A harcok és hódítások befejeződtek, és Józsué visszavonult otthona, Timnáth-Szeráh békés nyugalmába. „Lőn pedig sok nappal azután, hogy nyugodalmat adott az Úr Izraelnek minden körülötte lévő ellenségeitől, megvénhedett Józsué és igen megidősödött. Előhívta ekkor… az egész Izraelt, annak véneit, fejeit, bíráit és felügyelőit.” {PP 521.1}
Néhány év telt el azóta, hogy Izrael letelepedett birtokain, de máris kezdtek megjelenni ugyanazok a gonoszságok, amelyek korábban is ítéleteket hoztak a népre. Amikor Józsué érezte az öregség, gyengeség közeledését, és felismerte, hogy munkája hamarosan lezárul, aggodalom töltötte el népe jövője iránt. Atyai gondoskodást meghaladó szeretettel szólította meg őket, amikor utoljára köréje gyűltek: „Magatok is láttatok mindent – mondta –, amit az Úr, a ti Istenetek mindeme népekkel cselekedett tielőttetek, mivelhogy maga az Úr, a ti Istenetek harcolt értetek.” Bár leigázták a kananeusokat, azok még mindig az Izraelnek ígért föld tekintélyes részét birtokolták, és Józsué figyelmeztette népét, hogy a jómódban el ne feledkezzenek az Úr parancsáról, hogy a bálványimádó nemzeteket egészen ki kell űzniük. {PP 521.2}
Izrael általában tétovázó volt a pogányok kiűzésében. A törzsek visszavonultak birtokaikra, a hadsereg feloszlott, nehéz és kétes vállalkozásnak tűnt a háború folytatása. De Józsué kijelentette: „Az Úr, a ti Istenetek kiűzi őket a ti orcátok elől és kiűzi őket előletek, hogy örököseivé legyetek az ő földüknek, amint megmondotta néktek az Úr, a ti Istenetek. Legyetek azért igen erősek, hogy megtartsátok és megcselekedjétek mindazt, ami meg van írva a Mózes törvényének könyvében, hogy el ne távozzatok attól se jobb kézre, se bal kézre.” {PP 521.3}
Józsué bizonyságul hívta a népet, hogy amíg tartották magukat a feltételekhez, Isten hűségesen beváltotta ígéreteit: „Tudjátok meg azért teljes szívetek és teljes lelketek szerint – mondta –, hogy egy szó sem esett el mindama jó szóból, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólt felőletek. Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból.” Kijelentette nekik, hogy amiképpen az Úr beváltotta ígéreteit, úgy fogja beváltani fenyegetéseit is: „De amiképpen betelt rajtatok mindaz a jó szó, melyeket az Úr, a ti Istenetek szólt felőletek, akképpen teljesíti majd rajtatok mind a gonosz szót is az Úr… ha általhágjátok az Úrnak, a ti Isteneteknek szövetségét… Akkor felgerjed ellenetek az Úrnak haragja, és hamar kivesztek e jó földről, amelyet Ő adott tinéktek.” {PP 522.1}
Sátán sokakat megcsal azzal a hitető elmélettel, mely szerint Isten szeretete olyan nagy, hogy mentegeti népe bűneit. A gonoszság fejedelme azt állítja, hogy míg az Ige fenyegetéseinek bizonyos célt kell szolgálniuk Isten erkölcsi kormányzatában, sohasem teljesedhetnek be szó szerint. De Isten mindig megőrizte az igazság alapelveit teremtményeivel való bánásmódjában, azáltal, hogy leleplezte a bűn igazi természetét – bemutatva, hogy ínség és halál a biztos következménye. A bűnre sohasem volt feltétel nélküli bocsánat, és nem is lesz soha. Az ilyen bűnbocsánat az igazság alapelveinek hatályon kívül helyezését jelentené, amelyek pedig Isten uralmának éppen az alapját képezik. Ez megdöbbenéssel töltené el a világegyetem el nem bukott lakóit. Isten hűségesen bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek a figyelmeztetések nem lennének igazak, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ígéretei beteljesednek? Az úgynevezett jó szándék, amely félre akarja tenni az igazságot, valójában gyengeség. {PP 522.2}
Isten az életadó. Törvényei kezdettől fogva az élet védelmére szolgáltak. De a bűn felborította az Isten alkotta rendet, és viszályt idézett elő. Amíg a bűn létezik, addig a szenvedés és a halál elkerülhetetlen. Csak azért reménykedhet az ember, hogy megmenekülhet a bűn szörnyű következményeitől, mert a Megváltó saját személyében hordozta értünk a bűn átkát. {PP 522.3}
Józsué halála előtt, felhívásának engedelmeskedve, Izrael fejedelmei és vénei ismét összegyűltek Sikhemben. Az egész országban nem volt másik hely, ahol oly sok szent összejövetelre került volna sor, Istennek Ábrahámmal és Jákóbbal kötött szövetségére, a kánaáni bevonuláskor tett saját ünnepélyes esküjükre emlékeztetve őket. Itt volt az Ebál és Garizim hegye, annak a fogadalomnak a néma tanúi, amelyet most, halála előtt álló vezérük jelenlétében, megújítani készültek. Mindenfelé Isten értük való munkálkodásának tanúbizonyságait láthatták: földet adott nekik, amelyet nem ők műveltek, városokat, melyeket nem ők építettek, szőlőket és olajfaligeteket, amelyeket nem ők plántáltak. Józsué még egyszer áttekintette Izrael történetét, előszámlálta Isten csodálatos tetteit, hogy mindnyájan érezzék szeretetét és irgalmát, s szolgálják Őt tökéletességgel és hűséggel. {PP 522.4}
Józsué utasítására elhozták Silóból a szövetség ládáját. Igen ünnepélyes volt az alkalom, és Isten jelenlétének ez a jelképe fokozta a hatást, amelyet Józsué a népre kívánt gyakorolni. Isten Izrael iránti jóságának bemutatása után felszólította őket Jahve nevében a választásra, hogy kinek akarnak szolgálni. A bálványimádást titokban még mindig gyakorolták, és Józsué most azon fáradozott, hogy döntésre bírja őket, amely azután száműzi majd Izraelből ezt a bűnt. „Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak – mondta –, válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!” (Józs. 24:15) Józsué azt akarta, hogy ne kényszerből, hanem szabad akaratból szolgálják Istent. Az Isten iránti szeretet a vallás alapja. A jutalom reményében vagy a büntetéstől való félelemmel végzett szolgálat értéktelen Isten előtt. A nyílt hitehagyás bűnei sem visszataszítóbbak Őelőtte, mint a képmutatás és a csupán formai imádat. {PP 523.1}
Az idős vezető sürgette a népet, hogy fontolják meg minden vonatkozásban, amit eléjük tárt, és döntsenek, hogy valóban úgy akarnak-e élni, mint a körülöttük lakó, bűneik miatt elkorcsosult bálványimádó nemzetek? Ha elfogadhatatlannak tűnik számukra Jahve szolgálata, aki a hatalom forrása és az áldás kútfeje, akkor válasszanak még aznap, akit szolgálni fognak – „azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak”, akik közül Ábrahámot elhívták, „akár az emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok”. Ezek az utolsó szavak éles szemrehányással illették Izraelt. Az emoreusok istenei nem tudták megvédeni imádóikat. Utálatos és lealacsonyító bűnei miatt elpusztíttatott ez a gonosz nemzet, az a föld pedig, amelyet valaha birtokoltak, Isten népének adatott. Milyen balgaság volna, ha Izrael azokat az istenségeket választaná, amelyeknek az imádata miatt az emoreusok kiirtattak! „Én azonban és az én házam – mondta Józsué – az Úrnak szolgálunk!” Ugyanaz a szent lelkesedés, ami a vezető szívében élt, áthatotta a népet is. Felszólításaira habozás nélkül jött a válasz: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek!” {PP 523.2}
„Nem szolgálhattok az Úrnak – mondta Józsué –, mert szent Isten Ő… és nem bocsátja meg a ti vétkeiteket és bűneiteket.” Mielőtt bármilyen tartós reformációról szó lehetett volna, rá kellett vezetni a népet, hogy érezze át, mennyire képtelen saját erejéből Istennek engedelmeskedni. Törvényét áthágták, és ez elítélte őket mint törvényszegőket, s nem volt mód a szabadulásra. Amíg saját erejükben és igazságukban bíztak, lehetetlen volt bűnbocsánatot nyerniük. Isten tökéletes törvénye követelményeinek nem tudtak eleget tenni, így hiába fogadkoztak, hogy Istent szolgálják. Csak a Krisztusba vetett hit által nyerhették el bűneik bocsánatát és kaphattak erőt az Isten törvénye iránti engedelmességhez. Fel kell hagyniuk azzal, hogy saját erőfeszítéseik árán próbálják elérni az üdvösséget, egészen a megígért Megváltó érdemeiben kell bízniuk, ha azt akarják, hogy Isten elfogadja őket. {PP 524.1}
Józsué igyekezett rávezetni hallgatóit, hogy szavaikat alaposan mérlegeljék, nehogy olyan fogadalmat tegyenek, amelynek megtartására nem voltak felkészülve. Mély komolysággal ismételték meg a kijelentést: „Nem, mert mi az Úrnak szolgálunk.” Ünnepélyesen helyeselték a maguk ellen szóló bizonyságtételt, hogy Jahvét választották, és még egyszer elismételték fogadalmukat, hogy hűségesek lesznek: „Az Úrnak, a mi Istenünknek szolgálunk és az Ő szavára hallgatunk.” {PP 524.2}
„Szerzett azért Józsué szövetséget a néppel e napon, és adott eleibe rendelést és végzést Sikhemben.” Miután feljegyezték ezt az ünnepélyes eseményt, az iratot a törvénykönyvvel együtt a láda oldalára helyezték. Emlékül oszlopot emelt azon a helyen, és azt mondta: „Ímé ez a kő lesz ellenünk bizonyságul, mert ez hallotta az Úrnak minden beszédét, amelyet szólott nékünk; és lesz ellenetek bizonyságul, hogy ne hazudjatok a ti Istenetek ellen. És elbocsátotta Józsué a népet, kit-kit a maga örökségébe.” (Józs. 24:27–28) {PP 524.3}
Józsué Izraelért végzett munkája véget ért. Hűségesen követte az Urat, és a Szentírás az Úr szolgájának nevezi őt. A legnemesebb bizonyság jelleméről annak a nemzedéknek a története, amely az ő irányításának örvendezhetett. „Izrael pedig az Urat szolgálta Józsuénak minden idejében, és a véneknek is minden idejükben, akik hosszú ideig éltek Józsué után.” (Józs. 24:31) {PP 524.4}
