A gilgáli gyűlés után Saul elbocsátotta a sereget, és csupán kétezer embert tartott meg parancsnoksága alatt Mikmásban, ezret pedig fia, Jonathán mellett Gibeánál. Ez súlyos hiba volt. A legutóbbi győzelem reménnyel és bátorsággal töltötte el seregét, és ha azonnal Izrael többi ellensége ellen vonul, döntő győzelmet arathatott volna, kivívva a nemzet szabadságát. {PP 616.1}
Eközben a harcot kedvelő pogány szomszédaik, a filiszteusok nem maradtak tétlenek. Az ében-haézeri vereség után még mindig birtokukban maradt néhány hegyi erőd Izraelben, és most megerősítették állásaikat az ország szívében is. A lehetőségek, fegyverek és felszerelés tekintetében a filiszteusok nagy fölényben voltak Izraellel szemben. A megszállás hosszú ideje alatt igyekeztek megszilárdítani hatalmukat, és megtiltották az izraelitáknak, hogy kovácsmesterséget űzzenek, nehogy fegyvereket készítsenek. A békekötés után a hébereknek még mindig a filiszteus helyőrségekhez kellett fordulni a szükséges munkák elvégeztetéséért. Kényelemszeretetük és a hosszú elnyomatás alatt kifejlődött szolgaszellem következményeként Izrael férfiainak nagy része nem látta el magát fegyverekkel. Íjat és parittyát használtak akkoriban a hadviselésben, és ezekre az izraeliták is szert tehettek; de Saulon és Jonathánon kívül senkinek sem volt közöttük dárdája vagy szablyája. {PP 616.2}
Saul uralkodásának második évéig az izraeliták nem tettek kísérletet a filiszteus uralom megdöntésére. Az első csapást Jonathán, a király fia mérte rájuk, aki megtámadta és elfoglalta gébai erődjüket. A filiszteusok ezen a vereségen felbőszülve egy Izrael elleni gyors támadásra készültek fel. Saul ekkor országszerte megfúvatta a harci kürtöt, felszólítva minden kardforgató férfit, a Jordán túlpartján lakó törzseket is beleértve, hogy gyülekezzenek Gilgálba. A felszólításnak mindenki engedelmeskedett. {PP 616.3}
A filiszteusok roppant haderőt gyűjtöttek össze Mikmásnál – „harmincezer szekér és hatezer lovas, a nép pedig oly sok volt, mint a tenger partján lévő föveny”. Amikor a hír eljutott Saulhoz és seregéhez Gilgálba, a nép megrémült a gondolatra, hogy ilyen hatalmas haderővel kell összecsapnia. Nem voltak felkészülve az ütközetre, és sokan úgy megijedtek, hogy nem mertek vállalkozni az erőpróbára. Egyesek átkeltek a Jordánon, míg mások barlangokban, üregekben és a környező sziklák között rejtőztek el. Ahogy az ütközet ideje közeledett, a sereg száma egyre apadt, és azok is, akik nem hagyták el a sorokat, rossz előérzettel teltek el. {PP 617.1}
Amikor Saul királlyá kenetett, határozott, világos utasítást kapott Sámueltől, hogy mi lesz a teendője ebben az időben. „Menj le én előttem Gilgálba – mondta a próféta – és ímé én lemegyek tehozzád, hogy égőáldozatot áldozzam, és hálaáldozatot hozzak. Hét napig várakozzál, míg hozzád megyek, és akkor tudtodra adom, hogy mit cselekedjél.” (I. Sám. 10:8) {PP 617.2}
Saul napról napra várakozott, anélkül, hogy a nép bátorítására és az Isten iránti bizalom megerősítésére határozott erőfeszítéseket tett volna. Mielőtt a próféta által megjelölt idő elmúlt volna, Saul türelmetlen lett a késlekedés miatt, és engedte, hogy a körülötte lévő nehéz körülmények elbátortalanítsák. Ahelyett hogy hűségesen törekedett volna előkészíteni a népet a Sámuel által tartandó istentiszteletre, a hitetlenségnek és a balsejtelmek gyötrelmeinek adta át magát. Isten áldozat útján történő keresése a legünnepélyesebb és legfontosabb cselekmény volt, és Isten elvárta, hogy népe vizsgálja meg szívét és bánja meg bűneit, hogy elfogadhassa az áldozatot, és hogy áldása kísérhesse az ellenség legyőzésére tett erőfeszítéseiket. Saul nyugtalanná vált, és a nép, ahelyett hogy Istennél keresett volna segítséget, vezetésért és irányításért a magaválasztotta királyra tekintett. {PP 617.3}
De az Úr még most is gondoskodott róluk, és nem szolgáltatta ki őket a szerencsétlenségnek, ami akkor jött volna rájuk, ha egyedüli védelmük pusztán a gyarló emberi karok lettek volna. Nehéz helyzetbe hozta őket, hogy belássák, milyen balgaság emberben bízni, és hogy Hozzá, egyedüli támaszukhoz térjenek. Eljött Saul megpróbálásának napja. Most meg kellett mutatnia, hogy bízik-e Istenben, és türelmesen vár-e parancsa szerint, mint olyan valaki, akire Isten nehéz helyzetekben is rábízhatja népe vezetését, vagy ingadozó, és méltatlan a rajta nyugvó szent felelősségre. Hallgat-e az Izrael választotta király minden királyok Uralkodójára? Ráirányítja-e csüggedt katonái figyelmét arra a valakire, akié az erő és a szabadítás? {PP 618.1}
Saul egyre türelmetlenebbül várta Sámuel érkezését, és a seregében uralkodó zűrzavart, kétségbeesést és a szökéseket a próféta távollétének tulajdonította. Elérkezett a kijelölt időpont, de Isten embere nem jelent meg. A Gondviselés késleltette szolgáját. Saul nem tudta tovább türtőztetni nyugtalanságát és izgatottságát. Mivel úgy érezte, hogy tenni kell valamit a nép félelmeinek eloszlatására, elhatározta, hogy istentiszteletre hívja őket, és áldozat bemutatásával könyörög az isteni segítségért. Isten úgy rendelkezett, hogy csak a szolgálatra szenteltek mutathatnak be áldozatot előtte. Saul azonban megparancsolta: „Hozzátok ide az égőáldozatot és a hálaáldozatokat.” És úgy, ahogy volt, páncélban, fegyveresen ment az oltárhoz, és mutatott be áldozatot Isten előtt. {PP 618.2}
„És mikor elvégezte az égőáldozatot; ímé megérkezett Sámuel, és Saul eleibe ment, hogy köszöntse őt.” Sámuel azonnal látta, hogy Saul a neki adott határozott utasításokkal ellentétesen cselekedett. Az Úr prófétája által kijelentette, hogy ekkor fogja majd kinyilatkoztatni, mit kell tennie Izraelnek ebben a válságos helyzetben. Ha Saul eleget tett volna a feltételeknek, amelyekkel az isteni ígéret adatott, az Úr csodálatos szabadulást szerzett volna Izraelnek azáltal a kevés ember által, akik hűségesek maradtak a királyhoz. De Saul annyira meg volt elégedve önmagával és tettével, hogy úgy ment Sámuel elé, mint aki dicséretet és nem feddést érdemel. {PP 618.3}
Sámuel arca gondterhelt és aggodalommal telt volt, de kérdésére: „Mit cselekedtél?” Saul kifogást hozott vakmerő tettére: „Mikor láttam, hogy a nép elszéledt mellőlem és te nem jöttél el a meghagyott időre, a filiszteusok pedig összegyűltek már Mikmásban, azt mondtam: Mindjárt rám törnek a filiszteusok Gilgálban, és én az Úrnak színe előtt még nem imádkoztam; bátorságot vettem azért magamnak és megáldoztam az égőáldozatot.” {PP 621.1}
„Akkor mondta Sámuel Saulnak: Esztelenül cselekedtél, nem tartottad meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatját, amelyet parancsolt néked, pedig most mindörökre megerősítette volna a te királyságodat Izráel felett. Most azonban a te királyságod nem lesz állandó. Keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az Ő népe fölé fejedelmül rendelt… Felkelt ezután Sámuel és elment Gilgálból Benjámin városába, Gibeába.” {PP 621.2}
Izraelnek vagy le kellett mondania arról, hogy Isten népe legyen, vagy helyre kellett állítania a királyság alapelveit, és a nemzetet isteni hatalomnak kellett kormányoznia. Ha Izrael teljesen az Úré, ha az emberi és földi akaratot Isten akaratának vetik alá, akkor továbbra is Ő marad Izrael Uralkodója. Amíg a király és a nép úgy viselkedik, mint Isten alattvalóihoz illik, addig Ő lehet a védelmük. De Izraelben nem lehetett virágzó egy olyan királyság, amely nem ismeri el minden dologban Isten tekintélyének felsőbbségét. {PP 621.3}
Ha Saul ebben a próbában tiszteletet tanúsított volna Isten kívánalmai iránt, Isten véghezvihette volna általa akaratát. Hibája miatt most alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Isten képviselőjeként uralkodjon népe felett. Félrevezetné Izraelt. Inkább az ő akarata, mint Istené lenne a meghatározó. Ha Saul hűséges lett volna, országa örökre megerősödött volna; de mivel vétkezett, más valaki kellett hogy végrehajtsa Isten szándékát. Izrael kormányzását olyan valakire kellett bízni, aki a népen a menny akarata szerint uralkodik. {PP 621.4}
Sohasem tudhatjuk, milyen nagy dolgok foroghatnak kockán, amikor Isten próbára tesz. Csak az Isten szava iránti szigorú engedelmesség nyújthat biztonságot. Isten minden ígéretét a hit és engedelmesség feltétele mellett adta, és a parancsolatai iránti engedelmesség elmulasztása kizár bennünket a Szentírásban foglalt gazdag áldásoktól. Nem szabad érzéseinket követnünk, sem az emberek véleményére támaszkodnunk, hanem Isten kinyilatkoztatott akaratára kell tekintenünk, és minden körülmények között határozott parancsolatai szerint járnunk. Isten gondoskodni fog az eredményről. A szava iránti hűség eredményeként a próbák idején is bebizonyíthatjuk emberek és angyalok előtt, hogy az Úr nehéz helyzetekben is bízhat bennünk, teljesítjük akaratát, megdicsőítjük nevét, és e nép áldására leszünk. {PP 621.5}
Saul kihívta Isten rosszallását, mégsem volt hajlandó szívét megalázva bűnbánatot tartani. Az igazi istenfélelem hiányát a vallás formáiban tanúsított buzgalommal próbálta pótolni. Saul előtt nem volt ismeretlen Izrael vereségének története, amikor Hofni és Fineás a táborba vitték Isten ládáját, és mégis, mindezek ismeretében is elhatározta, hogy elhozatja a szent ládát és az azt kísérő papot. Azt remélte, hogy ezáltal bizalmat kelthet a népben, sikerül összegyűjtenie szétszórt seregét, és megütközhet a filiszteusokkal. Most Sámuel jelenléte és támogatása nélkül cselekedett, így szabadítva meg magát a próféta kellemetlen szemrehányásaitól és rendreutasításaitól. {PP 622.1}
Saul azért kapta annak idején a Szentlelket, hogy megvilágosítsa értelmét és meglágyítsa szívét. Isten prófétája lelkiismeretesen tanította és intelmekkel tanácsolta. Mégis milyen nagy volt a romlása! Izrael első királyának története az ifjúkorban felvett rossz szokások hatalmának szomorú példáját mutatja. Saul ifjú éveiben nem szerette és nem félte az Istent, és ez a fegyelmezetlen lelkület, amit nem neveltek idejében engedelmességre, állandóan kész volt lázadni az isteni tekintély ellen. Azok, akik fiatal korukban szent tiszteletet ápolnak Isten akarata iránt, és akik hűségesen ellátják a rájuk váró kötelességeket, alkalmasak lesznek életük későbbi szakaszában magasabb hivatal betöltésére. De ha az ember az istenadta erőkkel a hosszú évek alatt visszaél, később, amikor változtatni akar, nem találja majd azokat az erőket oly frissnek és szabadnak egy teljesen ellentétes irány követéséhez. {PP 622.2}
Saul fáradozásai, hogy a népet fellelkesítse, eredménytelennek bizonyultak. Miután serege hatszáz emberre csökkent, visszavonult a filiszteusoktól nemrég visszavett Géba erődjébe. Ez az erődítmény egy Jeruzsálemtől néhány kilométerre északra fekvő egyenetlen, mély völgy vagy szurdok déli oldalán volt. Ugyanennek a völgynek az északi oldalán, Mikmásnál feküdt a filiszteusok tábora, míg különítményeik különböző irányokban az ország dúlására indultak. {PP 622.3}
Isten azért engedte az eseményeket ilyen válságosra fordulni, hogy megfeddje Sault, és a népet az alázatosságra és a hit leckéire tanítsa. Az áldozat vakmerő bemutatásával elkövetett bűne miatt az Úr nem akarta Saulnak adni a filiszteusok legyőzésének dicsőségét. Jonathánt, a király fiát, egy istenfélő férfit választott eszközül Izrael szabadítására. Isteni késztetésre azt javasolta fegyverhordozójának, hogy üssenek rajta az ellenség táborán. „Talán tenni fog az Úr érettünk valamit – mondta –, mert az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen szabadulást.” {PP 623.1}
A fegyverhordozó, aki szintén a hit és az ima embere volt, támogatta a tervet, és titokban elhagyták a tábort, nehogy valaki megakadályozza szándékukat. Miután komolyan imádkoztak atyáik Vezetőjéhez, megegyeztek egy jelben, ami majd meghatározza, mit tegyenek. Leereszkedtek a két tábort elválasztó szakadékba, a völgy dombjaitól és peremétől részint takarva, csendben haladtak előre a kiálló sziklák árnyékában. A filiszteus erődhöz közeledve ellenségeik előtt láthatóvá váltak, akik gúnyosan így szóltak: „Ímé a zsidók kijődögélnek a barlangokból, ahová rejtőztek”, azután felhívták őket. „Jertek fel mihozzánk és valamit mondunk néktek”, amit úgy értettek, hogy megleckéztetik a két vakmerő izraelitát. Ez a hívás volt az előre megbeszélt jel, hogy Isten támogatja vállalkozásukat. Eltűntek a filiszteusok szemei elől, és egy titkos és nehéz ösvényt választva a harcosok most egy elfoglalhatatlannak tűnő sziklacsúcs felé vették útjukat, amelyet nem őriztek olyan erősen. Bejutottak az ellenség táborába, és levágták az őröket, akik meglepetésükben és a félelemtől bénultan nem tanúsítottak ellenállást. {PP 623.2}
Mennyei angyalok oltalmazták Jonathánt és kísérőjét, angyalok harcoltak oldalukon, és a filiszteusok hullottak előttük. A föld remegett, mintha lovasok tömege és szerekerek közeledtek volna. Jonathán felismerte az isteni segítség jeleit, sőt a filiszteusok is tudták, hogy Isten munkálja Izrael szabadulását. Nagy félelem szállta meg a sereget, mind a mezőn, mind az erődítményben. A zűrzavarban a filiszteusok összetévesztették saját katonáikat az ellenséggel, és egymást kezdték öldökölni. {PP 623.3}
A csatazajt hamarosan meghallották Izrael táborában is. A király őrei jelentették, hogy nagy a zűrzavar a filiszteusok között és számuk szemmel láthatóan fogy. Mégsem tudtak róla, hogy a zsidó sereg bármely része is elhagyta volna a tábort. Amikor utánanéztek, kiderült, hogy Jonathánon és fegyverhordozóján kívül senki sem hiányzik. De látva, hogy a filiszteusok megveretnek, Saul is ellenük vezette seregét, hogy csatlakozzanak a támadáshoz. A filiszteusokhoz pártolt héberek most ellenük fordultak; a rejtekhelyekről is sokan előjöttek, és miközben a filiszteusok megveretve futásnak eredtek, Saul serege rettenetes pusztítást végzett a menekülők között. {PP 624.1}
Eközben, hogy a győzelmet a lehető legjobban kihasználja, Saul megtiltotta katonáinak, hogy a nap folyamán táplálékot vegyenek magukhoz, parancsát az ünnepélyes átokkal erősítve meg: „Átkozott az, aki kenyeret eszik estélig, míg bosszút állok ellenségeimen.” A győzelmet már kivívták, Saul tudta vagy közreműködése nélkül, de azt remélte, hogy a legyőzött sereg teljes elpusztításával tüntetheti ki magát. Az élelmet önző indítékból tiltotta el, ami azt mutatta, hogy a király közömbös a nép szükségletei iránt, ha azok önfelmagasztalásának vágyával ütköznek. Azzal pedig, hogy tilalmát ünnepélyes esküvel erősítette meg, Saul meggondolatlannak és hitetlennek bizonyult. Éppen az átok szavai bizonyítják, hogy Saul magáért buzgólkodott és nem Isten dicsőségéért. Azt mondta, hogy célja nem az, „hogy az Úr bosszút álljon ellenségein”, hanem „míg bosszút nem állok ellenségeimen”. {PP 624.2}
Az egész napos harc folyamán Jonathán, aki nem hallott a király parancsáról, öntudatlanul is vétett ellene, amikor az erdőn átmenve egy kis mézet evett. Saul estére tudomást szerzett erről. Kijelentette, hogy rendeletének megszegését halállal kell büntetni, és bár Jonathán nem szándékosan vétett ellene, bár Isten csodálatos módon tartotta meg életét és szerzett szabadulást általa, a király kijelentette, hogy az ítéletet végre kell hajtani. Fia életének megkímélése annak az elismerését jelentette volna Saul részéről, hogy bűnt követett el, amikor olyan elhamarkodottan esküdött. Ez megalázó lett volna büszke szívének. „Úgy cselekedjék az Úr most és ezután is – hangzott rettenetes ítélete –, hogy meg kell halnod Jonathán.” {PP 624.4}
Saul nem tarthatott igényt a győzelem dicsőségére, de azt remélte, hogy megbecsülést és csodálatot szerez az esküjéhez való ragaszkodásban tanúsított buzgalmával. Még fia élete árán is alattvalói emlékezetébe akarta vésni, hogy a királyi tekintélyt fenn kell tartani. Gilgálban, kevéssel ezelőtt Saul vette a bátorságot, hogy Isten parancsa ellenére papi szolgálatot végezzen. Amikor Sámuel megfeddte, makacsul igazolta magát. Most, amikor saját parancsát szegték meg – bár a parancs értelmetlen volt, és nem is szándékosan hágták át –, a király és apa a saját fiát is halálra ítélte. {PP 625.1}
A nép nem engedte, hogy végrehajtsák az ítéletet. Szembeszállva a király haragjával, kijelentették „Jonathán haljon-é meg? aki ezt a nagy szabadulást szerezte Izráelben? Távol legyen! Él az Úr, hogy egyetlen hajaszála sem esik le a fejéről a földre, mert Istennek segedelmével cselekedte ezt ma”. A büszke király nem merte semmibe venni az egyhangú véleményt, és Jonathán életben maradt. {PP 625.2}
Saul nem tudta elviselni, hogy fiát a nép is és Isten is többre tartotta nálánál. Jonathán megmenekülése a király elhamarkodottságának súlyos feddése volt. Az volt az előérzete, hogy átka az ő fejére száll vissza. Nem folytatta a háborút a filiszteusok ellen, hanem lehangoltan, elégedetlenül visszatért otthonába. {PP 625.3}
Azok, akik elsők a saját bűneik mentegetésében és igazolásában, gyakran a legszigorúbban ítélnek meg és kárhoztatnak másokat. Saulhoz hasonlóan sokan kihívják Isten nemtetszését, elutasítják a tanácsot és megvetik a feddést. Még akkor is vonakodnak magukban keresni a hibát, amikor már meggyőződtek róla, hogy Isten nincs velük. Büszke, dicsekvő lelkületet ápolnak, miközben keményen megítélnek vagy súlyosan megfeddnek másokat, akik jobbak náluk. Jó lenne, ha az ilyen önjelölt bírák elgondolkodnának Jézus szavain: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Mt. 7:2) {PP 625.4}
Azok, akik a maguk felmagasztalását keresik, gyakran olyan helyzetbe kerülnek, ahol fény derül igazi jellemükre. Így volt ez Saul esetében is. Saját viselkedése győzte meg a népet arról, hogy a királyi dicsőség és tekintély drágább volt neki, mint az igazság, az irgalmasság vagy a jóakarat. Így a nép alkalmat kapott, hogy belássa, milyen hiba volt az Isten adta kormányzás elutasítása. Az istenfélő prófétát, kinek imái áldást hoztak, felcserélték egy királlyal, aki vak buzgalmában átkot kért reájuk. {PP 625.5}
Ha az izráeliták nem léptek volna közbe, hogy megmentsék Jonathán életét, szabadítójuk a király parancsára elpusztult volna. Milyen kétségekkel követhette a nép később Saul rendeleteit! Milyen keserű lehetett a gondolat, hogy ők maguk ültették a trónra! Az Isten sokáig tűri az emberek csökönyösségét, és mindenkinek alkalmat ad bűnei felismerésére és elhagyására, de miközben úgy tűnhet, hogy kegyelmével támogatja azokat, akik akaratát semmibe veszik és figyelmeztetéseit megvetik, a maga idején biztosan napfényre hozza balgaságukat. {PP 626.1}
