Amikor Saul király megértette, hogy Isten elvetette őt, és amikor átérezte Sámuel feddő szavainak súlyát, szíve keserű lázadással és kétségbeeséssel telt meg. Nem igazi bűnbánat hajtotta meg a király büszke fejét. Nem volt világos fogalma bűnének visszataszító voltáról, és nem szánta rá magát, hogy életét átreformálja, hanem Isten vélt igazságtalanságán töprengett, hogy őt és utódait Izráel trónjától megfosztotta. Állandóan a családjára hozott romlás megakadályozásával volt elfoglalva. Úgy érezte, hogy ellenségei legyőzésében tanúsított vitézségének ellensúlyoznia kellene engedetlenségének bűnét. Nem fogadta el szelíden Isten fenyítését, hanem gőgje kétségbeesésbe csapott át, míg végül már az őrület határán állt. Tanácsadói, abban a reményben, hogy a hangszer lágy hangjai megnyugtatják majd háborgó lelkét, azt ajánlották, hogy hozasson egy jó zenészt. Isten gondviseléséből, mint ügyes hárfást Dávidot vitték a király elé. Fennkölt, mennyből ihletett énekeinek meg is volt a kívánt hatása. Elűzte a Saul értelmére felhőként nehezedő melankóliát. {PP 643.1}
Amikor szolgálataira nem tartottak igényt Saul udvarában, Dávid visszatért nyájaihoz a dombok közé, és továbbra is megőrizte lelke és viselkedése egyszerűségét. Valahányszor szükség volt rá, visszahívták, hogy szolgáljon a király előtt, és hárfájával nyugtassa meg az uralkodó háborgó lelkét, amíg a gonosz lélek el nem távozik tőle. Bár Saul kifejezetten kedvelte Dávidot és zenéjét, a fiatal pásztor megkönynyebbüléssel és örömmel hagyta el a király házát, és tért vissza legelőjének dombjai és mezői közé. {PP 643.2}
Dávid növekedett az Isten és az emberek előtti kedvességben. Az Úr útjára tanították, és szívét most még inkább Isten akaratának cselekvésére szentelte, mint bármikor azelőtt. Új gondolatok foglalkoztatták. A király udvarában járva látta, milyen felelősség az uralkodás. Felfedezett néhány Saul lelkét körülvevő kísértést, és átlátta Izrael első királya magatartásának és cselekedeteinek titkait. Látta, hogy a bánat sötét felhője árnyékolta be a királyi méltóság dicsőségét, és tudta, hogy Saul családja távolról sem volt boldog. Mindezek a dolgok nyugtalanító gondolatokat ébresztettek benne, akit felkentek, hogy Izrael királya legyen. De ha lekötötte az elmélkedés és aggasztó gondolatok nyugtalanították, elővette hárfáját, és olyan énekeket játszott, amelyek gondolatait a minden jó szerzőjére irányították és eloszlatták a sötét felhőket, amelyek beárnyékolni látszottak a jövő látóhatárát. {PP 643.3}
Isten a hit leckéire tanította Dávidot. Ahogyan Mózest felkészítette feladatára, úgy tette alkalmassá Isai fiát is az Úr arra, hogy válaszott népe vezetőjévé válhasson. Nyájának gondozása közben fogalmat alkotott arról a gondoskodásról, amelyben a nagy Pásztor részesíti legelőjének juhait. {PP 644.1}
A magányos dombok és a félelmetes szakadékok, amelyek között Dávid nyájaival vándorolt, a ragadozók búvóhelyei voltak. Nem egyszer tört elő oroszlán vagy medve a Jordán melletti sűrűségből, vagy a dombok közül, éhségtől hajtva, hogy megtámadja a nyájat. Dávid, korának szokása szerint, csak parittyával és pásztorbottal volt felfegyverezve, mégis a rábízottak oltalmazásában már korán bizonyságát adta erejének és bátorságának. Később ezekről a harcokról beszélve azt mondta: „És ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül, elmentem utána és levágtam, és kiszabadítottam szájából; ha pedig ellenem támadott: megragadtam szakállánál fogva, és levágtam és megöltem őt.” (I. Sám. 17:34–35) Az ilyen tapasztalatok próbára tették Dávid szívét és megedzették bátorságát, állhatatosságát és hitét. {PP 644.2}
Amikor az izraeliták hadat üzentek a filiszteusoknak, Isai fiai közül hárman csatlakoztak Saul seregéhez, de Dávid otthon maradt. Egy idő múlva azonban elment meglátogatni Saul táborát. Apja megbízásából üzenetet és ajándékot kellett vinnie bátyjainak, és érdeklődnie egészségük és hogylétük iránt. De Isai tudtán kívül a fiatal pásztornak egy ennél nagyobb megbízatása is volt. Izrael seregei veszélyben voltak, és Dávidot angyal vezette, hogy megmentse népét. {PP 644.4}
Dávid, miközben közeledett a hadsereghez, izgatott lármát hallott, mintha össszecsapás lenne készülőben. „A sereg pedig, mely kivonult csatarendben, hadi zajt támasztott.” Izrael és a filiszteusok csatarendben sorakoztak, sereg sereg ellen. Dávid a katonákhoz sietett, és gyorsan megkereste testvéreit. Miközben velük beszélt, Góliát, a filiszteusok bajnoka előrejött és sértő szavakkal becsmérelte Izraelt, és felszólította őket, hogy állítsanak valakit a soraikból, aki kiáll vele párviadalra. Megismételte kérkedő kihívását, és Dávid lelkében felindult, amikor látta, hogy az egész Izraelt megszállta a félelem, és megtudta, hogy a filiszteus nap mint nap megismétli gyalázkodását anélkül, hogy előállna egy bajnok és elhallgattatná a kérkedőt. Égett benne a vágy, hogy megvédje az élő Isten dicsőségét és népe becsületét. {PP 645.1}
Izrael seregei elcsüggedtek. Híjával voltak a bátorságnak. Azt mondták egymás között: „Láttátok-e azt a férfiút, aki feljött? Mert azért jött ki, hogy gyalázattal illesse Izráelt.” Dávid szégyenkezve és felháborodottan kiáltott fel: „Kicsoda ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét?” {PP 645.2}
Eliáb, Dávid legidősebb testvére, amikor meghallotta ezeket a szavakat, jól tudta, milyen érzések kavarták fel a fiatalember lelkét. Dávid már pásztor korában is ritkán látható merészségről, bátorságról és hősiességről tett bizonyságot; és Sámuel apjuk házánál tett titokzatos látogatása és hallgatag távozása gyanút ébresztett a testvérekben ottléte igazi célját illetően. Féltékenység ébredt bennük, amikor látták, hogy Dávidot nagyobb tisztesség érte, mint őket, és nem viseltettek Dávid iránt azzal a tisztelettel és szeretettel, amelyet becsületességéért és testvéri szeretetéért megérdemelt volna. Úgy tekintettek rá, mint egy pásztorkodó suhancra, és a most feltett kérdést Eliáb a saját gyávasága bírálatának tekintette, amiért nem tett kísérletet a hatalmas filiszteus elhallgattatására. Az idősebb testvér mérgesen kiáltott fel: „Miért jöttél ide és kire bíztad azt a néhány juhot, amely a pusztában van? Ismerem vakmerőségedet és szívednek álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet.” Dávid válasza tiszteletteljes, de határozott volt: „Ugyan mit cselekedtem én mást, hiszen csak szóbeszéd volt ez.” {PP 645.3}
Dávid szavait elmondták a királynak, aki maga elé hívatta az ifjút. Saul meglepődve hallgatta a pásztor szavait: „Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a filiszteussal.” Saul megpróbálta Dávidot eltéríteni a szándékától, de ő tántoríthatatlan volt. Szerényen, minden hivalkodás nélkül elbeszélte az apja nyájai őrzése közben szerzett tapasztalatait. Azután azt mondta: „Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteusnak karmaiból is. Akkor mondta Saul Dávidnak: Eredj el, és az Úr legyen veled!” {PP 646.1}
Izrael serege negyven napja reszketett a filiszteus óriás gőgös kihívásától. Inukba szállt a bátorság, amikor meglátták hatalmas termetét, amelynek magassága hat sing és egy arasz volt. A fején rézsisak volt, pikkelypáncélba öltözött, aminek súlya ötezer rézsiklust nyomott, lábszárait pedig rézpáncél védte. Az öltözék rézlapokból készült, amelyek átfedték egymást, miként a hal pikkelyei, és olyan szorosan illeszkedtek egymáshoz, hogy sem dárda, sem nyíl nem tudott áthatolni a páncélzaton. Az óriás hatalmas dárdát vagy lándzsát vitt a hátán, szintén rézből. „A dárdájának nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája, dárdájának hegye pedig hatszáz siklusnyi vasból volt, és előtte ment, aki a pajzsot hordozta.” {PP 646.2}
Góliát reggelenként és esténként Izrael tábora közelébe jött, és hangosan ezt kiáltotta: „Miért jöttetek ki, hogy harcra készüljetek? Avagy nem filiszteus vagyok-e én, és ti a Saul szolgái? Válasszatok azért magatok közül egy embert és jöjjön le hozzám. Ha azután megbír velem vívni és engem legyőz; akkor mi a ti szolgáitok leszünk, ha pedig én győzöm le és megölöm, akkor ti legyetek a mi szolgáink, hogy szolgáljatok nekünk. Mondta továbbá a filiszteus: Én gyalázattal illetem a mai napon Izráel seregét, állítsatok ki azért ellenem egy embert, hogy megvívjunk egymással.” {PP 646.3}
Jóllehet Saul megengedte Dávidnak, hogy elfogadja a filiszteus kihívását, a király mégis alig hitte, hogy Dávid bátor vállalkozása sikerrel járhat. Parancsot adott, hogy öltöztessék fel az ifjút a király saját páncéljába. Súlyos rézsisakot tettek a fejére, páncélinget adtak a testére és a király kardját az oldalára. Ilyen felszerelésben indult a harcba, de hamarosan visszafordult. Az aggodó szemlélők első gondolata az volt, hogy Dávid meggondolta magát, nem teszi kockára az életét, és nem vállal ilyen egyenlőtlen küzdelmet az ellenséggel. De ez távol állt a bátor ifjútól. Amikor visszatért Saulhoz, engedélyt kért, hogy levehesse a súlyos fegyverzetet: „Nem bírok ezekben járni, mert még nem próbáltam.” Letette a király felszerelését, és helyette csak botját vette kézbe pásztortarisznyájával és egy egyszerű parittyával. Öt sima követ keresett a patakban, táskájába tette, és parittyával a kezében közeledett a filiszteus felé. Az óriás bátran előrelépett, arra számítva, hogy Izrael harcosainak leghatalmasabbjával találkozik majd. Előtte ment fegyverhordozója, és úgy tűnt, mintha semmi sem tudná feltartóztatni. Amikor közelebb jött Dávidhoz, csak egy suhancot látott, akit fiatalsága miatt fiúnak nevezett. Dávid arca piros volt az egészségtől, és előnyére szolgált, hogy látható volt jó kötésű alakja, amelyet nem védett páncél; mégis jelentős volt a különbség fiatalos alkata és a filiszteus hatalmas termete között. {PP 646.4}
Dávid nem ijedt meg a filiszteusok bajnokától. Előrelépett és közben így szólt ellenfeléhez: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged és fejedet levágom rólad. A filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg az egész sokaság, hogy nem kard által és dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és Ő titeket a kezünkbe fog adni.” {PP 647.2}
Dávid hangjában nyoma sem volt a félelemnek, nyílt tekintetéből a győzelem öröme, bizonyossága sugárzott. Dávid hangja félelem nélkül csengett a levegőben úgy, hogy a hadrendben álló ezrek jól hallhatták. Góliát haragja a tetőpontjára hágott. Dühében felcsapta a homlokát védő sisakrostélyát, és rohant előre, hogy kitöltse bosszúját ellenfelén. Isai fia készült az ellenség fogadására. „És mikor a filiszteus felkészült és elindult és Dávid felé közeledett, Dávid is sietett és futott a viadalra a filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába, és kivett onnan egy követ és elhajítván homlokán találta a filiszteust úgy, hogy a kő a homlokába mélyedt és arccal a földre esett.” {PP 648.1}
A meglepetés moraja futott végig mindkét sereg sorain. Biztosak voltak abban, hogy Dávid halálával zárul majd a küzdelem, de amikor a kő süvítve átszelte a levegőt, egyenesen a célba találva, látták megingani a hatalmas harcost, miközben kezeit előrenyújtja, mintha hirtelen vaksággal veretett volna meg. Az óriás tántorgott, dülöngélt és mint egy kidöntött tölgy, a földre zuhant. Dávid egy pillanatig sem késlekedett. A filiszteus fekvő alakjára ugrott, és két kézzel megragadta Góliát nehéz kardját. Egy pillanattal ezelőtt még az óriás kérkedett, hogy azzal vágja majd le a fiatalember fejét, testét pedig az égi madaraknak adja. A kard most a levegőbe emelkedett, és a következő pillanatban a kérkedő feje levált a testéről, és örömrivalgás tört ki Izrael táborában. {PP 648.2}
A filiszteusokat rettegés szállta meg, és az ezt követő zűrzavar fejvesztett meneküléssé fajult. A héberek győzelmi kiáltása visszhangzott a hegyek ormairól, miközben menekülő ellenségeik után vetették magukat, és „üldözték a filiszteusokat egészen Gáthig és Ekron kapujáig. És hullottak a filiszteusok sebesültjei a Saraim felé vívő úton Gáthig és Ekronig. Visszatértek azután Izráel fiai az ellenség üldözéséből, és feldúlták azoknak táborát. Dávid ekkor felvette a filiszteus fejét és elvitte Jeruzsálembe, fegyvereit pedig a maga sátorába rakta le”. {PP 648.3}
