Noé napjaiban, Ádám törvényszegése és Kain gyilkossága következtében kettős átok nehezedett a földre. Mindez azonban nem sokat változtatott a természet arculatán. A hanyatlás jelei ugyan szembetűnőek voltak, de a föld, Isten gondviselése folytán, még mindig szép volt és gazdagon hozta termését. A halmokat sudár fák koronázták, melyekre a szőlőtőkék fürtöktől roskadozó indái futottak. A tágas, kertszerű síkságok zöldelltek és ezernyi virág árasztotta illatát. A föld bőségesen ontotta változatos gyümölcseit. A fák méretükben, szépségükben és arányosságukban messze felülmúlták a napjainkban láthatókat, keménységük pedig mint a köveké, melyektől tartósságban is alig maradtak el. Az arany, ezüst és drágakő tömegével hevert mindenfelé. {PP 90.1}
Az emberiség sokat őrzött még az ősi életerőből. Csupán néhány nemzedék váltotta egymást azóta, hogy Ádám szabadon járulhatott ahhoz a fához, melynek gyümölcse meghosszabbította az életet, és az ember életidejét még mindig évszázadokban mérték. Ha az akkori hosszú életű emberek, akiknek a tervezésre és kivitelezésre kivételes képességeik voltak, életüket Isten szolgálatára szentelték volna, akkor megdicsőítették volna Teremtőjük nevét itt a földön és betöltötték volna küldetésüket. De nem ezt tették. Sok óriás élt akkoriban, nagy termetű és erejű emberek, híres bölcsek, tehetséges feltalálók, akik bámulatos alkotásokat hoztak létre – de bűnük is arányban állt rendkívüli ügyességükkel és szellemi képességeikkel, mert cselekedeteikben szabadjára engedték a romlottságot. {PP 90.2}
Isten gazdag ajándékokkal halmozta el az özönvíz előtti embereket, de ők mindezt csak a maguk dicsőítésére használták és így átokká váltak számukra, mert jobban szerették az ajándékokat, mint az Adományozót. Az aranyat és ezüstöt, a drágaköveket, az értékes fákat lakhelyeik készítésére használták fel és azon fáradoztak, hogy lakásaik művészi díszítésében egymást túlszárnyalják. Csakis büszke szívük vágyainak kielégítésével törődtek, tobzódtak az élvezetekben, a gonoszságban. Mivel Istent nem akarták emlékezetükben megtartani, létezését hamarosan tagadni kezdték. A természetet imádták a természet Istene helyett. Az emberi észt dicsőítették, önkezük munkáját imádták, gyermekeiket pedig arra tanították, hogy boruljanak le faragott képek előtt. {PP 90.3}
Zöld mezőkön és terebélyes fák árnyékában állították fel bálványaikat. Örökzöld ligeteket szenteltek bálványisteneik tiszteletére. Ezek a ligetek gyönyörű kertekben folytatódtak; hosszú, kanyargós sétányaikat termékeny gyümölcsfák szegélyezték és szemet gyönyörködtető, vagy az emberekből alantas vágyakat kiváltó szobrok díszítették, arra csábítva őket, hogy részt vegyenek a bálványszolgálatban. {PP 91.1}
Az emberek megfeledkeztek Istenükről és saját képzeletük alkotásait imádták. Ennek következtében egyre romlottabbakká váltak. A zsoltáríró elmondja, milyen hatást gyakorol követőire a bálványok imádása: „Hasonlók lesznek azokhoz készítőik és mindazok, akik bíznak bennük.” (Zsolt. 115:8) Az emberi értelem törvényszerűsége, hogy szemlélés által alakulunk át. Az ember nem emelkedhet magasabbra, mint amilyenek az igazságról, tisztaságról és szentségről alkotott fogalmai. Ha a lélek sohasem emelkedik az emberi színvonal fölé, ha sohasem emelkedhet fel, hogy hit által a végtelen szeretetet és bölcsességet szemlélje, akkor folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. A bálványok imádói istenségeiket emberi tulajdonságokkal és szenvedélyekkel ruházták fel, és így jellemeszményük a bűnös emberéhez alacsonyodott le. Ennek következtében be is szennyeződtek. „És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz… A föld pedig romlott volt Isten előtt és megtelt a föld erőszakoskodással.” (I. Móz. 6:5, 11) Isten a parancsolatait adta az embereknek életük zsinórmértékéül, törvényét azonban áthágták, aminek minden elképzelhető bűn lett a következménye. Az emberek gonoszsága nyílt és vakmerő volt, az igazságot, a jogot porba tiporták, az elnyomottak kiáltása pedig az égig hatolt. {PP 91.2}
Isten kezdetben hozott rendelkezése ellenére már korán bevezették a többnejűséget. Az Úr Ádámnak csak egy feleséget adott, bemutatva ezzel, hogy mi az Ő elgondolása e kapcsolat terén. A bűnbeesés után azonban az ember inkább saját bűnös vágyait követte, aminek a gonoszság és a nyomában járó nyomorúság gyors növekedése lett az eredménye. Sem a házasságot, sem a tulajdonjogot nem tisztelték. Aki megkívánta felebarátja feleségét vagy birtokát, erővel megszerezte, és az emberek gyönyörködtek az erőszakos tettekben. Élvezettel oltották ki az állatok életét; a húsételek fogyasztása pedig még kegyetlenebbé és vérszomjasabbá tette őket, amíg végül odajutottak, hogy már az emberélettel is döbbenetes közönnyel bántak. {PP 91.3}
A világ még gyermekkorát élte, a gonoszság mégis annyira mélyen és szerteágazóan gyökerezett, hogy Isten már nem tűrhette tovább. „És mondta az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről.” (I. Móz. 6:7) Kijelentette, hogy Lelke nem fog állandóan küzdeni a bűnös emberiséggel. Ha nem hagynak fel bűneikkel, amelyekkel a világot és javait beszennyezik, akkor kitörli őket a teremtésből mindazzal együtt, amit áldásukra adott. Az Úr megmondta, hogy eltörli a mező állatait és a növényvilágot, amely olyan bőségesen nyújtott táplálékot, a szép földet pedig pusztává és kietlenné teszi. {PP 92.1}
Az általános erkölcstelenség és romlás közepette Methusélah, Noé és mások is arra törekedtek, hogy ébren tartsák az igaz Isten ismeretét és feltartóztassák a romlás áradatát. Százhúsz esztendővel az özönvíz előtt Isten egy angyala által közölte Noéval szándékát, és utasította, hogy építsen bárkát. Miközben a bárkát építette, hirdetnie kellett a népnek, hogy Isten özönvizet bocsát a földre az istentelenek megsemmisítésére. Akik hisznek az üzenetnek, bűneiket megbánva megváltoznak s így felkészülnek erre az eseményre, azok bocsánatot nyernek és megmenekülnek. Énokh elmondta gyermekeinek mindazt, amit Isten az özönvízzel kapcsolatban feltárt előtte, Methusélah és fiai, akik még hallhatták Noét prédikálni, segítettek a bárka építésében. {PP 92.2}
Isten pontosan megadta Noénak a bárka méreteit, és építésére nézve is részletes, pontos utasításokat adott. Emberi bölcsesség nem tervezhetett ilyen erős és tartós építményt. A terv Istentől származott, Noé csupán megvalósította. Úgy épült, mint egy hajó törzse, hogy úszhasson a víz színén, azonban bizonyos tekintetben inkább egy házra emlékeztetett. Három emelet magas volt, de csupán egyetlen ajtóval, amely az oldalán nyílt. Fényt felülről kapott, a lakrészeket pedig úgy alakították ki, hogy mindegyikbe eljusson a világosság. A bárka építéséhez góferfát használtak, amely évszázadokig ellenállt a korhadásnak. Az óriási alkotmány építése kitartó és fáradságos munkát igényelt. Figyelembe véve a fák hatalmas méretét és szívósabb anyagát, a gerendák elkészítése sokkal nehezebb munka volt akkor, mint napjainkban, még az akkor élt emberek nagyobb testi erejéhez képest is. Amit emberileg lehetett, megtették, hogy a bárka tökéletes legyen. Mégis, mindezek ellenére a bárka nem tudott volna a földre zúduló vízözönnel megküzdeni. Csakis Isten oltalmazhatta meg szolgáit a háborgó habok közepette. {PP 92.3}
„Hit által tisztelte Istent Noé, amikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatta e világot, és a hitből való igazságnak örökösévé lett.” (Zsid. 11:7) Miközben Noé hirdette a világnak a figyelmeztető üzenetet, őszinteségéről cselekedetei tanúskodtak. Így tökéletesedett és vált nyilvánvalóvá a hite. Példát adott a világnak arra, mit jelent hinni abban, amit Isten mond. Minden vagyonát a bárka építésére fordította. Amikor elkezdte építeni a hatalmas hajót a szárazföldön, mindenfelől odasereglettek az emberek, hogy a ritka látvány tanúi legyenek és a különös igehirdető komoly, buzgó szavait hallgassák. És minden egyes kalapácsütés is, amely a bárka építése közben felhangzott, bizonyságtétel volt a kortársak számára. {PP 95.1}
Eleinte úgy látszott, hogy sokan megszívlelik a figyelmeztetést; de nem tértek meg őszinte bűnbánattal Istenhez. Nem akartak felhagyni bűneikkel. Az özönvízig eltelt idő alatt hitük megpróbáltatott, és sajnos nem állták ki a próbát. A mindenütt uralkodó hitetlenségtől legyőzetve végül is csatlakoztak korábbi társaikhoz az ünnepélyes üzenet elvetésében. Egyesek mélyen megrendültek és majdnem megszívlelték az intő szavakat; azonban mégis a sok gúnyolódó és csúfolódó hatása alá kerültek, végül pedig ellenálltak a kegyelem hívásának, és nemsokára a legvakmerőbb, legszemérmetlenebb gúnyolódókká váltak. Mert azok a legféktelenebbek, azok merülnek el legmélyebben a bűnben, akiknek egykor Isten világosságot adott, de ellenálltak Lelke meggyőző erejének. {PP 95.2}
Az akkori nemzedékben nem mindenki volt bálványimádó a szó szoros értelmében. Sokan Isten imádóinak vallották magukat. Azt állították, hogy bálványszobraik az Istenséget ábrázolják és általuk a nép csak világosabb fogalmakat szerez Isten lényéről. Elsősorban ezek vetették el Noé prédikációit. Miközben azon fáradoztak, hogy érzékelhetően ábrázolják Istent, lelkük elvakult, az Örökkévaló fenségét és hatalmát, jellemének szentségét és követelményeinek változhatatlanságát már nem tudták felfogni. Minél általánosabbá vált a bűn, annál kevésbé látszott rossznak, és végül kijelentették, hogy Isten törvénye érvényét veszítette, s ellenkezik Isten jellemével a törvényszegés megbüntetése. Tagadták, hogy Isten ítéleteivel sújtaná a földet. Ha az akkori nemzedék engedelmeskedik az isteni törvényeknek, akkor felismerte volna Isten szavát szolgája intő üzenetében; értelmüket azonban annyira elhomályosította a mennyei világosság elutasítása, hogy Noé figyelmeztetéseit csalásnak hitték. {PP 95.3}
A tömegek, vagyis a többség nem az igazság oldalán állt. A világ szembeszállt Isten igazságos jogrendjével és törvényével, Noét pedig fanatikusnak tartották. Amikor Sátán Isten elleni engedetlenségre csábította Évát, így szólt hozzá: „Bizony nem haltok meg.” (I. Móz. 3:4) Nagy, bölcs, tekintélyes férfiak ugyanezt ismételgették. „Isten fenyegetései – mondták – csak arra valók, hogy bennünket megfélemlítsenek, de sohasem fognak beteljesedni. Nem kell aggódni, az sohasem történik meg, hogy a földet alkotó Isten elpusztítsa azt, és teremtményeit megbüntesse. Legyetek nyugodtak, ne féljetek. Noé csak egy fanatikus.” Az egész világ gúnyt űzött a „megtévesztett öregember”ből. Az Isten előtti megalázkodás helyett csak még megátalkodottabbakká váltak engedetlenségükben és gonoszságaikban, mintha Isten nem is szólt volna hozzájuk szolgája által. {PP 96.1}
Noé azonban sziklaként állta a vihart. A nép megvetése és gúnya közepette is kitűnt szent életével, rendíthetetlen hitével. Szavait erő kísérte, hiszen maga Isten szólt a néphez általa. Istennel való összeköttetése révén végtelen hatalomra támaszkodott, miközben százhúsz éven át ünnepélyesen figyelmeztette nemzedékét azokra az eseményekre, amelyek bekövetkezése – emberi megítélés szerint – teljességgel lehetetlennek látszott. {PP 96.2}
Az özönvíz előtti világ azzal érvelt, hogy a természet törvényei évszázadok óta változatlanok. Az évszakok szabályszerű rendben követték egymást, addig még soha nem esett eső, a földet pára vagy harmat nedvesítette meg. A folyók sohasem léptek ki medrükből, méltóságteljes biztonsággal hömpölyögtek a tengerbe. Szilárd törvények tartották medrükben a vizeket, hogy ne lépjék át partjaikat. Az okoskodók nem ügyeltek annak a kezére, aki a vizeknek határt szabott: „Eddig jöjj és ne tovább.” (Jób 38:11) {PP 96.3}
Miközben múlt az idő és a természetben nem történt semmi látható változás, férfiak, akik kezdetben félelemtől reszkettek, kezdték ismét biztonságban érezni magukat. Azt gondolták, akár napjainkban sokan, hogy a természet felette áll a természet Istenének, és törvényei annyira megalapozottak, hogy rajtuk még Isten sem változtathat. Úgy érveltek, hogy ha az üzenet igaz volna, akkor a természet folyása megváltozott volna. Az üzenetet a világ előtt csalásnak tüntették fel, mégpedig hatalmas csalásnak. Isten üzenete iránt érzett megvetésüket azzal mutatták ki, hogy ugyanúgy éltek, mint azelőtt. Folytatták ünnepeiket és dőzsöléseiket; ettek, ittak, ültettek és építettek, terveket szőttek a jövőben elérendő nyereségekről, és még messzebbre mentek el a gonoszságban, Isten követelményeinek megvetésében, hogy ezzel is bizonyítsák, csöppet sem félnek az Örökkévalótól. Azt állították, hogy ha volna igazság abban, amit Noé mond, akkor a híres emberek – a bölcs, okos és nagy emberek – megértenék a dolgot. {PP 97.1}
Ha az özönvíz előtti emberek hisznek a figyelmeztetésnek és megbánják istentelen tetteiket, akkor az Úr elfordította volna haragját felőlük, ahogyan később Ninivével is tette. De mivel megrögzötten ellenálltak lelkiismeretük hangjának és Isten prófétája intésének, betöltötték gonoszságuk mértékét és megértek a pusztulásra. {PP 97.2}
Próbaidejük a vége felé közeledett. Noé hűségesen követte az Istentől kapott utasításokat. A bárka elkészült, minden részében az Úr utasítása szerint, élelemmel is megtöltötték ember és állat számára. Isten szolgája most az utolsó ünnepélyes felhívást intézte a néphez. Szívből jövő szavakkal kérlelte őket, hogy keressenek menedéket, amíg lehet. Szavait azonban megint csak semmibe vették, gúnyolódtak és csúfolódtak. De hirtelen elnémult a tömeg. Mindenféle állat tűnt fel – a legvadabb ragadozóktól a legjámborabb állatokig – és a hegyekről, az erdőségekből levonulva nyugodtan a bárka felé tartottak. A szél zúgásához hasonló zajt is hallottak – minden irányból madarak sereglettek oda, szinte elhomályosítva az eget, és a legnagyobb rendben a bárka felé repültek. Az állatok engedelmeskedtek Isten parancsának, míg az emberek engedetlenek maradtak. Szent angyalok vezetésével „kettő-kettő ment be Noéhoz a bárkába”, a tiszta állatok közül pedig hét pár (I. Móz. 7:9). Az egész világ csodálattal figyelte a történteket, egyesek rettegtek. Kérték a világ bölcseit, hogy magyarázzák meg ezt a különleges jelenséget – de hiába. Olyan titok volt ez, amelyet azok nem fejthettek meg. Azonban az embereket a mennyei világosság állandó visszautasítása annyira megkeményítette, hogy még ez az esemény is csak pillanatokig hatott rájuk. Amikor a halálra ítélt nemzedék meglátta, hogy másnap is dicsőségben sugárzik a nap és ugyanolyan édeni szépségű a föld, feltörő jókedvvel űzte el előbbi félelmét, és erőszakoskodásaival valósággal kihívta Isten haragját. {PP 97.3}
Isten megparancsolta Noénak: „Menj be te és egész házad népe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” (I. Móz. 7:1) Noé figyelmeztetéseit a világ elutasította, befolyása és példája azonban családja áldására vált. Becsületessége és hűsége jutalmául Isten az egész családját is megmentette. Milyen bátorítás ez a szülői hűségre! {PP 98.1}
A bűnös emberiség kegyelemideje lejárt. A mező állatai és az ég madarai már menedékhelyükön voltak. Noé és családja is bement már a bárkába, „és az Úr bezárta utána az ajtót”. Káprázatos erejű fény villant, majd a dicsőség még ennél is fényesebb felhője ereszkedett le a mennyből, és megállt a bárka bejárata előtt lebegve. Azt a tömör, szilárd ajtót, amelyet a benn lévők be nem zárhattak, láthatatlan kezek lassan becsukták. Noét bezárta az Úr, míg azok, akik Isten kegyelmét megvetették, kívül maradtak. A menny pecsétje került az ajtóra, Isten zárta be és egyedül Isten nyithatta ki azt. Ugyanígy zárul majd be a kegyelem ajtaja, amikor Krisztus befejezi a bűnösökért addig végzett közbenjárói szolgálatát, mielőtt visszatérne az ég felhőiben. Akkor már nem fékezi többé Isten kegyelme az istenteleneket; Sátánnak pedig teljes lesz az uralma azok felett, akik Isten irgalmát visszautasították. Törekszenek majd Isten népe megsemmisítésére; de ahogyan Isten Noét a bárkába zárta hatalmas ereje által, ugyanúgy megvédi majd az igazakat. {PP 98.2}
Miután Noé és családja bevonult a bárkába, hét napig semmilyen jele sem mutatkozott a közelgő viharnak – ez az időszak hitük próbája volt. A kinnmaradottak diadala volt ez. A látszólagos késedelem megerősítette abbeli elképzelésüket, hogy Noé üzenete csak csalás volt és az özönvíz soha nem jön el. Az előzetesen szemlélt ünnepélyes jelenségek ellenére – hogy az állatok bementek a bárkába, amelynek ajtaját azután Isten angyalai zárták be – továbbra is csak kedélyeskedtek és gúnyolódtak, sőt tréfát űztek Isten hatalmának látható megnyilvánulásaiból. {PP 98.3}
A nyolcadik napon azonban sötét felhők borították be az eget. Mennydörgés és villámlás következett. Hamarosan nagy esőcseppek kezdtek hullani. A világ soha azelőtt nem látott ehhez foghatót, és az emberek szívét félelem töltötte el. Titokban kérdezgették egymást: „Lehetséges, hogy Noénak volt igaza, és a világ pusztulásra ítéltetett?” Az égbolt mind sötétebbé vált, az eső mind szaporábban esett. Körülöttük mindenütt vadul, ijedten üvöltöttek az állatok, és úgy tűnt, félelmetes hangjuk saját végüket és az emberek megpecsételt sorsát panaszolja. „Felfakadtak a nagy mélység minden forrásai és az ég csatornái megnyilatkoztak.” Úgy tűnt, mintha az eső vízesésként zúdulna a felhőkből a földre. A folyók kiöntöttek medrükből és elárasztották a völgyeket. Leírhatatlan erejű vízsugarak törtek elő a föld mélyéből, óriási sziklákat lökve a magasba, amelyek visszaesve mélyen a földbe fúródtak. {PP 99.1}
Az emberek először saját kezeik munkájának megsemmisülését nézték végig. Pazar épületeiket, szép kertjeiket és ligeteiket, melyekben bálványszobraik álltak, villámcsapások pusztították el és a romok mindenfelé szétszóródtak. Az oltárok, amelyeken emberáldozatokat mutattak be, ledőltek és imádóik megremegtek az élő Isten hatalmától, s rádöbbentek, hogy romlottságuk és bálványimádásuk idézte elő pusztulásukat. {PP 99.2}
A vihar állandóan növekvő ereje fákat, épületeket, sziklákat döntött egymásra. Az emberek rettegése kimondhatatlan volt: még a fergeteg bömbölését is túlharsogta a nép jajkiáltása, a népé, mely megvetette Isten tekintélyét. Maga Sátán is, aki a kavargó elemek közé kényszerült, aggódott saját életéért. Teljhatalommal kívánt uralkodni az embereken, akiket arra késztetett, hogy förtelmes életet éljenek és folyton a menny Ura ellen lázadjanak. Most is káromolta Istent, azzal vádolva, hogy igazságtalan és kegyetlen. Sokan Sátánhoz hasonlóan átkozták Istent. Mások szinte megőrültek a félelemtől, a bárka felé nyújtogatták karjukat és bebocsátásért könyörögtek. Esedezésük azonban hiábavaló volt. Lelkiismeretük most eszmélt rá, hogy van Isten, aki uralkodik a mennyben. Kiáltottak hozzá, de már nem hallgatta meg őket. Abban a borzalmas órában látták, hogy Isten törvényeinek áthágása okozta pusztulásukat. Miközben a büntetéstől való félelmükben beismerték bűnüket, mégsem éreztek őszinte töredelmet és nem utálták teljes szívből a gonoszt. Ha Isten nem hajtotta volna végre az ítéletet, visszatértek volna a menny elleni lázadásukhoz. Így tesznek majd a megtéretlenek akkor is, amikor Isten ítéletei tűz által zúdulnak a földre. Tudni fogják, hogy életük során hol és mi volt a bűnük, azaz Isten szent törvényének megvetése, azonban az ő bűnbánatuk sem lesz őszintébb, mint az óvilág bűnöseié volt. {PP 99.3}
Egyesek kétségbeesésükben megpróbáltak behatolni a bárkába, de a szilárd építmény ellenállt kísérleteiknek. Néhányan a bárkába kapaszkodtak, de a tomboló hullámok elsodorták őket, vagy szikláknak és fáknak ütköztek, és odavesztek. A szilárd bárka minden ízében remegett, miközben az irgalmatlan szelek hullámról hullámra dobálták. A bárkában levő állatok is üvöltöttek félelmükben. Mégis, a háborgó elemek közepette a bárka biztonságosan úszott, Isten hatalmas erejű angyalokat rendelt az őrizetére. {PP 100.1}
A kívül maradt állatok az emberekhez rohantak, mintha tőlük várnának segítséget. Néhányan gyermekeiket és magukat hatalmas állatokra kötözték, mert tudták, hogy ezek szívósak és a legmagasabb csúcsokra is feljutnak, az áradó víz elől menekülve. Voltak, akik a hegycsúcsok magas fáihoz erősítették magukat; a vízár azonban kiszaggatta és elnyelte a fákat, élő terhükkel együtt. Egyik biztonságot ígérő helyet a másik után hagyták el. Ahogy a vizek mind magasabbra emelkedtek, az emberek a legmagasabb hegycsúcsokon kerestek menedéket. Sokszor ember és állat addig viaskodott egymással egy talpalatnyi helyért, míg végül mindkettőjüket elragadta az ár. {PP 100.2}
A legmagasabb csúcsokról körültekintve az emberek csak a parttalan óceánt látták. Nem gúnyolták és nem csúfolták már Isten szolgájának ünnepélyes figyelmeztetéseit. Mennyire vágyakoztak ezek a halálra ítélt bűnösök az elmulasztott és könnyen vett lehetőségre! Hogy esedeztek egyetlen óra kegyelemidő, a kegyelem még egy lehetősége, Noé egyetlen felhívása után! Azonban nem hallhatták többé az irgalom szelíd hangját. Az igazságszolgáltatás és a szeretet követelte, hogy Isten ítéletei vessenek gátat a bűnnek. A haragvó hullámok elöntötték az utolsó mentsvárat is, és az Istent megvető népet elnyelte a fekete mélység. {PP 100.3}
„Mert készakarva nem tudják azt, hogy az egek... és föld... vízből és víz által állott elő az Isten szavára; amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván, elveszett. A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára.” (II. Pt. 3:5–7) Egy másik vihar közeleg. Isten pusztító haragja ismét megtisztítja a földet, a bűnt és a bűnöst pedig megsemmisíti. {PP 101.1}
Ugyanazok a bűnök, amelyek kihívták Isten haragját az özönvíz előtti világra, ma is megtalálhatóak. Az emberek szívéből kiveszett Isten félelme, törvénye iránt közönyösek, megvetik azt. A mai nemzedék nagyfokú világiassága utolérte az özönvíz előttiét. Krisztus mondta: „Mert amiképpen az özönvíz előtt való napokban ettek és ittak, házasodtak és férjhez mentek, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába ment, és nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz és mindnyájukat elragadta, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt. 24:38–39) Isten nem azért ítélte el az özönvíz előtti embereket, mert ettek és ittak, hiszen Ő adta számukra nagy bőségben a föld gyümölcseit, testi szükségleteik betöltésére. Bűnük abban állt, hogy az Adományozó iránti hála nélkül vették el az adományokat és lealacsonyították önmagukat étvágyuk mértéktelen kielégítésével. Isten megengedte a házasságot: a teremtés rendjéhez tartozott, intézményeinek egyike, amelyet az elsők között iktatott be. Ehhez a rendelkezéséhez még különleges irányelveket is fűzött, szentséggel és szépséggel ruházva fel ezt a köteléket, azonban utasításait elfeledték, a házasságot megrontották és szenvedélyeik szolgálatába állították. {PP 101.2}
Ma is hasonló a helyzet. Amit Isten megengedett, azt túlzásba viszik. Az emberek gátlástalanul elégítik ki vágyaikat. A magukat keresztényeknek vallók együtt esznek és isznak a részegesekkel, miközben nevük az egyház könyveiben szerepel. A mértéktelenség tompítja az erkölcsi és szellemi erőt, és aljas szenvedélyek kielégítésének útkészítője. Nagy tömegek nem érzik kötelességüknek érzéki vágyaik megzabolázását, s így a kéj rabjai lesznek. Sokan csak azért élnek, hogy érzékeiket gyönyörködtessék, csak ezért a világért és egyedül a földi életért. Szertelenség, pazarlás jellemzi a társadalom minden osztályát. Feláldozzák a becsületet a külcsín és a kérkedés kedvéért. Akik gyorsan akarnak meggazdagodni, az igazságot és jogot elferdítik, és a szegényeket elnyomják, még mindig adják és veszik a „rabszolgákat és emberek lelkeit”. Csalás, vesztegetés és lopás megtorlatlanul folyik alsóbb és felsőbb körökben egyaránt. Az újságok gyilkosságok és más szörnyű bűntények híreivel vannak tele, melyeket olyan hidegvérrel és értelmetlenül követnek el, mintha már minden érzés kihalt volna az emberekből. Ezek a szörnyűségek ráadásul annyira megszokottá váltak, hogy már nem is váltanak ki megütközést vagy csodálkozást. Az anarchia szelleme hatja át a nemzeteket, és a világ megrémül az időről időre kitörő háborúságok miatt, mert ezek mutatják a visszafojtott szenvedélyek tüzét és a törvénytelenséget, amely ha egyszer kitör korlátai közül, a világot nyomorúságba és pusztulásba fogja dönteni. Az a kép, amelyet a Szentírás az özönvíz előtti emberiségről nyújt, nagyon jól mutatja azt az állapotot, mely felé a mai társadalom rohan. Még most, ebben a században is, és a hitvallásuk szerint keresztény országokban is, naponta követnek el olyan sötét és borzalmas gonosztetteket, amilyenek miatt az óvilág bűnösei elpusztultak. {PP 101.3}
Az özönvíz előtt Isten elküldte Noét, hogy figyelmeztesse a világot, bűnbánatra indítsa a népet, s így elkerüljék a fenyegető veszedelmet. Most, amikor Krisztus második eljövetelének ideje közeledik, Isten elküldi szolgáit a világnak szóló figyelmeztetéssel, hogy készüljenek az emberek a nagy eseményre. Tömegek éltek Isten törvényét lábbal tiporva, és Ő most irgalmában felszólítja őket, hogy engedelmeskedjenek szent rendelkezéseinek. Mindazok, akik Krisztusba vetett hittel töredelmesen Istenhez térnek és elhagyják bűneiket, bocsánatot nyernek. De sokan úgy érzik, hogy túlságosan nagy áldozat szakítaniuk a bűnnel. Mivel életük nincs összhangban Isten erkölcsi uralmának tiszta alapelveivel, visszautasítják figyelmeztetéseit és tagadják törvénye tekintélyét. {PP 102.1}
A föld özönvíz előtti hatalmas népességéből mindössze nyolc lélek hitt és engedelmeskedett Isten szavának, amelyet Noé hirdetett. Az igazság hirdetője százhúsz éven át figyelmeztette a világot a bekövetkező pusztulásra, de üzenetét elutasították és megvetették. Így lesz ez most is. Mielőtt a nagy Törvényadó megjelenne, hogy az engedetleneket megbüntesse, figyelmezteti a törvényszegőket, hogy térjenek meg, legyenek hűségesek, de a nagy többség esetében sajnos hatástalan lesz a felhívás. Péter apostol így szól erről: „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen maradt a teremtés kezdetétől fogva.” (II. Pt. 3:3–4) Vajon nem halljuk-e ezt napjainkban is, éspedig nem csupán az istentelenektől, hanem még igehirdetőktől is? „Nincs ok a nyugtalanságra – mondják. – Mielőtt Krisztus eljön, az egész világ megtér, és az igazság ezeréves birodalma virul majd e földön. Békesség, békesség! Minden úgy van, ahogy kezdettől fogva volt. Senki se nyugtalankodjék a rémhírkeltők izgató üzenete miatt.” Azonban az ezeréves békebirodalomnak ez a tana nem egyezik Krisztus és apostolai tanításával. Jézus tette fel ezt a jelentős kérdést: „Mindazáltal az embernek Fia, amikor eljő, avagy talál-e hitet e földön?” (Lk. 18:8) A világ állapota olyan lesz, mint Noé napjaiban. Pál figyelmeztet bennünket, hogy a gonoszság a vég közeledtével egyre növekszik: „A Lélek nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén.” (I. Tim. 4:1) Máshol ezt mondja: „Az utolsó napokban nehéz idők állanak be.” (II. Tim. 3:1), s a bűnök riasztó listáját sorolja fel, amelyek megtalálhatók lesznek azok soraiban, akiknél csak „a kegyesség látszata” van meg. {PP 102.2}
Ahogy kegyelemidejük a vége felé közeledett, az özönvíz előtti emberek izgató szórakozásoknak és dőzsölésnek adták át magukat. Akinek befolyása és hatalma volt, arra használta, hogy teljesen lekösse az emberek értelmét az örömök és szórakozások sorozatával, nehogy bárki is megszívlelje az utolsó ünnepélyes felhívást. Vajon napjainkban nem látjuk-e ugyanezt megismétlődni? Miközben Isten szolgái hirdetik az üzenetet, hogy minden dolog vége elközelgett, a világot a szórakozások és az élvezetek hajszolása köti le. Az állandó izgalmak az Isten iránti közönyhöz vezetnek, és megakadályozzák, hogy az emberekre hatással legyen az igazság, ami megmenthetné őket az eljövendő pusztulástól. {PP 103.1}
Noé napjaiban a világ bölcsei kijelentették, hogy a föld nem pusztulhat el víz által. Ma is vannak tudósok, akik azt bizonygatják, hogy a világ nem pusztulhat el tűz által – ez összeegyeztethetetlen lenne a természet törvényeivel. De vajon a természet Istene, aki a természet törvényeinek alkotója és fenntartója, nem használhatja fel kezei munkáját úgy, hogy azok céljait szolgálják? {PP 103.2}
Miután a hatalmasok és a bölcsek mindenki nagy megelégedésére bebizonyították, hogy lehetetlen a világ víz általi pusztulása, miután a nép félelmét eloszlatták, s amikor már mindenki csalásnak tekintette Noé jövendöléseit és őt magát fanatikusnak tartották – akkor jött el Isten ideje. „Felfakadtak… a nagy mélység minden forrásai, s az ég csatornái megnyilatkoztak” (I. Móz. 7:11), és a gúnyolódókat elnyelte a vízár. A tudásukkal kérkedők csak későn ismerték fel, hogy bölcsességük tulajdonképpen bolondság, a Törvényadó felette áll a természet törvényeinek és a Mindenható nincs eszközök híján céljai megvalósításában. „És miként a Noé napjaiban lett... ezenképpen lesz azon a napon, amelyen az embernek Fia megjelenik.” (Lk. 17:26, 30) „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.” (II. Pt. 3:10) Amikor a bölcselet érvelése elűzi már az Isten ítéletétől való félelmet, amikor vallásoktatók a béke és jólét bekövetkező hosszú korszakairól jövendölnek, és a világ figyelmét teljesen leköti az üzlet és a dőzsölés forgataga, a vetés és az építés, az ünnepek és az élvezetek, Isten figyelmeztetéseit pedig visszautasítják és követeit kigúnyolják – „akkor hirtelen veszedelem jő rájuk… és semmiképpen meg nem menekednek” (I. Thessz. 5:3). {PP 103.3}