Annak érdekében, hogy mindenki megjelenhessen az istentiszteleti szertartásokon, és hogy támogassák a szegényeket, második tized fizetésére is szükség volt minden jövedelemből. Az első tizedről az Úr kijelentette: „A Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izraelben.” (IV. Móz. 18:21) A másodikról azonban így rendelkezett: „És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az Ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását, hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben.” (V. Móz. 14:23, 29; 16:11–14) Ezt a tizedet, vagy pénzbeli egyenértékét két éven át a gyülekezet sátorához kellett vinniük. Miután bemutatták Istennek a hálaáldozatot, majd egy bizonyos részt a papnak adtak, a maradékból az áldozathozó vallási ünnepséget rendezett, amelyen a léviták, a jövevények, az árvák és özvegyek vettek részt. Így rendelkeztek a hálaáldozatokról és a vendégségekről az évenkénti ünnepeken, és a nép a papok és léviták társaságában lehetett, akiktől útmutatást és bátorítást kaphattak Isten szolgálatára. {PP 530.1}
További rendelkezések is születtek a szegények érdekében. A mózesi törvényeket Isten kívánalmainak elismerése után leginkább a szegények iránti nagylelkűség, gondoskodás és vendégszeretet lelkülete jellemzi. Isten áldásokat ígért népének, azonban nem akarta, hogy a szegénység egészen ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette, hogy a szegény nem fogy ki a földről. Mindig lesznek olyanok népe között, akiknek az érdekében az együttérzést, a gyengéd szeretetet és könyörületességet gyakorolhatják. Akkoriban is – csakúgy, mint napjainkban – voltak, akiket szerencsétlenség ért, betegségben szenvedtek, vagy elvesztették vagyonukat; mégis mindaddig, amíg az izraeliták Isten utasításait követték, nem volt közöttük koldus, sem éhező. {PP 530.3}
Isten törvénye a föld termésének egy részére jogosította a szegényeket. Ha például valaki éhezett, joga volt szomszédjának földjéről, kertjéből vagy szőlőjéből gabonát, gyümölcsöt szedni, hogy éhségét csillapítsa. Ezzel az engedéllyel összhangban téptek kalászt Jézus tanítványai, amikor a gabonatáblákon mentek át szombatnapon. {PP 531.1}
A termőföldek, gyümölcsös- és szőlőskertek utószedésének joga (böngészés, tarlózás) a szegényeket illette: „Mikor learatod aratnivalódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza annak felvételére… ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad… ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le, ami utánad marad: a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földjén.” (V. Móz. 24:19–22; III. Móz. 19:9–10) {PP 531.2}
Minden hetedik esztendőben különleges rendelkezés vonatkozott a szegényekre. A szombatév, ahogyan nevezték, az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követően nem volt szabad vetni, sem tavasszal a szőlőt megmetszeni, nem várhattak sem aratást, sem szüretet. Ami művelés nélkül termett a földeken, abból mindenki ehetett, de csűrbe senki sem takaríthatott. Ennek az évnek a hozamát egészen a jövevényeknek, árváknak, özvegyeknek és a mezei vadaknak kellett meghagyni (II. Móz. 23:10–11; III. Móz. 25:5). {PP 531.3}
De ha a föld csak annyit termett, ami a szükségletek ellátására elegendő, hogyan éltek meg abban az évben, amikor nem volt aratás? Erről bőségesen gondoskodott Isten ígérete. „Én rátok bocsátom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben – mondta –, hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilencedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése be nem jön.” (III. Móz. 25:21–22) {PP 531.4}
A szombatév megtartása a földnek és népnek egyaránt áldására volt. A talaj egyévi pihenés után sokkal bővebben termett. Az emberek szabaddá váltak a sürgető mezei munkáktól, és míg egyéb munkájukat végezhették ez idő alatt, mindnyájan kiadósabb pihenést élvezhettek, erőt gyűjthettek a következő években rájuk váró feladatokhoz. Több idejük volt az elmélkedésre és imádságra, valamint arra, hogy megismerkedjenek az Úr tanításaival és elvárásaival, s családjaikat is tanítsák. {PP 532.1}
A szombatévben a héber származású rabszolgákat fel kellett szabadítani, és javakkal ellátva elbocsátani. Az Úr így rendelkezett: „És mikor szabadon bocsátod őt mellőled, ne bocsásd el őt üresen, hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, a te szérűdről, és a te sajtódból; amivel megáldott téged az Úr, a te Istened, adj néki abból.” (V. Móz. 15:13–14) {PP 532.2}
A munkás bérét azonnal ki kellett fizetni. „A szegény és szűkölködő napszámoson ne erőszakoskodjál, akár atyádfiai, akár a te jövevényeid azok a te földeden… Azon a napon add meg az ő bérét, és le se menjen felette a nap; mert szegény ő, és kívánkozik az után az ő lelke.” (V. Móz. 24:14–15) {PP 532.3}
Különleges utasításokat kaptak arra nézve, hogyan bánjanak a szolgálatból elszököttekkel: „Ne add ki a szolgát az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, teközötted, azon a helyen, amelyet választ valamelyikben a te városaid közül, ahol néki tetszik; ne nyomorgasd őt.” (V. Móz. 23:15–16) {PP 532.4}
A szegények számára a hetedik esztendő az adósság elengedésének éve volt. A héberek utasítást kaptak, hogy szűkölködő atyafiaikat minden időben segítsék, kamatmentes kölcsönt nyújtva nekik. Kifejezetten tilos volt a szegényeknek uzsorára kölcsönözni. „Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy őtőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet.” (III. Móz. 25:35–37) Ha a tartozást az elengedés évéig nem fizették vissza, el kellett engedni. Az izraeliták figyelmeztetést kaptak, hogy meg ne tagadják emiatt a szükséges támogatást a szegényektől: „Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül… ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt… Vigyázz magadra, hogy ne legyen a szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned… Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden… és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik.” (V. Móz. 15:7, 9, 11, 8) {PP 532.5}
Hét szombatesztendő, hétszer hét esztendő után következett a nagy elengedési év – a kürtölés esztendeje. „Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt… a ti egész földeteken, és szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez.” (III. Móz. 25:9–10) {PP 533.2}
A hetedik hónap tizedik napján, az engesztelés napján a jubileumi kürt szólt. Az egész országban hallható volt, felszólítva Jákób valamennyi gyermekét, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét. Ez a nagy engesztelési nap hozott Izrael bűneire bocsánatot, és a nép szívbeli boldogsággal fogadta az elengedést. {PP 533.3}
A szombatévhez hasonlóan nem volt szabad a földet bevetni vagy betakarítani, és ami művelés nélkül termett, azt a szegények jogos tulajdonának kellett tekinteni. A héber rabszolgáknak bizonyos osztályát – mindazokat, akik a szombatévekben nem nyerték vissza szabadságukat – most szabadon bocsátották. De a kürtölés esztendejét az tette egészen különlegessé, hogy ekkor az idegen tulajdonba került vagyontárgyak visszatértek az eredeti tulajdonos családjának birtokába. Annak idején Isten külön parancsára a földet sors szerint osztották el. Miután a sorsvetés megtörtént, senkinek sem volt szabad kereskednie a birtokával, el sem adhatta, hacsak a szegénység nem kényszerítette erre. Azután, ha ő maga vagy rokona bármikor vissza kívánta váltani, a vevő nem utasíthatta el; és ha ez a kürtölés esztendejéig nem történt meg, akkor a birtok visszaszállt első tulajdonosára, vagy annak örököseire. {PP 533.4}
Az Úr kijelentette Izraelnek: „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (III. Móz. 25:23) Meg kellett érteniük, hogy Isten a jogos tulajdonos, a föld eredetileg az Ő birtoka, és az az akarata, hogy különös tekintettel legyenek a szegényekre és szerencsétlenekre. Azt is meg kellett érteniük, hogy a szegényeknek ugyanannyi joguk van egy helyhez Isten világában, mint a gazdagabbaknak. {PP 534.1}
Az Úr féken kívánta tartani a vagyon és hatalom mértéktelen szeretetét. Nagy gonoszságok származnak abból, ha egy társadalmi osztály folyamatosan felhalmozza a vagyont, miközben a másik elszegényedik és lesüllyed. A gazdagok hatalmának korlátozása nélkül monopolhelyzet alakulna ki, és a szegényeket – bár Isten szemében minden tekintetben ugyanolyan értékesek – úgy kezelnék, mint gazdagabb testvéreik alárendeltjeit. Az elnyomás viszont a szegényebb néposztály elégedetlenségét idézné elő. Felkorbácsolná érzelmeiket, kétségbeesésbe taszítaná és mindenre elszánttá tenné őket, ami a társadalom erkölcsi romlásához vezetne, s utat nyitna a bűnözés minden formája előtt. Isten rendelkezéseinek célja a szociális egyenlőség fenntartása volt. A szombatévek és a kürtzengés esztendejének rendelkezései helyreállították azt, ami szociális és politikai téren az adott időszakban rossz irányban fejlődött. {PP 534.3}
Ezeket az intézkedéseket áldásul szánták a gazdagoknak éppúgy, mint a szegényeknek. Féken tartották a fösvénység és az önfelmagasztalás hajlamát, és a jótékonyság nemes lelkületét munkálták; a társadalmi osztályok közötti kölcsönös jóakarat és bizalom előmozdításával hozzájárultak a társadalmi rend fenntartásához és a kormányzat szilárdságához. Az életünk bele van szőve az emberiség sorsába, és bármit teszünk is mások hasznára és fölemelkedésére, az áldás visszahat ránk. A kölcsönös függőség törvénye hatja át a társadalom minden osztályát. A gazdag éppen úgy függ a szegénytől, mint a szegény a gazdagtól. Míg egyik osztályrészt kér az áldásokból, amelyeket Isten tehetősebb felebarátaikra árasztott, a másiknak hűséges szolgálatra, értelemre, fizikai erőre van szüksége, ami a szegények tőkéje. {PP 534.4}
Isten hatalmas áldásokat ígért Izraelnek, a rendelkezései iránti engedelmesség feltételével. „Esőt adok néktek idejében – jelentette ki –, és a föld megadja termését, a mező fája is megtermi gyümölcsét. És a ti csépléstek ott éri a szüretet, és a szüret ott éri a vetést, és elégségig ehetitek kenyereteket, és bátorságosan lakhattok a ti földeteken. Mert békességet adok azon a földön, hogy mikor lefeküsztök, senki fel ne rettentsen; és kipusztítom az ártalmas vadat arról a földről, és fegyver sem megy át a ti földeteken… És közöttetek járok, a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Ha pedig nem hallgattok reám, és mind e parancsolatokat meg nem cselekszitek, és… felbontjátok az én szövetségemet… a ti magotokat hiába vetitek el, mert ellenségeitek emésztik meg azt. És kiontom haragomat reátok, hogy elhulljatok ellenségeitek előtt, és uralkodjanak rajtatok a ti gyűlölőitek, és fussatok, mikor senki nem kerget is titeket.” (III. Móz. 26:4–17) {PP 535.1}
Sokan vannak, akik nagy lelkesedéssel szorgalmazzák, hogy Isten e földi áldásaiban minden ember egyformán részesedjék. De nem ez volt a Teremtő szándéka. A körülmények különbözősége egyike azoknak az eszközöknek, amelyekkel Isten a jellemet kívánja fejleszteni. Azt akarja, hogy azok, akik földi kincsekkel rendelkeznek, csupán Isten javai sáfárainak tekintsék magukat, akikre eszközök bízattak, hogy azt a szenvedők és rászorulók javára használják fel. {PP 535.2}
Krisztus azt mondta, hogy szegények mindenkor lesznek közöttünk, és hogy Ő azonosítja magát szenvedő népével. Megváltónk szívből együtt érez földi gyermekei legszegényebbjeivel, legnyomorultabbjaival. Azt mondta, hogy ők az Ő képviselői a földön. Közénk helyezte őket, hogy felébressze szívünkben azt a szeretetet, amelyet Ő érez a szenvedők és elnyomottak iránt. Az irántuk megnyilvánuló könyörületet és jóakaratot Krisztus úgy fogadja, mint az iránta megmutatkozó szeretetet. A velük szembeni kegyetlenséget vagy mellőzést úgy tekinti, mintha Őellene követnék el. {PP 535.3}
Mennyire más lenne a világ erkölcsi és lelki állapota, ha a szegények javára adott isteni törvényeket érvényre juttatnák! Az önzés és önfelmagasztalás nem nyilvánulna meg olyan mértékben, mint most, hanem mindenki tekintettel volna embertársa boldogságára és jólétére, s így nem létezne az a tengernyi nyomor, amely ma oly sok országban látható. {PP 536.1}
Az Isten által előírt szabályok betartása megakadályozná azt a sok rettenetes gonoszságot, ami a szegények elnyomatásából és az elnyomottak gazdagok iránti gyanakvásából és gyűlöletéből minden korszakban származott. Miközben elejét vennék a gazdagság felhalmozásának és a fényűzés határtalan kielégítésének, megmentenék a tudatlanságtól és lezülléstől azokat a milliókat, akiknek rosszul fizetett munkával kell megtölteniük az óriási kincseskamrákat. Az isteni rendelkezések megtartása békés megoldást hozna a problémákra, amelyek most azzal fenyegetnek, hogy anarchiával és vérontással árasztják el a világot. {PP 536.2}
