Az özönvíz után

A víz tizenöt singnyivel emelkedett a legmagasabb hegycsúcsok fölé. Sokszor még a bárkában lévő családnak is úgy tűnt, hogy elvesznek, ahogy hajójuk öt hosszú hónapon át hánykolódott, látszólag kiszolgáltatva a szél és a hullámok szeszélyének. Nehéz próba volt ez, Noé hite azonban nem ingadozott, mert bizonyos volt benne, hogy Isten megőrzi életüket. {PP 105.1}   

Amikor a vizek apadni kezdtek, az Úr a hatalma által megtartott bárkát egy hegyektől körbezárt helyre vezette. Ezek a hegyek kis távolságra voltak egymástól, és ebben a nyugodt kikötőben úszott a bárka, mostantól nem hányódott többé a végtelen óceánon. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a vihartól hányt-vetett, megviselt utasoknak. {PP 105.2}   

Noé és családja már alig várták, hogy a vizek leapadjanak és újra a szárazföldre léphessenek. Negyven nappal azután, hogy a hegycsúcsok láthatóvá váltak, egy hollót – jól tájékozódó madarat – röptettek ki, hogy meglássák, felszáradt-e már a föld. Mivel a madár mindenütt csak vizet látott, visszaszállt a bárkába. Hét nappal később egy galambot küldtek ki, amely, mivel földet nem talált, szintén visszatért hozzájuk. Noé további hét napot várt és ismét egy galambot küldött ki. Nagy volt a bárkában lévők öröme, amikor a galamb estére olajággal a csőrében tért vissza. Később „Noé elfordította a bárka fedelét, és látta, hogy ímé megszikkadt a földnek színe” (I. Móz. 8:13). Még mindig türelemmel várakozott a bárkában. Ahogy Isten parancsára lépett be a bárkába, úgy a kilépésre nézve is az Ő utasításait várta. {PP 105.3}   

Végül angyal szállt le az égből és kinyitotta az ajtót, felszólítva a pátriárkát és családját, hogy hagyják el a bárkát és minden élőt vigyenek ki magukkal a földre. Noé a szabadulás örömében sem feledkezett meg arról, akinek kegyelmes gondviselése megtartotta őket. Első dolga a bárka elhagyása után az volt, hogy oltárt épített és áldozatot mutatott be az Úrnak minden tiszta állatból és tiszta madárból, kimutatva a szabadításért érzett háláját Isten iránt és Krisztus nagy áldozatába vetett hitét. Ez az áldozat kedves volt az Úr előtt, és nemcsak a pátriárkára és családjára hozott áldást, hanem mindazokra is, akik a földön valaha is élnek majd: „És megérezte az Úr a kedves illatot, és mondta az Úr az Ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért... Ennekutána míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek.” (I. Móz. 8:21–22) Ebben tanulság rejlik minden nemzedék számára. Noé egy elpusztított földre lépett, azonban mielőtt magának házat épített volna, oltárt állított Istennek. Állatállománya csekély volt és fenntartásuk sok gonddal járt, mégis szívesen áldozta fel egy részét az Úrnak, annak elismeréséül, hogy minden az Övé. Ugyanígy nekünk is mindig arra legyen elsőként gondunk, hogy bemutassuk Istennek hálaáldozatunkat. Irántunk való kegyelmének és szeretetének minden megnyilvánulását hálásan kellene fogadnunk, s ennek az érzésnek a hűség cselekedeteiben és Isten ügyének előmozdítására szánt adományokban kellene testet öltenie. {PP 105.4}   

Az Úr ígérettel bátorította Noé családját, nehogy később a gyülekező fellegek és az eső egy újabb vízözöntől való félelemmel és állandó rettegéssel töltsék el az embereket: „Szövetséget kötök tiveletek… és sohasem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére… Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy amikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben… hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.” (I. Móz. 9:11–16) {PP 106.1}   

Milyen csodálatos Isten leereszkedése és részvéte tévelygő teremtményei iránt! Emberrel kötött szövetsége jeléül gyönyörű szivárványt helyezett a felhőkbe. Az Úr kijelentette, hogy amikor az ívet látja, megemlékezik szövetségéről. Ez nem azt jelenti, hogy Isten valaha is elfeledkezne róla, hanem azt, hogy a saját nyelvünkön beszél velünk, hogy jobban megérthessük. Isten szándéka az volt, hogy ha a későbbi nemzedékek az égen dicsőségesen átívelő szivárvány felől kérdezősködnek, szüleik ismételjék el nekik az özönvíz történetét, és mondják el, hogy a Mindenható feszítette ki ívét és helyezte a felhők fölé, annak biztosítékául, hogy a vizek nem árasztják el többé a földet. Így a szivárvány nemzedékről nemzedékre Isten emberek iránti szeretetéről tanúskodik és erősíti Istenbe vetett bizalmukat. {PP 106.2}   

A mennyben is szivárványszerű fény veszi körül a trónt és övezi Krisztus fejét. A próféta ezt mondja: „Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan volt a fényesség körös-körül (ti. a trón körül). Ilyen volt az Úr dicsőségének formája.” (Ezék. 1:28) A Jelenések könyvének írója pedig kijelenti: „És íme, egy királyiszék volt letéve a mennyben, és ült valaki a királyiszékben… és a királyiszék körül szivárvány volt, látszatra smaragdhoz hasonló.” (Jel. 4:2–3) Amikor az ember nagy gonoszságával kihívja Isten ítéletét, akkor a Megváltó, aki az Atya színe előtt őérte közbenjár, rámutat a felhőkbe helyezett ívre, az Isten trónját és saját fejét körülvevő szivárványra mint a töredelmes bűnös iránti isteni irgalmasság jelképére. {PP 107.1}   

Az özönvízzel kapcsolatos biztosítékához Isten még hozzáfűzte kegyelmének egyik legértékesebb ígéretét: „Miként megesküdtem, hogy nem megy át többé Noé özönvize e földön, úgy esküszöm meg, hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek. Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ésa. 54:9–10) {PP 107.2}   

Amikor Noé látta a hatalmas ragadozókat, melyek vele együtt vonultak ki a bárkából, attól félt, hogy mindössze nyolc főt számláló családját szét fogják szaggatni. Az Úr azonban megnyugtató üzenetet küldött szolgájának egy angyala által: „És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állata és az égnek minden madara: minden, ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott. Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül, amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.” (I. Móz. 9:2–3) Korábban Isten nem engedte meg az embernek az állati táplálék fogyasztását, mert eredeti szándéka az volt, hogy az emberiség csupán a föld terméséből éljen. De most, hogy minden zöld növény elpusztult, megengedte a bárkában megőrzött tiszta állatok húsának fogyasztását. {PP 107.3}   

A vízözön az egész föld felszínét megváltoztatta. Ez volt a harmadik átok, amely a bűn következtében sújtotta. Amikor a vizek apadni kezdtek, a dombokat és a hegyeket hatalmas, zavaros tenger vette körül. Mindenfelé emberi és állati tetemek hevertek. Az Úr azonban nem akarta, hogy oszlásnak induljanak és a levegőt megfertőzzék, ezért hatalmas temetést rendezett. Erős szelet bocsátott a földre, amely felszárította a vizeket, nagy ereje pedig hegycsúcsokat rántott magával a mélybe, fákat, sziklákat és földet borítva a holttestekre. Ugyanakkor az ezüstöt és az aranyat, a nemes fákat és a drágaköveket, amelyek a vízözön előtti világot gazdagították és díszítették, mivel a föld lakóinak bálványaivá váltak, elrejtette az ember szemei és kezei elől. A hullámok földet és sziklákat halmoztak a kincsekre, sőt egyes helyeken hegyeket alkottak. Isten látta, hogy minél inkább gazdagította és gyarapította a bűnös embereket, annál romlottabbakká lettek. A kincseket – amelyeknek arra kellett volna késztetniük őket, hogy a bőkezű Adományozót dicsőítsék – imádták, miközben Istent gyalázták és megvetették. {PP 107.4}   

A föld a leírhatatlan sivárság és zűrzavar képét mutatta. A hegyek, amelyek valaha gyönyörűek és tökéletesen szimmetrikusak voltak, szétszakadoztak és szabálytalanokká váltak. Kövek, tömbök és széttöredezett sziklák hevertek mindenfelé a föld felszínén. Sok helyütt eltűntek a halmok és hegyek úgy, hogy nyomuk sem látszott, és ott, ahol azelőtt síkságok terültek el, most hegyláncok emelkedtek. Ezek az elváltozások hol nagyobb, hol kisebb arányúak voltak. Ahol egykor a föld arany és ezüst kincseit, drágaköveit bányászták, ott voltak leginkább láthatók az átok nyomai. A korábban lakatlan területeken, és ott, ahol a legkisebb volt a gonoszság, az átok sem volt annyira súlyos. {PP 108.1}   

Ebben az időben hatalmas erdőségek kerültek a föld mélyébe. Ezek azóta elszenesedtek: most a mi nagy kiterjedésű szénmedencéink és gazdag olajforrásaink. Gyakran előfordul, hogy a szén és az olaj a föld alatt meggyullad és ég. Ezáltal a sziklák izzásba jönnek, a mész beoltódik és a vasérc megolvad. A víz hatása a mészre csak fokozza a szörnyű hőséget és ez földrengéseket és vulkánkitöréseket okoz. Ha a tűz és a víz a sziklákkal és érctelepekkel érintkezik, föld alatti robbanások követik egymást, amelyek tompa mennydörgéshez hasonló hangot hallatnak. A levegő forró és fojtogató. Vulkanikus kitörések következnek be, de gyakran még ezek sem nyitnak eléggé utat a felizzott elemeknek, maga a föld is megrázkódik, felszíne megemelkedik, megduzzad, mint a tenger hullámai, nagy repedések jönnek létre, melyek néha falvakat, városokat és hegyeket nyelnek el. Ezek a természeti katasztrófák mind gyakoribbá és félelmetesebbé válnak Krisztus második eljövetele és a világ vége előtt, mint a közelgő gyors pusztulás jelei. {PP 108.2}   

A föld mélye az Úr fegyvertára, amelyet az óvilág elpusztítására is felhasznált. A földből feltörő vizek egyesültek az égből szakadó vízárral, hogy elvégezzék a pusztítás munkáját. Az Úr a vízözön óta is felhasználta a vizet és a tüzet, hogy a különösen gonosz városokat megsemmisítse. Ítéletet tart, hogy azok, akik könnyelműen veszik Isten törvényét, és tekintélyét lábbal tiporják, féljék hatalmát és elismerjék felsőbbségének jogosságát. Amikor az emberek látták az égő hegyeket, melyekről az olvadt érc tűz- és lángfolyama hömpölyög, folyókat szárítva ki, népes városokat temetve el, mindenfelé romlást és pusztulást hagyva maga után, még a legbátrabb szív is félelemmel telt meg, a hitetlenek és istenkáromlók pedig Isten végtelen hatalmának elismerésére kényszerültek. {PP 109.1}   

Az ilyen jelenetekre utalva mondották hajdan a próféták: „Óh, vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál, előtted a hegyek elolvadnának; mint a tűz meggyújtja a rőzsét, a vizet a tűz felforralja; hogy nevedet ellenségeidnek megjelentsd, hogy előtted reszkessenek a népek; hogy cselekednél rettenetes dolgokat, amiket nem vártunk; leszállnál és előtted a hegyek elolvadnának.” (Ésa. 64:1–2) „Szélvészben és viharban van az Úrnak útja, és lábainak pora a felhő. Megfeddi a tengert és kiapasztja azt, és minden folyamot kiszáraszt.” (Náh. 1:3–4) {PP 109.2}   

Krisztus második eljövetelekor még félelmetesebb megnyilvánulásokat tapasztalnak majd az emberek, mint amilyeneket a világ valaha látott: „A hegyek reszketnek előtte, és a halmok szétmállanak. Tekintetétől megrendül a föld és a világ és minden, ami rajta él. Ki állhatna meg haragja előtt, és ki bírhatná ki búsulásának tüzét?” (Náh. 1:5–6) „Uram, hajlítsd meg egeidet és szállj alá; illesd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek! Lövellj villámot és hányd szerte őket; bocsásd ki nyilaidat és vedd el eszüket.” (Zsolt. 144:5–6) {PP 109.3}   

„És teszek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.” (Ap. csel. 2:19) „És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy… És minden sziget elmúlt, és hegyek nem találtattak többé. És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szállt alá az égből az emberekre” (Jel. 16:18, 20–21) {PP 110.1}   

Ha az ég villámai és a föld mélyének tüze egyesülnek, a hegyek égni fognak, mint az olvasztókemencék, és félelmetes lávafolyamokat ontanak majd magukból, amelyek kerteket és mezőket, városokat és falvakat temetnek maguk alá. A folyókba sodródó izzó, megolvadt érctömeg felforralja a vizeket; hatalmas erő röpíti tova a hatalmas sziklákat, darabjaik szétszóródnak a földön. Folyók száradnak majd ki. A föld, mintha vonaglana; mindenütt félelmetes földrengések és vulkánkitörések lesznek (Ésa. 64:1–2). {PP 110.2}   

Így irtja majd ki Isten a gonoszokat a földről. Az igazakat azonban mindezek közepette is megőrzi, miként Noét a bárkában. Isten lesz menedékük, szárnyai oltalma alatt biztonságban lesznek. A zsoltáríró így szól erről: „Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá: nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz… Bizony elrejt engem az Ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.” Isten ígérete pedig így hangzik: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!” (Zsolt. 91:9–10, 14; 27:5) {PP 110.3}