A héber gazdaságban a nép bevételeinek tizedét elkülönítették Isten nyilvános tiszteletének fenntartására. Mózes kijelentette Izraelnek: „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak. És minden tizede a baromnak és juhnak… a tizedik az Úrnak legyen szentelve.” (III. Móz. 27:30, 32) {PP 525.1}
De a tized rendszere nem a héberektől ered. Az Úr már a legősibb időkben is igényt tartott a tizedre, mint ami az övé, és ezt az igényét elismerték és tiszteletben is tartották. Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának (I. Móz. 14:20). Jákób, amikor száműzött vándorként Béthelben időzött, megígérte az Úrnak: „Valamit adni fogsz nékem, annak tizedét néked adom.” (I. Móz. 28:22) Amikor Izrael nemzetté alakult, a tizedfizetés törvénye megerősítést nyert mint Isten rendelkezéseinek egyike, amely iránti engedelmességüktől a jólétük függött. {PP 525.2}
„Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent.” (Ap. csel. 17:25) Az Úr kijelenti: „Enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken.” (Zsolt. 50:10) „Enyém az ezüst és enyém az arany.” (Agg. 2:8) „Ő az, aki erőt ád néked a gazdagság megszerzésére.” (V. Móz. 8:18) Az Úr elrendelte, hogy ajándékainak egy részét adjuk vissza neki az imádatát támogató ajándékok és adományok formájában, annak elismeréséül, hogy mindenünk Őtőle van. {PP 525.4}
„A tized… az Úré.” Itt ugyanazzal a kifejezésmóddal találkozunk, mint a szombat parancsolatában: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja.” (II. Móz. 20:10) Isten fenntartotta magának az ember idejének és a javainak egy részét, és ezek egyikét sem fordíthatja senki saját céljaira anélkül, hogy azzal bűnt ne követne el. {PP 525.5}
A tizedet kizárólag a léviták megélhetésére kellett fordítani, akiket a szentély szolgálatára különítettek el. De ez semmi esetre sem szabott határt a vallásos célt szolgáló adakozásoknak. A szent sátrat csakúgy, mint később a templomot, teljes egészében önkéntes adományokból építették, és a szükséges javítások és egyéb kiadások fedezésére Mózes úgy rendelkezett, hogy minden népszámlálás alkalmával mindenki fél siklust adjon a szentély szolgálatára. Nehémiás idejében évenként szedték az adományokat erre a célra. (Lásd: II. Móz. 30:12–16; II. Kir. 12:4–5; II. Krón. 24:4–13; Neh. 10:32–33.) Az izraeliták időről időre bűnért való áldozatot és hálaáldozatot vittek az Úrnak. Sokat mutattak be ezekből az évenkénti ünnepeken. Igen nagylelkűen gondoskodtak a szegényekről. {PP 526.1}
Mielőtt a tizedet félretették volna, már elismerték Isten igényét. A föld minden terméséből az elsőt neki szentelték. Juhnyíráskor az első gyapjút, cséplésnél az első búzaszemeket, az első olajat és bort elkülönítették az Úr számára. Így volt ez minden állat első fajzásával is, az elsőszülött fiút pedig pénzen váltották meg. Minden termés első zsengéjét a szentélyhez vitték, hogy bemutassák az Úrnak, ahol azután a papok használatára fordították. {PP 526.2}
Amikor Izrael férfiai a szántóföld, gyümölcsöskert és szőlő terméseinek zsengéjével a szent sátornál gyülekeztek, ez Isten jóságának nyilvános elismerése volt. Amikor a pap elfogadta az ajándékot, az adakozó mintegy Isten jelenlétében így szólt: „Veszendő mezopotámiai volt az atyám…”, azután beszélt az egyiptomi szenvedésről, amelyből Isten megmentette Izraelt „erős kézzel, kinyújtott karral, nagy rettentéssel, jelekkel és csodákkal”. Aztán azt mondta: „És behozott minket e helyre, és adta nekünk ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet. Most azért ímé elhoztam ama föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet nékem adtál, Uram!” (V. Móz. 26:5, 8–11) {PP 526.4}
A héberektől megkövetelt vallásos és jótékony célú adományok összege jövedelmük negyedrészét tette ki. Azt várná az ember, hogy a jövedelem ilyen mértékű megterhelése szegénységbe dönti a népet; de épp ellenkezőleg: ezeknek a rendelkezéseknek a hűséges betartása volt jólétük feltétele. Engedelmesség esetén Isten ezt az ígéretet adta számukra: „És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek gyümölcsét, és nem lesz szőlőtök meddő a mezőn… És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek, mert kívánatos földdé lesztek ti, azt mondja a Seregek Ura.” (Mal. 3:11-12) {PP 527.1}
Megdöbbentő ábrázolását láthatjuk Aggeus próféta idejéből annak, hogy milyen következményekkel járt, ha akár csak az önkéntes adományokat önző módon visszatartották Isten ügyétől. A zsidók a babiloni fogságból való visszatérésük után kezdték el az Úr templomának újjáépítését, de ellenségeik határozott ellenállásával találkozva abbahagyták a munkát, és a rájuk köszöntő ínséges szárazság – ami csupán a napi szükségletek ellátására szorította őket – meggyőzte a népet arról, hogy lehetetlen befejezni a templomépítés munkáját. „Nem jött még el az idő – mondták – az Úr háza építésének ideje.” De az Úr üzent nekik a próféta által: „Ideje-e néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll? Most azért ezt mondja a Seregek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útjaitokat! Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégesztek; isztok, de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegedtek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel.” (Agg. 1:2–6) Azután ennek okát is elmondja: „Sokat vártatok, de ímé kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra! Mi okért? – azt mondja a Seregeknek Ura. Az én házamért, amely ím romban áll, ti pedig siettek, ki-ki a maga házához. Azért vonták meg tőletek az egek a harmatot, vonta meg a föld a termését. És pusztulást rendeltem a sík földre és a hegyekre, a búzára és a borra, az olajra és mindarra, amit a föld terem; sőt az emberre és a baromra és minden kézi munkára is.” (Agg. 1:9–11) „Azelőtt elmentek a húszas garmadához, és tíz lett; elmentek a sajtóhoz, hogy ötven vederrel merítsenek, és húsz lett. Megverlek titeket üszöggel, ragyával, és kezetek minden munkáját kőesővel.” (Agg. 2:16–17) {PP 527.2}
Erre a figyelmeztetésre felocsúdott a nép, és építeni kezdte az Isten házát. Így szólt az Úr hozzájuk: „Jól gondoljátok hát meg e naptól fogva az elmúltakat is! A kilencedik hónap huszonnegyedik napjától, attól a naptól fogva, amelyen letétetett az Úr hajlékának alapja… e naptól fogva megáldalak!” (Agg. 2:18–19) {PP 528.1}
A bölcs ezt mondja: „Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik.” (Péld. 11:24) Ugyanezt tanítja Pál apostol is az Újszövetségben: „Azt mondom pedig: aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat… Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.” (II. Kor. 9:6, 8) {PP 528.2}
Isten azt akarta, hogy népe, Izrael, a világosság hordozója legyen a föld minden lakosa számára. A nyilvános istentisztelet fenntartásával bizonyságot tettek az élő Isten létezéséről és uralkodásáról. Az istentisztelet az ő kiváltságuk volt mint Isten iránti hűségük és szeretetük kifejezése. Isten úgy rendelkezett, hogy az igazság és világosság terjesztése a világban azoknak az erőfeszítéseitől és áldozatkészségétől függjön, akik a menny javaiban részesülnek. Ő angyalokat tehetett volna az igazság követeivé, vagy kihirdethette volna akaratát, amint a Sínai-hegyen is tette, saját szavával – de végtelen szeretetében és bölcsességében az embereket hívta munkatársául. {PP 528.3}
Izrael idejében a tizedre és az önkéntes adományokra az istentisztelet szertartásainak fenntartásához volt szükség. Kevesebbet kellene adnia Isten népének a mi korunkban? A Krisztus által lefektetett alapelv az, hogy Istennek szánt adományaink arányban álljanak az elnyert világossággal és az élvezett kiváltságokkal. „Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle.” (Lk. 12:48) Az Üdvözítő ezekkel a szavakkal küldte el tanítványait: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” (Mt. 10:8) Amint az elnyert áldások és kiváltságok növekednek – mindenekelőtt amikor Isten dicsőséges Fiának hasonlíthatatlan áldozatára tekintünk –, nem kell-e hálánknak kifejezésre jutnia bőségesebb ajándékokban, hogy másokhoz is eljusson az üdvösség üzenete? Az evangélium terjesztése nagyobb anyagi áldozatokat követel, mint azelőtt – ez teszi a tized és az adományok törvényét még sürgetőbb szükségletté most, mint a héber gazdaságban. Ha Isten népe kész lenne fenntartani Isten ügyét önkéntes adományaival – ahelyett, hogy keresztényietlen és szentségtelen módszerekhez folyamodna, hogy kincstárát megtöltse –, Istent dicsőítené, és több lelket nyernének meg Krisztusnak. {PP 528.4}
Mózes felhívása a szentély építéséhez szükséges anyagi eszközök előteremtésére igen eredményes volt. Nem kellett a népet unszolnia. Semmi olyan eszközt nem alkalmazott, amelyhez az egyházak napjainkban oly gyakran folyamodnak. Nem rendezett nagy ünnepséget, nem hívta az embereket mulatságra, táncra, szórakoztató rendezvényekre, semmit sem sorsolt ki – ilyesfajta közönséges dolgokat nem művelt az Istennek szentelt sátor építése érdekében. Az Úr utasította Mózest, hogy kérje Izrael gyermekeit, hozzanak adományokat. Mindenkitől, aki önként, szívéből adta, el kellett fogadnia az ajándékot. És olyan bőségesen érkeztek az adományok, hogy Mózes utasította a népet, ne hozzanak többet, mert többet gyűjtöttek, mint amennyit fel lehet használni! {PP 529.1}
Isten a sáfáraivá tette az embereket. A kezükre bízott vagyon az az eszköz, amelyet az evangélium terjesztésére rendelt. Azokra, akik hűséges sáfároknak bizonyulnak, többet fog bízni. Azt mondja az Úr: „Akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek.” (I. Sám. 2:30) „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (II. Kor. 9:7) Amikor népe hálás szívvel hozza ajándékait és adományait, és nem szomorúságból vagy kénytelenségből, áldásai kísérik majd őket, amint megígérte: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban; és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” (Mal. 3:10) {PP 529.2}
