A Biblia kevés jót mond az emberekről. Kevés helyet szán a valaha élt legkitűnőbb emberek erényeiről szóló beszámolóknak is. Ez a hallgatás nem véletlen, tanítás rejlik benne. Minden jó tulajdonság, amivel az emberek rendelkeznek, Isten ajándéka. Jó cselekedeteiket Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelme által hajtják végre. Mivel mindnyájan Istennek tartoznak mindazért amik vagy amit tesznek, egyedül Őt illeti a dicsőség. Ők csupán eszközök a kezeiben. Ezenfelül – ahogy azt a bibliai történelem minden leckéje tanítja – veszélyes dolog embereket dicsérni vagy magasztalni, mert ha valaki odáig jut, hogy szem elől veszíti Istentől való teljes függőségét, és saját erejében bízik, biztosan elbukik. Az embernek nálánál erősebb ellenféllel kell megküzdenie! „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef. 6:12) Saját erőnkből lehetetlen állni a harcot; és mindaz, ami gondolatainkat Istentől eltereli, ami önfelmagasztalásra és önbizalomra késztet, bizonyosan a vereség útját egyengeti. A Biblia szándéka az, hogy bizalmatlanságot ébresszen bennünk az emberi erő iránt, és az isteni erőben való bizalomra buzdítson. {PP 717.1}
A magabízás és az önfelmagasztalás szelleme volt az, ami utat készített Dávid bukásához. A hízelgés, a hatalom és a gazdagság veszedelmes varázsa nem maradt hatástalan. A környező nemzetekkel való érintkezés szintén rossz befolyást gyakorolt rá. A keleti uralkodók szokása szerint az alattvalók esetében megtorolt bűnöket a királytól nem kérték számon. Az uralkodóra nézve nem volt kötelező, hogy ugyanúgy megtartóztassa magát, mint alattvalói. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Dávid ne tartsa különösen rossznak a bűnt. Ahelyett, hogy alázatosan Jahve erejére hagyatkozott volna, a saját bölcsességében és hatalmában kezdett bízni. Mihelyt sikerül Sátánnak elválasztani a lelket Istentől, az erő egyedüli forrásától, az ember testi természetének szentségtelen kívánságait próbálja felébreszteni. Az ellenség munkája kezdetben nem rajtaütésszerű, nem hirtelen és riasztó, hanem titokban ássa alá az elvek bástyáit. Látszólag kicsiny dolgokkal kezdődik – az Isten iránti hűség, a teljes ráhagyatkozás elhanyagolásával, a világ szokásainak és gyakorlatának követésével. {PP 717.2}
Az ammoniták elleni háború befejezése előtt Dávid a hadsereg vezetését Joábra bízta és visszatért Jeruzsálembe. A szíriaiak már meghódoltak Izrael előtt, és az ammoniták végső veresége is biztosnak látszott. Dávidot a győzelem gyümölcsei, a bölcs uralkodás dicsősége vette körül. Most, a nyugalom és a biztonság idején, a kísértő megragadta a lehetőséget, hogy hatalmába kerítse értelmét. Az a tény, hogy Isten oly szoros közösségbe vonta magával Dávidot, és oly nagy kegyelmet tanúsított iránta, erősebben kellett volna, hogy jelleme szeplőtlen megőrzésére ösztönözze. De amikor a jómódban és magabízásban elengedte Isten kezét, Dávid utat nyitott Sátánnak, és lelkét bűnnel fertőzte meg. Ő, akit Isten a törvény végrehajtására választott, a nemzet mennytől rendelt vezetője lábbal taposta Isten rendelkezését. Ő, akitől rettegniük kellett volna a gonoszság cselekvőinek, a saját tettével erősítette a kezüket. {PP 718.1}
Korábbi életének veszedelmei között Dávid tudatos becsületességgel Istenre tudta bízni az ügyét. Az Úr keze biztosan vezette az elvesztésére állított számos csapda között. Most azonban bűnösen, bűnbánat nélkül nem a mennytől kért segítséget és vezetést, hanem saját maga próbált megszabadulni a veszedelemből, amelybe bűne sodorta. Bethsabé, akinek végzetes szépsége csapdának bizonyult a király számára, a hitteus Uriásnak, Dávid egyik legbátrabb és leghűségesebb főemberének volt a felesége. Senki sem láthatta előre, mi lesz a következménye, ha a bűn kitudódik. Isten törvénye a házasságtörőt halálra ítélte, és a büszke katona, akit ilyen szégyenletesen megsértettek, lehetséges, hogy bosszút áll, kioltva a király életét, vagy lázadást szít a nemzeten belül. {PP 718.2}
Dávid minden fáradozása, amellyel bűnét leplezni akarta, hiábavalónak bizonyult. Kiszolgáltatta magát Sátán hatalmának; veszély vette körül, és a halálnál is keserűbb szégyen várt rá. Csak egyetlen út látszott a menekülésre, és a kétségbeesés belehajszolta, hogy a házasságtörést gyilkossággal tetézze. Az, aki Saul vesztét okozta, Dávidot is pusztulásba akarta vinni. Bár a kísértések különbözőek voltak, ugyanúgy Isten törvényének áthágásához vezettek. Dávid úgy okoskodott, hogy ha Uriás az ellenség kezétől esne el, halálának bűnét senki sem tulajdonítaná a királynak, Bethsabé szabaddá válna, hogy Dávid felesége legyen, a gyanút eloszlatnák, és a királyi tekintély továbbra is fennmaradna. {PP 718.3}
Uriással kézbesítették a saját halálos ítéletét. Egy általa elküldött, Joábnak szóló levélben a király megparancsolta: „Állítsátok Uriást legelől, ahol a harc leghevesebb és háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.” Joáb, akinek a lelkén már ott száradt egy emberölés bűne, nem vonakodott a király utasításának engedelmeskedni, és Uriás Ammon fiainak kardjától esett el. {PP 719.1}
Mindeddig Dávid élettörténete, mint királyé, olyan volt, amelyhez csak kevés uralkodóé fogható. Az Írás mondja róla, hogy „szolgáltatott az egész nép között ítéletet és igazságot” (II. Sám. 8:15). Becsületessége megnyerte a nemzet bizalmát és hűségét. De amikor elhagyta Istent és átadta magát a gonosznak, arra az időre a Sátán eszköze lett; mégis megtartotta a tisztséget és a tekintélyt, amit Isten adományozott neki, és engedelmességet követelt, amely veszedelembe sodorta annak a lelkét, aki engedett neki. Joáb, aki inkább a királyhoz volt hűséges, mint Istenhez, áthágta Isten törvényét, mert a király megparancsolta. {PP 719.2}
Dávid Istentől kapta a hatalmát, de arra, hogy az isteni törvénnyel összhangban gyakorolja. Amikor olyat parancsolt, ami Isten törvényével ellenkezett, bűn volt engedelmeskedni. „Amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek” (Rm. 13:1), de nem engedelmeskedhetünk nekik Isten törvénye ellenére. Pál apostol a korinthusiaknak írva kifejti azt az elvet, amelynek bennünket is vezérelnie kell. Azt mondja: „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé.” (I. Kor. 11:1) {PP 719.3}
A parancs végrehajtásáról jelentést küldtek Dávidnak, de olyan óvatos megfogalmazásban, hogy se Joábot, se a királyt ne keverje gyanúba. Joáb „megparancsolta a követnek, mondván: Ha az ütközetnek egész lefolyását teljesen előadtad a királynak és ha a király haragra lobbanna,… akkor mondd meg: a te szolgád a hitteus Uriás is meghalt. Elment azért a követ és mikor megérkezett, elbeszélte Dávidnak mindazt, amivel megbízta őt Joáb”. {PP 719.4}
Bethsabé megtartotta férjéért a szokásos gyászidőt, és amikor ez letelt „érette külde Dávid és házába viteté őt és lőn neki felesége”. Ő, akinek érzékeny lelkiismerete és a becsületességről alkotott magas erkölcsi felfogása még életveszélyben sem engedte, hogy kezet emeljen az Úr felkentjére, most odáig süllyedt, hogy képes volt megkárosítani és megölni egyik leghűségesebb és legbátrabb katonáját, és azt remélte, hogy bűnének gyümölcsét zavartalanul élvezheti majd. Ó, hogy meghomályosult a fénylő arany, hogy megváltozott! {PP 720.2}
Sátán kezdettől fogva a törvényszegésből eredő nyereséget mutatja be az embereknek. Angyalokat csábított el így. Így kísértette meg Ádámot és Évát, hogy vétkezzenek. Így térít el még most is tömegeket az Isten iránti engedelmességtől. Kívánatosnak tünteti fel a törvényszegés útját, „és vége a halálra menő út” (Péld. 14:12). Boldogok, akik, miután megkockáztatták ezt az utat, megtanulják milyen keserűek a bűn gyümölcsei, és idejekorán letérnek róla. Isten kegyelmesen közbelépett, és nem engedte, hogy Dávidot teljes romlásba döntsék a bűn csábító ígéretei. {PP 720.3}
Izrael érdekében is szükséges volt, hogy Isten közbelépjen. Az idő múlásával Dávid Bethsabéval elkövetett bűne kitudódott, és azt rebesgették, hogy ő tervelte ki Uriás halálát. Szégyent hoztak az Úrra, aki pártfogolta és nagy tisztségre emelte Dávidot, és Dávid bűne hamis fénybe állította be Isten jellemét, gyalázatot hozva a nevére. Az istenfélelem Izraelben elveszítette korábbi erejét, és sokak szemében elhalványult a bűn utálatossága, ugyanakkor azokat, akik nem szerették és nem félték Istent, csak felbátorította a törvényszegésre. {PP 720.4}
Náthán próféta parancsot kapott, hogy feddő üzenetet közvetítsen Dávidnak. Ez az üzenet rettenetes volt a maga szigorában. Nagyon kevés uralkodót lehetett volna így megfeddeni anélkül, hogy az üzenet közvetítője ne fizetett volna érte bizonyosan az életével. Náthán bátran kimondta az isteni ítéletet, mégis olyan mennyei bölcsességgel, hogy felkeltse a király együttérzését, felébresze szunnyadó lelkiismeretét és kimondassa vele a halálos ítéletet önmaga felett. Úgy fordult Dávidhoz, mint a nép jogainak Istentől felkent oltalmazójához, és elmondott neki egy elnyomásról és igazságtalanságról szóló esetet, ami a király elbírálására várt. {PP 720.5}
„Két ember volt egy városban – mondta –, egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak felette sok juha és ökre volt. A szegénynek pedig semmije nem volt egyéb egy kis nőstény báránykájánál, amelyet vett és táplált, s felnövekedett nála gyermekeivel együtt; saját falatjából evett és poharából ivott és keblén aludt és neki olyan volt, mintegy leánya. Mikor pedig utazó vendége érkezett a gazdagnak, sajnált az ő ökrei és juhai közül hozatni, hogy a vendégnek ételt készítsen belőle, aki hozzá ment, hanem elvette a szegénytől az ő bárányát és azt főzte meg a vendégnek, aki hozzá ment.” {PP 721.1}
Náthán a királyra szegezte tekintetét, azután jobbját az égre emelve ünnepélyesen kijelentette: „Te vagy az az ember!… Miért vetetted meg az Úrnak beszédét – folytatta –, oly dolgot cselekedve, amely utálatos előtte?” A vétkezők megkísérelhetik, ahogy Dávid is tette, hogy elrejtsék bűneiket az emberek elől; törekedhetnek arra, hogy örökre eltemessék a gaztetteket az emberi tekintet és tudomás elől, de „mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, Akiről mi beszélünk” (Zsid. 4:13). „Nincs oly rejtett dolog, amely napfényre ne jönne; és oly titok, ami ki ne tudódnék.” (Mt. 10:26) {PP 721.3}
Náthán kijelentette: „Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett és megszabadítottalak téged a Saul kezéből… Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, amely utálatos előtte? A hitteus Uriást fegyverrel ölted meg és az ő feleségét magadnak vetted feleségül, magát pedig az Ammon fiainak fegyverével ölted meg. Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból… Ímé én éppen a saját házadból bocsátok rád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el tőled és adom más felebarátodnak,… mert te titkon cselekedtél, de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem azt.” {PP 721.4}
A próféta megrovása megérintette Dávid szívét, és lelkiismerete felébredt; bűnét a maga iszonyatosságában látta. Bűnbánattal a lelkében hajolt meg Isten előtt. Remegő ajkakkal mondta: „Vétkeztem az Úr ellen!” Minden, mások ellen elkövetett igazságtalansággal Istent bántjuk meg a sértetten keresztül. Dávid súlyos bűnt követett el mind Uriás, mint Bethsabé ellen, és ezt mélyen átérezte. De végtelenül nagyobb volt Isten elleni bűne. {PP 722.1}
Bár senkit sem találtak volna Izraelben, aki végrehajtotta volna a halálos ítéletet az Úr felkentjén, Dávid remegett, nehogy bűnös és megbocsátatlan állapotában sújtson le rá Isten gyors ítélete. De az az üzenet érkezett hozzá a prófétán keresztül, hogy „az Úr is elvette a te bűnödet és nem fogsz meghalni”. Azonban az igazságnak is eleget kellett tenni. A halálos ítélet Dávidról a bűne következtében fogant gyermekre szállt át. A király így lehetőséget kapott a bűnbánatra, miközben számára a gyermek szenvedése és halála, mint az ő büntetésének egy része, sokkal keserűbb volt, mint saját halála lett volna. A próféta azt mondta: „Mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban, a te fiad is, aki lett neked, bizonnyal meghal.” {PP 722.2}
Amikor a gyermek megbetegedett, Dávid böjtöléssel és mély alázattal könyörgött az életéért. Levette királyi ruháit, letette koronáját és éjszakáról éjszakára a földön feküdt, fájdalomtól megtört szívvel könyörgött az ártatlanért, aki az ő bűnéért szenved. „Felkelének azért az ő házának vénei és menének őhozzá, hogy felemeljék őt a földről, de nem akará.” Korábban gyakran megtörtént, amikor ítéletet mondtak ki személyekre vagy városokra, hogy a megalázkodás és bűnbánat elfordította a szerencsétlenséget, és az örök kegyelem kész volt megbocsátani, és elküldte a béke követét. Ezen a gondolaton felbátorodva Dávid kitartott a könyörgésben, amíg a gyermek élt. Amikor megtudta, hogy meghalt, csendben meghajolt Isten akarata előtt. Lesújtott rá az első csapás abból a büntetésből, amelyet ő maga nyilvánított igazságosnak; de Dávid, Isten kegyelmében bízva, nem maradt vigasztalás nélkül. {PP 722.3}
Dávid bukásának történetét olvasva nagyon sokan kérdezték: „Miért hozták nyilvánosságra ezt a feljegyzést? Miért látta Isten jónak, hogy feltárja a világ előtt ezt a sötét fejezetet annak az embernek az életéből, akit a menny annyira megtisztelt?” A próféta Dávid feddésekor kijelentette: „Alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban.” Az egymást követő nemzedékekben a hitetlen emberek a Dávid jellemén éktelenkedő sötét foltra mutattak, diadalmasan és gúnyolódva kiáltották: „Íme, az Isten szíve szerint való ember!” Így szégyent hoztak a vallásra, és gyalázták Istent és igéjét, lelkek keményedtek meg a hitetlenségben, és sokan, a kegyesség leple alatt vakmerővé váltak a bűnben. {PP 722.4}
Dávid története nem szolgáltat mentséget a bűnre. Amikor Isten akarata szerint járt, akkor nevezték Isten szíve szerint való férfinak. Amikor bűnt követett el, ez már nem volt igaz, amíg bűnbánattal meg nem tért az Úrhoz. Isten szava világosan kijelenti: „De ez a dolog, melyet Dávid cselekedett, nem tetszett az Úrnak.” Az Úr a próféta által szólt Dávidhoz: „Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely utálatos Őelőtte?… Most azért ne távozzék el a fegyver soha a te házadból, mivel megutáltál engem.” Noha Dávid megbánta bűnét, és az Úr megbocsátott és visszafogadta kegyelmébe, mégis learatta annak a magnak átkos gyümölcsét, melyet elvetett. Az őt és házát ért ítélet arról tanúskodik, hogy Isten gyűlöli a bűnt. {PP 723.1}
Eddig Isten gondviselése megvédte Dávidot ellenségei minden támadásától, és közvetlenül hatott Saul megfékezésére. De törvényszegése megváltoztatta Istenhez való viszonyát. Az Úr semmilyen módon sem szentesítheti a gonoszságot. Nem védhette meg Dávidot bűnének következményeitől, mint ahogy megvédte Saul haragjától. {PP 723.2}
Maga Dávid is nagyon megváltozott. Bűnösségének tudata és annak messzeható következményei lelkileg megtörték. Megalázottnak érezte magát alattvalói előtt. Befolyása meggyengült. Jólétét mindeddig az Isten parancsolatai iránti lelkiismeretes engedelmességnek tulajdonították. De most alattvalói, miután tudomást szereztek bűnéről, szabadabban vétkeztek. Saját családbeli tekintélye, fiaival szemben támasztott igénye, hogy tiszteljék és engedelmeskedjenek neki, meggyöngült. Bűnének tudata hallgatásra késztette, amikor bűnöket kellett volna megrónia; és emiatt családjában sem tudott érvényt szerezni az igazságnak. Rossz példája befolyást gyakorolt a fiaira, és Isten nem lépett közbe, hogy elhárítsa a következményeket. Engedte, hogy a dolgok természetes rendjük szerint alakuljanak, és Dávid súlyos büntetést szenvedjen el. {PP 723.3}
Bukása után Dávid egy egész évig élt látszólagos biztonságban; Isten nemtetszésének semmilyen külső jele nem mutatkozott. De az isteni ítélet állandóan ott lebegett a feje fölött. Gyorsan és biztosan közeledett a büntetés napja, amit semmilyen bűnbánat sem fordíthatott el, sem a gyötrelem és szégyen, amely egész földi életére árnyat vetett. Azok, akik Dávid példájára mutatva enyhíteni próbálják saját bűnük súlyát, tanulják meg a Biblia feljegyzéséből, hogy a törvényszegés útja igen keserves. Ha megtérnek is, mint Dávid, mégis tapasztalni fogják, hogy a bűn következményei már ebben az életben is keservesek és nehezen elviselhetőek. {PP 723.4}
Isten Dávid bukásának történetével figyelmeztetést kívánt adni, hogy még azok se érezzék magukat biztonságban és ne mulasszák el az őrködést és az imát, akiket felettébb megáldott és kitüntetett kegyelmével. Annak is bizonyult azok számára, akik alázatosan keresték az Isten adta tanulságot. Nemzedékről nemzedékre ezrek ismerték így fel, milyen veszélyt jelent számukra a kísértő hatalma. Dávidnak, ennek az Úr által annyira megtisztelt embernek a bukása bizalmatlanságot ébresztett bennük önmaguk iránt. Érezték, hogy csak egyedül Isten hatalma tarthatja meg őket hit által. Tudva azt, hogy Ő az erősségük és biztonságuk, nem merték megtenni az első lépést Sátán felé. {PP 724.1}
„Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott,
Vétke elfedeztetett.
Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít,
És lelkében csalárdság nincsen.
Míg elhallgatám, megavultak csontjaim
A napestig tartó jajgatás miatt.
Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed,
Életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.”
{PP 724.3}
„Könyörülj rajtam én Istenem,
A te kegyelmességed szerint;
Irgalmasságodnak sokasága szerint
Töröld el az én bűneimet!
Egészen moss ki engemet az én álnokságomból,
És az én vétkeimből tisztíts ki engemet.
Mert ismerem az én bűneimet,
És az én vétkem szüntelen előttem forog…
Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek;
Moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.
Hallass örömet és vígasságot velem,
hogy örvendezzenek csontjaim, amelyeket összetörtél.
Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől,
És töröld el minden álnokságomat.
Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten,
És az erős lelket újítsd meg bennem.
Ne vess el engem a Te orcád elől,
És a Te Szent Lelkedet ne vedd el tőlem.
Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét,
És engedelmesség lelkével támogass engem.
Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra,
Hogy a vétkezők megtérjenek Hozzád.
Szabadíts meg engemet a vérontástól,
Óh Isten, szabadításomnak Istene!
Hogy harsogja nyelvem a Te igazságodat.”
{PP 724.5}
Így egy olyan szent énekben mondta el Izrael királya bűnét, bűnbánatát és az Isten kegyelmébe és bocsánatába vetett reményét, amelyet népének nyilvános összejövetelein, udvari emberek – papok, bírák, fejedelmek és katonák – jelenlétében énekeltek, és amely a legtávolabbi nemzedékek számára is megőrizte bűnének emlékezetét. Ahelyett, hogy bűnösségét leplezni igyekezett volna, azt kívánta, hogy mások okuljanak bukása szomorú történetéből. {PP 725.1}
Dávid bűnbánata mély és őszinte volt. Meg sem kísérelte mentegetni a bűnét. Nem a fenyítő ítélettől való menekülés vágya ihlette imáit, hanem látta Isten elleni vétkének rettenetes voltát, látta, hogy lelke beszennyeződött; utálattal fordult el bűnétől. Nemcsak bocsánatért imádkozott, hanem szívének megtisztításáért is. Dávid nem esett kétségbe, és nem adta fel a küzdelmet. Isten bűnbánó bűnösöknek adott ígéreteiben a megbocsátás és elfogadás bizonyítékát látta. {PP 725.2}
Sokan zúgolódnak, mert igazságtalannak tartják, hogy Isten megkímélte Dávidot, aki olyan nagy bűnt követett el, Sault pedig elvetette, az ő szemükben messze kevésbé égbekiáltó bűnökért. De Dávid megalázta magát, és megvallotta bűnét, míg Saul megvetette a feddést, és bűnbánat nélkül megkeményítette szívét. {PP 726.3}
Dávid történetének ez a szakasza nagy jelentőségű a bűnbánó bűnös számára. Ez az egyik leghatásosabb ábrázolása az emberi élet küzdelmeinek és kísértéseinek, az Isten iránti igazi bűnbánatnak és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hitnek. Korszakokon át ez szolgált a bűnbe esett, bűnük terhe alatt szenvedő lelkek bátorítására. Isten gyermekeinek ezrei, akik bűnre csábíttattak, amikor készek voltak átadni magukat a kétségbeesésnek, megemlékeztek arról, hogyan fogadta Isten Dávid őszinte bűnbánatát és bűnvallomását függetlenül attól, mennyit szenvedett törvényszegéséért; és ők is erőt merítettek a bűnbánathoz és ahhoz, hogy ismét megpróbáljanak Isten parancsolatainak útján járni. {PP 726.4}
Mindenki, aki Isten feddése alatt Dávidhoz hasonlóan bűnvallomással, és bűnbánattal alázza meg a lelkét, biztos lehet abban, hogy van remény a számára. Mindenki, aki hitben elfogadja Isten szavát, bűnbocsánatban részesül. Ígérete így hangzik: „Fogja meg erősségemet, hogy békét köthessen velem, és békét köt velem.” (Ésa. 27:5 – angol ford.) „Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait: és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővölködik a megbocsátásban.” (Ésa. 55:7) {PP 726.5}
