A menekülő Dávid

1 Sámuel 18-22 {PP 649}   

Góliát legyőzése után Saul maga mellett tartotta Dávidot, és nem engedte, hogy hazatérjen atyja házához. Ezután történt, hogy „a Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét”. Jonathán és Dávid szövetséget kötöttek egymással, hogy egyek lesznek, mint a testvérek, és a király fia „levetette felső ruháját, amely rajta volt és Dávidnak adta, sőt hadi öltözékét is, saját kardját, kézívét és övét”. Dávidot fontos feladatokkal bízták meg, mégis megőrizte szerénységét, és megnyerte mind a nép, mind a királyi család szeretetét. {PP 649.1}   

„És elment Dávid mindenüvé, ahová Saul küldte, és magát eszesen viselte. És Saul a harcosok fölé tette őt.” Dávid okos és hűséges volt, és nyilvánvaló volt, hogy Isten áldása kíséri. Saulban néha tudatosult, hogy ő maga alkalmatlan az ország kormányzására, és érezte, hogy nagyobb biztonságban lenne a királyság, ha lenne mellette valaki, akit az Úr vezet. Saul azt is remélte, hogy Dávid közelsége neki magának is védelmet nyújt. Mivel az Úr szerette és oltalmazta Dávidot, jelenléte védelmet jelenthetett Saul számára, amikor háborúba vonultak. {PP 649.2}   

Isten gondviselése hozta kapcsolatba Dávidot Saullal. A királyi udvarnál betöltött hivatala révén megismerhette az ügyeket, és így előkészülhetett jövendő uralkodására. Lehetővé vált, hogy megszerezze a nép bizalmát. A Saul ellenségeskedése miatt átélt viszontagságok és nehézségek segítették abban, hogy jobban átérezze Istentől való függőségét, és hogy minden bizalmát belé vesse. Jonathán Dávid iránti barátsága is Isten gondviselésének műve volt, hogy megóvja Izrael jövendő uralkodójának életét. Isten mindezekben a dolgokban Dáviddal és Izrael népével kapcsolatos kegyelmes szándékait valósította meg. {PP 649.3}   

Saul azonban nem sokáig maradt barátságos Dávidhoz. Amikor Saul és Dávid visszatért a filiszteusok elleni ütközetből, „kimentek az asszonyok Saul király elé Izráelnek minden városaiból, hogy énekeljenek és körben táncoljanak, dobokkal, vigassággal”. Egy csapat azt énekelte, „megverte Saul az ő ezerét”, mire egy másik csatlakozott azt válaszolva „és Dávid is az ő tízezerét”. A féltékenység ördöge szállta meg a király szívét. Dühös volt, hogy Izrael asszonyai az övénél nagyobb dicsőséget tulajdonítottak Dávidnak. Ahelyett, hogy legyőzte volna az irigység érzését, elárulta jelleme gyöngeségét és így kiáltott: „Dávidnak tízezeret tulajdonítanak és nékem tulajdonítják az ezeret, így hát már csak a királyság hiányzik néki!” {PP 650.1}   

Saul jellemének egyik fogyatékossága az elismerés szeretete volt. Ez a jellemvonás határozta meg cselekedeteit és gondolatait; minden, amit tett a dicséret és az önfelmagasztalás szeretetének jegyeit viselte magán. Számára az igazság és igazságtalanság mércéje a nép tetszésének alacsonyrendű mércéje volt. Senki sincs biztonságban, aki az embereknek akar tetszeni, és először nem Isten jóváhagyását keresi. Saul arra törekedett, hogy az emberek szemében az első legyen; és amikor ez a dicsőítő ének hangzott, az a határozott meggyőződés lett úrrá rajta, hogy Dávid megnyeri a nép kegyét és uralkodni fog helyette. {PP 650.2}   

Saul helyet adott szívében a féltékenységnek, ami megmérgezte a lelkét. A Sámuel prófétától nyert tanítások ellenére, amelyek arra intették, hogy Isten véghezviszi minden szándékát, és hogy ezt senki sem akadályozhatja meg, a király nyilvánvalóvá tette, hogy nem ismeri igazán sem Isten terveit, sem hatalmát. Izrael uralkodója szembehelyezkedett a Végtelen akaratával. Saul, miközben királyként uralkodott, nem tanulta meg, hogy saját lelkén is uralkodnia kell. Engedte, hogy érzelmei uralják döntéseit, amelyek végül szenvedélyes dühkitörésekig fokozódtak. Olyan dührohamok jöttek rá, hogy kész volt megölni bárkit, aki akaratával ellenkezni mert. Ebből az őrjöngésből a csüggedés állapotába süllyedt; megvetette önmagát, és lelkiismeretfurdalások gyötörték. {PP 650.3}   

Szerette Dávid hárfázását hallgatni; ilyenkor úgy tűnt, a gonosz lélek eltávozott tőle. De egy napon, amikor az ifjú hárfán játszott előtte, és gyönyörű dallamokat csalt elő hangszeréből, Istent magasztaló énekét kísérve, Saul hirtelen a zenész felé hajította dárdáját, azzal a szándékkal, hogy véget vet életének. Isten közbelépése tartotta meg Dávidot, aki sértetlenül menekült el az őrült király haragja elől. {PP 650.4}   

Ahogy Saul Dávid iránti gyűlölete növekedett, egyre dühödtebben kereste az alkalmat, hogy megölhesse; de Isten felkentje ellen irányuló egyik terve sem járt sikerrel. Saul átadta magát az őt uraló gonosz léleknek, miközben Dávid abban bízott, aki a leghatalmasabb tanácsadó és erős a szabadításra. „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld. 9:10), és Dávid imái állandóan Istent kérték, hadd járhasson előtte tökéletes úton. {PP 651.1}   

A király meg akart szabadulni vetélytársa jelenlététől, ezért „elbocsátotta őt magától és ezredesévé tette… De az egész Izráel és Júda szerette Dávidot”. A nép hamar észrevette, hogy Dávid alkalmas személy, a rábízott ügyeket bölcsen és ügyesen intézi. A fiatalember tanácsai bölcsességről és megfontoltságról tanúskodtak, biztonsággal követhetőnek bizonyultak, miközben Saul ítélete néha megbízhatatlan volt, döntései helytelenek. {PP 651.2}   

Bár Saul mindig résen volt, hogy alkalmat találjon Dávid elpusztítására, mégis félt tőle, mert nyilvánvaló volt, hogy az Úr van vele. Dávid tiszta jelleme felébresztette a király haragját, mert úgy érezte, hogy Dávid puszta léte is feddést jelent a számára, és a jellemükben mutatkozó ellentét még inkább kitűnik. Az irigység tette Sault olyan nyomorulttá, és sodorta veszélybe trónja alattvalóit. Milyen tömérdek bajt okozott világunkban ez a gonosz jellemvonás! Ugyanaz az ellenségeskedés élt Saul szívében, ami Kain szívét öccse, Ábel ellen ingerelte, mert Ábel cselekedetei igazak voltak, és Isten megtisztelte, míg az ő cselekedetei gonoszok voltak, és az Úr nem áldhatta meg. Az irigység a büszkeségből nő ki, és ha dédelgetik a szívben, gyűlölethez vezet, és végül bosszúhoz és gyilkossághoz. Sátán a saját jellemét mutatta ki, amikor felébresztette Saul dühét az ellen, aki sohasem ártott neki. {PP 651.3}   

A király árgus szemekkel figyelte Dávidot, remélve, hogy valami helytelenséget vagy meggondolatlanságot talál cselekedeteiben, ami kifogás lehet a kegyvesztésre. Úgy érezte, nem nyughat, amíg meg nem ölheti a fiatalembert úgy, hogy közben gaztette a nemzet előtt igazolást nyerjen. Azzal vetett tőrt Dávidnak, hogy sürgette a filiszteusok elleni háború még nagyobb erőkkel történő folytatását, és vitézsége jutalmául neki ígérte a királyi ház idősebbik leányát. Dávid szerényen válaszolt erre az ajánlatra: „Kicsoda vagyok én, és micsoda az én életem, és atyámnak családja Izráelben, hogy a királynak veje legyek?” A király azzal adta bizonyságát hamisságának, hogy máshoz adta feleségül a hercegnőt. {PP 651.4}   

Mikálnak, Saul fiatalabb lányának Dávid iránti ragaszkodása újabb lehetőséget kínált a királynak a cselvetésre. Mikál kezét azzal a feltétellel ajánlották fel a fiatalembernek, hogy bizonyítékot szolgáltat meghatározott számú ellenség legyőzéséről és megöléséről. „Mert Saul a filiszteusok keze által akarta Dávidot elpusztítani”, de Isten megvédte szolgáját. Dávid győztesen tért vissza a csatából, hogy a király veje legyen. „Mikál, a Saul leánya szereti őt”, és az uralkodó még jobban felindult, látva, hogy cselvetése csak felmagasztalta azt, akit el akart pusztítani. Most még biztosabb volt abban, hogy ez az a férfi, akiről az Úr azt mondta, hogy jobb nálánál, és aki helyette fog uralkodni Izrael trónján. Leleplezve igazi szándékát, kiadta a parancsot Jonathánnak és az udvar tisztjeinek, hogy öljék meg a gyűlölt személyt. {PP 652.1}   

Jonathán elárulta Dávidnak a király szándékát, és azt ajánlotta, hogy rejtőzzön el, amíg ő kérleli atyját, hogy kímélje meg Izrael szabadítójának életét. A király elé tárta, mit tett Dávid a nemzet becsülete, sőt fennmaradása érdekében, és milyen rettenetes bűn terhelné annak gyilkosát, akit Isten használt eszközül ellenségeik szétszórására. Ezek a szavak megérintették a király lelkiismeretét, és szíve megenyhült. „És megesküdött Saul: Él az Úr, hogy nem fog meghalni.” Dávidot Saulhoz vezették, és ott szolgált előtte ugyanúgy, mint azelőtt. {PP 652.2}   

Ismét háború tört ki Izrael és a filiszteusok között, és Dávid ellenségeik ellen vezette a hadsereget. A héberek nagy győzelmet arattak, és a nép az egész királyságban Dávid bölcsességét és hősiességét dicsérte. Ez Saul korábbi, Dávid iránti keserűségének felszítására szolgált. Miközben a fiatalember a király előtt hárfázott, édes békével töltve be a palotát, Saulon úrrá lett a szenvedély, és Dávid felé dobott egy dárdát, hogy a zenészt a falhoz szegezze, de az Úr angyala elfordította a halálos fegyvert. Dávid saját házába menekült, de Saul kémeket küldött, hogy amikor reggel megjelenik, fogják meg és vessenek véget életének. {PP 652.3}   

Mikál tudatta Dáviddal apja szándékát. Sürgette, hogy mentse az életét, és leengedte az ablakból, hogy megszökhessen. Dávid Sámuelhez menekült Rámába, a próféta pedig mitsem törődve a király haragjával, szívesen fogadta a menekülőt. Sámuel otthona békés hely volt, szemben a királyi palotával. Itt a dombok között folytatta munkáját az Úr tiszteletre méltó szolgája. Próféták csapata vette körül, akik figyelmesen tanulmányozták Isten akaratát, és tisztelettel hallgatták a tanítás szavait, amelyek Sámuel ajkáról hangzottak. Értékesek voltak a leckék, amelyeket Dávid Izrael tanítójától tanult. Dávid azt hitte, hogy a király nem fogja elküldeni csapatait erre a szent helyre, de nem volt olyan hely, ami szent lett volna a kétségbeesett király elsötétedett értelme előtt. Dávid találkozása Sámuellel felébresztette a király féltékenységét, nehogy Sámuel, akit egész Izraelben Isten prófétájaként tiszteltek, Saul riválisának támogatására használja befolyását. Amikor a király megtudta, hol van Dávid, tiszteket küldött, hogy elhozassa Gibeába, ahol véghez akarta vinni gyilkos tervét. {PP 653.1}   

A követek azzal a szándékkal indultak útnak, hogy megöljék Dávidot, de Saulnál nagyobb Valakinek a hatalma alatt álltak. Láthatatlan angyalokkal találkoztak, mint Bálám, amikor Izrael megátkozására indult. Saul emberei prófétikus kinyilatkoztatásokat mondtak a jövő eseményeiről, és Jahve dicsőségét és fenségét hirdették. Így fordította el Isten az ember haragját, és mutatta meg hatalmát a gonosz megfékezésében, miközben angyalok falával vette körül szolgáját. {PP 653.2}   

Az eset híre eljutott Saulhoz, aki türelmetlenül várta, hogy Dávidot a hatalmában tudja; de ahelyett, hogy Isten feddését érezte volna, még jobban felbőszült és más követeket küldött. Azonban ezeket is hatalmába kerítette Isten Lelke, és csatlakoztak az elsőkhöz a prófétálásban. Harmadik küldöttséget is menesztett a király, de amikor a próféták csapatához értek, rájuk is isteni befolyás szállt és prófétáltak. Saul ekkor úgy döntött, hogy ő maga megy el, mert nem tudott tovább uralkodni ádáz gyűlöletén és ellenségeskedésén. Elhatározta, hogy nem vár tovább, Dávidot sajátkezűleg öli meg, mihelyt szembekerül vele, bármi legyen is a következménye. {PP 653.3}   

De Isten angyala vele is találkozott az úton, és megakadályozta szándéka végrehajtásában. Isten Lelke tartotta hatalmában, és Hozzá imádkozva folytatta útját, jövendöléseket mondva és szent énekeket énekelve. Az eljövendő Messiásról mint a világ Megváltójáról prófétált. Amikor a próféta rámai otthonához ért, levette felsőruháit, amelyek rangjáról árulkodtak, és egész nap és éjjel Sámuel és tanítványai előtt feküdt az isteni Lélek befolyása alatt. A nép egybegyűlt, hogy szemtanúja legyen ennek a különös jelenetnek. Így, uralkodásának vége felé ismét közmondássá vált Izraelben, hogy Saul is a próféták között van. {PP 654.1}   

Az üldöző szándéka ismét meghiúsult. Biztosította Dávidot békés szándékáról, de Dávid nem igen bízott a király bűnbánatában. Kihasználta az alkalmat a menekülésre, nehogy a király hangulata megváltozzon, ahogy korábban is történt. Szíve fájdalommal telt meg, és vágyott arra, hogy barátját, Jonathánt még egyszer láthassa. Ártatlanságának tudatában felkereste a király fiát, és megindítóan kérdezte: „Mit cselekedtem? Mi vétkem van és mi bűnöm atyád előtt, hogy életemre tör?” Jonathán azt hitte, hogy apja megváltoztatta szándékát és már nem akarja kioltani Dávid életét: „Távol legyen! Te nem fogsz meghalni. Ímé az én atyám nem cselekszik sem nagy, sem kicsiny dolgot, anélkül, hogy nékem meg ne mondaná. Miért titkolná el azért atyám előlem ezt a dolgot? Nem úgy van!” Isten hatalmának ezután a figyelemre méltó megnyilatkozása után Jonathán nem hitte, hogy atyja még mindig ártani akarna Dávidnak, hiszen ez lázadás lenne Isten ellen. De Dávid nem volt meggyőződve erről. Komoly hangon jelentette ki Jonathánnak: „De bizonyára él az Úr és él a te lelked, hogy alig egy lépés van köztem és a halál között.” {PP 654.2}   

Izraelben az újhold idején vallási ünnepséget tartottak. Erre az ünnepre a Dávid és Jonathán beszélgetését követő napon került sor. Az ünnepség alkalmából mindkét fiatalembert elvárták a király asztalához; de Dávid félt megjelenni, ezért úgy intézték, hogy meglátogatja Betlehemben lakó testvéreit. Visszajövetelekor három napig el kellett rejtőznie a mezőn, nem messze az ünnepség helyétől, távol maradva a király társaságából; Jonathán pedig majd figyeli, milyen hatást vált ki a dolog Saulból. Ha érdeklődik Isai fiának holléte iránt, Jonathánnak azt kell mondania, hogy hazament, hogy részt vehessen atyja áldozatának bemutatásán. Ha a király nem gerjed haragra, hanem azt mondja: „jól van”, akkor Dávid biztonságban visszatérhet az udvarba. De ha feldühödik távollétén, Dávidnak menekülnie kell. {PP 654.3}   

Az ünnep első napján a király nem érdeklődött Dávid távollétéről, de amikor másnap is üresen látta a helyét, megkérdezte: „Isainak fia miért nem jött el az ebédre, sem tegnap, sem ma? Jonathán pedig felelt Saulnak: Elkéredzék tőlem Dávid Bethlehembe. És mondta: Ugyan bocsáss el engem, mert nemzetségünknek áldozata van most a városban és ezt parancsolta nékem bátyám, azért ha kedvelsz engem, kérlek, hadd menjek el, hogy megnézzem testvéreimet. Ezért nem jött el a király asztalához.” Amikor Saul meghallotta ezeket a szavakat, éktelen haragra gerjedt. Kijelentette, hogy amíg Dávid él, Jonathán nem kerülhet Izrael trónjára, és elrendelte, hogy azonnal küldjenek Dávidért, és öljék meg. Jonathán újból pártjára kelt barátjának: „Miért kell meghalnia? Mit vétett?” Ez a kérlelés csak még sátánibbá tette a király dühét, aki a Dávidnak szánt dárdát most saját fia felé hajította. {PP 655.1}   

A herceg felháborodva és elkeseredetten hagyta el a király társaságát, és nem vett részt tovább az ünnepségen. Lelkét szomorúság nyomta, amikor a megbeszélt időben arra a helyre érkezett, ahol Dávidot a király szándékáról kellett értesítenie. Egymás nyakába borultak, és keservesen sírtak. A király sötét szenvedélye árnyékot vetett a fiatalemberek életére, bánatuk túl nagy volt ahhoz, hogy szavakkal kifejezhessék. Dávid Jonathán utolsó szavait hallotta, amikor külön-váltak, hogy ki-ki a saját útján induljon: „Eredj el békességgel! Mivelhogy megesküdtünk mind a ketten az Úrnak nevére mondván: Az Úr legyen köztem és közted, az én magom között és a te magod között örökre.” {PP 655.2}   

A király fia visszatért Gibeába, Dávid pedig sietett, hogy Nóbba, egy csupán néhány kilométernyire fekvő városba érjen, ami szintén Benjámin törzséhez tartozott. Ide vitték a szentélyt Silóból és itt szolgált Akhimélek, a főpap. Dávid nem tudta, hol kereshetne menedéket, kivéve Isten szolgáját. A pap csodálkozva nézett rá, amikor látta, hogy sietve és láthatatóan egyedül érkezett, félelemtől és szomorúságtól dúlt arccal. Megkérdezte, hogy mi járatban van. A fiatalember állandóan attól félt, hogy felfedezik, és elkeseredettségében csaláshoz folyamodott. Dávid azt mondta a papnak, hogy a király titkos küldetéssel bízta meg, olyannal, ami rendkívüli gyorsaságot követel. Istenbe vetett hitének hiánya nyilvánult meg, és bűne később a főpap halálát okozta. Ha őszintén elmondta volna az igazságot, Akhimélek tudta volna mit kell tennie, hogy életét megmentse. Isten azt akarja, hogy őszinteség jellemezze népét még a legnagyobb veszélyben is. Dávid öt kenyeret kért a főpaptól. Isten emberének azonban csak megszentelt kenyerei voltak, de Dávidnak sikerült eloszlatnia a pap aggályait, és megkapta a kenyereket, hogy éhségét csillapítsa. {PP 655.3}   

Most új veszély jelentkezett. Doég, Saul pásztorainak számadója, aki a héberek hitét vallotta, éppen akkor rótta le fogadását a szentélyben. Ennek a férfinak a láttán Dávid elhatározta, hogy sietve más menedéket keres, és valami fegyvert szerez, amivel szükség esetén meg tudja védeni magát. Egy kardot kért Akhimélektől, aki azt mondta, hogy nincs ott más csak Góliát kardja, amit emlékül helyeztek el a szentélyben. Dávid azt felelte, „Nincs ahhoz hasonló! Add ide azt nékem!” Bátorsága visszatért, amikor kezében érezte a kardot, amellyel egykor a filiszteusok bajnokát levágta. {PP 656.1}   

Dávid Ákhishoz, Gáth királyához menekült, mert úgy érezte, hogy népe ellenségei között nagyobb biztonságban van, mint Saul országában. Ákhisnak azonban jelentették, hogy Dávid az az ember, aki évekkel azelőtt megölte a filiszteusok bajnokát; és most ő, aki Izráel ellenségeinél keresett menedéket, nagy veszedelemben találta magát. De őrültséget színlelve becsapta ellenségeit, és így megmenekült. {PP 656.2}   

Dávid első hibája az volt, hogy nem bízott Istenben, amikor Nóbban járt, második tévedése pedig Ákhis félrevezetése volt. Dávid nemes jellemvonásokról tett bizonyságot, és erkölcsi magatartásával megnyerte a nép tetszését, de amikor megpróbáltatás érte, hite megingott, és erőt vett rajta az emberi gyengeség. Mindenkiben kémet és árulót látott. Dávid a nagy veszélyben az állhatatos hit tekintetével nézett fel Istenre, és legyőzte a filiszteus óriást. Hitt Istenben és az Ő nevében indult harcba. De amikor vadásztak rá és üldözték, a zavarodottság és kétségbeesés csaknem elrejtették szemei elől mennyei Atyját. {PP 656.3}   

Ez a tapasztalat mégis tanulságul szolgált Dávidnak, ráébresztette gyöngeségére és az Istentől való állandó függés szükségességére. Ó, milyen értékes Isten Lelkének édes befolyása a csüggedt vagy kétségbeesett lélek számára, amikor bátorítja a megfáradtat, erősíti a gyengéket és bátorságot, erőt ad az Úr megpróbált szolgáinak. Ó, milyen is a mi Istenünk, aki gyöngéden bánik a tévelygőkkel, és türelemmel és részvéttel közeledik a megpróbáltatásban, amikor valamilyen nagy bánat gyűr le bennünket. {PP 657.1}   

Minden, Isten gyermekei részéről elkövetett hibának a hit hiánya az oka. Amikor árnyék borul a lélekre, amikor világosságra és isteni vezetésre van szükségünk, nézzünk fel, világosság van a sötétségen túl. Dávidnak egy pillanatig sem lett volna szabad kételkednie Istenben. Volt oka, hogy bízzon Benne: ő az Úr felkentje volt, és a veszély közepette Isten angyalai védelmezték, bátorsággal ruházták fel csodálatos dolgok elvégzésére, és ha el tudta volna szakítani gondolatait a csüggesztő helyzettől, amelyben volt, és Isten hatalmán és fenségén gondolkodott volna, a halál árnyékában is békességet nyer; és bizalommal ismételhette volna el az Úr ígéretét: „Mert a hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ésa. 54:10) {PP 657.2}   

Dávid Júda hegyei között, Adullám barlangjában keresett menedéket Saul üldözése elől, olyan helyen, amelyet kis haderővel egy egész hadsereg ellen is tartani lehetett. „És amikor meghallották testvérei és atyjának egész házanépe, odamenének hozzá.” Dávid családja nem érezhette biztonságban magát, tudva azt, hogy Saul értelmetlen gyanúsításai bármikor ellenük fordulhatnak, pusztán Dáviddal való rokonságuk alapján. Most megtudták – ami lassan köztudottá vált Izraelben –, hogy Isten Dávidot választotta népe jövendő uralkodójának, és azt gondolták, nagyobb biztonságban lehetnek mellette még akkor is, ha menekültként rejtőznek egy elhagyatott barlangban, mintha kiszolgáltatnák magukat a féltékeny király őrültségének. {PP 657.3}   

Adullám barlangjában békességben és szeretetben egyesült a család. Isai fia hárfázott, és azt énekelte: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak.” (Zsolt. 133:1) Korábban megízlelte a bizalmatlanság keserűségét saját bátyjai részéről, és a békétlenség helyét betöltő összhang örömmel töltötte el a száműzött szívét. Itt szerezte Dávid az ötvenhetedik zsoltárt is. {PP 658.1}   

Nemsokára mások is csatlakoztak Dávid csapatához, akik a király haragja elől menekültek. Sokan voltak, akik elvesztették bizalmukat Izrael uralkodója iránt, mert látták, hogy többé már nem az Úr Lelke vezeti. Mindazok, akik nyomorúságban voltak és mindazok, akiknek hitelezőik voltak, és minden elkeseredett ember Dávidhoz csatlakoztak, „ő pedig vezérük lett azoknak; és mintegy négyszázan voltak ővele”. Dávidnak saját kis királysága volt, amelyben rend és fegyelem uralkodott. De még ezen a hegyek közötti menedékhelyen sem érezte magát biztonságban, mert mindig újabb bizonyságát kapta, hogy a király nem hagyott fel gyilkos szándékával. {PP 658.2}   

Szülei számára menedéket talált Moáb királyánál, és miután az Úr egy prófétája figyelmeztette a veszélyre, búvóhelyéről a Héreth erdejébe menekült. A tapasztalat, amin Dávid keresztülment, nem volt hibábavaló vagy gyümölcstelen. Isten leckét adott neki, hogy bölcs hadvezérré, igazságos és irgalmas királlyá váljon. Menekültekből álló csapatával felkészült, hogy átvegye Saul megbízatását, akit gyilkos szenvedélye és vak meggondolatlansága alkalmatlanná tett az uralkodásra. Az ember nem fordulhat el Isten tanácsától úgy, hogy közben megőrzi nyugalmát és bölcsességét, amely igazságos és meggondolt cselekedetekre teszi képessé. Nincsen félelmetesebb és reménytelenebb őrültség, mint az olyan emberi okoskodás követése, amelyet nem Isten bölcsessége vezet. {PP 658.3}   

Saul arra készült, hogy tőrbe csalja és elfogja Dávidot Adullám barlangjában, és amikor felfedezték, hogy Dávid elhagyta rejtekhelyét, a király nagy haragra gerjedt. Dávid szökése rejtély volt Saul számára. Csak arra tudott gondolni, hogy árulók vannak táborában, akik közelségéről és tervéről értesítették Isai fiát. {PP 658.4}   

Tanácsadóinak azt bizonygatta, hogy valakik összeesküvést szőttek ellene, és magas méltóságok és gazdag jutalmak ígéretével vesztegette meg őket, hogy árulják el, ki az, aki népe közül Dáviddal tart. Az edomita Doég besúgóvá vált. Becsvágytól, fösvénységtől és a bűneit feddő papok iránti gyűlölettől ösztönözve Doég jelentette Dávid Akhiméleknél tett látogatását, olyan megvilágításba állítva a történteket, hogy Saul haragját Isten embere ellen ingerelje. Ennek az ártó nyelvnek a szavai a pokol tüzeit lobbantották lángra, és Saul szívének legsötétebb szenvedélyeit kavarták fel. A dühtől őrülten kijelentette, hogy a pap egész családjának meg kell halnia. Végre is hajtották a rettenetes ítéletet. Nemcsak Akhiméleket, hanem atyja házának minden tagját – „nyolcvanöt embert, akik gyolcs efódot viselének” – megölte Doég gyilkos keze a király parancsára. {PP 659.1}   

„És Nóbot is, a papok városát fegyvernek élével vágatá le, mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt; az ökröt és szamarat és bárányt fegyver élével.” Ezt Saul Sátán vezetése alatt tudta csak megtenni. Amikor Isten azt mondta, hogy az amálekiták bűne betelt, és megparancsolta, hogy irtsa ki őket teljesen, ő túl megértőnek bizonyult az isteni ítélet végrehajtásához, és megkímélte azt, ami pusztulásra volt szánva; de most Sátán vezetése alatt Isten parancsa nélkül is meg tudta ölni az Úr papjait és romlást hozni Nób lakóira. Ilyen megátalkodott az Isten vezetését visszautasító emberi szív romlottsága. {PP 659.2}   

Ez a tett rettegéssel töltötte el egész Izraelt. Az a király követte el ezt a gyalázatot, akit ők választottak, és aszerint cselekedett, mint azoknak a nemzeteknek a királyai, akik nem félték Istent. A frigyláda náluk volt, de a papokat, akiknél tudakozódtak mégis karddal vágták le. Mi következhet még? {PP 659.3}