Isten gondoskodása a szegényekről

Annak érdekében, hogy mindenki megjelenhessen az istentiszteleti szertartásokon, és hogy támogassák a szegényeket, második tized fizetésére is szükség volt minden jövedelemből. Az első tizedről az Úr kijelentette: „A Lévi fiainak örökségül adtam minden tizedet Izraelben.” (IV. Móz. 18:21) A másodikról azonban így rendelkezett: „És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az Ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását, hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben.” (V. Móz. 14:23, 29; 16:11–14) Ezt a tizedet, vagy pénzbeli egyenértékét két éven át a gyülekezet sátorához kellett vinniük. Miután bemutatták Istennek a hálaáldozatot, majd egy bizonyos részt a papnak adtak, a maradékból az áldozathozó vallási ünnepséget rendezett, amelyen a léviták, a jövevények, az árvák és özvegyek vettek részt. Így rendelkeztek a hálaáldozatokról és a vendégségekről az évenkénti ünnepeken, és a nép a papok és léviták társaságában lehetett, akiktől útmutatást és bátorítást kaphattak Isten szolgálatára. {PP 530.1}   

Minden harmadik évben azonban otthon kellett a második tizedet a szegények és a léviták javára felhasználni, amint Mózes megparancsolta: „Hogy egyenek a te kapuid között és jóllakjanak.” (V. Móz. 26:12) Ez a tized alapot teremt a szeretet és a vendégszeretet gyakorlására. {PP 530.2}   

További rendelkezések is születtek a szegények érdekében. A mózesi törvényeket Isten kívánalmainak elismerése után leginkább a szegények iránti nagylelkűség, gondoskodás és vendégszeretet lelkülete jellemzi. Isten áldásokat ígért népének, azonban nem akarta, hogy a szegénység egészen ismeretlen legyen közöttük. Kijelentette, hogy a szegény nem fogy ki a földről. Mindig lesznek olyanok népe között, akiknek az érdekében az együttérzést, a gyengéd szeretetet és könyörületességet gyakorolhatják. Akkoriban is – csakúgy, mint napjainkban – voltak, akiket szerencsétlenség ért, betegségben szenvedtek, vagy elvesztették vagyonukat; mégis mindaddig, amíg az izraeliták Isten utasításait követték, nem volt közöttük koldus, sem éhező. {PP 530.3}   

Isten törvénye a föld termésének egy részére jogosította a szegényeket. Ha például valaki éhezett, joga volt szomszédjának földjéről, kertjéből vagy szőlőjéből gabonát, gyümölcsöt szedni, hogy éhségét csillapítsa. Ezzel az engedéllyel összhangban téptek kalászt Jézus tanítványai, amikor a gabonatáblákon mentek át szombatnapon. {PP 531.1}   

A termőföldek, gyümölcsös- és szőlőskertek utószedésének joga (böngészés, tarlózás) a szegényeket illette: „Mikor learatod aratnivalódat a te meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza annak felvételére… ha olajfád termését lerázod, ne szedd le, ami még utánad marad… ha szőlődet megszeded, ne mezgéreld le, ami utánad marad: a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az. És emlékezzél vissza, hogy szolga voltál Egyiptom földjén.” (V. Móz. 24:19–22; III. Móz. 19:9–10) {PP 531.2}   

Minden hetedik esztendőben különleges rendelkezés vonatkozott a szegényekre. A szombatév, ahogyan nevezték, az aratás befejeztével kezdődött. A betakarítást követően nem volt szabad vetni, sem tavasszal a szőlőt megmetszeni, nem várhattak sem aratást, sem szüretet. Ami művelés nélkül termett a földeken, abból mindenki ehetett, de csűrbe senki sem takaríthatott. Ennek az évnek a hozamát egészen a jövevényeknek, árváknak, özvegyeknek és a mezei vadaknak kellett meghagyni (II. Móz. 23:10–11; III. Móz. 25:5). {PP 531.3}   

De ha a föld csak annyit termett, ami a szükségletek ellátására elegendő, hogyan éltek meg abban az évben, amikor nem volt aratás? Erről bőségesen gondoskodott Isten ígérete. „Én rátok bocsátom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben – mondta –, hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilencedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése be nem jön.” (III. Móz. 25:21–22) {PP 531.4}   

A szombatév megtartása a földnek és népnek egyaránt áldására volt. A talaj egyévi pihenés után sokkal bővebben termett. Az emberek szabaddá váltak a sürgető mezei munkáktól, és míg egyéb munkájukat végezhették ez idő alatt, mindnyájan kiadósabb pihenést élvezhettek, erőt gyűjthettek a következő években rájuk váró feladatokhoz. Több idejük volt az elmélkedésre és imádságra, valamint arra, hogy megismerkedjenek az Úr tanításaival és elvárásaival, s családjaikat is tanítsák. {PP 532.1}   

A szombatévben a héber származású rabszolgákat fel kellett szabadítani, és javakkal ellátva elbocsátani. Az Úr így rendelkezett: „És mikor szabadon bocsátod őt mellőled, ne bocsásd el őt üresen, hanem terheld meg őt bőven a te juhaidból, a te szérűdről, és a te sajtódból; amivel megáldott téged az Úr, a te Istened, adj néki abból.” (V. Móz. 15:13–14) {PP 532.2}   

A munkás bérét azonnal ki kellett fizetni. „A szegény és szűkölködő napszámoson ne erőszakoskodjál, akár atyádfiai, akár a te jövevényeid azok a te földeden… Azon a napon add meg az ő bérét, és le se menjen felette a nap; mert szegény ő, és kívánkozik az után az ő lelke.” (V. Móz. 24:14–15) {PP 532.3}   

Különleges utasításokat kaptak arra nézve, hogyan bánjanak a szolgálatból elszököttekkel: „Ne add ki a szolgát az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, teközötted, azon a helyen, amelyet választ valamelyikben a te városaid közül, ahol néki tetszik; ne nyomorgasd őt.” (V. Móz. 23:15–16) {PP 532.4}   

A szegények számára a hetedik esztendő az adósság elengedésének éve volt. A héberek utasítást kaptak, hogy szűkölködő atyafiaikat minden időben segítsék, kamatmentes kölcsönt nyújtva nekik. Kifejezetten tilos volt a szegényeknek uzsorára kölcsönözni. „Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy őtőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet.” (III. Móz. 25:35–37) Ha a tartozást az elengedés évéig nem fizették vissza, el kellett engedni. Az izraeliták figyelmeztetést kaptak, hogy meg ne tagadják emiatt a szükséges támogatást a szegényektől: „Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül… ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt… Vigyázz magadra, hogy ne legyen a szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned… Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden… és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik.” (V. Móz. 15:7, 9, 11, 8) {PP 532.5}   

Senkinek sem kell félnie attól, hogy adakozókészsége szegénységbe dönti. Az Isten törvényei iránti engedelmesség bizonyosan jólétet eredményez. „Sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és terajtad nem uralkodnak.” (V. Móz. 15:6) {PP 533.1}   

Hét szombatesztendő, hétszer hét esztendő után következett a nagy elengedési év – a kürtölés esztendeje. „Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt… a ti egész földeteken, és szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez.” (III. Móz. 25:9–10) {PP 533.2}   

A hetedik hónap tizedik napján, az engesztelés napján a jubileumi kürt szólt. Az egész országban hallható volt, felszólítva Jákób valamennyi gyermekét, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét. Ez a nagy engesztelési nap hozott Izrael bűneire bocsánatot, és a nép szívbeli boldogsággal fogadta az elengedést. {PP 533.3}   

A szombatévhez hasonlóan nem volt szabad a földet bevetni vagy betakarítani, és ami művelés nélkül termett, azt a szegények jogos tulajdonának kellett tekinteni. A héber rabszolgáknak bizonyos osztályát – mindazokat, akik a szombatévekben nem nyerték vissza szabadságukat – most szabadon bocsátották. De a kürtölés esztendejét az tette egészen különlegessé, hogy ekkor az idegen tulajdonba került vagyontárgyak visszatértek az eredeti tulajdonos családjának birtokába. Annak idején Isten külön parancsára a földet sors szerint osztották el. Miután a sorsvetés megtörtént, senkinek sem volt szabad kereskednie a birtokával, el sem adhatta, hacsak a szegénység nem kényszerítette erre. Azután, ha ő maga vagy rokona bármikor vissza kívánta váltani, a vevő nem utasíthatta el; és ha ez a kürtölés esztendejéig nem történt meg, akkor a birtok visszaszállt első tulajdonosára, vagy annak örököseire. {PP 533.4}   

Az Úr kijelentette Izraelnek: „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (III. Móz. 25:23) Meg kellett érteniük, hogy Isten a jogos tulajdonos, a föld eredetileg az Ő birtoka, és az az akarata, hogy különös tekintettel legyenek a szegényekre és szerencsétlenekre. Azt is meg kellett érteniük, hogy a szegényeknek ugyanannyi joguk van egy helyhez Isten világában, mint a gazdagabbaknak. {PP 534.1}   

Ilyen intézkedéseket foganatosított a mi kegyelmes Teremtőnk, hogy enyhítse a szenvedést és reményt hozzon, megcsillantsa a napfény egy sugarát a szűkölködők és nyomorgók életében. {PP 534.2}   

Az Úr féken kívánta tartani a vagyon és hatalom mértéktelen szeretetét. Nagy gonoszságok származnak abból, ha egy társadalmi osztály folyamatosan felhalmozza a vagyont, miközben a másik elszegényedik és lesüllyed. A gazdagok hatalmának korlátozása nélkül monopolhelyzet alakulna ki, és a szegényeket – bár Isten szemében minden tekintetben ugyanolyan értékesek – úgy kezelnék, mint gazdagabb testvéreik alárendeltjeit. Az elnyomás viszont a szegényebb néposztály elégedetlenségét idézné elő. Felkorbácsolná érzelmeiket, kétségbeesésbe taszítaná és mindenre elszánttá tenné őket, ami a társadalom erkölcsi romlásához vezetne, s utat nyitna a bűnözés minden formája előtt. Isten rendelkezéseinek célja a szociális egyenlőség fenntartása volt. A szombatévek és a kürtzengés esztendejének rendelkezései helyreállították azt, ami szociális és politikai téren az adott időszakban rossz irányban fejlődött. {PP 534.3}   

Ezeket az intézkedéseket áldásul szánták a gazdagoknak éppúgy, mint a szegényeknek. Féken tartották a fösvénység és az önfelmagasztalás hajlamát, és a jótékonyság nemes lelkületét munkálták; a társadalmi osztályok közötti kölcsönös jóakarat és bizalom előmozdításával hozzájárultak a társadalmi rend fenntartásához és a kormányzat szilárdságához. Az életünk bele van szőve az emberiség sorsába, és bármit teszünk is mások hasznára és fölemelkedésére, az áldás visszahat ránk. A kölcsönös függőség törvénye hatja át a társadalom minden osztályát. A gazdag éppen úgy függ a szegénytől, mint a szegény a gazdagtól. Míg egyik osztályrészt kér az áldásokból, amelyeket Isten tehetősebb felebarátaikra árasztott, a másiknak hűséges szolgálatra, értelemre, fizikai erőre van szüksége, ami a szegények tőkéje. {PP 534.4}   

Isten hatalmas áldásokat ígért Izraelnek, a rendelkezései iránti engedelmesség feltételével. „Esőt adok néktek idejében – jelentette ki –, és a föld megadja termését, a mező fája is megtermi gyümölcsét. És a ti csépléstek ott éri a szüretet, és a szüret ott éri a vetést, és elégségig ehetitek kenyereteket, és bátorságosan lakhattok a ti földeteken. Mert békességet adok azon a földön, hogy mikor lefeküsztök, senki fel ne rettentsen; és kipusztítom az ártalmas vadat arról a földről, és fegyver sem megy át a ti földeteken… És közöttetek járok, a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Ha pedig nem hallgattok reám, és mind e parancsolatokat meg nem cselekszitek, és… felbontjátok az én szövetségemet… a ti magotokat hiába vetitek el, mert ellenségeitek emésztik meg azt. És kiontom haragomat reátok, hogy elhulljatok ellenségeitek előtt, és uralkodjanak rajtatok a ti gyűlölőitek, és fussatok, mikor senki nem kerget is titeket.” (III. Móz. 26:4–17) {PP 535.1}   

Sokan vannak, akik nagy lelkesedéssel szorgalmazzák, hogy Isten e földi áldásaiban minden ember egyformán részesedjék. De nem ez volt a Teremtő szándéka. A körülmények különbözősége egyike azoknak az eszközöknek, amelyekkel Isten a jellemet kívánja fejleszteni. Azt akarja, hogy azok, akik földi kincsekkel rendelkeznek, csupán Isten javai sáfárainak tekintsék magukat, akikre eszközök bízattak, hogy azt a szenvedők és rászorulók javára használják fel. {PP 535.2}   

Krisztus azt mondta, hogy szegények mindenkor lesznek közöttünk, és hogy Ő azonosítja magát szenvedő népével. Megváltónk szívből együtt érez földi gyermekei legszegényebbjeivel, legnyomorultabbjaival. Azt mondta, hogy ők az Ő képviselői a földön. Közénk helyezte őket, hogy felébressze szívünkben azt a szeretetet, amelyet Ő érez a szenvedők és elnyomottak iránt. Az irántuk megnyilvánuló könyörületet és jóakaratot Krisztus úgy fogadja, mint az iránta megmutatkozó szeretetet. A velük szembeni kegyetlenséget vagy mellőzést úgy tekinti, mintha Őellene követnék el. {PP 535.3}   

Mennyire más lenne a világ erkölcsi és lelki állapota, ha a szegények javára adott isteni törvényeket érvényre juttatnák! Az önzés és önfelmagasztalás nem nyilvánulna meg olyan mértékben, mint most, hanem mindenki tekintettel volna embertársa boldogságára és jólétére, s így nem létezne az a tengernyi nyomor, amely ma oly sok országban látható. {PP 536.1}   

Az Isten által előírt szabályok betartása megakadályozná azt a sok rettenetes gonoszságot, ami a szegények elnyomatásából és az elnyomottak gazdagok iránti gyanakvásából és gyűlöletéből minden korszakban származott. Miközben elejét vennék a gazdagság felhalmozásának és a fényűzés határtalan kielégítésének, megmentenék a tudatlanságtól és lezülléstől azokat a milliókat, akiknek rosszul fizetett munkával kell megtölteniük az óriási kincseskamrákat. Az isteni rendelkezések megtartása békés megoldást hozna a problémákra, amelyek most azzal fenyegetnek, hogy anarchiával és vérontással árasztják el a világot. {PP 536.2}