Saulnak az Úr papjain véghezvitt szörnyű mészárlása után „Akhitób fiának, Akhiméleknek egy fia azonban, akit Abjáthárnak hívtak elmenekült, és Dávid után futott. És megmondta Abjáthár Dávidnak, hogy megölette Saul az Úrnak papjait. Dávid pedig mondta Abjáthárnak: Tudtam én azt már aznap, mert ott volt az edomita Doég, hogy bizonyosan megmondja Saulnak. Én adtam okot atyád egész házanépének halálára. Maradj nálam, ne félj; mert aki az én életemet halálra keresi, az keresi a te életedet is, azért te bátorságosan lehetsz mellettem.” {PP 660.1}
Dávid, miközben a király még mindig vadászott rá, sehol sem talált biztonságos helyet, ahol megpihenhetett volna. Bátor csapata felmentette Kehilla városát a filiszteus ostrom alól, de még azok között sem voltak biztonságban, akiket megszabadítottak. Kehillától ezért Zif pusztájába vonultak vissza. {PP 660.2}
Ezekben a vészterhes napokban nagy örömöt szerzett Dávidnak, hogy váratlanul meglátogatta Jonathán, aki tudomást szerzett rejtekhelyéről. Értékesek voltak a pillanatok, amelyeket a két barát egymás társaságában töltött. Elmesélték különböző tapasztalataikat, és Jonathán ezekkel a szavakkal erősítette meg Dávid szívét: „Ne félj, mert Saulnak az én atyámnak keze nem fog utolérni téged és te király leszel Izráel felett, és én második leszek teutánad, és Saul is, az én atyám tudja, hogy így lesz.” Amikor arról beszéltek, hogy Isten milyen csodálatosan gondoskodott Dávidról, az üldözött menekült bátorsága nagyon megerősödött. „És szövetséget kötöttek ketten az Úr előtt, és Dávid az erdőben maradt, Jonathán pedig hazament.” Jonathán látogatása után Dávid dicsőítő énekkel bátorította a lelkét, amit hárfájával kísért: {PP 660.3}
„Az Úrban bízom,
Hogy mondhatjátok az én lelkemnek,
Fuss a ti hegyetekre, mint a madár?
Mert ímé, a gonoszok megvonják az íjat,
Ráillesztették nyílokat az idegre,
Hogy a sötétségben az igazszívűekre lövöldözzenek.
Mikor a fundamentumok is elrontattak,
Mit cselekedett az igaz?
Az Úr az Ő szent templomában,
Az Úr trónja az egekben;
Az Ő szemei látják, szemöldökei
megpróbálják az emberek fiait.
Az Úr az igazat megpróbálja,
A gonoszt pedig, az álnokság követőjét,
gyűlöli az Ő lelke.” (Zsolt. 11:1–5)
{PP 660.4}
Ismét üzenetet küldtek Saulnak: „Ímé Dávid az Engedi pusztájában van. Maga mellé vett azért Saul az egész Izráel közül háromezer válogatott embert, és elment, hogy megkeresse Dávidot és az ő embereit a vadkecskék kőszikláin.” Dávidnak csak hatszáz embere volt, miközben Saul háromezres sereggel vonult ellene. Isai fia embereivel együtt egy félreeső barlangban várta Isten útmutatását, hogy mit tegyen. Amikor Saul egyedül felkapaszkodott a hegyre, letért az útról, és belépett éppen abba a barlangba, amelyben Dávid és csapata rejtőzött. Amikor Dávid emberei ezt meglátták, sürgették vezérüket, hogy ölje meg Sault. A tényt, hogy a király most a hatalmukban volt, úgy értelmezték, hogy maga Isten adta az ellenséget a kezükbe, hogy megölhessék. Nagy kísértés volt Dávid számára, hogy ő is így lásson, de megszólalt benne a lelkiismeret hangja, amely azt mondta: „Ne illesd az Úrnak felkentjét!” {PP 661.2}
Dávid emberei még mindig vonakodtak Sault sértetlenül elengedni, és emlékeztették parancsnokukat Isten szavaira: „Ímé kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy cselekedjél vele, amint néked tetszik. Felkelt azért Dávid és elmetszette orozva Saul ruhájának szárnyát.” De lelkiismerete később vádolta, hogy egyáltalán bizonyítékot akart szerezni ezzel a tettével. {PP 661.3}
Saul felállt és kiment a barlangból, hogy folytassa a kutatást, amikor meglepetésére egy hang szólalt meg mögötte: „Uram király!” Saul megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá, és Isai fiát látta maga előtt, akit már oly régóta vágyott a hatalmába keríteni és megölni. Dávid meghajolt a király előtt, urának ismerve el őt. Azután ezekkel a keserű szavakkal szólította meg Sault: „Miért hallgatsz az olyan ember szavaira, aki azt mondja: Ímé Dávid romlásodra tör? Ímé a mai napon látták a te szemeid, hogy az Úr téged kezembe adott ma a barlangban és azt mondották, hogy öljelek meg téged, de én kedveztem néked és azt mondtam: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő. Azért atyám! nézd, ugyan nézd felsőruhádnak szárnyát kezemben, mert mikor levágtam felsőruhádnak szárnyát, nem öltelek meg téged! Azért tudd meg és lássad meg, hogy nincsen az én kezemben hamisság és nem vétkeztem ellened, de te mégis életem után leselkedsz, hogy elveszítsed azt.” {PP 662.1}
Amíg Saul Dávid szavait hallgatta, megszégyenült, és nem tehetett mást, mint hogy elismerte igazságukat. Lelkében mélyen megindult, amikor rádöbbent, hogy teljesen hatalmában volt annak az embernek, akinek az életére tört. Dávid ártatlansága tudatában állt előtte. Saul megenyhült szívvel kérdezte: „A te szavad-é ez, fiam Dávid? És felkiáltott Saul és sírt.” Azután azt mondta Dávidnak: „Te igazságosabb vagy én nálamnál, mert te jót cselekedtél velem, én pedig rosszal fizettem néked… Mert ha valaki megtalálja ellenségét, elbocsátja-é őt békében az úton? Annakokáért fizessen az Úr néked jóval azért, amit velem ma cselekedtél. Most pedig,… mivel tudom, hogy te király leszel, és Izráelnek királysága a te kezedben állandó lesz.” Dávid szövetséget kötött Saullal, hogy amikor erre sor kerül, irgalmasan bánik majd Saul házával és nem fogja nevét kitörölni. {PP 662.2}
Az ellenségeskedést, amelyet azok táplálnak Isten szolgái iránt, akik engedtek Sátán hatalmának, néha békülékenység és megbecsülés váltja fel, de a változás nem mindig bizonyul tartósnak. Amikor gonosz gondolkodású emberek arra adják magukat, hogy rossz dolgokat tegyenek és mondjanak az Úr szolgái ellen, néha mélyen áthatja őket a meggyőződés, hogy hibáztak. Az Úr Lelke küzd velük, és ők megalázzák szívüket Isten előtt, és azok előtt is, akiknek jó hatását megpróbálták tönkretenni, így lehetőségük van arra, hogy megváltoztassák viselkedésüket. De amikor újra ajtót nyitnak a gonosz sugalmazásainak, a régi kételyek felelevenednek, az ellenségeskedés felébred, és visszatérnek ugyanahhoz a magatartáshoz, amit korábban megbántak, és egy időre elhagytak. Ismét gonosz dolgokat mondanak, elkeseredetten vádolva és kárhoztatva ugyanazokat, akiknek töredelmes bűnvallomást tettek. Sátán az ilyen lelkeket sokkal hatásosabban tudja használni e kitérő után, mert nagyobb világosság ellen vétkeztek. {PP 662.4}
„Meghalt pedig Sámuel és egybegyűlt egész Izráel és siratták őt és eltemették az ő házában Rámában.” Sámuel halálát pótolhatatlan veszteségnek tekintette Izrael nemzete. Nagy és igaz próféta, kiváló bíró hunyt el, és a nép gyásza mély és szívből jövő volt. Sámuel ifjúságától kezdve becsületes szívvel járt Izrael előtt, és bár Saul volt az elismert király, Sámuel erősebb befolyással bírt, mint ő, mert élettörténete a hűség, engedelmesség és odaadás példája volt. Azt olvassuk, hogy életének minden idejében ítélte Izraelt. {PP 663.1}
Amikor a nép összehasonlította Saul viselkedését Sámuelével, látták, mekkora hibát követtek el, amikor királyt kívántak, hogy ne különbözzenek a körülöttük lakó nemzetektől. Sokan aggodalommal figyelték a társadalom állapotát, amelyet gyorsan járt át a vallástalanság és istentelenség kovásza. Uralkodójuk példája messze ható befolyást gyakorolt a népre, és méltán siratta Izrael, hogy Sámuel, az Úr prófétája meghalt. {PP 663.2}
A nemzet elvesztette szent iskoláinak alapítóját és vezetőjét, de ez még nem volt minden. Elvesztették azt, akihez a nép nagy problémáival fordulhatott, – elvesztették azt, aki érdekükben állandóan közbenjárt Istennél. Sámuel közbenjárása a biztonság érzetét adta, mert „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jak. 5:16). A nép most úgy érezte, hogy Isten elhagyta őket. A királyt nem sok választotta el az őrülettől. Az igazságot megrontották és a rendet feldúlták. {PP 663.3}
Amikor a nemzetet belső viszályok gyötörték, amikor a legnagyobb szükség lett volna Sámuel nyugodt, istenfélő tanácsaira, Isten éppen akkor szólította el szolgáját. Keserű önváddal szemlélték Sámuel csendes nyughelyét, és megemlékeztek balgaságukról, hogy mint uralkodójukat elutasították. Olyan közeli kapcsolata volt a mennyel, hogy úgy tűnt, egész Izraelt Jahve trónjához kapcsolja. Sámuel volt az, aki megtanította őket Isten szeretetére és az iránta való engedelmességre; de most, hogy halott volt, a nép úgy érezte, hogy egy olyan király kegyelmére van bízva, aki Sátánhoz csatlakozott, és a népet elválasztja Istentől és a mennytől. {PP 664.1}
Dávid nem lehetett jelen Sámuel temetésén, de magában megsiratta, oly mélyen és olyan szeretettel, ahogyan csak egy hűséges fiú sírhat egy odaadó atyáért. Tudta, hogy Sámuel halálával egy újabb Saul tetteit fékező kötelék szakadt el, és kevésbé érezte magát biztonságban, mint amikor a próféta élt. Amíg Saul figyelmét Sámuel halálának gyászolása kötötte le, Dávid kihasználta az alkalmat, hogy biztonságosabb helyet keressen, és elszökött Párán pusztájába. Itt szerezte a százhuszadik és a százhuszonegyedik zsoltárt. Ebben a magányos vadonban, ahol tudatosult benne, hogy a próféta halott, és a király az ellensége, így énekelt: {PP 664.2}
„Az én segítségem az Úrtól van,
Aki teremtette az eget és a földet.
Nem engedi, hogy lábad inogjon,
Nem szunnyad el a te őriződ.
Ímé nem szunnyad és nem alszik
Az Izráelnek őrizője!…
Az Úr megőriz téged minden gonosztól,
Megőrzi a te lelkedet.
Megőrzi az Úr a te ki és bemeneteledet,
Mostantól fogva mindörökké!”
{PP 664.3}
Nábál Káleb leszármazottja volt, de faragatlan és zsugori természetű ember. Juhnyírás és a vendégszeretet ápolásának ideje volt. Dávidnak és embereinek sürgősen szükségük volt élelemre, és Isai fia a kor szokásának megfelelően elküldött tíz ifjút Nábálhoz, kérve, hogy köszöntsék őt uruk nevében, és hozzátette: „És így szóljatok: Légy békességben az életben, legyen békességben a te házadnépe és legyen békességben mindened, amid van. Most hallottam, hogy juhaidat nyíratod. A te pásztoraid pedig velünk valának, nem bántottuk őket és semmijük sem hiányzott azalatt az egész idő alatt, míg Kármelben voltak. Kérdezd meg szolgáidat, ők meg fogják mondani néked. Legyenek azért ez ifjak kedvesek előtted, mert alkalmas időben jöttünk. Adj kérlek abból, ami a te kezed közt van, szolgáidnak és a te fiadnak, Dávidnak.” {PP 664.5}
Dávid és emberei védőfalként vették körül Nábál pásztorait és nyájait, és most arra kérték ezt a gazdag embert, hogy feleslegéből enyhítse valamelyest ínségüket, hiszen oly értékes szolgálatot tettek neki. Dávid és emberei önhatalmúlag is vehettek volna a nyájakból és gulyákból, de nem tették. Becsületesen viselkedtek. Megértésüket azonban hiába vesztegették Nábálra. Jelleméről árulkodott a válasz, amit Dávidnak küldött: „Kicsoda Dávid és kicsoda Isainak fia? Mai napság sok olyan szolga van, akik elszöknek uraiktól. Vegyem azért kenyeremet és vizemet és az én levágott marhámat, amelyet nyíróimnak levágattam, hogy olyan embereknek adjam, akikről azt sem tudom, hová valók?” {PP 665.1}
Amikor az ifjak üres kézzel visszatértek és elbeszélték a történteket, Dávid a lelke mélyéig felháborodott. Megparancsolta embereinek, hogy készüljenek fel a leszámolásra; mert elhatározta, hogy megbünteti azt az embert, aki megtagadta tőle jogosan megillető részét, és aki sértéssel tetézte az igazságtalanságot. Ez a heves elhatározás inkább Saul jellemére vallott, mint Dávidéra, de Isai fiának a megpróbáltatások iskolájában még meg kellett tanulnia a türelem leckéit. {PP 665.2}
Miután Nábál elküldte Dávid embereit, egyik szolgája Abigailhoz, Nábál feleségéhez sietett, és elmondta mi történt. „Ímé – mondta –, Dávid követeket küldött a pusztából, hogy köszöntsék a mi urunkat, de ő elűzte őket. Azok az emberek pedig igen jók voltak mi hozzánk; és nem volt bántódásunk, és semmink nem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg velük jártunk, mikor a mezőn voltunk. Olyanok voltak reánk nézve, mint a kőfal, mind éjjel, mind nappal, az alatt az egész idő alatt, míg velük voltunk, mikor a juhokat őriztük. Most azért értsd meg és lássad, hogy mit kelljen cselekedned, mert jelen van a veszedelem a mi urunk és az ő egész háza ellen.” {PP 665.3}
Anélkül, hogy férjével tanácskozott volna vagy tudatta volna vele a szándékát, Abigail bőséges mennyiségű élelmiszert készített össze, amelyet szamarakra rakva és a szolgákra bízva előre küldött, maga pedig elindult, hogy találkozzon Dávid csapatával. Egy domb védelmében talált rájuk. „Mikor pedig meglátta Abigail Dávidot, sietve leszállott a szamárról és arccal leborult Dávid előtt, és meghajtotta magát a földig. És az ő lábaihoz borult és mondta: Óh uram, én magam vagyok a bűnös, mindazáltal hadd beszéljen a te szolgálóleányod te előtted és hallgasd meg szolgálóleányodnak szavait. Kérlek, ne törődjék az én uram Nábállal, ezzel a kegyetlen emberrel, mert amilyen a neve, olyan ő maga is: bolond az ő neve és bolondság van benne.” Abigail olyan tisztelettel szólította meg Dávidot, mintha megkoronázott uralkodóval beszélne. Nábál megvetően kiáltotta, „kicsoda Dávid”, de Abigail „én uram!”-nak szólította. Kedves szavakkal próbálta csillapítani a felhevült érzelmeket, és férje érdekében kérlelte Dávidot. Minden kérkedés és büszkeség nélkül, de isteni bölcsességgel és szeretetteljesen. Abigail szavaival elárulta, milyen erősen kötődik házanépéhez, és világossá tette Dávid előtt, hogy férje modortalan bánásmódja semmi esetre sem volt előre megfontolt és ellene irányuló személyes sértés, hanem csak Nábál szerencsétlen, önző természetének megnyilatkozása. {PP 666.1}
„Most pedig, óh uram! él az Úr és él a te lelked, hogy az Úr akadályozott meg téged, hogy gyilkosságba ne essél, és ne saját kezeddel szerezz magadnak elégtételt. Most azért olyanok legyenek ellenségeid, mint Nábál, és valakik az én uramnak megrontására törekszenek.” Abigail nem a maga érvelésének tulajdonította, hogy sikerült eltántorítania Dávidot elhamarkodott szándékától, hanem Istennek adott érte hálát és dicsőséget. Azután felajánlották mindazt az élelmiszert mint békeadományt, amelyet magukkal hoztak Dávid emberei számára, és még mindig könyörgött, mintha ő maga szította volna fel a vezér haragját. {PP 666.2}
„Bocsásd meg azért – mondta – a te szolgálóleányodnak vétkét; mert az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harcait harcolja az én uram, és gonoszság nem találtatik tebenned a te életedben.” Abigail burkoltan tanácsot adott Dávidnak, mivel kellene törődnie. Az Úrnak harcait harcolja. Ne a személyes sérelmekért vegyen elégtételt, még akkor sem, ha árulóként üldözik. „És ha valaki feltámadna ellened – folytatta –, hogy téged üldözzön és életed ellen törjön; az én uramnak lelke az élőknek csomójába lesz bekötve az Úrnál, a te Istenednél… És mikor az Úr megadja a jót az én uramnak mind a szerint, amint megmondotta felőled, és téged fejedelmül rendel Izráel fölé; akkor óh uram, nem lesz ez néked bántásodra és szívednek fájdalmára, hogy ok nélkül vért ontottál, és hogy az én uram saját maga szerzett magának elégtételt. Mikor azért jót tesz az Úr az én urammal: emlékezzél meg szolgálóleányodról.” {PP 666.3}
Ezek a szavak csak olyan valaki ajkáról hangozhattak el, aki felülről való bölcsességben részesült. Abigail istenfélelme, mint a virág illata, önkéntelenül jutott kifejezésre szavaiban és cselekedeteiben. Isten Fiának Lelke lakozott szívében. Beszéde, melyet kegyelem, kedvesség és békesség jellemzett, mennyei befolyást árasztott. Dávid jobb belátásra tért, és megremegett a gondolatra, hogy milyen következményei lehettek volna elhamarkodott szándékának. „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (Mt. 5:9) Bárcsak sokan hasonlítanának ehhez az izraeli asszonyhoz, akik lecsendesítenék a felajzott kedélyeket, megakadályoznák az elhamarkodott cselekedeteket és nagy bajoknak vennék elejét, nyugodt és bölcs beszéddel! {PP 667.1}
A megszentelt keresztényi élet mindig fényt, vigaszt és békét áraszt. Tisztaság, tapintat, egyszerűség és hasznosság jellemzi. Az az önzetlen szeretet uralja, amely megszenteli a befolyást. Krisztussal van telve és bármerre jár, mindenütt világosságot hagy maga után. Abigail bölcs feddő és tanácsadó volt. Befolyásának és érvelésének ereje nyomán elszállt Dávid haragja. Dávid belátta, hogy oktalan volt és elvesztette önuralmát. {PP 667.2}
Alázatos szívvel fogadta a feddést, saját szavaival összhangban: „Ha igaz fedd engem, jól van az; ha dorgál engem, mintha fejem kenné.” (Zsolt. 141:5) Hálát adott és áldotta Abigailt az igaz tanácsért. Sokan vannak, akik dicséretre méltónak tartják magukat, ha el tudják hordozni a feddést anélkül, hogy türelmetlenné válnának, de milyen kevesen fogadják a dorgálást hálás szívvel, és áldják azokat, akik a gonosz út követésétől próbálják megmenteni őket. {PP 667.3}
Amikor Abigail hazatért, Nábált és vendégeit egy nagy ünnepség örömei között találta, mely a részeg dorbézolás alkalmává fajult. Csak másnap reggel mondta el férjének, hogyan zajlott le Dáviddal folytatott beszélgetése. Nábál gyáva ember volt, és amikor megtudta, hogy balgasága miatt milyen közel állt a váratlan halálhoz, úgy tűnt, hogy megbénult. Attól való félelmében, hogy Dávid még mindig végrehajthatja szándékát és elégtételt vehet, rettegéssel telt el, és a reménytelen érzéketlenség állapotába süllyedt. Tíz nap múlva meghalt. Élete, amelyet Isten adott, csak átok volt a világnak. Örömei és mulatozásai közepette Isten arra figyelmeztette, amit a példázatbeli gazdag embernek mondott: „Ez éjjel elkérik a te lelkedet tőled.” (Lk. 12:20) {PP 667.4}
Dávid ezután feleségül vette Abigailt. Volt már egy felesége, de az akkori nemzetek szokásai megrontották értékítéletét és befolyásolták cselekedeteit. Még nagy és jó emberek is tévedtek abban, hogy a világ gyakorlatát követték. A többnejűség keserű következményei fájdalmasan éreztették hatásukat Dávid egész életében. {PP 668.1}
Sámuel halála után Dávidnak nyugta volt néhány hónapig. Újból visszatért a zifeusok pusztájába, de ezek az ellenségek, remélve, hogy elnyerik a király kegyeit, tudatták vele Dávid rejtekhelyét. A hír felébresztette a Saul keblében szunnyadó szenvedély démonát. Újból összegyűjtötte seregének embereit, és Dávid ellen vezette őket. De jó barátok hírül adták Isai fiának, hogy Saul ismét üldözésére indult, és Dávid néhány emberével felkerekedett, hogy megtudja, merre jár az ellenség. Éjszaka volt, amikor óvatosan közeledve a táborhoz értek, és maguk előtt látták a király és kísérői sátrait. Senki sem vette észre őket, a tábor nyugodtan aludt. Dávid felszólította barátait, hogy menjenek vele az ellenséges tábor közepébe. Kérdésére: „Ki jön le velem Saulhoz a táborba”, Abisai azonnal rávágta: „Lemegyek én veled.” {PP 668.2}
A dombok sötét árnyékától rejtve Dávid és kísérője beléptek az ellenség táborába. Miközben megpróbálták megállapítani a pontos létszámot, az alvó Saulhoz értek, dárdája a földbe szúrva és egy korsó víz volt a fejénél. Mellette aludt Abner, a fővezére, és körülöttük mindenhol katonák, mély álomba merülten. Abisai felemelte a dárdát és így szólt Dávidhoz: „Kezedbe adta a mai napon Isten a te ellenségedet; most azért hadd szegezzem a földhöz őt a dárdával egy ütéssel és másodszor nem ütöm át.” Engedélyre várt; de a következő suttogó szavakat hallotta: „Ne veszejtsd el őt, mert vajon ki emelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen büntetlenül?… Él az Úr, hogy az Úr megveri őt! Vagy eljön az ő napja és meghal, vagy pedig harcba megy és ott vész el! Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úrnak felkentje ellen emeljem, hanem csak vedd a dárdát, mely feje mellett van, és a vizes korsót, és menjünk el. Akkor elvette Dávid a dárdát és a vizes korsót Saul feje mellől, és elmentek. És senki sem volt, aki látta volna, sem aki észrevette volna, sem aki felserkent volna, hanem mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott reájuk.” Milyen könnyű az Úrnak meggyengíteni a legerősebbeket is, eltávoztatni a legbölcsebbek okosságát és meghiúsítani a legéberebbek szándékait is! {PP 668.3}
Amikor Dávid biztonságos távolságban volt a tábortól, megállt egy domb tetején, és hangosan átkiáltott a népnek és Abnernek: „Avagy nem férfi vagy-é te, és kicsoda olyan, mint te Izráelben? És miért nem vigyáztál a te uradra a királyra? Mert a nép közül oda ment egy ember, hogy elveszejtse a te uradat, a királyt. Nem jó dolog ez, amit cselekedtél! Él az Úr, hogy halál fiai vagytok ti, amiért nem vigyáztatok a ti uratokra, az Úrnak felkentjére! Most azért nézd meg, hol van a király dárdája és a vizes korsó, amely a fejénél volt? És megismerte Saul a Dávid hangját és mondta: A te hangod-é ez Dávid fiam? Dávid pedig mondta: Az én hangom uram király! És mondta: Miért üldözi szolgáját az én uram? Ugyan mit cselekedtem és mi gonoszság van én bennem? Most azért hallgassa meg az én Uram, a király, az ő szolgájának szavát.” Ismét beismerés hagyta el a király ajkait. „Vétkeztem, térj vissza fiam Dávid, mert többet nem cselekszem veled gonoszul, mivel az én életem kedves volt előtted a mai napon. Ímé esztelenül cselekedtem, és igen nagyot vétettem. És felelt Dávid és mondta: Ímhol a király dárdája, jöjjön ide a szolgák közül egy és vigye el azt.” Bár Saul megígérte, hogy „többé nem cselekszem veled gonoszul”, Dávid nem szolgáltatta ki magát a király hatalmának. {PP 671.1}
Még mélyebb benyomást tett Saul lelkére az, hogy Dávid már második esetben tartotta tiszteletben uralkodója életét, és hibájának még alázatosabb beismerésére késztette. Megdöbbentette és legyőzte a nemeslelkűségnek ez a megnyilvánulása. Dávidtól búcsúzva Saul felkiáltott: „Áldott légy te fiam Dávid! hatalmasan is fogsz cselekedni, és győzni is fogsz!” De Isai fia nem remélte, hogy a király sokáig megmarad ebben a lelkiállapotban. {PP 671.2}
Dávid következtetése, hogy Saul biztosan véghezviszi gyilkos szándékát, Isten megkérdezése nélkül alakult ki. Még akkor is, amikor Saul Dávid elpusztítását tervezte és megpróbálta véghezvinni, az Úr Dávid királyságának megerősítésén munkálkodott. Isten megvalósítja saját terveit, bár emberi szem előtt titokzatosságba burkolózhat. Az emberek nem érthetik meg Isten útjait; és csak a látható dolgokra tekintve, úgy értelmezik a nehézségeket és megpróbáltatásokat, amelyeket Isten enged meg az életükben, mint ellenük irányuló dolgot, ami csak a pusztulásukat fogja munkálni. Így Dávid is a látszatra és nem Isten ígéretére tekintett. Kétségbe vonta, hogy valaha is a trónra ülhet. A hosszú próbák kikezdték hitét és kimerítették türelmét. {PP 672.2}
Az Úr nem küldte Dávidot a filiszteusokhoz, hogy Izrael legelkeseredettebb ellenségénél találjon menedéket. Éppen ez a nemzet lesz az egyik legelszántabb ellensége, és a szükség idején mégis náluk keresett segítséget. Miután minden bizalmát elveszítette Saul és szolgái iránt, népe ellenségeinek kegyelmére bízta magát. Isten azt akarta, hogy Júda földjén bontson zászlót, és a hit hiánya vezette arra, hogy elhagyja kötelessége helyét, anélkül, hogy az Úrtól parancsot kapott volna. {PP 672.3}
Dávid hitetlensége szégyent hozott Istenre. A filiszteusok jobban féltek Dávidtól, mint Saultól és seregeitől, és a filiszteusok védelmébe menekülve saját népe gyengeségét bizonyította. Ezáltal felbátorította ezt a könyörtelen ellenséget Izrael leigázására. Dávidot Isten népe védelmére kenték fel; és az Úr nem akarja, hogy szolgái bíztassák a gonoszokat azáltal, hogy felfedik népe gyengeségét vagy közönyösséget tanúsítanak annak jóléte iránt. Ráadásul honfitársai előtt úgy tűnt, hogy átpártolt a pogányokhoz, hogy azok isteneit szolgálja. Ezzel a tettével alkalmat adott indítékai félremagyarázására, és sokakban előítéleteket ébresztett. Pontosan azt tette, amit Sátán szeretett volna. Dávid nagy örömet szerzett Isten és népe ellenségeinek azzal, hogy a filiszteusok között keresett menedéket. Bár nem hagyott fel Isten imádatával, továbbra is az Ő ügyének szentelte magát; de személyes biztonságáért feláldozta belé vetett bizalmát, és így foltot ejtett a becsületes és hűséges jellemen, amit Isten minden szolgájától elvár. {PP 672.4}
A filiszteus király szívélyesen fogadta Dávidot. A fogadtatás melegsége egyrészt a nagyrabecsülés jele volt, másrészt hízelgett a király hiúságának, hogy egy héber nála keres védelmet. Ákhis országában Dávid minden árulással szemben biztonságban érezte magát. Embereihez hasonlóan, magával hozta szüleit, családját és mindenét, amije volt. Úgy tűnt, hogy tartósan a filiszteusok földjén szándékozik letelepedni. Mindez nagyon megörvendeztette Ákhist, aki megígérte, hogy megvédi a menekülő izraelitákat. {PP 673.1}
Dávid kérésére, hogy a királyi városon kívül egy vidéki lakhelyet kapjanak, a király nagylelkűen rendelkezésükre bocsátotta Siklágot. Dávid tisztában volt vele, hogy számára és emberei számára veszedelmes lenne a bálványimádók befolyása alatt élni. Egy teljesen saját használatukra elkülönített városban szabadabban imádhatták Istent, mintha Gáthban maradnának, ahol a pogány szertartások csak a gonoszság és bosszúság forrásai lennének. {PP 673.2}
Mialatt Dávid ebben az elszigetelt városban lakott, háborút viselt a Gessureusok, Girzeusok és az Amálekiták ellen, és senkit sem hagyott életben közülük, nehogy hírt vigyenek Gáthba. A csatából viszszatérve azt mondta Ákhisnak, hogy a saját népe, Júda emberei ellen harcolt. Ezzel a színleléssel a filiszteusok kezét erősítette, mert a király azt mondta: „Bizonyosan gyűlöletessé tette magát az ő népe Izráel előtt, azért örökké az én szolgám lesz.” Dávid tudta, hogy Isten akarata ezeknek a pogány törzseknek a kiirtása, és azt is tudta, hogy ő rendeltetett ennek a végrehajtására; de nem Isten tanácsa szerint járt el, amikor csalással élt. {PP 673.3}
„És történt abban az időben, hogy a filiszteusok összegyűjtötték seregeiket a hadra, hogy harcoljanak Izráel ellen. És mondta Ákhis Dávidnak: Tudd meg, hogy velem kell jönnöd a táborba, mind néked mind embereidnek.” Dávid nem akart kezet emelni saját népére, de nem tudta mitévő legyen, míg a körülmények meg nem mutatják, mit kell tennie. Ezért kitérően felelt a királynak: „Meglátod bizonnyal, hogy mit fog cselekedni a te szolgád.” Ákhis a közelgő háborúban való együttműködés ígéretének vette e kijelentést, és szavát adta, hogy nagy megtiszteltetésben részesíti Dávidot, magas méltóságra emeli a filiszteus udvarnál. {PP 674.1}
Ha meg is ingott Dávid az Isten ígéreteibe vetett hitében, de még mindig emlékezett, hogy Sámuel Izrael királyává kente. Felidézte emlékezetében azokat a győzelmeket, amelyeket Isten adott neki ellenségei fölött a múltban. Végiggondolta Isten nagy kegyelmét, hogyan mentette meg Saul kezéből, és elhatározta, hogy nem árulja el szent hitét. Még ha Izrael királya az életére tört is, seregével akkor sem akar népe ellenségeihez csatlakozni. {PP 674.2}
