Ádámnak egy másik fia született, aki az isteni ígéret, a lelki elsőszülöttségi jog örökségének várományosa volt. Ennek a fiúnak a Séth nevet adták, ami „elrendeltet” vagy „kárpótlást” jelent; „mert – mondta Éva – adott énnekem az Isten más magot Ábel helyett, kit megölt Kain” (I. Móz. 4:25). Séth nemesebb termetű volt Kainnál és Ábelnél, sokkal jobban hasonlított Ádámra, mint testvérei. Nemes jellemű volt és Ábel nyomdokain járt. Azonban ő sem örökölt több jó tulajdonságot a természetében, mint Kain. Ádám teremtéséről ezt olvassuk: „Amely napon teremtette Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremtette azt”; a bűneset után azonban az ember „az ő képére és hasonlatosságára” (I. Móz. 5:1, 3) nemzett fiat. Míg Ádám Isten képére bűntelennek teremtetett, Séth, csakúgy mint Kain, szülei bukott természetét örökölte. Ugyanakkor azonban a Megváltó és az igazság ismeretében neveltetett. Isten kegyelméből az Urat szolgálta és tisztelte, és törekedett – ahogy Ábel is tette volna, ha életben marad – a bűnös embereket Istenhez vezetni, hogy Teremtőjüket tiszteljék és Őneki engedelmeskedjenek. {PP 80.1}
„Séthnek is született fia, és nevezte annak nevét Énosnak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.” (I. Móz. 4:26) A hűségesek már ezt megelőzően is imádták Istent; azonban az emberek sokasodásával a két osztály közötti különbség egyre feltűnőbbé vált. Az egyik oldal nyíltan megvallotta Isten iránti hűségét, míg a másik megvetette Istent és engedetlen volt iránta. {PP 80.2}
A bűnbeesés előtt ősszüleink szombatot ünnepeltek, amit Isten az Édenben alapított, és a Paradicsomból való kiűzetésük után is folytatták a szombatünneplést. Megízlelték az engedetlenség keserű gyümölcsét, és megtanulták, amit minden törvényszegő előbb-utóbb tapasztalni fog, hogy az isteni rendelkezések szentek és változhatatlanok, és hogy a bűnt biztosan büntetés követi. Ádám minden gyermeke, aki hű maradt Istenhez, ünnepelte a szombatot. Kain és leszármazottai viszont nem tisztelték azt a napot, amelyen Isten megnyugodott. Maguk választották meg munkálkodásuk és pihenésük idejét, Jahve kifejezett parancsát semmibe véve. {PP 80.3}
Miután elhangzott Isten átka, Kain elhagyta az apai házat. Először is foglalkozást választott magának mint földművelő, majd ezt követően várost alapított, melyet legidősebb fiáról nevezett el. Kain eltávozott Isten színe elől, félredobta a megújított Édenre vonatkozó ígéretet azért, hogy itt, ezen a bűn átkától sújtott földön keressen kincseket és örömet, és így az emberek azon népes csoportjának fejévé vált, akik e világ istenét imádják. Ami a pusztán földi és anyagi haladást illeti, utódai igen hamar kitüntették magukat. Azonban nem törődtek Istennel, és szembehelyezkedtek az emberrel kapcsolatos szándékaival. A gyilkosság bűnét, amelyet először Kain követett el, Lámekh, az ötödik nemzedékbeli leszármazott a többnejűséggel is tetézte. Gőgös dacosságában elismerte ugyan Istent, de csak azért, hogy a Kain védelmére kimondott isteni kijelentésből a maga számára biztosítékot szerezzen. Ábel pásztorkodott és sátorban lakott, Séth utódai is ezt a példát követték; „idegeneknek és vándoroknak” tekintették magukat a földön, „jobb után vágyódtak, tudniillik mennyei után” (Zsid. 11:13, 16). {PP 81.1}
Egy ideig a két csoport elkülönülten élt. Kain leszármazottai, miután első lakóhelyükről elszéledtek, azokon a síkságokon és völgyekben telepedtek le, ahol Séth gyermekei laktak; az utóbbiak, hogy a fertőző befolyás elől elmeneküljenek, visszavonultak a hegyekbe, és ott találtak otthonra. Ameddig ez az elkülönültség tartott, Séth utódai tisztán őrizték Isten tiszteletét. Azonban az idő múlásával felbátorodtak és összevegyültek a völgylakókkal. Ez a társulás a legroszszabb következményeket vonta maga után. „És látták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok” (I. Móz. 6:2). Séth gyermekei, akiket szépségükkel vonzottak Kain utódainak leányai, az Úr tetszése ellenére tettek, amikor feleségül vették őket. Isten imádói közül sokakat bűnbe ejtett a kísértés, amely most állandóan körülvette őket, és elveszítették kiváló, szent jellemüket. Mivel a romlottak közé vegyültek, lelkületben és tettekben hozzájuk hasonlóvá váltak, semmibe vették a hetedik parancsolat korlátozásait és „vettek maguknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek”. Séth gyermekei is „Kain útját” járták (Júd. 11), csakis világi jólétükkel, élvezeteikkel törődtek, viszont Isten parancsolatait elhanyagolták. „És amiképpen nem méltatták Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák... okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett... Ezért odaadta őket az Isten méltatlan gondolkodásra.” (Rm. 1:21, 28) A bűn lepraként terjedt a földön. {PP 81.2}
Közel ezer évig élt Ádám az emberek között, mint a bűn következményeinek tanúja. Híven igyekezett feltartóztatni a gonoszság áradatát. Isten megbízta, hogy utódait az Úr útjára tanítsa, ő pedig gondosan megőrizte a neki kinyilatkoztatott igazságokat és továbbadta az egymás után következő nemzedékeknek. Gyermekeinek és unokáinak, egészen a kilencedik nemzedékig, felidézte az ember paradicsombeli szent és boldog állapotát, elismételte bukása történetét, beszélt nekik szenvedéseiről, melyek által Isten megtanította arra, hogy mennyire fontos és szükséges pontosan megtartani az Úr törvényét; és megértette velük azt is, hogy Isten kegyelmesen gondoskodott megváltásukról. Sajnos, csak kevesen szívlelték meg szavait. Sokszor érték keserű szemrehányások az első bűn miatt, mely ilyen nyomorúságot hozott utódaira. {PP 82.1}
Ádám élete a fájdalom, az alázat és a töredelem élete volt. Amikor az Édenből távozott, halálának gondolata rettegéssel töltötte el. Akkor szembesült először a halál valóságával az emberi családban, amikor elsőszülött fia, Kain öccse gyilkosává vált. A saját bűne miatt érzett keserű lelkiismeret-furdalástól gyötörve, kétszeresen megfosztatva Ábel halálával és Kain elvettetésével, Ádámot földig sújtotta a bánat. Látta a körülötte terjedő romlottságot, mely végül is a világ özönvíz általi pusztulását okozta. Noha kezdetben rettenetesnek látszott a halálos ítélet, amelyet Alkotója mondott ki fölötte, mégis miután közel ezer esztendeig szemlélte a bűn következményeit, belátta, hogy Isten részéről kegyelem, ha véget vet szenvedésekkel és fájdalmakkal teli életének. {PP 82.2}
A vízözön előtti világ istentelensége ellenére sem volt, mint gyakran feltételezik, a tudatlanság és barbárság kora. Az embereknek megadatott a lehetőség, hogy magas erkölcsi és szellemi színvonalat érjenek el. Nagy testi és szellemi erővel bírtak, és olyan mértékben tehettek szert vallási és tudományos ismeretekre, amelyre azóta sem volt példa. Téves az a feltételezés, hogy mivel olyan magas kort értek meg, értelmük később érett. Szellemi erőik már korán kifejlődtek, és akik az Isten félelmében jártak és akaratával összhangban éltek, folyamatosan gyarapodtak tudásban és bölcsességben, egész életük folyamán. Ha napjaink híres tudósait összehasonlítanánk a vízözön előtti korszak férfiaival, messze elmaradnának a régiek mögött, mind szellemi képességek, mind testi erő tekintetében. Ahogy az ember élettartama rövidebb lett és testi ereje megcsappant, csökkentek értelmi, szellemi képességei is. Vannak napjainkban férfiak, akik huszadik évüktől idős korukig tudományos kutatásokat folytatnak, a világ pedig csodálja teljesítményüket. Azonban milyen csekélyek eredményeik azokéihoz képest, akiknek szellemi és testi erőik évszázadokon át fejlődhettek! {PP 82.3}
Igaz ugyan, hogy modern korunk emberiségének megvan az az előnye, hogy ismeri elődei munkájának eredményeit. Nagy tehetségű férfiak, akik terveztek, tanulmányokat folytattak és írtak, műveiket utódaikra hagyták. De még e tekintetben is, csupán az emberi tudást tekintve, mennyivel előnyösebb helyzetben voltak az ősidők emberei! Évszázadokon át közöttük élt Ádám, aki Isten képére teremtetett, akit maga a Teremtő „jó”-nak nevezett – akit Isten maga oktatott mindama bölcsességre, ami az anyagi világgal kapcsolatos. Isten személyesen közölte Ádámmal a teremtés történetét, saját szemével látta kilenc évszázad eseményeit, ismereteit pedig átadta utódainak. A vízözön előttieknek nem voltak még könyveik, nem voltak írott feljegyzéseik, azonban hatalmas szellemi és testi erejük mellett olyan emlékezőtehetségük volt, mely képessé tette őket arra, hogy mindazt, amit hallottak, megértsék és emlékezetükben tartsák, sőt, hogy tudásukat utódaiknak hiánytalanul továbbadják. Évszázadokon át élt hét nemzetség ugyanazon időben a földön és így megvolt a lehetőségük arra, hogy mindent megtárgyaljanak, s mindannyian hasznosítsák a többiek tudását és tapasztalatát. {PP 83.1}
A vízözön előtti korszak nemzedékei által élvezett előnyök, hogy Istenről a művei által nyerjenek ismereteket, azóta is egyedülállóak. Az a korszak távolról sem a vallási sötétség időszaka volt. Ellenkezőleg, a nagy világosságé. Az egész világnak alkalma volt arra, hogy Ádámtól kapjon oktatást, és azokat, akik félték az Urat, Krisztus és az angyalok is tanították. Némán tanúskodott Isten igazsága mellett az Éden is, mely még hosszú évszázadokon át közöttük maradt. A Paradicsom kapujánál, amelyet kérubok őriztek, Isten dicsősége nyilatkozott meg; ide jöttek istentiszteletre az első hívők. Itt emelték oltáraikat és mutatták be áldozataikat. Itt áldozott Kain és Ábel is, Isten pedig leereszkedett, hogy érintkezzék velük. {PP 83.2}
A kételkedés szelleme nem tagadhatta az Éden létezését mindaddig, amíg e földön látható volt, bejáratát pedig őrző angyalok zárták el. A teremtés rendje, a kert mint hely, az ember sorsával annyira öszszefüggő két fa története, mind-mind vitathatatlan tények voltak. Isten létezése, legfőbb tekintélye, törvényének kötelező volta – olyan igazságok voltak, melyeket az emberek nem vontak kétségbe, míg Ádám közöttük élt. {PP 84.1}
Az uralkodó romlottság ellenére is volt szent férfiaknak nemzetsége, akiket az Istennel való közösség felemelt, megnemesbített, s úgy éltek, mintha a menny társaságában lennének. Értelmi képességük hatalmas, tudásuk bámulatos volt. Nagy és szent megbízatást nyertek, hogy igaz jellemet fejlesszenek, és nem csupán kortársaikat, hanem a későbbi nemzedékeket is az Isten félelmére tanítsák. A Szentírás a legkiválóbbak közül is csak néhányat említ meg, azonban minden korban voltak Istennek hű tanúi, őszinte imádói. {PP 84.2}
Énokhról olvashatjuk, hogy hatvanöt éves korában nemzette Methusélát. Ezután háromszáz esztendeig Istennel járt. Életének korai éveiben Énokh szerette és félte Istent, parancsolatait pedig megtartotta. A szentek nemzetségéhez tartozott, egyike volt az igaz hit őrzőinek, a megígért mag elődeinek. Ádám ajkairól hallotta a bűnbeesés történetét, de az Isten kegyelmének örömhírét is, ahogy az az ígéretben megnyilvánult, és bízott az eljövendő Megváltóban. Azonban első fia születése után Énokh magasabb rendű tapasztalatot szerzett; még közelebbi kapcsolatba került Istennel. Még teljesebben értette meg saját kötelezettségeit és felelősségét, amelyek rá mint Isten gyermekére hárultak. Amikor gyermekének iránta való szeretetét, az apai oltalomba vetett egyszerű bizalmát látta, amikor érezte saját szívének mély, ragaszkodó gyengédségét elsőszülöttje iránt, értékes leckét tanult meg Isten emberek iránti csodálatos szeretetéről, amely Fiának odaadásában nyilvánult meg, és arról, hogy Isten gyermekei nyugodtan vethetik bizalmukat mennyei Atyjukba. Istennek Krisztus által megnyilvánuló végtelen, felfoghatatlan szeretete foglalkoztatta éjjel és nappal; és lelkének teljes buzgalmával igyekezett megismertetni ezt a szeretetet embertársaival, akik között élt. {PP 84.3}
Énokh nem elragadtatásokban és látomásokban járt Istennel, hanem a mindennapi élet kötelességeinek teljesítése közben. Nem vált a világtól teljesen elzárkózó remetévé, mert hiszen Istenért végzendő feladata volt ezen a földön. Családjában, emberi kapcsolataiban mint férj és apa, mint barát és polgár Isten állhatatos, rendíthetetlen szolgája volt. {PP 85.1}
Szíve teljesen összhangban volt Isten akaratával, mert „vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ámos 3:3). Így járt szent életben háromszáz esztendőn át. Csak kevés olyan keresztény él e földön, aki nem folytatna sokkal komolyabb és megszenteltebb életet, ha tudná, hogy már csak kevés ideje van hátra, vagy hogy Jézus Krisztus eljövetele már a küszöbön áll. Énokh hite azonban csak erősödött, szeretete mélyült és bensőségesebbé vált az évszázadok múlásával. {PP 85.2}
Énokh hatalmas szellemi képességekkel bíró, nagy tudású férfi volt; Isten különleges kinyilatkoztatásokkal tüntette ki. Bár állandó összeköttetésben élt Istennel, és tudatában volt a mennyei Atya nagyságának és tökéletességének, mégis a legalázatosabbak közé tartozott. Minél bensőségesebb összeköttetésbe került Istennel, annál inkább érezte saját gyengeségét és tökéletlenségét. {PP 85.3}
Az istentelenek növekvő gonoszságától elszomorodva és félelmében, hogy azok hűtlensége csökkentheti az ő Isten iránti tiszteletét, Énokh kerülte a velük való állandó érintkezést, és sok időt töltött el magányban, alkalmat adva magának az elmélkedésre és imádságra. Így várakozott az Úr előtt, akaratának még világosabb megértését keresve, hogy aszerint élhessen. Számára az ima lelkének lélegzetvétele volt; a menny légkörében élt. {PP 85.4}
Isten szent angyalok által közölte Énokhkal szándékát, hogy elpusztítja a világot vízözönnel, valamint a megváltás tervét is feltárta. Elvonultatta előtte látomásban az özönvíz utáni nemzedékek sorát, bemutatta azokat a nagy eseményeket, amelyek Krisztus második eljövetelével és a világ végével kapcsolatosak. {PP 85.5}
Énokhot aggasztotta a halottak állapota. Úgy tűnt, hogy az igazak és a gonoszok egyaránt porrá lesznek és ez lesz örök sorsuk. Nem látta a síron túl az igazak életét. Prófétikus látomást nyert Krisztus haláláról és látta dicsőséges visszajövetelét szent angyalok kíséretében, hogy megváltsa népét a sír fogságából. Látta azt is, milyen romlott lesz a világ Krisztus második eljövetelekor – a kérkedő, önhitt, akaratos nemzedék megtagadja az egyedül igaz Istent és az Úr Jézus Krisztust, lábbal tiporja a törvényt és megveti az engesztelő áldozatot. Látta azt is, hogy végül az igazakat dicsőség és tisztesség koronázza, ellenben az Úr az istenteleneket elűzi színe elől és „tűz emészti meg őket”. {PP 85.6}
Énokh az igazság prédikátora lett azáltal, hogy hirdette az embereknek mindazt, amit Isten kijelentett neki. Istenfélő kortársai felkeresték, hogy tanításait hallgassák és vele együtt imádkozzanak. Nyilvánosan is fellépett, hogy közölje Isten üzeneteit mindazokkal, akik a figyelmeztetéseket hallani vágyták. Munkája nem korlátozódott csupán Séth leszármazottaira. Azon a földön is, ahová Kain menekült Isten színe elől, hirdette a csodálatos dolgokat, amelyek látomásban tárultak fel előtte. „Ímé – mondotta – eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségüknek minden cselekedetéért” (Júd. 14–15). {PP 86.1}
Bátran megrótta a bűnt. Miközben kortársainak Isten Krisztusban megnyilatkozó szeretetét hirdette és kérlelte őket, hogy térjenek meg gonosz útjaikról, ostorozta a terjedő romlottságot és figyelmeztette nemzedékét, hogy az ítélet bizonyosan utoléri a törvényszegőket. Krisztus Lelke beszélt Énokh által; ez a Lélek azonban nem csupán a szeretet, irgalom és kérlelés nyelvén szól; a szent emberek nem csak jóleső dolgokat mondanak. Isten olyan hirdetendő igazságokat is ad követeinek szívébe és ajkára, amelyek élesek és áthatóak, mint a kétélű kard. {PP 86.2}
Hallgatói érezték Isten erejét, mely szolgája által munkálkodott. Egyesek megszívlelték a figyelmeztetést és szakítottak bűneikkel, a tömegek ellenben gúnyolódtak az ünnepélyes üzeneten, és annál arcátlanabbul járták gonosz útjaikat. Isten szolgái hasonló üzenetet kell hogy hirdessenek a világnak az utolsó napokban, s ezt is hitetlenkedés és gúny fogadja majd. Az özönvíz előtti világ elvetette annak az üzenetét, aki Istennel járt. Így veszi könnyen az utolsó nemzedék is az Úr követeinek figyelmeztetéseit. {PP 86.3}
Énokh tevékeny, dolgos élete közepette is fenntartotta Istennel való bensőséges kapcsolatát. Minél kiterjedtebb és sürgetőbb volt munkája, annál kitartóbbak és komolyabbak voltak imái. Továbbra is hű maradt szokásához, meghatározott időközönként minden társaságtól visszavonult. Miután bizonyos időt az emberek között töltött tanítása és példája által munkálkodva értük, visszavonult magányába, mert olyan mennyei ismereteket éhezett és szomjazott, melyekben csupán Isten részesítheti az embert. Az Istennel való érintkezés révén Énokh mindinkább átalakult Isten képmására. Arcáról szent fény sugárzott, az a fény, amely Jézus arcát is beragyogta. Amikor Istennel töltött együttléte után embertársai közé ment, még az istentelenek is szent félelemmel tekintettek arcára, melyről a menny dicsősége áradt. {PP 86.4}
Az emberek gonoszsága olyan fokot ért el, hogy Isten kihirdette az ítéletet fölöttük. Az évek múlásával az emberi bűnök áradata mind mélyebbé vált, az istenítélet sötét felhői pedig egyre sűrűbben gyülekeztek. Énokh, a hit tanúja, mégis kitartott útján, intett, kérlelt, könyörgött; arra törekedett, hogy a bűn áradatát feltartóztassa, megelőzve ezzel a megtorlást. Bár a bűnös és élvhajhászó nép megvetette a figyelmeztetést, de Énokh tudta, hogy Isten őt elfogadta, és továbbra is hűségesen küzdött az általánossá váló gonoszság ellen, míg végül Isten kiemelte a bűn világából és a menny tiszta örömei között adott neki otthont. {PP 87.1}
Az akkor élt nemzedék kigúnyolta Énokh balgaságát, aki nem törekedett aranyat vagy ezüstöt gyűjteni, földi javakat szerezni. Az ő szíve csak az örök kincsekre vágyott. A mennyei várost szemlélte. Látta a Királyt a Sion hegyé, örök dicsőségében. Gondolata, szíve, beszéde csak a menny körül forgott. Minél nagyobb volt a romlottság, annál komolyabban vágyakozott Isten országába. Mialatt még itt e földön élt, hit által már a fény birodalmában lakozott. {PP 87.2}
„Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.” (Mt. 5:8) Énokh háromszáz éven át törekedett lelki tisztaságra, hogy összhangban éljen a mennyel. Három évszázadon át Istennel járt. Napról napra vágyakozott még bensőségesebb közösségre jutni Istennel; kapcsolatuk mind szorosabbá vált, míg végül Isten magához vette. Énokh ott állt az örökkévalóság küszöbén, csak egyetlen lépés választotta el a boldogság honától. Íme a kapuk feltárultak, Istenben elrejtett földi életét ott folytatta, átment a szent város kapuján – az emberek közül elsőként. {PP 87.3}
Hiányát megérezték a földön. Nélkülözték szavát, amely napról napra óvta és oktatta embertársait. Néhányan az igazak, sőt az istentelenek közül is látták távozását, de azt remélték, hogy csak arra a helyre ragadtatott, ahová rendszerint visszavonult. Azok, akik szerették, kutatni kezdtek utána – ugyanúgy, ahogy később a próféták fiai is keresték Illést –, de hiába. Jelentették, hogy sehol nem találták meg, „eltűnt, mert Isten magához vette”. {PP 88.1}
Énokh elragadtatása fontos tanulság számunkra. Az a veszély fenyegetett, hogy az emberek Ádám bűnének rettenetes következményei miatt teljesen elcsüggednek. Sokan így keseregtek: „Mit ér, hogy az Urat féltük és rendeleteit megtartottuk, ha súlyos átok nehezedik az emberiségre s mindannyiunknak halál a sorsa?” Azok a tanítások azonban, melyeket Ádám Istentől kapott, amelyeket Séth elismételt és Énokh élő példaként megvalósított, eloszlatták a homályt és a sötétséget, és reményt adtak az embereknek, hogy amiképpen Ádám által bejött a halál, úgy a megígért Üdvözítő elhozza az életet és halhatatlanságot. Sátán azt akarta elhitetni az emberekkel, hogy az igaz nem részesül jutalomban, az istentelent pedig nem éri büntetés, és az ember képtelen engedelmeskedni Isten rendeléseinek. Énokh kapcsán azonban Isten nyilvánvalóvá tette, hogy „Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik” (Zsid. 11:6). Isten megmutatta, mit tesz azokért, akik parancsolatait megtartják. Az emberek láthatták, hogy Isten törvényeit meg lehet tartani, Isten kegyelme által még bűnözők és romlottak között élve is képesek lehetnek a kísértéseknek ellenállni és tisztává, szentté válni. Énokh példáján látták, milyen áldásos az ilyen élet; elragadtatása pedig azt bizonyította, hogy igaz volt jövendölése az eljövendő világot illetően, ahol az engedelmesekre öröm, dicsőség és örök élet, a törvényszegőkre pedig kárhozat, szenvedés és örök halál vár. {PP 88.2}
„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált… mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek.” (Zsid. 11:5) Az istentelensége miatt pusztulásra ítélt világban Énokh olyan bensőséges közösségben élt Istennel, hogy nem válhatott a halál martalékává. Ennek a prófétának istenfélő jelleme annak az életszentségnek az előképe, amelyre mindazoknak el kell jutniuk, akik „áron vétetnek meg a földről” (Jel. 14:3) Krisztus második eljövetelekor. Akkor majd – csakúgy, mint az özönvíz előtti világban – a gonoszság megsokasodik. Romlott szívük késztetéseit és megtévesztő eszmék tanításait követve az emberek fellázadnak majd a menny tekintélye ellen. Azonban Isten népe Énokhhoz hasonlóan a szív tisztaságára és az Isten akaratával való összhangra fog törekedni, míg végül átalakulnak Krisztus képmására. Énokh példáját követve, az Úr második eljövetelére fogják figyelmeztetni a világot, és az ítéletre, mely a törvényszegőkre vár, s kegyes beszédük és szent életmódjuk kárhoztatja majd az istentelenek bűneit. Ahogy Isten Énokhot a mennybe ragadta a világot elpusztító özönvíz elől, úgy ragadja el Isten az élő igazakat a földről, mielőtt azt tűzzel megsemmisítené. Az apostol mondja: „Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” „És feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.” (I. Kor. 15:51–52; I. Thessz. 4:16–18) {PP 88.3}
