Ismét kitört a háború Izrael és a filiszteusok között. „A filiszteusok egybegyűlvén, eljövének és tábort járának Sunemnél”, Izrael síkságának északi szélén; miközben Saul és erői a Gilboa hegy lábánál, a síkság déli részén ütöttek tábort. Ezen a síkságon futamította meg Gedeon háromszáz emberrel a midiánita sereget. De az Izrael szabadítóját irányító lelkület nagyon különbözött attól, amely most a király szívét felkavarta. Gedeon a Jákób hatalmas Istenébe vetett erős hittel indult el, de Saul magárahagyatottnak és védtelennek érezte magát, mert Isten elhagyta. Amikor a filiszteus seregre tekintett, „megfélemlék, és az ő szíve nagyon megrémült”. {PP 675.1}
Saul megtudta, hogy Dávid és emberei a filiszteusokkal vannak, és arra számított, hogy Isai fia ki fogja használni az alkalmat, hogy boszszút álljon az elszenvedett igazságtalanságokért. A királyon kétségbeesés lett úrrá. Saját oktalan féltékenysége sarkallta arra, hogy elpusztítsa Isten választottját, ami nagy veszedelembe sodorta a nemzetet. Amíg Dávid üldözésével volt elfoglalva, elhanyagolta a királyság védelmét. A filiszteusok, kihasználva a nemzet védtelenségét, behatoltak az ország szívébe. Így, miközben Sátán arra ösztönözte Sault, hogy minden energiáját Dávid üldözésére és elpusztítására szentelje, addig ugyanaz a gyűlölködő lelkület arra késztette a filiszteusokat, hogy ragadják meg a lehetőséget Saul elpusztítására és Isten népe legyőzésére. Milyen gyakran követi az ősellenség még ma is ugyanezt a taktikát! Valamely megszenteletlen szíven munkálkodva irigységet és viszályt támaszt a gyülekezetben, és azután Isten népének megosztottságát kihasználva, a vele szövetkezőket elpusztításukra szítja fel. {PP 675.2}
Másnap Saulnak meg kellett ütköznie a filiszteusokkal. A fenyegető végzet felhői sötéten gyülekeztek a feje fölött; segítségre és vezetésre vágyott. De hiába kereste Isten tanácsát. Az Úr „nem felelt néki sem álomlátás, sem az urim sem a próféták által”. Az Úr sohasem fordult el olyan lélektől, aki őszintén és alázatosan kereste. Miért fordult el Saultól anélkül, hogy válaszolt volna? A király saját cselekedeteivel játszotta el Isten megkérdezésének minden jogát. Elvetette a próféta, Sámuel tanácsát; száműzte Dávidot, Isten választottját; és megölette az Úr papjait. Elvárhatta-e Istentől, hogy válaszoljon, amikor maga vágta el a kapcsolatteremtés mennytől rendelt csatornáit? Miután bűneivel elűzte a kegyelem Lelkét, hogyan kaphatott volna választ az Úrtól álom vagy látomás formájában? Saul nem alázattal és bűnbánattal fordult Istenhez. Nem a bűnbocsánatot és az Istennel való megbékélést kereste, hanem az ellenségeitől való szabadulást. Saját makacs lázadása szakította el Istentől. Csak bűnbánat és beismerés által lehetett volna visszatérni, de a büszke uralkodó félelmében és kétségbeesésében elhatározta, hogy más forrásból keres segítséget. {PP 675.3}
„Akkor mondta Saul az ő szolgáinak: Keressetek nékem egy halottidéző asszonyt, hogy elmenjek hozzá, és megkérdezzem őt.” Saul jól tudta, mi a halottidézés. Az Úr ezt kifejezetten megtiltotta, és halálra ítéltek mindenkit, aki ezzel a szentségtelen tudománnyal foglalkozott. Saul még Sámuel életében parancsot adott, hogy minden varázslót és szellemidézőt irtsanak ki; most azonban a kétségbeesés kapkodásában ahhoz a jósláshoz folyamodott, amit korábban tisztátalanságnak ítélt. {PP 676.1}
Saul álruhát öltött és két kísérővel elment, hogy az éj leple alatt megkeresse a jósnő rejtekhelyét. Ó milyen szánalmas látvány! Izrael királyát tetszése szerint vezeti Sátán! Nem járhat sötétebb ösvényen az ember, mint aki kitart a saját útjaiban, ellenállva Isten Lelke szent befolyásának. Milyen rettenetes az ember megkötözöttsége, aki kiszolgáltatta magát a legrosszabb zsarnoknak – saját magának. Az Istenbe vetett hit és az Ő akarata iránti engedelmesség volt csupán Saul Izrael feletti királyságának feltétele. Ha megfelelt volna, biztosított lett volna a királysága; Isten lett volna a vezetője, a Mindenható a védelme. Isten hosszan tűrt Saulért, és bár lázadása és nyakassága csaknem elhallgattatták lelkében az isteni hangot, még mindig volt lehetősége a megbánásra. De amikor az őt fenyegető veszedelemben elfordult Istentől, hogy Sátán szövetségesétől nyerjen világosságot, az utolsó köteléket is elszakította, amely még Alkotójához fűzte; teljesen átadta magát annak a démoni hatalomnak, amely éveken keresztül hatott rá, és a pusztulás szélére sodorta. {PP 676.3}
A sötétség leple alatt Saul és kísérői átvágtak a síkságon, majd szerencsésen megkerülve a filiszteusok táborát, átkeltek a hegygerincen az endori jósnő otthonához. Itt rejtőzött el a halottidéző aszony, hogy titokban űzhesse szentségtelen mesterségét. Bár álruhában volt, sudár termete és királyi tartása elárulták, hogy Saul nem közönséges katona. Az asszony sejtette, hogy Saul a látogatója, és a gazdag ajándékok megerősítették gyanúját. A felszólításra, „Mondj jövendőt nekem halottidézés által és idézd fel nékem azt, akit mondok néked”, az asszony így válaszolt: „Ímé te jól tudod, hogy mit cselekedett Saul, hogy kiirtotta a földről a varázslókat és jövendőmondókat; miért akarod azért tőrbeejteni az én lelkemet, hogy megöless engem?” Azután „megesküdött néki Saul az Úrra, mondván: Él az Úr, hogy e dolog miatt büntetésed nem lesz”. Ekkor az aszszony megkérdezte: „Kit idézzek fel neked?”, ő felelte: „Sámuelt”. {PP 679.1}
Nem Isten szent prófétája jelent meg a halottidéző varázsigéire. Sámuel nem volt jelen a gonosz lelkeknek ezen a tanyáján. Ezt a természetfeletti jelenséget kizárólag Sátán hatalma hozta létre. Éppolyan könnyen magára ölthette Sámuel alakját, ahogy mennyei angyal képében jelent meg a pusztában Krisztus megkísértésénél. {PP 679.3}
A jósnő első szavai a szertartás közben Saulhoz szóltak: „Miért csaltál meg engem, hiszen te Saul vagy!” Tehát a Sámuelt megszemélyesítő gonosz lélek első dolga az volt, hogy titokban figyelmeztesse az aszszonyt, hogy megtévesztették. A prófétautánzó Saulhoz intézett üzenete így hangzott: „Miért háborgattál, hogy felidéztettél engemet? És felelt Saul: Igen nagy szorultságban vagyok; a filiszteusok hadakoznak ellenem, az Isten pedig eltávozott tőlem, és nem felel már nékem sem próféták által, sem álomlátás által; azért hívtalak téged, hogy megmondjad nekem, mit kell cselekednem?” {PP 680.1}
Amikor Sámuel élt, Saul megvetette tanácsait, és visszautasította feddéseit. De most, a kétségbeesés és szerencsétlenség óráiban úgy érezte, hogy a próféta vezetése az egyedüli reménysége, és hogy a menny követével kapcsolatba lépjen, értelmetlenül a pokol követéhez folyamodott! Saul teljesen Sátán hatalmába adta magát; akinek egyedüli öröme a rombolás, most mindent megtett, hogy a szerencsétlen királyt elpusztítsa. Saul elhaló könyörgésére válaszul rettenetes üzenet érkezett az állítólagos Sámuel ajkairól: {PP 680.2}
„Ugyan miért kérdezel engemet, ha az Úr eltávozott tőled és ellenségeddé lett? És aszerint cselekedett az Úr, amint általam megmondotta: elvette az Úr a királyságot a te kezedből és adta azt a te társadnak, Dávidnak. Mivel nem hallgattál az Úrnak szavára és nem hajtottad végre az Ő felgerjedt haragját az amálekitákon, azért cselekszik most így veled az Úr. És az Úr Izráelt is veled együtt a filiszteusok kezébe adja.” {PP 680.3}
Sault lázadó magatartásában mindvégig Sátán hitegette és csalta meg. A kísértő munkája abban áll, hogy jelentéktelennek tünteti fel a bűnt, könnyűvé és vonzóvá teszi a törvényszegés útját, és elvakítja az értelmet Isten figyelmeztetéseivel és fenyegetéseivel szemben. Sátán, a maga megbabonázó hatalmával rávette Sault, hogy igazolja magát és megvesse Sámuel feddéseit és figyelmeztetéseit. De szorultságában most ellene fordult, és hogy kétségbeesésbe hajszolja, elétárta bűne nagyságát és a bocsánat reménytelenségét. Semmivel sem roppanthatta volna össze jobban a király bátorságát, zavarhatta volna össze értékítéletét és kergethette kétségbeesésbe és öngyilkosságba. {PP 680.4}
A jósnő megijedt. Izrael királya úgy feküdt előtte, mint egy halott. Milyen következményei lennének, ha az ő rejtekhelyén halna meg? Kérte, hogy keljen fel és egyen valamit, és közben azzal érvelt, hogy mivel a kérés teljesítésével veszélyeztette az életét, most a király engedjen az ő kérlelésének, a saját élete érdekében. Mivel szolgái is csatlakoztak a kéréshez, Saul engedett végül, és a nő elé tette a sietve készített hízott borjút és kovásztalan kenyeret. Micsoda jelenet! Egy boszorkány barlangjában, ami röviddel ezelőtt még az átok szavaitól visszhangzott – Sátán hírnökének jelenlétében –, az az ember, akit Isten kent királlyá Izraelen, leült enni, hogy felkészüljön a másnapi halálos küzdelemre. {PP 681.2}
Saul napkelte előtt kísérőivel együtt visszatért Izrael táborába. A gonosz lélekkel folytatott tanácskozással Saul tönkretette magát. A kétségbeesés rettegésétől nyomasztva képtelen volt bátorságot önteni seregébe. Az erő forrásától elszakadva nem tudta Istenre, mint segítőjükre irányítani Izrael tekintetét. Így a gonosz jövendölése a saját beteljesedését munkálta. {PP 681.3}
Sunem síkján és Gilboa hegyének lejtőin Izrael seregei és a filiszteusok hadai halálos küzdelemben csaptak össze. Bár az endori barlangban lejátszódott jelenet minden reményt kioltott a szívéből, Saul elszánt hősiességgel küzdött trónjáért és országáért. De hiába. „Elfutottak Izráel férfiai a filiszteusok elől, és elhullottak a seb miatt a Gilboa hegységén.” A király három bátor fia az oldalán esett el. Az íjászok Saul felé nyomultak. Látta katonáit elhullani maga körül, és fiait, a hercegeket karddal levágatni. Ő maga is megsebesült, és nem tudott sem harcolni, sem menekülni. Mivel lehetetlen volt számára elmenekülni, eltökélte, hogy nem kerül élve a filiszteusok kezébe. Parancsot adott a fegyverhordozójának: „Húzd ki kardodat és szúrj keresztül azzal engem.” Amikor az megtagadta, hogy kezet emeljen az Úr felkentjére, akkor Saul kardjába dőlve saját maga vetett véget életének. {PP 681.4}
Az összecsapást követő napon a filiszteusok a hullák fosztogatása közben felfedezték Saul és három fia holttestét. Hogy győzelmüket teljessé tegyék, levágták Saul fejét, levették fegyverzetét; azután vértől bűzölögve a filiszteusok földjére küldték győzelmi jelvényként, hogy „hírt mondanának bálványaiknak templomában és a nép között”. Fegyverzetét végül Astarot templomában helyezték el, míg a fejét Dágon templomában erősítették fel. A győzelemért a hamis isteneket dicsőítették; és Jahve nevét gyalázták. {PP 682.3}
Saul és fiai holttestét Bethsán, a Gilboától nem messze fekvő, a Jordánhoz közeli város falaira szegezték. Láncra verve akasztották fel őket, hogy a ragadozó madarak prédái legyenek. De Jábes-Gileád bátor férfiai megemlékeztek, hogy annak idején Saul szabadította meg városukat, és most azzal mutatták ki hálájukat, hogy megmentették a király és a hercegek holttestét, és tisztességgel eltemették. Éjjel keltek át a Jordánon „levették Saul testét és az ő fiainak testeit Bethsán kerítéséről, elmentek Jábesbe és ott megégették őket; csontjaikat pedig felszedték és eltemették a tamarisfa alatt Jábesben és böjtöltek hét napig”. Így e negyven évvel azelőtt véghezvitt hőstett biztosította, hogy könyörülő kezek eltemessék Sault és fiait a vereség és gyalázat sötét órájában. {PP 682.4}
