Egy másik figyelmeztetést is kellett kapnia Éli házának. Isten már nem tudott érintkezni a főpappal és fiaival, mert bűneik áthatolhatatlan felhőként választották el őket a Szentlélek jelenlététől. De a gyermek Sámuel a gonoszság közepette is hűséges maradt a mennyhez, és az Éli házának szóló ítélet üzenete Sámuelre bízatott mint a Magasságos prófétájára. {PP 581.1}
„Abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem volt nyilvánvaló látomás. És történt egyszer, mikor Éli az ő szokott helyén aludt (szemei pedig homályosodni kezdtek, hogy látni sem tudott) s az Istennek szövétneke még nem oltatott el, és Sámuel az Úrnak templomában feküdt, hol az Istennek ládája volt: szólott az Úr Sámuelnek.” Mivel Sámuel azt gondolta, hogy Éli hangját hallja, odasietett a pap ágyához és azt mondta: „Ímhol vagyok, mert hívtál engem.” „Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le” – hangzott a válasz. Háromszor szólította a hang Sámuelt, és ő mindannyiszor ugyanezt tette, s Élinek eszébe jutott, hogy Isten hangja szólítja a gyermeket. Az Úr megkerülte választott szolgáját, az idős férfit, hogy egy gyermekhez szóljon: ez önmagában véve is keserű, de megérdemelt megrovás volt Éli számára. {PP 581.2}
Éli szívében nyoma sem volt irigységnek vagy féltékenységnek. Meghagyta Sámuelnek, hogy ha ismét szólítják, így feleljen: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád.” Ismét megszólalt a hang, és a gyermek válaszolt: „Szólj, mert hallja a Te szolgád.” Annyira megijedt a gondolattól, hogy a hatalmas Isten beszél hozzá, hogy nem tudott pontosan visszaemlékezni a szavakra, amelyeket Éli mondott neki. {PP 581.3}
„És mondta az Úr Sámuelnek: Ímé én olyan dolgot cselekszem Izraelben, melyet valakik hallanak, mind a két fülük megcsendül bele. Azon a napon véghez viszem Élin mindazt, amit kijelentettem háza ellen; megkezdem és elvégezem. Mert megjelentettem néki, hogy elítélem az ő házát mindörökre, az álnokság miatt, amelyet jól tudott, hogy miként teszik utálatosakká magukat az ő fiai, és ő nem akadályozta meg őket. Annakokáért megesküdtem az Éli háza ellen, hogy sohasem töröltetik el Éli házának álnoksága, sem véres áldozattal, sem ételáldozattal.” {PP 581.4}
Mielőtt Sámuel ezt az üzenetet kapta az Úrtól, „nem ismerte az Urat, mert még nem jelentetett ki néki az Úr igéje”, azaz még nem találkozott Isten jelenlétének olyan közvetlen megnyilatkozásával, amint a prófétáknak megadatott. Azért nyilatkoztatta ki magát az Úr ilyen szokatlan módon, hogy Éli tudomást szerezhessen a dologról a gyermek csodálkozása és tudakozódása révén. {PP 582.1}
Sámuelt félelemmel és meglepetéssel töltötte el a gondolat, hogy ilyen rettenetes üzenetet bíztak rá. Reggel szokás szerint hozzálátott teendőihez, de ifjú szívét súlyos teher nyomta. Az Úr nem parancsolta meg neki, hogy a félelmetes végzést nyilvánosságra hozza, ezért hallgatott, és amennyire lehetett, kerülte az Élivel való találkozást. Reszketett, nehogy akár csak egy kérdés is olyan helyzetbe hozza, hogy neki kelljen kimondania az isteni ítéletet az ellen, akit becsült és szeretett. Éli biztos volt benne, hogy az üzenet valamilyen őt és családját érő nagy szerencsétlenséget jövendölt meg. Hívatta Sámuelt, és felszólította, hogy mondjon el őszintén mindent, amit az Úr kijelentett neki. Az ifjú engedelmeskedett, és az agg férfi alázattal hajtott fejet a szörnyű ítélet előtt. „Ő az Úr – mondta –, cselekedjék úgy, amint neki jónak tetszik.” {PP 582.2}
Éli mégsem tanúsított igazi bűnbánatot. Bár megvallotta bűnét, de nem hagyott fel vele. Az Úr évről évre halogatta a fenyegető ítéletet. Ezalatt bőven lett volna alkalom a múlt hibáinak helyrehozására, de az idős pap nem tett semmilyen hatékony intézkedést a gonoszságok megfékezésére, amelyek megfertőztették az Úr szentélyét, és Izraelben ezreket vittek a pusztulásba. Isten hosszútűrése megkeményítette Hofni és Fineás szívét, és még vakmerőbbé tette őket a törvénytaposásban. A házának szóló intő és feddő üzeneteket Éli az egész nép előtt kihirdette. Remélte, hogy ezzel némileg ellensúlyozza korábbi hanyagságának rossz befolyását. De a nép éppúgy semmibe vette a figyelmeztetéseket, ahogy a papoknál látták. A körülöttük lakó nemzetek is, amelyek tanúi voltak az Izraelben nyíltan folyó tisztátalanságoknak, csak még vakmerőbbé váltak a bálványimádásban és erkölcstelenségben. Nem éreztek bűntudatot vétkeik miatt, amint éreztek volna, ha Izrael megőrzi feddhetetlenségét. De közeledett a megtorlás napja. Isten tekintélyét elvetették, imádatát elhanyagolták, így szükségessé vált, hogy közbelépjen neve tiszteletének fenntartása érdekében. {PP 582.3}
„És kiment Izrael a filiszteusok ellen harcolni, és tábort jártak Ében-Ézernél, a filiszteusok pedig tábort jártak Áfekben.” Erre a hadjáratra Isten tanácsa és a főpap vagy próféta jóváhagyása nélkül vállalkozott Izrael. „És csatarendbe álltak a filiszteusok Izrael ellen, megütköztek, és megverettetett Izrael a filiszteusok által, és levágtak a harcmezőn mintegy négyezer embert.” Amikor a szétszórt és elcsüggedt csapat visszatért a táborba, „mondták Izrael vénei: Vajon miért vert meg minket ma az Úr a filiszteusok előtt?” A nemzet megérett Isten ítéletére, mégsem vették észre, hogy saját bűneik okozták a rettenetes szerencsétlenséget. „Hozzuk el magunkhoz az Úr frigyládáját Silóból, hogy jöjjön közénk az Úr és szabadítson meg ellenségeink kezéből.” Az Úr nem adott parancsot vagy engedélyt, hogy szövetségének ládáját a sereg táborába vigyék, az izraeliták mégis biztosra vették, hogy övék lesz a győzelem, és nagy üdvrivalgásban törtek ki, amikor Éli fiai a frigyládával a táborba érkeztek. {PP 583.1}
A filiszteusok úgy tekintettek a frigyládára, mint Izrael Istenére. Minden hatalmas cselekedetet, amit Jahve véghezvitt Izraelért, a láda erejének tulajdonítottak. Amikor meghallották az izraeliták örömkiáltásait, amelyekkel a ládát fogadták, azt mondták: „Micsoda nagy rivalgás hangja ez a zsidók táborában? És mikor megtudták, hogy az Úrnak ládája érkezett a táborba, megfélemlettek a filiszteusok, mert mondták: Isten a táborba jött. És mondták: Jaj nekünk, mert nem történt ilyen soha azelőtt. Jaj nékünk! Kicsoda szabadít meg minket ennek a hatalmas Istennek kezéből? Ez az az Isten, aki Egyiptomot mindenféle csapással sújtotta a pusztában. Legyetek bátrak és legyetek férfiak, filiszteusok! Hogy ne kelljen szolgálnotok a zsidóknak, mint ahogy ők szolgáltak néktek. Azért legyetek férfiak és harcoljatok.” {PP 583.2}
A filiszteusok heves támadást indítottak, ami Izrael vereségével és nagy mészárlással végződött. Harmincezer ember maradt holtan a csatatéren, Isten frigyládája az ellenség kezébe került, Éli két fia pedig a láda védelmében vívott harc közben esett el. Így újabb bizonyság maradt a történelem lapjain, minden elkövetkezendő korszak számára, hogy Isten hitvalló népének gonoszsága nem marad büntetlenül. Minél jobban ismerik Isten akaratát, annál nagyobb azok bűne, akik figyelmen kívül hagyják. {PP 583.3}
Izraelt az elképzelhető legnagyobb szerencsétlenség érte. Isten ládáját elrabolták, és az ellenség birtokában volt. Valóban eltávozott a dicsőség Izraeltől, amikor Jahve jelenlétének és hatalmának jelét elvitték közülük. Ehhez a szent ládához kapcsolódtak Isten igazságának és hatalmának legcsodálatosabb megnyilatkozásai. Azelőtt, valahányszor a láda megjelent, csodás győzelmeket aratott a nép. Az arany kérubok szárnyai árnyékolták be, és a sekinának, a magasságos Isten jelenléte látható jelképének kimondhatatlan dicsősége nyugodott meg rajta a szentek szentjében. Most azonban nem hozott győzelmet. Ez alkalommal nem bizonyult oltalomnak, és a nép Izrael-szerte gyászolt. {PP 584.1}
Nem voltak tudatában, hogy hitük csak névleges hit volt, és elveszítette erejét, hogy Isten győzelmet szerezzen általa. Isten törvénye, amelyet a frigyláda tartalmazott, szintén jelenlétének szimbóluma volt; de ők ezeket a parancsolatokat semmibe vették, követelményeit megvetették és elűzték maguk közül az Úr Lelkét. Amikor a nép engedelmeskedett a szent előírásoknak, az Úr velük volt, hogy végtelen hatalmával cselekedjen értük; de amikor csak a ládára tekintettek és nem kapcsolták ugyanakkor lelkükben Istenhez, sem kinyilvánított akaratát nem tisztelték a törvénye iránti engedelmességgel, az alig használt nekik többet, mint egy közönséges doboz. Úgy tekintettek a ládára, mint a bálványimádó nemzetek az isteneikre, mintha a ládában magában rejlene az erő és a szabadítás. Áthágták a benne őrzött törvényt; mert éppen a ládára irányuló tiszteletük vezetett formalizmusra, képmutatásra és bálványimádásra. Bűneik elválasztották őket Istentől, és nem adhatta meg nekik a győzelmet, amíg meg nem bánták és el nem hagyták gonoszságaikat. {PP 584.2}
Nem volt elég, hogy a frigyláda és a szentély Izrael népe között volt. Nem volt elég, hogy a papok áldozatokat mutattak be és a népet Isten fiainak nevezték. Az Úr nem figyel azok kérésére, akik tisztátalanságot ápolnak szívükben. „Valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is utálatos.” (Péld. 28:9) {PP 584.3}
Amikor a hadsereg a csatába indult, Éli, az öreg és vak pap otthon maradt Silóban. Nyugtalan balsejtelmektől gyötörve várta a harc kimenetelét, „mert szíve rettegésben volt az Isten ládája miatt”. A szentély bejáratánál, a főút mellett ülve napról napra növekvő aggodalommal remélte, hogy üzenet érkezik a harctérről. {PP 585.1}
A jajveszékelés és sírás hangja elérte a szentély mellett várakozót is. Odavezették hozzá a hírnököt, aki azt mondta Élinek: „Megfutamodott Izrael a filiszteusok előtt, és igen nagy veszteség lett a népben, és a te két fiad is meghalt, Hofni és Fineás.” Éli mindezt el tudta viselni, bármilyen rettenetes volt is, mert számított rá. De amikor a követ hozzátette, „és az Isten ládáját is elvették”, kimondhatatlan félelem fogta el. A gondolat, hogy bűne ekkora szégyent hozott Istenre, és megfosztotta Izraelt az Ő jelenlététől, több volt, mint amennyit elviselhetett; ereje elhagyta, hátraesett, „nyakát szegte és meghalt”. {PP 585.3}
Fineás felesége – férje istentelensége ellenére is – olyan asszony volt, aki szerette az Urat. Apósa és férje halála, és mindenekfölött a borzasztó hír, hogy az Úr ládája az ellenség kezébe került, a halálát okozták. Úgy érezte, elveszett Izrael utolsó reménysége is, és a csapásnak ebben az órájában született gyermekét Ikábodnak, „dicstelen”-nek nevezte; utolsó leheletével gyászosan ismételve ezeket a szavakat: „Odavan Izrael dicsősége! Mert elvétetett az Isten ládája.” {PP 585.4}
De az Úr nem vetette el egészen a népet, és nem tűrhette sokáig a pogányok diadalát sem. Előbb a filiszteusokat használta fel népe megbüntetésére, most pedig a frigyládával büntette Izrael ellenségeit. Azelőtt Isten jelenléte kísérte a ládát, hogy engedelmes népének erőssége és dicsősége legyen. Ez a láthatatlan jelenlét továbbra is kísérte a ládát, hogy rettegést és pusztulást hozzon szent törvénye áthágóira. Az Úr gyakran használja fel a legelkeseredettebb ellenséget hűtlen népe megbüntetésére. A gonoszok átmenetileg diadalmaskodhatnak, amikor Izraelt a fenyítéktől szenvedni látják, de eljön az idő, amikor nekik is szembesülniük kell a szent, bűngyűlölő Isten ítéletével. Ahol törvényszegést ápolnak, ott gyorsan és csalhatatlanul következik az isteni ítélet. {PP 585.5}
A filiszteusok a frigyládát öt jelentős városuk közül az egyikbe, Asdódba vitték, és Dágon isten templomában helyezték el. Azt képzelték ugyanis, hogy a hatalom, amely eddig a frigyládát kísérte, ezután velük lesz, és ha ez egyesül Dágon hatalmával, legyőzhetetlenné teszi őket. De amikor másnap beléptek a templomba, megdöbbentő látvány tárult a szemük elé. Dágon arccal a földre borulva feküdt Jahve frigyládája előtt. A papok tisztelettel fölemelték a bálványt, és helyére állították. A következő nap reggelén azonban különösen megcsonkítva, ismét a földön fekve találták, a láda előtt. Ennek a bálványnak a felsőteste olyan volt, mint egy emberé, az alsóteste pedig hal formájú volt. Most minden ember formájú része letört és csak a haltest maradt épségben. A papok és a nép halálra rémültek, úgy tekintettek erre a titokzatos eseményre, mint rossz előjelre, amely Izrael Istene előtti pusztulásukat vetíti előre. Eltávolították a frigyládát templomukból, és egy külön épületben helyezték el. {PP 586.1}
Asdód lakóit gyötrelmes és végzetes betegség sújtotta. A nép az Izrael Istene által Egyiptomra bocsátott csapásokra emlékezve a frigyláda jelenlétének tulajdonította szenvedéseit. Elhatározták, hogy Gáthba szállítják a ládát. De a csapások oda is követték, és Gáth lakói továbbküldték Ekronba. Itt azonban rémülettel fogadta a nép, felkiáltva: „Reám hozták Izrael Istenének ládáját, hogy megöljön engem és az én népemet.” Isteneikhez fordultak védelemért, mint Gáth és Asdód lakói is tették, de a csapás folytatódott, míg gyötrelmükben „a város jajkiáltása felhatott az égig”. Mivel a ládát nem merték tovább az emberek között tartani, kivitték a nyílt mezőre. Itt egerek formájában folytatódott a csapás, ellepve az országot, elpusztítva a termést, mind a magtárakban, mind a földeken. Borzasztó pusztulás, járvány és éhínség fenyegette a nemzetet. {PP 586.2}
A szövetség ládája hét hónapig maradt a filiszteusoknál, és ez idő alatt az izraeliták még csak nem is próbálkoztak a visszaszerzésével. A filiszteusok viszont, amennyire vágytak megszerezni, most annyira szerettek volna szabadulni tőle. Ahelyett, hogy erőforrás lett volna számukra, nagy tehernek és súlyos átoknak bizonyult. Csakhogy nem tudták, mitévők legyenek, mert bármerre járt a láda, mindenütt Isten csapásai követték. A nép a nemzet fejedelmeihez, a papokhoz és jósokhoz kiáltott: „Mit tegyünk az Úrnak ládájával? Mondjátok meg nekünk, mi módon küldjük haza?” Azt tanácsolták nekik, hogy értékes vétekért való áldozattal küldjék vissza. „Akkor – mondták a papok – meggyógyultok, és megtudjátok, miért nem távozik el az Ő keze rólatok.” {PP 586.3}
Csapás kivédésére vagy eltávolítására a régi időkben szokás volt a pogányoknál, hogy aranyból, ezüstből vagy más fémből megformálták a baj okozóját, vagy a beteg testrészt. Ezt azután póznán, vagy valamilyen jól látható helyen kifüggesztették, és azt feltételezték, hogy hatásos védelmet nyújt az így bemutatott bajjal szemben. Hasonló gyakorlat még most is megtalálható néhány pogány népnél. Amikor valaki valamilyen betegségben szenved és bálványa templomába megy gyógyulásért, magával viszi a megformált beteg testrészt és bemutatja áldozatul istenének. {PP 587.1}
Az uralkodó babonának megfelelően a filiszteusok fejedelmei elrendelték, hogy a nép készítse el az őket sújtó csapás képmásait. „A filiszteusok fejedelmeinek száma szerint öt fekély forma arany és öt arany egér, mert – mint mondták – ugyanazon csapás van mindeneken, a ti fejedelmeiteken is.” {PP 587.2}
Ezek a bölcs férfiak elismerték, hogy titokzatos hatalom kíséri a ládát – hatalom, amelyet az ő értelmük nem képes felfogni. Mégsem tanácsolták a népnek, hogy hagyják el bálványaikat és szolgáljanak az Úrnak. Még mindig gyűlölték Izrael Istenét, bár ítéletei nyomán kénytelenek voltak elismerni hatalmát. Így győzhetik meg a bűnösöket Isten ítéletei arról, hogy hiába hadakoznak ellene. Lehet, hogy meghajolni kényszerülnek hatalma előtt, miközben szívükben lázadnak ellene. Az ilyen megadás nem mentheti meg a bűnöst – a szívet át kell engedni Istennek, az Ő kegyelme kell hogy legyőzze, mielőtt elfogadhatná az ember bűnbánatát. {PP 587.3}
Milyen nagy Isten türelme a gonoszok iránt! A bálványimádó filiszteusok – csakúgy, mint a hűtlenné vált izraeliták – hosszú időn át élvezték gondviselése ajándékait. Számolatlanul adta kegyelmének néma jeleit a hálátlan és lázadó embereknek. Minden áldás az Adományozóról beszélt, de ők közömbösek voltak szeretetével szemben. Isten türelme nagyon nagy volt az emberek fiai iránt, de amikor makacsul kitartottak megátalkodottságukban, Ő is visszavonta tőlük oltalmazó kezét. Nem hallgattak a teremtett világ által hozzájuk intézett isteni szóra, igéjének figyelmeztetésére, tanácsaira és feddéseire, s így arra kényszerítették, hogy ítéletekben szóljon hozzájuk. {PP 587.4}
Voltak a filiszteusok között néhányan, akik készek voltak ellenezni a frigyláda hazaszállítását. Izrael Istene hatalmának ilyen elismerése megalázná a filiszteusok büszkeségét. De a papok és jövendőmondók figyelmeztették a népet, hogy ne kövessék a fáraó és az egyiptomiak makacsságát, még nagyobb szenvedéseket hozva ezzel magukra. Olyan tervet javasoltak, amely mindenki tetszését megnyerte. A frigyládát az vétekért való áldozattal együtt feltették egy új szekérre, hogy a megfertőztetésnek még a lehetőségét is kizárják, azután befogtak két borjas tehenet, amelyek nyakán még soha nem volt járom. Borjaikat hazavitték és bezárták, a teheneket pedig szabadjára engedték a szekérrel, hadd menjenek, amerre kedvük tartja. Ha a frigyláda így visszajut az izraelitákhoz Béth-Semesbe, a legközelebbi lévita városba vezető úton, akkor a filiszteusok ezt elfogadják annak bizonyítékául, hogy Izrael Istene szerezte nekik ezt a nagy bajt, „ha pedig nem – mondták –, akkor megtudjuk, hogy nem az Ő keze sújtott minket, hanem csak véletlen volt az, ami velünk történt”. {PP 588.1}
Búzaaratás ideje volt, és Béth-Semes lakói éppen arattak a völgyben. „És felemelvén szemeiket, meglátták a ládát, és örvendeztek, hogy látták. A szekér pedig eljutott a Béth-Semesből való Józsua mezejére, és ott megállott. Volt pedig ott egy nagy kő, és felvagdalták a szekér fáit, és a teheneket megáldozták az Úrnak egészen égőáldozatul.” A filiszteus fejedelmek, akik követték a ládát Béth-Semes határáig, és látták a fogadtatását, visszatértek Ekronba. A csapás befejeződött, és biztosra vették, hogy az őket ért szerencsétlenségek Izrael Istenének büntetései voltak. {PP 588.3}
Béth-Semes lakói hamar hírül adták, hogy a láda a birtokukban van, és a nép összesereglett a környező országrészekből, hogy üdvözölje annak visszatérését. A ládát arra a kőre helyezték, amely először oltárul szolgált, és további áldozatokat mutattak be előtte az Úrnak. Ha az áldozók beismerték volna bűneiket, Isten áldása kísérte volna őket. De nem engedelmeskedtek hűségesen törvényének, és miközben örvendeztek a láda visszatérésének, mint jó előjelnek, ugyanakkor nem volt igazi fogalmuk annak szentségéről. Ahelyett, hogy megfelelő helyet készítettek volna a számára, hagyták ott állni aratás közben a mezőn. Miközben tovább szemlélték a ládát, és visszatérésének csodálatos körülményeit tárgyalták, találgatni kezdték, miben rejlik különleges hatalma? Végül is győzött kíváncsiságuk, eltávolították a takarókat, fel merték emelni a fedelét. {PP 589.1}
Az egész népet arra tanították, hogy félelemmel és tisztelettel tekintsen a ládára. Amikor parancsot kaptak, hogy egyik helyről a másikra kell szállítani, a léviták sem merték megnézni. Csak évente egyszer, a főpap láthatta Isten ládáját. Még a pogány filiszteusok sem merték levenni a takaróit. A menny angyalai láthatatlanul követték minden útján. Béth-Semes lakóit gyorsan utolérte a büntetés tiszteletlenségükért és vakmerőségükért. Sokan közülük azonnal meghaltak. {PP 589.2}
Az életben maradottakat ez az ítélet sem vezette megtérésre, hanem csak babonás félelemmel tekintettek a ládára. Szabadulni szerettek volna tőle, de mivel elmozdítani mégsem merték, üzentek Kirjáth-Jeárim lakosainak, hogy vigyék el magukhoz. Az ottaniak nagy örömmel fogadták a szent ládát. Tudták, hogy az Isten kegyelmének záloga az engedelmesek és hűségesek számára. Ünnepélyes örömmel hozták városukba, és a lévita Abinádáb házában helyezték el, aki a fiát, Eleázárt rendelte annak őrzésére, és a láda sok éven keresztül ott maradt. {PP 589.3}
Azóta, hogy az Úr először nyilatkozott meg Anna fiának, az egész nemzet elismerte Sámuel elhívatását a prófétai szolgálatra. Azzal, hogy hűségesen közölte Éli házával az isteni figyelmeztetést, bármennyire fájdalmas és nehéz volt is a kötelesség, bizonyságát adta hűségének Jahve követeként. „Az Úr volt ővele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagyott esni. És megtudta egész Izrael Dántól Beérsebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett.” {PP 589.4}
Az izraeliták mint nemzet még mindig kitartottak vallástalanságukban és bálványimádásukban, és mintegy büntetésként a filiszteusok alattvalói maradtak. Ez idő alatt Sámuel végigjárta az ország városait és falvait, megpróbálta a nép szívét visszafordítani atyáik Istenéhez, s fáradozása nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomásától, az izraeliták siránkoztak az Úr után. Sámuel ezt tanácsolta nekik: „Ha teljes szívetekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveiteket elkészítitek az Úrnak, és csak neki szolgáltok, akkor megszabadít titeket a filiszteusok kezéből.” Láthatjuk, hogy Sámuel a gyakorlati istenfélelmet, a szívbeli vallást tanította, amint Krisztus is tette földi szolgálatakor. Krisztus kegyelme nélkül a vallásosság külső formája az ókori Izrael részéről értéktelen volt. Ugyanígy értéktelen a mai lelki Izrael ilyen vallásossága is. {PP 590.1}
Ma is olyan igazi, szívbeli vallási ébredésre van szükség, amilyet az akkori Izrael átélt. A bűnbánat az első lépés mindenki számára, aki vissza akar térni Istenhez. Ezt senki sem teheti más helyett. Egyénileg kell megaláznunk lelkünket Isten előtt, és elhagyni bálványainkat. Amikor mindent megtettünk, amit tudunk, az Úr majd megmutatja nekünk a szabadítását. {PP 590.2}
A filiszteusok azt gondolták, hogy ez a gyülekezés háborús előkészületet jelent, és elindultak, hogy szétszórják az izraelitákat, mielőtt a haditervek elkészülnének. Közeledésük híre nagy rémületet okozott Izraelben. A nép könyörgött Sámuelnek: „Ne szűnjél meg értünk könyörögni az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, hogy szabadítson meg minket a filiszteusok kezéből.” {PP 590.4}
Amíg Sámuel egy égőáldozati bárány bemutatásával foglalatoskodott, a filiszteusok a közelükbe értek, készen az ütközetre. Akkor Isten, aki tűz, füst és mennydörgés közepette ereszkedett le a Sínai-hegyre, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, és utat készített a Jordánon át Izrael gyermekeinek, ismét megmutatta hatalmát. Rettenetes vihar tört rá az előrenyomuló seregre, és a földet beborították az erős harcosok tetemei. {PP 590.5}
Az izraeliták reménytől és félelemtől reszketve, néma tisztelettel álltak. Amikor látták ellenségeik pusztulását, tudták, hogy Isten elfogadta bűnbánatukat. Bár nem készültek a harcra, megragadták az elesett filiszteusok fegyvereit, és üldözték a menekülők seregét egészen Bethoronig. Ezt a fényes győzelmet ugyanazon a csatatéren aratták, amelyen húsz évvel azelőtt Izrael vereséget szenvedett a filiszteusoktól, ahol a papokat megölték és Isten ládáját elvették tőlük. A nemzetek számára csakúgy, mint az egyének életében, az Isten iránti engedelmesség a biztonság és a boldogság útja, míg a törvényszegés csak szerencsétlenséghez és vereséghez vezet. A filiszteusok most teljes vereséget szenvedtek, visszaadták a korábban Izraeltől elvett erődítményeket, és évekig tartózkodtak minden ellenséges cselekedettől. Más nemzetek is követték példájukat, és az izraeliták békében élhettek, amíg Sámuel bíráskodott felettük. {PP 591.1}