Jeruzsálemtől, a nagy Király városától pár kilométernyire délre fekszik Betlehem, ahol Dávid, Isai fia született. Évszázadokkal a Megváltó eljövetele előtt az ifjú Dávid a Betlehem körüli dombokon legelő nyájait őrizte. Az egyszerű pásztorfiú saját szerzeményű dalait énekelte, és hárfája zenéje adott kíséretet üde, fiatal hangjához. Az Úr választotta és készítette fel Dávidot a nyájak melletti magányában arra a feladatra, amelynek elvégzését évekkel később rá akarta bízni. {PP 637.1}
Mialatt Dávid, az egyszerű pásztor visszavonultságban élte életét, az Úr Isten beszélt róla Sámuel prófétának. „És mondta az Úr Sámuelnek: Ugyan meddig bánkódsz még Saul miatt, holott én megvetettem őt, hogy ne uralkodjék Izráel felett? Töltsd meg a te szarudat olajjal és eredj el; én elküldelek téged a Bethlehemben lakó Isaihoz, mert fiai közül választottam magamnak királyt… Vígy magaddal egy üszőt és azt mondjad: Azért jöttem, hogy az Úrnak áldozzam. És hívd meg Isait az áldozatra és én tudtodra adom, hogy mit cselekedjél, és kend fel számomra azt, akit mondok néked. És Sámuel megcselekedte, amit az Úr mondott neki és elment Bethlehembe. A város vénei pedig megijedtek és eleibe menvén, mondták: Békességes-é a te jöveteled? Ő pedig felelte: békességes.” A vének elfogadták a meghívást az áldozatra és Sámuel meghívta Isait és fiait is. Felépítették az oltárt, és elkészítették az áldozatot. Isai egész házanépe jelen volt Dávid, a legkisebb fiú kivételével, akit otthon hagytak a juhok őrzésére, mert nem volt biztonságos védtelenül hagyni a nyájakat. {PP 637.2}
Amikor az áldozatot elvégezték és mielőtt sor került volna az étkezésre, Sámuel szemügyre vette Isai nemes megjelenésű fiait. Eliáb volt a legidősebb és termetére, szépségére nézve jobban emlékeztetett Saulra, mint a többiek. Megnyerő arcvonásai és arányos alakja megragadta a próféta figyelmét. Amikor Sámuel a fejedelmi testtartására tekintett, azt gondolta: „Bizony az Úr előtt van az ő felkentje”, és várta az isteni jóváhagyást, hogy felkenhesse. De Jahve nem a külső megjelenésre tekintett. Eliáb nem félte az Istent. Ha trónra kerül, büszke, követelődző uralkodóvá vált volna. Az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd az ő külsejét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Nem külső szépséggel nyeri meg a lélek Isten tetszését. A jellemben és a viselkedésben megnyilvánuló bölcsesség és kiválóság fejezi ki az ember igazi szépségét, és a belső érték, a szív kiválósága határozza meg, hogy elfogadhatja-e a seregek Ura. Milyen mélyen át kellene éreznünk ezt az igazságot magunk és mások megítélésében. Sámuel tévedéséből azt is megtanulhatjuk, mennyire hiábavaló lehet az értékelés, amely az arc szépségén vagy az alkat nemességén alapul. Láthatjuk, mennyire képtelen az emberi bölcsesség megérteni a szív titkait vagy az Isten tanácsait különleges mennyei megvilágosítás nélkül. Isten teremtményeivel kapcsolatos gondolatai és útjai a mi véges értelmünk fölött állnak; de biztosak lehetünk abban, hogy gyermekei pontosan azt a helyet fogják betölteni, amelyben képesek lesznek a rájuk bízott feladatot elvégezni, feltéve ha akaratukat alávetik Istennek, hogy jótékony terveit ne hiúsíthassa meg az ember romlottsága. {PP 638.1}
Sámuel vizsgáló tekintete elfordult Eliábtól, és az áldozat bemutatásán jelenlévő hat testvért sorra szemügyre vette, de az Úr egyikükről sem jelezte, hogy őt választotta volna. Fájdalmas bizonytalansággal tekintett Sámuel az utolsó ifjúra, és zavarba jött. Megkérdezte Isaitól: „Mind itt vannak-e már az ifjak?” Az apa azt felelte: „Hátra van még a kisebbik, és ímé ő a juhokat őrzi.” Sámuel elrendelte, hogy hívassák azt is, mert „addig nem fogunk leülni, míg ő ide nem jön”. {PP 638.2}
A magányos pásztort meglepte a hírnök váratlan hívása, aki tudatta vele, hogy a próféta Betlehembe érkezett és érte küldetett. Csodálkozva kérdezte, miért akarja őt látni Izráel prófétája és bírája; de késlekedés nélkül engedelmeskedett a hívásnak. „Ő pedig piros volt, szép szemű és kedves tekintetű.” Amikor Sámuel elégedetten tekintett a szép, egyszerű pásztorfiúra, az Úr hangja szólt a prófétához: „Kelj fel és kend fel, mert ő az.” Dávid bátornak és hűségesnek bizonyult a pásztorság szerény megbízatásában, és most Isten kiválasztotta, hogy népének vezetője legyen. „Vette azért Sámuel az olajos szarut és felkente őt testvérei között. És attól a naptól fogva az Úrnak Lelke Dávidra szállt és azután is.” A próféta elvégezte a rábízott feladatot, megkönnyebbült szívvel tért vissza Rámába. {PP 641.1}
Sámuel senkivel sem közölte megbízatását, még Isai családjával sem, és Dávid felkenését is titokban hajtotta végre. A szertartás egyedül az ifjúnak adta tudtul a rá váró magas megbízatást, hogy az elkövetkező évek tapasztalatai és veszedelmei között ennek a tudata segítse Isten terveihez hűségesnek maradni, amelyeket az ő élete révén akar bevégezni. {PP 641.2}
A Dávidot ért nagy megtiszteltetés nem tette őt elbizakodottá. A rá váró magas tisztség ellenére nyugodtan folytatta munkáját, elégedetten várva, hogy az Úr tervei majd a maguk idejében és módján kibontakozzanak. A pásztorfiú ugyanolyan alázatosan és szerényen tért vissza Betlehem halmai közé, és ugyanolyan gyengéd figyelemmel őrizte nyáját, mint felkenetése előtt. De új lelkesedéssel szerezte énekeit és játszott hárfáján. Szépségben és változatosságban gazdag táj terült el előtte. A szőlők fürtösödő termése csillogott a napfényben. Az erdők zöld lombjai susogtak a szélben. Látta a napot, amint fénnyel árasztja el az eget, mint a vőlegény, aki ágyasházából jön ki, és örvend, mint egy hős, hogy futhatja pályáját. De elnézte a hegyek ég felé törő merész ormait; Moáb hegyfalainak messze, távolban emelkedő kopár sziklabérceit, és a mindezek fölött ívelő égbolt megnyugtató kékjét. És amögött ott volt Isten. Nem láthatta Őt, de művei telve voltak dicséretével. A nappal világossága, erdőt, hegyet, rétet és folyót bearanyozva a világosság Atyjára irányította gondolatait, minden jó és tökéletes ajándék szerzőjére. Teremtője jellemének és fenségének naponkénti megnyilatkozása imádattal és örömmel töltötte el az ifjú költő szívét. Dávid értelme és lelke Isten művein elmélkedve fejlődött és erősödött meg a jövő feladatainak elvégzésére. Naponta egyre mélyebb közösségbe került Istennel. Értelme mind újabb mélységekbe hatolt új gondolatokért, amelyek énekre ihlették és megszólaltatták hárfáját. Hangjának dallamossága betöltötte a levegőt, és úgy verődött vissza a dombokról, mintha a mennyei angyalok örvendező énekére válaszolna. {PP 641.3}
Ki mérheti fel a magányos dombok közötti pásztorkodás és vándorlás éveinek eredményét? Az Istennel és a természettel való közösség, a nyájról való gondoskodás, egyszerű életének veszélyei és szabadulásai, örömei és bánatai nemcsak arra hivattak, hogy formálják Dávid jellemét és meghatározzák jövendő életét, hanem Izráel énekesének zsoltárain keresztül minden eljövendő korszakban szeretetet és hitet ébresszenek Isten népe szívében, közelebb hozva őket annak örök szeretetéhez, Akiben minden teremtménye él. {PP 642.1}
Ifjúsága szépségében és ereje teljében Dávid arra készült, hogy magas tisztséget foglaljon el a föld hatalmasai között. Talentumait, mint Istentől nyert értékes ajándékokat, az isteni Adományozó magasztalására használta. Az önvizsgálat és elmélkedés alkalmai növelték bölcsességét és istenfélelmét, ami kedvessé tette őt Isten és az angyalok előtt. Amikor Teremtője tökéletességét szemlélte, tisztább kép tárult elé Istenről. Homályos kérdések váltak világossá, ellentmondások tisztázódtak, és minden új fénysugár újabb elragadtatást váltott ki lelkéből, megújult lelkesedést Isten és a Megváltó iránt. A szeretet, amelyet érzett, a gondok melyek szorongatták, a győzelmek, amelyeket elért, mind élénken foglalkoztatták gondolatait; és amikor az életében megnyilvánuló gondviselésben meglátta Isten szeretetét, szíve még inkább hálával és imádattal telt meg, hangja lelkesebben szállt, hárfája diadalmasabban zengett. A pásztorfiú erőről erőre, ismeretről ismeretre jutott, mert az Úr Lelke nyugodott meg rajta. {PP 642.2}
