A Bábelből való szétszóratás után a bálványimádás újra csaknem egyetemessé vált, és az Úr végül sorsukra hagyta a megátalkodott törvényszegőket, hogy a maguk választotta gonosz utat járják. Sém családjából pedig kiválasztotta Ábrahámot, és rábízta törvényét, hogy őrizze a jövő nemzedékei számára. Ábrahám babonaság és pogányság közepette nőtt fel. Még atyja háza is, amely pedig őrizte Isten ismeretét, engedett a környezet csábító befolyásainak, s Jahve helyett „idegen isteneknek szolgált” (Józs. 24:2). De az igaz hit nem halhatott ki. Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak. Ádám, Séth, Énokh, Methusélah, Noé, Sém – töretlen vonal. Ezek az emberek korszakról korszakra megőrizték Isten akaratának értékes kinyilatkoztatásait. Tháré fia örökölte ezt a szent megbízatást. Mindenfelől bálványimádás környékezte, de hű maradt a hűtlenek között, romlatlan a terjedő hitehagyás közepette, és állhatatosan ragaszkodott az egy igaz Isten imádatához. „Közel van az Úr minden Őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” (Zsolt. 145:18) Isten közölte Ábrahámmal akaratát, világos, határozott tanítást adott neki törvénye követelményeire nézve, és az üdvösségről is, amely Jézus Krisztus által teljesedik majd be. {PP 125.1}
Isten utódok sokaságát ígérte Ábrahámnak – ez akkoriban rendkívül becses volt. „Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.” Ehhez járult a mindent felülmúló biztosíték, a legértékesebb, amit a hit örököse elnyerhetett: magvából származik majd a világ Megváltója: „Megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (I. Móz. 12:2–3) Azonban a beteljesedés első feltételeként előbb hitpróba következett: Isten áldozatot kért Ábrahámtól. {PP 125.2}
Így hangzott Isten üzenete Ábrahámhoz: „Eredj ki a te földedből és rokonságod közül, és a te atyádnak házából, arra a földre, amelyet én mutatok néked.” (I. Móz. 12:1) Hogy Isten előkészíthesse Ábrahámot nagy megbízatására, szent beszédeinek megőrzésére, Ábrahámnak el kell szakadnia ifjúsága környezetétől. A rokonság és barátai befolyása zavarná azt a nevelést, amelyben az Úr részesíteni kívánta. Most, hogy Ábrahám bizonyos értelemben összeköttetésben állt a mennyel, idegenek között kellett élnie. Különleges jellemmel kellett bírnia, amely az egész világétól különbözik. Eljárását nem is magyarázhatta meg úgy, hogy barátai megérthessék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, indítékait és tetteit bálványimádó rokonsága nem érthette meg. {PP 126.1}
„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudván, hová megy.” (Zsid. 11:8) Ábrahám feltétlen engedelmessége a hit egyik legszebb bizonyítéka az egész Szentírásban. Számára a hit „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” volt (Zsid. 11:1). Az isteni ígéretben bízva, a teljesülés egyetlen külső biztosítéka nélkül, otthagyta otthonát, rokonságát, szülőföldjét, és elindult, hogy kövesse Istent, noha nem tudta, merre fogja vezetni. „Hit által lakott az ígéret földjén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örököstársaival.” (Zsid. 11:9) {PP 126.2}
A próba, amelyet Ábrahám kiállt, nem volt könnyű, Isten nem csekély áldozatot követelt tőle. Szoros kötelékek fűzték hazájához, rokonságához és otthonához. De nem habozott, hanem engedelmeskedett a hívó szónak. Nem kérdezősködött az ígéret földje felől – termékeny-e a föld, egészséges-e az éghajlat, kellemes környezet vár-e rá ott, szerezhet-e vagyont, gazdagságot. Isten szólt, és az Ő szolgájának engedelmeskednie kell; számára az a legboldogabb hely a földön, amelyet Isten jelöl ki neki. {PP 126.3}
Ma is sokan megpróbáltatnak Ábrahámhoz hasonlóan. Nem hallják ugyan közvetlenül Isten hangját a mennyből, de mégis hívja őket Igéjének tanítása és gondviselésének irányítása által. Esetleg megkívánja tőlük, hogy mondjanak le vagyont és megbecsülést nyújtó pályáról, hagyják el rokonszenves és hasznos társaságukat, váljanak meg rokonaiktól és lépjenek olyan útra, amely látszólag csak az önmegtagadás, nehézségek, kemény küzdelmek és áldozatok ösvénye. Istennek feladata van számukra, azonban a kényelmes, könnyű élet, a barátok és rokonok befolyása csak akadályozná a lényeges jellemvonások kifejlődését. Kivonja tehát őket az emberi segítség és befolyás hatása alól; érezteti velük, hogy az Ő segítségére szorulnak, hogy egyedül csak Benne bízzanak, s így megnyilatkozhasson előttük. Ki áll készen arra, hogy a Gondviselés hívására lemondjon dédelgetett terveiről és meghitt társaságáról? Ki vállalkozik újabb kötelezettségekre, ki vállalkozik úttörő munkára új területeken, hogy Isten munkáját eltökélt, készséges szívvel végezze, veszteségét nyereségnek tartva, a Krisztus Jézusért? Aki vállalkozik erre, annak a hite Ábrahám hite, és vele együtt osztozik majd „igen-igen nagy, örök dicsőségben”, amellyel össze sem hasonlíthatók „a mi pillanatnyi könnyű szenvedéseink” (II. Kor. 4:17; Rm. 8:18). {PP 126.4}
A menny első hívása akkor érkezett Ábrahámhoz, amikor Ur-Kaszdimban lakott, és engedelmesen Háránba költözött. Eddig atyja családja is elkísérte, mert bálványozásuk mellett az igaz Istent is imádták. Ábrahám Tháré haláláig maradt Háránban. Azonban atyja sírja mellől a mennyei hang tovább hívta. Fivére, Nákhor és annak családja ragaszkodott otthonához és bálványaihoz. Ábrahám feleségén, Sárán kívül csak Lót, a régebben elhunyt Hárán fia csatlakozott hozzá, hogy megossza a pátriárka zarándok életét. Mégis nagy csapat indult útnak Mezopotámiából. Ábrahámnak hatalmas nyájai és csordái voltak – a Kelet kincsei –, valamint sok szolgája és felügyelője. Elhagyta atyái földjét, hogy azután soha vissza ne térjen, és mindenét magával vitte, „minden szerzeményüket, melyet szereztek, és a cselédeket, akikre Háránban tettek szert” (I. Móz. 12:5). Sokuk nemcsak a szolgálat miatt vagy önérdekből, hanem magasabb meggondolásból követte Ábrahámot. Háráni tartózkodásuk alatt Ábrahám és Sára másokat is az igaz Isten imádására és szolgálatára vezettek. Ezek az emberek csatlakoztak a pátriárkához, elkísérték az ígéret földjére. „És elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek, és el is jutottak a Kánaán földjére.” (I. Móz. 12:5) {PP 127.1}
Az első hely, ahol hosszabban időztek, Sikhem vidéke volt. Móréh tölgyesének árnyékában, tágas, füves völgyben, Ebál és Garizim hegyei között ütötték fel sátraikat. A völgyben termékeny olajfaligetek virultak, bővizű források nyújtottak enyhülést. Szép és jó ország volt, amelybe a pátriárka érkezett, „bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földjére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlő-, füge- és gránátalmatermő földre; fa-, olaj- és méztermő földre” (V. Móz. 8:7–8). Azonban Jahve imádói szemében az erdős dombokra és a termékeny alföldekre sötét árnyék nehezedett. „Akkor kananeusok voltak azon a földön.” Ábrahám végül is elérkezett reményei földjére, amelyet azonban idegen, bálványimádó nép lakott. A ligetekben mindenütt bálványistenek oltárai álltak, a szomszédos magaslatokon pedig emberáldozatokat mutattak be. Noha ragaszkodott Isten ígéreteihez, sátra felállítása közben mégis nyomasztó sejtelmek gyötörték. Akkor „megjelent az Úr Ábrahámnak, és mondta neki: A te magodnak adom ezt a földet” (I. Móz. 12:7). Isten jelenlétének bizonyossága megerősítette hitét, hogy nincs kiszolgáltatva a gonoszok kénye-kedvének. „Ábrahám oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki.” (I. Móz. 12:7) Még mindig vándorolva, egy Béthelhez közeli helyre költözött, ahol szintén oltárt emelt és segítségül hívta az Úr nevét. {PP 127.2}
Ábrahám, „Isten barátja”, követésre méltó példa számunkra. Élete az ima élete volt. Bárhol ütötte fel sátrát, közelében oltárt emelt és táborának minden lakóját reggeli és esti áldozatra hívta össze. Ha sátrát le is bontotta, oltára ott maradt. A következő években Ábrahám sok vándorló kánaánitát tanított – ha valamelyikük ilyen oltárra akadt, tudta, ki járt ott előtte, s felállítva sátrát, kijavította az oltárt és az élő Istent imádta. {PP 128.1}
Ábrahám folytatta útját dél felé, és Isten újra próbára tette a hitét. Az ég csatornái bezárultak, a patakok elapadtak a völgyekben és a fű is elszáradt a mezőkön. A nyájak, csordák nem találtak legelőt, s az egész tábort éhínség fenyegette. Nem kételkedik-e a pátriárka a Gondviselés vezetésében? Nem tekint-e vissza vágyakozó szívvel Káldea síkságainak bőségére? Mindenki mohón leste, mit tesz Ábrahám, miután egyik baj a másik után érte. Amíg bizalma megingathatatlannak látszott, mindenkiben élt a remény; biztosak voltak abban, hogy Isten Ábrahám barátja és továbbra is vezetni fogja őt. {PP 128.2}
Ábrahám nem tudta megmagyarázni a Gondviselés útjait. Reményei nem valósultak meg; azonban minden erejével Isten ígéretébe kapaszkodott: „Megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.” Komoly imái közben fontolóra vette, hogyan őrizze meg emberei és nyájai életét, de nem engedte, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Az éhínség elől Egyiptomba menekült. Nem mondott le Kánaánról, végletes helyzetében sem fordult vissza Káldea földjére, ahonnan jött és ahol bőségben volt a kenyér; azonban ideiglenes menedéket keresett az ígéret földjének közelében, azzal a szándékkal, hogy hamarosan visszatér oda, ahova Isten állította. {PP 129.1}
Az Úr gondviselése küldte ezt a próbát Ábrahámra, hogy az engedelmesség, türelem és hit leckéire tanítsa – a leckékre, amelyeket mindazok javára jegyeztek fel, akiknek szenvedésekben kell majd kitartaniuk. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de sohasem feledkezik el azokról vagy veti el azokat, akik Őbenne bíznak. Isten megengedte, hogy Jóbra szenvedés jöjjön, de nem feledkezett meg róla. Megengedte, hogy Jánost, a szeretett tanítványt száműzzék a kopár, elhagyatott Pátmoszra, azonban Isten Fia felkereste ott és látomásban az örök dicsőség jeleneteit mutatta meg neki. Isten megengedi, hogy népét megpróbáltatások érjék, azért, hogy állhatatosságuk és engedelmességük révén lelkileg gazdagodjanak, s példájukból mások is erőt merítsenek. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata.” (Jer. 29:11) Éppen azok a viszontagságok, amelyek a leginkább próbára teszik hitünket, amikor úgy tűnik, hogy Isten elhagyott bennünket, vezetnek közelebb Krisztushoz, hogy lábaihoz tegyük le terheinket, s érezzük a békességet, amelyet cserébe ad nekünk. {PP 129.2}
Isten mindig próbára tette népét a szenvedések kohójában. Csak a kohó tüzében válik ki a salak a keresztény jellem aranyából. Jézus figyeli a próbákat; tudja, mi szükséges az értékes fém megtisztításához, hogy az szeretetének fényét sugározhassa. Isten éppen a nyomasztó próbatételekkel fegyelmezi szolgáit. Látja, hogy vannak tehetségesek, akiket műve előbbre vitelére felhasználhat, és próbára teszi őket. Gondviselése olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek megpróbálják jellemüket, megmutatják fogyatékosságaikat és gyengeségeiket, melyekről mit sem tudtak. Alkalmat ad rá, hogy ezeket a fogyatkozásaikat helyrehozzák és alkalmassá váljanak az Ő szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket, hogy Őrá támaszkodjanak, mert Ő egyedüli segítőjük és őrizőjük. Így éri el célját. Így neveli, edzi, fegyelmezi és készíti fel őket, hogy megvalósítsák terveit, amelyek érdekében képességeiket nyerték. Amikor Isten újra szólítja őket, már készek lesznek, és mennyei angyalok egyesülnek velük a munkában, melyet a földön el kell végezniük. {PP 129.3}
Egyiptomi tartózkodása alatt Ábrahám bizonyságát adta, hogy ő sem mentes az emberi gyengeségektől, tökéletlenségektől. Azzal, hogy eltitkolta, hogy Sára a felesége, Isten gondviselése iránti bizalmatlanságot árult el, annak az igaz hitnek és bátorságnak a hiányát, amelynek pedig gyakran nemes bizonyságát adta. Sára „szép ábrázatú asszony” volt, Ábrahám pedig félt, hogy a sötét bőrű egyiptomiak szemet vetnek a gyönyörű idegenre, és hogy megszerezzék maguknak, férje megölésétől sem riadnak vissza. Úgy érvelt, hogy nem hazudik, ha Sárát mint húgát mutatja be, hiszen atyja leánya volt, csak más anyától. Mégis, valódi kapcsolatuk leplezése csalás volt. A teljes becsületességtől való legcsekélyebb eltérés sem nyerheti el Isten tetszését. Ábrahám hitének ez a fogyatkozása Sárát nagy veszélybe sodorta. Hallva Sára szépségéről, Egyiptom királya a palotájába hozatta, hogy feleségül vegye. Azonban az Úr, nagy irgalmában, megőrizte Sárát azzal, hogy a királyi családra büntető ítéletet küldött. Ennek révén az uralkodó megtudta az igazságot, s felháborodva a csaláson, megfeddte Ábrahámot és visszaadta feleségét, ezekkel a szavakkal: „Miért művelted ezt velem?… Miért mondottad: Húgom ő; azért vettem magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.” (I. Móz. 12:18–19) {PP 130.1}
Ábrahámot nagy kegyben részesítette a fáraó, és a történtek után sem engedte, hogy Ábrahámnak vagy embereinek ártsanak. Ellenkezőleg, őrséget rendelt melléjük, hogy országából biztonságban távozhassanak. Abban az időben törvények tiltották az egyiptomiaknak az idegen pásztorokkal való érintkezést, barátkozást, evést-ivást. A fáraó szívélyesen, bőkezű ajándékokkal bocsátotta útjára Ábrahámot, azonban megparancsolta neki, hogy távozzon Egyiptomból, mivel további ott-tartózkodását nem merte megengedni. Tudtán kívül nagyot vétett volna Ábrahám ellen, azonban Isten közbelépett és visszatartotta az uralkodót attól, hogy ilyen nagy bűnt kövessen el. A fáraó ebben az idegenben olyan embert látott, akit a menny Istene becsül; és félt attól, hogy országában olyan valaki legyen, akit a menny nyilvánvalóan a kegyeibe fogadott. Ha Ábrahám Egyiptomban maradna, növekvő vagyona és az iránta megnyilvánuló tisztelet fokozódása valószínűleg felkeltené az egyiptomiak irigységét vagy kapzsiságát; bajt, kárt okozhatnának neki, amelyért az uralkodót tennék felelőssé, ami ismét csak a királyi családra zúdítana büntető ítéleteket. {PP 130.2}
A fáraó megintése Ábrahám védelmére szolgált a pogány népekkel való későbbi érintkezésében, ugyanis ez az ügy nem maradhatott titokban, és világosan felismerhető volt, hogy az az Isten, akit Ábrahám imád, megvédi szolgáját és megfizet minden rajta esett sérelemért. Veszélyes dolog a menny Királyának gyermekét bántani. A zsoltáríró visszaemlékezik Ábrahám tapasztalatára, amikor a választott népről beszél, mert Isten „királyokat is megfenyített miattuk, mondván: Meg ne illessétek az én felkentjeimet, és az én prófétáimnak ne ártsatok” (Zsolt. 105:14–15). {PP 131.1}
Érdekes a hasonlóság Ábrahám egykori egyiptomi élménye és leszármazottainak évszázadokkal későbbi tapasztalatai között. Mindkét alkalommal éhínség kényszerítette őket Egyiptomba, és mindkét esetben ott telepedtek le. Érdekükben Isten büntető ítéletei sújtották a népet, akiket félelem szállt meg emiatt, s végül a pogányok ajándékaival gazdagon, nagy vagyonnal hagyták el Egyiptomot. {PP 131.2}
