) Ezt a szertartást meg kellett tartania a pártiárkának és utódainak, annak jeléül, hogy az Úr szolgálatára vannak szentelve, elkülönültek a bálványimádóktól, és Isten különleges kincsének tekinti őket. Ezzel a szertartással kellett teljesíteniük a maguk részéről az Ábrahámmal kötött szövetség feltételeit. Nem köthettek házasságot a pogányokkal, mert ezáltal megszűnnének Istent és szent törvényét tisztelni, kísértésbe esnének, hogy más népek bűnös szokásait kövessék, melyek a bálványimádatra csábítanák őket. {PP 138.1}
Isten nagy megtiszteltetésben részesítette Ábrahámot. Mennyei angyalokkal találkozott és beszélt, mint barát a baráttal. Amikor Isten ítéletet készült tartani Sodoma felett, nem titkolta el Ábrahám előtt, és ő a bűnösök közbenjárója lett. Beszélgetése az angyalokkal pedig a vendégszeretet gyönyörű példája. {PP 138.2}
Egy forró nyári napon, déltájban, a pátriárka sátra ajtajában ült, tekintetét a táj szépségén nyugtatva, amikor három utast pillantott meg a távolban, amint feléje közeledtek. Mielőtt sátrához értek volna, az idegenek megálltak, mintha az útirányról tanácskoznának. Ábrahám anélkül, hogy megvárta volna, míg szívességet kérnek tőle, gyorsan felállt, és mivel úgy tűnt, hogy más irányba indulnak, utánuk sietett. Nagy szívélyességgel kérte őket, tiszteljék meg azzal, hogy otthonában kicsit megpihennek és felüdülnek. Saját kezűleg hozott vizet, hogy lábukról az út porát lemoshassák. Maga gondoskodott táplálékukról is, és miközben az árnyék hűvösében pihentek, mindent előkészített az étkezéshez, majd tiszteletteljesen állt mellettük, miközben vendégei élvezték gondoskodását. Vendégszeretetének e megnyilvánulását Isten olyan fontosnak tartotta, hogy Igéjében feljegyeztette; és évezredekkel később az ihletett apostol is hivatkozott erre a történetre: „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ezáltal némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid. 13:2) {PP 138.3}
Vendégeiben Ábrahám csupán három fáradt vándort látott, nem is gondolt arra, hogy közöttük van Ő, aki előtt imádattal borulhatna le, anélkül, hogy vétkezne. Most azonban a mennyei küldöttek felfedték igazi kilétüket. Noha Isten haragjának követeiként voltak úton, Ábrahámnak, a hit emberének először mégis áldásokról beszéltek. Isten szigorúan veszi a bűnt és megbünteti a törvényszegést, de nem leli örömét a bosszúállásban. A pusztítás munkája idegen a végtelen szeretettől. {PP 138.4}
„Az Úr bizodalmas az Őt félőkhöz.” (Zsolt. 25:14) Ábrahám tisztelte az Urat, s az Úr is megtisztelte azzal, hogy bevonta tanácsába és feltárta előtte szándékait. „Eltitkoljam-e én Ábrahámtól, amit tenni akarok? – mondta az Úr. – Mivelhogy Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott és mivelhogy az ő bűnük felettébb megnehezedett, alámegyek azért és meglátom, vajon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-e, vagy nem? Tudni akarom.” Isten igen jól tudta Sodoma bűnének mértékét; azonban emberi módon fejezte ki magát, hogy eljárásának jogosságát megérthessék. Mielőtt ítélettel sújtotta volna a bűnösöket, Ő maga akarta megvizsgálni útjaikat, és ha nem lépték túl az isteni kegyelem határát, időt ad még nekik a bűnbánatra. {PP 139.1}
A mennyei küldöttek közül kettő elment, és Ábrahám egyedül maradt Ővele, akiről most már tudta, hogy az Isten Fia. És a hívők atyja könyörgött Sodoma lakosaiért. Egyszer már megszabadította őket kardja erejével; most pedig imával próbálta megmenteni a várost. Lót és házanépe még mindig ott lakott, és az önzetlen szeretet, amely Ábrahámot arra késztette, hogy az elámiták fogságából kimentse rokonait, most arra törekedett, hogy megoltalmazza őket az istenítélet viharától. {PP 139.2}
Mély tisztelettel és alázattal tárta Isten elé kérését: „Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok.” Szavaiban nem volt magabízás, nem dicsekedett saját érdemeivel. Nem engedelmességére vagy Isten akaratának teljesítése közben hozott áldozataira hivatkozva kérte Isten jóindulatát. Mint bűnös esedezett a bűnösökért. Akik Isten elé járulnak, ilyen lelkülettel tegyék. Ábrahám lelkülete olyan volt, mint a gyermeké, amikor szeretett atyját kérleli. Közelebb jött a mennyei követhez, és buzgón folyamodott hozzá kérelmével. Lót Sodoma lakója lett, de nem volt részes lakói bűneiben. Ábrahám azt gondolta, hogy vannak még abban a népes városban az igaz Istennek más imádói is. Tehát így könyörgött: „Távol legyen Tőled, hogy ilyen dolgot cselekedj, hogy megöld az igazat a gonosszal… Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?” Ábrahám nemcsak egyszer könyörgött, hanem többször is. Felbátorodva azon, hogy Isten engedett kérésének, mindaddig kitartott, amíg biztosítékot nyert, hogy ha csak tíz igaz ember él is benne, a város nem pusztul el. {PP 139.3}
A veszendő lelkek iránti szeretet ihlette Ábrahám imáját. Noha lelke utálta a romlott város bűneit, de a bűnösöket szerette volna megmenteni. Sodoma iránti mély részvéte mutatja, hogyan kellene szívünkön viselni megtéretlen embertársaink sorsát. Iszonyodnunk kellene a bűntől, de részvétet és szeretetet kellene éreznünk a bűnös iránt. Körülöttünk mindenütt lelkek rohannak vesztükbe éppoly reménytelenül és irtóztatóan, amint Sodomában történt. Mindennap lezárul néhány ember kegyelmi ideje. Minden egyes órában túllépik néhányan a kegyelem határát. De hol vannak a figyelmeztető és könyörgő szavak, amelyek menekülésre késztetik a bűnöst rettenetes sorsa elől? Hol vannak a segítő kezek, amelyek visszahúzzák őt a halálból? Hol vannak azok, akik alázatosan és állhatatos hittel könyörögnek érte Istenhez? {PP 140.1}
Ábrahámban Krisztus lelkülete élt. Isten Fia a bűnösök közbenjárója és szószólója. Ő, aki megfizette a megváltás árát, ismeri az emberi lélek értékét. A gonosszal szembeni ellenségeskedés mellett, amihez fogható csak egy szeplőtlenül tiszta lényben élhet, Krisztusban olyan szeretet nyilvánult meg a bűnös iránt, amely egyedül a végtelen Jóságtól eredhet. Keresztre szegezve, haláltusája közben, amikor az egész világ bűnének borzalmas terhe nehezedett lelkére, így imádkozott gyalázóiért és gyilkosaiért: „Atyám! Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” (Lk. 23:34) {PP 140.2}
Ábrahámról feljegyezte az Írás, hogy „Isten barátjának neveztetett”, „hogy atyja mindazoknak, akik hisznek” (Jak. 2:23; Rm. 4:11). Isten pedig így vall a hű pátriárkáról: „Hallgatott Ábrahám az én szavamra; és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.” „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének őutána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.” (I. Móz. 26:5; 18:19) Ábrahám nagy tisztességre hívatott el: hogy atyja legyen annak a népnek, amely a világ számára évszázadokon át őre és megtartója az Isten igazságának, annak a népnek, melyben a föld összes nemzetségei megáldatnak a megígért Messiás által. Ő pedig, aki a pátriárkát elhívta, méltónak ítélte erre. Isten volt, aki ezeket az igéket szólta. Ő, aki már a távolból ismeri gondolatainkat, aki igazán ítéli az embert, mondja Ábrahámról: „Tudom róla, ismerem őt.” Ábrahám sohasem árulná el az igazságot önző érdekekért. A törvényt megtartja, helyesen és igazságosan ítélkezik. Nemcsak féli az Urat, hanem otthonában is ápolja a hitet. Családját az igazságra tanítja, otthonában Isten törvénye a szabály. {PP 140.3}
Ábrahám háztartásának ezernél több tagja volt. Azok, akiket tanításai az egyedül igaz Isten tiszteletére vezettek, otthonra találtak táborában, és itt, mint egy iskolában, olyan oktatásban részesültek, amely felkészítette őket, hogy az igaz hit képviselői legyenek. Ábrahámon súlyos felelősség nyugodott. Családfőket nevelt, és az ő kormányzásának módszereit valósították meg mindazokban a családokban, melyeknek vezetőivé váltak. {PP 141.1}
A régi időkben az apa volt a család uralkodója és papja, és tekintélye volt gyermekei előtt még akkor is, amikor azoknak már saját családjuk volt. Utódai megtanulták, hogy úgy tekintsenek rá, mint a család fejére mind vallási, mind anyagi ügyeikben. Ábrahám igyekezett fenntartani a kormányzásnak ezt a patriarkális módszerét, mert alkalmas volt arra, hogy Isten ismeretét megőrizze. Szükséges volt a háztartás tagjait egységbe vonni, hogy védőgátat emeljenek a bálványimádás ellen, amely mindenfelé annyira elterjedt és mélyen gyökerező volt. Ábrahám minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedett, hogy tábora lakóit megóvja a pogányokkal való érintkezéstől, nehogy szemtanúi legyenek bálványimádásuknak és az azzal kapcsolatos szertartásoknak, mert tudta, hogy a bűn ismerete észrevétlenül rontja meg a jó elveket. A legnagyobb gonddal őrködött azon, hogy távol tartsa a hamis vallás minden formáját, környezetének lelkére és értelmére az élő Isten fensége és dicsősége hasson, azé, aki egyedül méltó imádatunkra. {PP 141.2}
Isten bölcs rendelkezése volt, hogy amennyire csak lehetséges, elzárja népét a pogányokkal való érintkezéstől, elkülönülten éljenek és ne számláltassanak a nemzetek közé. Ő hívta ki Ábrahámot bálványimádó rokonsága köréből, hogy a pátriárka a környezete befolyásától függetlenül nevelhesse családját, és utódai tisztán megőrizhessék az igaz hitet, nemzedékről nemzedékre. {PP 141.3}
Gyermekei és háztartásának tagjai iránti szeretete arra késztette Ábrahámot, hogy ügyeljen vallási és hitéletükre; oktassa őket az isteni alapelvek ismeretére, mint a legbecsesebb örökségre, melyet rájuk és általuk a világra hagyhat. Mindegyiküket megtanította arra, hogy a menny Istenének uralma alatt állnak. A szülők ne nyomják el gyermekeiket, viszont a gyermekek se engedetlenkedjenek. Isten törvénye megszabta mindnyájuk kötelességét, és csakis azok teljesítése biztosíthatja a boldogságot és a jólétet. {PP 142.1}
Saját példája, mindennapi életének csendes befolyása állandó tanítás volt. Megingathatatlan becsületesség, jótékonyság és önzetlen udvariasság nyilvánult meg otthonában. Királyok csodálatát váltotta ki az „élet illata” (II. Kor. 2:15), a nemes és szeretetre méltó jellem, mely mindenkinek hirdette, hogy összeköttetésben áll a mennyel. Ábrahám még a legszerényebb szolgája lelki életét sem hanyagolta el. Háztartásában nem volt külön törvény a mesterember és egy másik szolga számára, bánásmódbeli különbség gazdagok és szegények között. Mindenkivel igazságosan és együttérzéssel bánt, úgy, mint akik vele együtt az élet kegyelmének örökösei. {PP 142.2}
Ő „megparancsolja fiainak és a házanépének…” – nem fogja bűnös hanyagsággal elmulasztani gyermekei rossz hajlamainak fékezését; nem lesz velük részrehajló gyengeségből, elnézésből; nem téveszti össze a kötelességteljesítést a kényeztető szeretettel. Ábrahám nemcsak helyesen oktatja majd házanépét, hanem a jogos és igazságos törvények betartásán is őrködni fog. {PP 142.3}
Milyen kevesen követik példáját napjainkban! Nagyon sok szülő elvakult, önző kivételezést tanúsít gyermeke iránt, melyet helytelenül szeretetnek nevez, és ennek eredménye a már önállósuló gyermekben kialakulatlan ítélőképesség, az önfegyelem hiánya és akaratosság formájában nyilvánul meg. Ez a legnagyobb kegyetlenség az ifjúsággal és a legnagyobb bűn a világgal szemben! Gyermekek elvtelen kényeztetése, dédelgetése mind a családban, mind a társadalomban bomláshoz vezet. Rászoktatja az ifjúságot, hogy saját hajlamait kövesse, ahelyett, hogy Isten követelményeinek engedelmeskedne. Így nőnek fel, ellenszegülve Isten akaratának, és vallástalan, megzabolázatlan lelkületüket gyermekeikbe és unokáikba is átplántálják. A szülők kötelessége lenne, hogy Ábrahámhoz hasonlóan rendet tartsanak utódaik között. Szerezzünk érvényt a szülői tekintélynek mint az Isten iránti engedelmesség első lépésének! {PP 142.4}
Az, hogy Isten törvényét még vallási vezetők sem becsülik kellőképpen, a gonoszság megnövekedését eredményezte. Az a nagyon elterjedt tantétel, hogy Isten rendelkezései már nem kötelező érvényűek az emberek számára, ugyanolyan erkölcsromboló hatású, mint a bálványimádás. Azok, akik Isten szent törvényének követelményeit gyengíteni akarják, gyökereiben támadják meg a családok és nemzetek kormányzásának alapjait. Vallásos szülők, akik nem járnak Isten rendelkezései szerint, házuk népének sem parancsolják meg, hogy tartsák meg az Úr útjait. Isten törvényét nem teszik életük szabályává. A gyermekek, amikor családot alapítanak, nem érzik kötelességüknek, hogy megtanítsák saját gyermekeiket arra, amit ők maguk sohasem tanultak meg. Ezért olyan sok az istentelen család, ezért gyökerezik olyan mélyen és terjedt el annyira a romlás. {PP 143.1}
Mindaddig, amíg a szülők nem járnak teljes szívvel Isten törvénye szerint, képtelenek lesznek gyermekeiket annak megfelelően nevelni. E tekintetben reformációra szorulunk, mégpedig mély és messzeható változásra. A szülőknek megújulásra van szükségük, a lelkészeknek szintén – mert Istenre van szükségük otthonaikban. Ha változást akarnak látni, Isten Igéjét kell beleplántálniuk családjaikba és tanácsai szerint kell élniük. Meg kell tanítaniuk gyermekeiket, hogy az Ige Istennek hozzájuk intézett szava, amelynek feltétlenül engedelmeskedniük kell. Türelmesen, jóságosan és lankadatlanul oktassák gyermekeiket, hogy miként éljenek Isten tetszésére. Az ilyen családok gyermekei felkészültek a hitetlenség álbölcseleteivel való megbirkózásra. A Bibliát hitük alapjául fogadták el, és olyan alappal bírnak, amelyet nem söpörhetnek el a hitetlenség sötét árjai. {PP 143.2}
Túl sok családban hanyagolják el az imát. A szülők úgy gondolják, hogy nincs idejük a reggeli és esti áhítatra. Nem szentelhetnek néhány percet a hálaadásra, hogy megköszönjék Isten nagy irgalmasságát – az áldott napfényt, az esőt, amely a növényzetet táplálja, és a szent angyalok oltalmát. Nincs idejük, hogy Isten segítségét és vezetését kérjék, és imádkozzanak Jézus állandó jelenlétéért. Úgy mennek a munkába, mint az oktalan állat, egyetlen gondolatuk sem száll fel Istenhez. Pedig lelkük olyan értékes, hogy Isten Fia ahelyett, hogy reménytelenül veszni engedte volna őket, életét adta értük, de ők ezt a nagy kegyelmet nem értékelik. {PP 143.3}
Akik azt vallják, hogy szeretik Istent, emeljenek oltárt az Úrnak, mint a régi idők pátriárkái, mindenütt, ahol „felütik sátraikat”. Éppen napjainkban van a legfőbb ideje, hogy minden otthon az ima háza legyen. Az apák és anyák gyakran emeljék fel szívüket alázatosan Istenhez önmagukért és gyermekeikért. Az atya, mint a család papja, vigye áldozatát Isten oltárára reggel és este, miközben az anya és a gyermekek imában és dicsénekekben egyesülnek vele. Az ilyen otthonokban Jézus szívesen időzik. {PP 144.1}
Minden keresztény otthonból szent fénynek kellene sugároznia. A tettek a szeretet megnyilvánulásai legyenek. Áradjon a szeretet minden érintkezésből, és mutatkozzon meg kedves gondoskodásban, szíves, önzetlen udvariasságban. Vannak még családok, ahol ezt az elvet követik, otthonok, melyekben az Urat imádják és amelyeket a legőszintébb szeretet hat át. Ezekből az otthonokból reggel és este imák szállnak fel Istenhez mint édes, jó illatú áldozat, s az Ő kegyelme és áldása úgy árad vissza a könyörgőkre, mint a reggeli harmat. {PP 144.2}
A jól vezetett keresztény otthon hatalmas érv a kereszténység mellett; olyan érv, amelyet a hitetlenek sem tagadhatnak. Mindenki láthatja, hogy megszentelő befolyás érvényesül a családban a gyermekek felett, és hogy Ábrahám Istene van velük. Ha a hitvalló keresztények otthonát a helyes vallásosság hatná át, ez hatalmasan éreztetné javító, felemelő hatását. Akkor valóban a „világ világossága” lehetnének. Ábrahámhoz intézett szavaival az egek Istene minden hűséges szülőhöz szól: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja fiainak és házanépének őutána, hogy megőrizzék az Úrnak útját, igazságot és törvényt téve, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.” {PP 144.3}
