A béthoroni győzelmet gyorsan követte Kánaán déli részének meghódítása. „Megverte azért Józsué az egész földet; a hegységeket és déli vidékeket, a síkságot és a lejtőket… És mindezeket a királyokat és azoknak földét egy útban hódította meg Józsué, mivelhogy az Úr, Izraelnek Istene hadakozott Izraelért. Azután visszatért Józsué és vele az egész nép a táborba, Gilgálba.” {PP 510.1}
Észak-Palesztina törzsei, megrettenve Izrael seregeinek sikerétől, szövetségre léptek egymással ellenük. A szövetség feje Jábin, Hásornak, a Mérom tavától nyugatra húzódó területnek a királya volt. „És kijöttek ők és ővelük az ő egész táboruk.” Ez a sereg sokkal nagyobb volt, mint bármelyik, amellyel eddig Izrael Kánaánban megütközött. „Sok nép, olyan sok, mint a föveny, amely a tenger partján van, és igen sok ló és szekér. És összegyűltek mindezek a királyok, megindultak és táborba szálltak Méromnak vizeinél, hogy hadakozzanak Izrael ellen.” Józsué ismét bátorító üzenetet kapott: „Ne félj tőlük, mert holnap ilyenkorra mindnyájukat átdöfötten vetem az Izrael elé.” {PP 510.2}
Mérom tava közelében Józsué megtámadta a szövetségesek táborát, és teljesen szétmorzsolta erőiket. „És adta őket az Úr Izraelnek kezébe, és verték őket és űzték őket… annyira, hogy senki sem maradt közülük életben.” A harci kocsikat és a lovakat – amelyek a kánaániták büszkeségei voltak – nem tarthatták meg az izraeliták. Isten parancsára a szekereket tűzzel megégették és a lovakat megbénították, alkalmatlanná téve őket a harcra. Az izraelitáknak nem volt szabad szekerekben és lovakban bízniuk, hanem csak „az Úrnak, az Ő Istenüknek nevében”. {PP 510.3}
Bár a kánaániták hatalma megtört, nem fosztották meg őket teljesen birtokaiktól. Nyugaton a filiszteusok még mindig birtokolták a tenger partja mentén húzódó termékeny síkságot, míg tőlük északra a szidóniak területe húzódott. A Libanon is az utóbbi nép birtokában volt még, délen pedig az országot Izrael ellenségei foglalták el. {PP 511.1}
Józsuénak azonban nem volt szabad folytatni a harcot, mert mielőtt az Izrael feletti parancsnokságot letenné, egy másik feladat végrehajtása várt a nagy vezetőre: az egész földet, a már meghódított részeket csakúgy, mint a még ellenséges kézen lévőket fel kellett osztania Izrael törzsei között. Az egyes törzsek kötelessége volt, hogy saját örökségüket megtisztítsák az ellenségtől. Ha a nép hűségesnek bizonyul Isten iránt, Ő ki fogja űzni előlük ellenségeiket, sőt még nagyobb területet is ígért nekik, ha megőrzik szövetségüket Istennel. {PP 511.2}
Az ország felosztását Józsuénak Eleázár főpappal és Izrael törzseinek vezetőivel kellett végrehajtania, sorsvetéssel határozva meg a törzsek lakhelyét. Mózes állapította meg az ország határait, amelyek alapján fel kellett osztani a törzsek között Kánaán elfoglalása után, és ő választott ki minden törzsből egy-egy fejedelmet, hogy legyenek jelen a terület kijelölésénél. Lévi törzse, mivel a szentély szolgálatára rendeltetett, nem jött számításba a sorsvetésnél, hanem negyvennyolc várost kaptak örökségül az ország különböző részeiben. {PP 511.3}
Mielőtt a földosztás megkezdődött, Káleb és törzsének fejedelmei különleges kéréssel álltak elő. Józsué mellett Káleb volt a legöregebb ember Izraelben. Ők voltak azok, akik annak idején jó hírt hoztak az ígéret földjéről, bátorítva a népet, hogy menjenek és foglalják el azt az Úr nevében. Káleb most emlékeztette Józsuét az ígéretre, amelyet akkor kapott hűségéért: „A föld, amelyet megtapodott a te lábad, a tied lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat.” Ezért kérte, adassék neki Hebron örökségül. Itt volt hosszú éveken át Ábrahám, Izsák és Jákób otthona, és itt, Makpéláh barlangjában voltak eltemetve. Hebron volt az Anák rettegett fiainak székhelye, akiknek félelmetes megjelenése akkor úgy megrémítette a kémeket és általuk egész Izraelt. Ez volt az a hely, amelyet Káleb, Isten erejében bízva, örökségül választott. {PP 511.4}
„Most pedig, ímé megtartott engem az Úr életben – mondotta –, negyvenöt esztendeje annak, hogy szólott az Úr e dolog felől Mózesnek… és most ímé, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nékem ezt a hegyet, amelyről szólott az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondotta az Úr.” Júda vezető férfiai támogatták ezt az elgondolást – Káleb, aki egyike volt azoknak, akiket a törzsből kijelöltek a föld felosztására, úgy döntött, hogy velük együtt nyújtja be igényét, nehogy úgy tűnjék, mintha tekintélyét saját önző célja érdekében használná fel. {PP 512.1}
Kérését azonnal teljesítették. Senkire sem bízhatták volna nagyobb biztonsággal ennek a hatalmas erődítménynek a meghódítását. „És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül… amiért tökéletesen követte az Urat, Izrael Istenét.” Káleb hite ugyanolyan volt, mint akkor, amikor bizonyságtevésével ellentmondott a kémek gonosz jelentésének. Hitt Isten ígéretében, amely szerint Kánaánt Izraelnek adja, és ebben a hitében tökéletesen követte az Urat. Ő is elszenvedte a hosszú pusztai vándorlást, osztozva népével a csalódásokban és a bűn terhének hordozásában; de nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, hogy megtartotta őt a pusztában, amikor atyjafiai elhullottak. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai közepette, és a Kánaán elérése óta eltelt háborús esztendőkben az Úr megtartotta őt, és nem fogyatkozott meg ereje. Nem a már elfoglalt területekből kért örökséget, hanem azt a helyet, amelynek a hatalma hajdan megingatta Izrael hitét. Nem dicsőségvágy késztette Kálebet erre a kérésre. A derék, idős harcos olyan példát kívánt adni a népnek, amely Istent dicsőíti, és bátorítja a törzseket, hogy teljesen foglalják el az országot, amelyet atyáik bevehetetlennek tartottak. {PP 512.2}
A gyávák és a lázongók elhullottak a pusztában, de az igaz hírhozók ehettek Eskól szőlőjéből. Kinek-kinek az ő hite szerint adatott. A hitetlenek látták félelmeik beteljesedését. Isten ígéretei ellenére azt állították, hogy lehetetlen Kánaánt örökségül nyerni, és nem is lett az övék. De azok, akik nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget a legyőzendő nehézségeknek, bemehettek a jó földre. Ezek a kiváló emberek „hit által országokat győztek le… megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborát” (Zsid. 11:33–34). „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (I. Jn. 5:4) {PP 513.2}
A földosztással kapcsolatos másik kérelem Kálebétől teljesen különböző lelkületről tanúskodott. Ezzel Efraim törzse és Manassé törzsének fele, József leszármazottai álltak elő. Nagy számukra hivatkozva kétszeres részt igényeltek. A nekik kijelölt osztályrész a leggazdagabb volt az országban, magában foglalva Sáron termékeny síkságát is. De a völgy fontos városai közül sok még a kánaániták kezén volt, és a törzsek visszarettentek tulajdonuk elfoglalásának veszélyeitől, ezért egy további részt kértek a már meghódított területből. Efraim volt az egyik legnagyobb törzs Izraelben, ráadásul Józsué is efraimita volt, s a törzs tagjai úgy tekintettek magukra, mint akik kivételes bánásmódra jogosultak. „Miért adtál nekem egy sors szerint való örökséget és egy osztályrészt – mondották –, holott én sok nép vagyok?” De nem tudták eltántorítani vezetőjüket az igazságosságtól. {PP 513.3}
Izrael Istenének hatalma volt a nép záloga, és ha az efraimiták Káleb bátorságával és hitével rendelkeztek volna, semmilyen ellenség sem áll meg előttük. Nyilvánvaló törekvésüket, hogy a fáradságot és veszélyeket elkerüljék, Józsué keményen megfeddte. „Sok nép vagy te és nagy erőd van néked – mondta –, kiűzöd a kananeust, noha vasszekereik vannak nékik, noha erős az.” {PP 514.2}
Ez ideig Gilgál volt a nemzet főhadiszállása és a szent sátor székhelye. Most azonban a szent sátrat is meghatározott és állandó helyére kellett szállítani. Siló egy kis város volt Efraim örökségében, közel az ország középpontjához, minden törzs számára könnyen elérhető helyen. Itt az ország egy részét már teljesen meghódították, úgyhogy az imádkozókat senki sem zavarhatta meg. „Izrael fiainak egész gyülekezete pedig összegyülekezett Silóban, és odahelyezték a gyülekezet sátorát, minekutána meghódolt előttük a föld.” A törzsek, amelyek még ott táboroztak, követték a szent sátrat, amikor Gilgálból elvitték, és Siló mellett ütötték fel sátrukat, majd továbbköltöztek birtokaikra. {PP 514.3}
A frigyláda háromszáz évig maradt Silóban, azután Éli házának bűne miatt a filiszteusok kezébe került, és Silót lerombolták. A ládát soha nem vitték vissza a szent sátorba, a szentélyszolgálat végül a jeruzsálemi templomba tevődött át, és Siló feledésbe merült. Csak romok mutatták egykori helyét. Végzete jóval később figyelmeztetésül szolgált Jeruzsálem számára. „Mert menjetek csak el az én helyemre, amely Silóban van – jelentette ki az Úr Jeremiás próféta által –, ahol először lakoztam az én nevemmel, és lássátok meg, hogy mit cselekedtem azzal, az én népemnek, Izraelnek gonoszságáért… Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik, amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, amint Silóval cselekedtem.” (Jer. 7:12–14) {PP 514.4}
„Mikor pedig elvégezték a földnek örökbevételét”, és minden törzsnek kijelölték a maga részét, Józsué is előadta igényét. Kálebhez hasonlóan neki is az örökség különleges ígérete adatott, mégsem kért magának tágas tartományt, hanem csak egyetlen várost. „Nekiadták azt a várost, amelyet kért… és megépítette azt a várost és abban lakozott.” Városának a „Timnáth-Széráh”, „a megmaradt rész” nevet adták – maradandó bizonyságául a hódító nemes jellemének és önzetlen lelkületének, aki ahelyett, hogy első lett volna a hódítás zsákmányának osztásánál, addig várt, míg népe legkisebbje is megkapta részét. {PP 515.1}
A léviták városaiból hatot, a Jordán mindkét oldalán hármat-hármat menedékvárosnak nyilvánítottak, ahol a nem szándékos emberölést elkövetők menedéket találhattak. Ilyen városok kijelölését Mózes rendelte el, „hogy oda szaladjon a gyilkos, aki véletlenül öl meg valakit, és legyenek azok a ti városaitok menedékül, és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé” (IV. Móz. 35:11–12). Ezt az irgalmas intézkedést a személyes vérbosszú ősi szokásának gyakorlása tette szükségessé, amely szerint a gyilkos megbüntetése az elhunyt legközelebbi rokonára vagy örökösére hárult. Olyan esetekben, amikor a bűnösség egyértelmű volt, nem volt szükség bírói vizsgálatra. A bosszúálló üldözhette és megölhette a gyilkost ott, ahol éppen rátalált. Az Úr nem látta jónak abban az időben megszüntetni ezt a szokást, hanem gondoskodott menedékhelyről azok számára, akik nem szándékosan oltanak ki emberéletet. {PP 515.2}
A menedékvárosok úgy helyezkedtek el, hogy félnapi utazással az ország minden részéből elérhetők legyenek. Az odavezető utakat állandóan karbantartották, az út mentén végig jelzőtáblákat kellett felállítani, feltűnő, jól olvasható „menedék” felirattal, hogy a menekülőnek egy pillanatra se kelljen késlekednie. Zsidó, jövevény és idegen egyaránt igénybe vehette a menedékvárosokat. De a megfelelő hatóságoknak ki kellett vizsgálniuk a menekülő ügyét, és csak akkor élhetett a város védelmében, ha ártatlannak találták. A bűnöst kiszolgáltatták a vérbosszúnak. Azok, akik jogosultak voltak a védelemre, azzal a feltétellel nyerhették el, ha a kijelölt menedék határain belül maradtak. Ha valaki ezen túl merészkedik, és a bosszúálló rátalál, életével kell fizetnie azért, hogy az Úr gondoskodását semmibe vette. A főpap halála után azonban mindenki, aki védelmet keresett a menedékvárosokban, szabadon visszatérhetett birtokaira. {PP 515.3}
A gyilkossági tárgyaláson a vádlottat nem lehetett egyetlen tanú vallomása alapján elítélni, még akkor sem, ha a körülmények egyértelműen ellene szóltak. Az Úr parancsolta: „Ha valaki megöl valakit, tanúk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem lehet elég senki ellen, hogy meghaljon.” (IV. Móz. 35:30) Krisztus volt az, aki ezeket a rendelkezéseket Mózesnek adta Izrael számára; és amikor személyesen találkozott tanítványaival, a tévelygők útbaigazítására tanítva őket, a nagy Tanító megismételte: egyetlen ember bizonyságtételére senkit sem lehet felmenteni vagy elítélni. Egy ember meglátása vagy véleménye nem dönthet el vitatott kérdéseket. Ezekben a dolgokban kettőnek vagy még többnek kell társulni és együtt kell viselniük a felelősséget, hogy „két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó” (Mt. 18:16). {PP 516.1}
Ha a megvizsgált személyt bűnösnek találták, sem engesztelés, sem váltságdíj nem menthette meg. „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki.” (I. Móz. 9:6) „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon.” (IV. Móz. 35:31) „Oltáromtól is elvidd azt a halálra” – szólt az Úr parancsa (II. Móz. 21:14). „A földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt.” (IV. Móz. 35:33) A nemzet biztonsága és tisztasága megkívánta, hogy az emberölés bűnét keményen megbüntessék. Az emberi életet, amelyet egyedül Isten adhatott, szentnek kellett tekinteni. {PP 516.2}
Az Isten ószövetségi népe számára rendelt menedékvárosok a Jézus Krisztusban található menedék jelképei voltak. Ugyanaz az irgalmas Megváltó, aki az ideiglenes menedékvárosokat rendelte, saját vére kiontásával az Isten törvényét áthágók számára biztos menedékről gondoskodott, ahová oltalomért menekülhetnek a második halál elől. Semmilyen hatalom sem ragadhatja ki kezéből azokat a lelkeket, akik Őhozzá mennek bocsánatért. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak… Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is értünk…”, hogy „erős vigasztalásunk legyen minékünk, mint akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet” (Rm. 8:1, 34; Zsid. 6:18). {PP 516.3}
A menedékvárosba igyekvőnek nem volt szabad késlekednie. Családot és foglalkozást hátrahagyva azonnal indult, nem volt idő a szeretteitől való búcsúzkodásra. Az élete forgott kockán, és egyetlen célja volt: a menedékhely elérése. A fáradságot elfelejtette, nem törődött a nehézségekkel. Egy pillanatra sem merte lassítani lépteit, amíg a város kapuit el nem érte. {PP 517.1}
A bűnös ember ki van téve az örök halálnak, míg rejtekhelyet nem talál Krisztusban, és amint a menekülőt egy kis tétovázás vagy gondatlanság megfoszthatta az élet egyetlen esélyétől, úgy a késlekedés és közömbösség a lélek vesztét okozhatja. Sátán, a nagy ellenség, Isten szent törvénye minden áthágójának a nyomában van, és az, aki nem érzi a veszélyt és nem keres komolyan védelmet az örök Menedékben, a Vesztő prédájául esik. {PP 517.2}
A fogoly, aki a menedékvárost bármikor is elhagyta, ki volt szolgáltatva a bosszúállónak. Így a nép megtanult ahhoz az úthoz igazodni, amelyet a végtelen Bölcsesség rendelt el biztonságuk érdekében. Éppen így nem elég, ha a bűnös csak hisz Krisztusban bűnének bocsánatára; szükséges, hogy hit és engedelmesség által Őbenne is maradjon. „Mert ha szándékosan és folyamatosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat; hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket.” (Zsid. 10:26–27) {PP 517.3}
Izrael két törzse, Gád és Rúben, Manassé fél törzsével együtt megkapta örökségét, még mielőtt a Jordánon átkeltek volna. A pásztorkodó népnek Gileád és Básán dús erdői, a nyájak és csordák számára tágas legelőket kínáló széles fennsíkjai olyan vonzerőt jelentettek, amelyek Kánaánban sem voltak fellelhetők, és mivel a két és fél törzs itt kívánt letelepedni, kötelezték magukat, hogy harcosaik elkísérik testvéreiket a Jordánon túlra, együtt küzdve velük, amíg ők is el nem foglalják örökségüket. Kötelezettségüknek hűségesen eleget is tettek. Amikor a tíz törzs átkelt a Jordánon, „általmentek a Rúben fiai, a Gád fiai és Manassé fél nemzetsége is felfegyverkezve… mintegy negyvenezernyi fegyveres vitéz… az Úr előtt a harcra, Jerikónak sík mezejére” (Józs. 4:12–13). Évekig küzdöttek hősiesen testvéreik oldalán. Most eljött az idő, hogy visszatérjenek saját földjükre. Mivel osztoztak testvéreikkel a harcban, a zsákmányt is megosztották, és hazatértek „nagy gazdagsággal... és igen sok barommal, ezüsttel, arannyal, rézzel, vassal, és igen sok ruhával”, amit meg kellett osztaniuk az otthon maradottakkal is. {PP 517.4}
Míg Józsuét és más vezetőket nyomasztó balsejtelmek aggasztottak, különös hírek jutottak el hozzájuk. A Jordán túloldalán, közel Izrael csodálatos átkelésének helyéhez, a két és fél törzs nagy oltárt épített a silói égőáldozati oltár mintájára. Isten törvénye halálbüntetés terhe mellett megtiltotta más istentisztelet bevezetését azon kívül, ami a szentélyben folyik. Ha ez az oltár ilyen célból épült, s fennmarad, eltéríti a népet az igaz hittől. {PP 518.2}
A nép képviselői összegyűltek Silóban, és felháborodásuk hevében azonnal háborút javasoltak a törvényszegők ellen. A higgadtabbak tanácsára azonban úgy döntöttek, előbb követeket küldenek, hogy magyarázatot kapjanak a tett okairól. Tíz fejedelmet – törzsenként egyet – választottak. Vezetőjük Fineás pap volt, aki buzgalmával tüntette ki magát a Peórban történtek alkalmával. {PP 518.3}
A két és fél törzs hibát követett el, amikor minden magyarázat nélkül ilyen komoly gyanúra okot adó dolgot cselekedett. Mivel biztosra vették testvéreik bűnösségét, a küldöttek kemény szemrehányásokkal illették őket. Az Úr elleni pártütéssel vádolták, majd felszólították őket, emlékezzenek arra, milyen ítéletek sújtották Izraelt, amikor a Baál-Peórhoz adták magukat. Fineás az egész Izrael érdekében kijelentette Gád és Rúben gyermekeinek, hogy ha nem hajlandók azon a földön lakni áldozati oltár nélkül, a másik oldalon lévő atyafiaik szívesen látják őket, hogy tulajdonukat és előjogaikat megosszák velük. {PP 518.4}
Válaszukban a vádlottak elmagyarázták, hogy oltárukat nem áldozatok bemutatására építették, hanem egyszerűen annak bizonyságául, hogy bár a folyó elválasztja őket egymástól, hitük mégis ugyanaz, mint Kánaánban élő testvéreiké. Attól féltek, hogy gyermekeiket később a többi törzs esetleg kizárja a szentélyszolgálatból, mint akiknek nincs részük Izraelben. Akkor ez az oltár, amelyet az Úr silói oltára mintájára építettek, bizonyságul lesz, hogy ennek építői is az élő Isten tisztelői voltak. {PP 519.1}
Milyen gyakran származnak komoly nehézségek egy egyszerű félreértésből még azok között is, akiket a legnemesebb indítékok vezetnek, s az udvariatlanságnak és türelmetlenségnek milyen végzetes következményei lehetnek! A tíz törzs emlékezett, hogyan feddte meg őket Isten, amikor Ákán esetében nem igyekeztek, hogy a köztük lévő bűnt felfedjék. Most elhatározták, hogy gyorsan és határozottan lépnek fel, de miközben el akarták kerülni előbbi tévedésüket, buzgalmukban a másik végletbe estek. Ahelyett, hogy udvariasan tudakozódtak volna a tényekről, megfeddték és elítélték testvéreiket. Ha a rúbeniták és gáditák ugyanabban a szellemben vágnak viszsza, háború lett volna a következmény! Míg egyrészt fontos, hogy elkerüljük a lazaságot a bűnnel szembeni bánásmódunkban, másrészt ugyanolyan fontos, hogy mentesek legyünk a nyers ítélkezéstől és alaptalan vádaskodástól. {PP 519.4}
Miközben sokan felettébb érzékenyek az őket érő legkisebb dorgálásra, túlságosan szigorúan bánnak azokkal, akikről azt feltételezik, hogy tévednek. Pedig még soha senkit nem sikerült eltéríteni hibás felfogásától megrovással és szemrehányással, de sokakat távolítottak már így el a helyes útról és vezettek szívbeli megkeményedésre a meggyőződéssel szemben. A barátságos lelkület és az udvarias, türelmes magatartás mentheti meg a tévelygőt, és bűnök sokaságát fedezheti el. {PP 519.5}
A rúbeniták és társaik viselkedésében megnyilvánult bölcsesség méltó a követésre. Míg őszintén azon fáradoztak, hogy az igaz vallás ügyét előremozdítsák, hibásan ítélték meg és keményen megrótták őket. Mégsem árultak el haragot, udvariasan és türelmesen hallgatták testvéreik vádaskodását, mielőtt megkísérelték volna védeni magukat, azután teljesen megmagyarázták indítékaikat és bebizonyították ártatlanságukat. Így a nehéz ügy, amely olyan súlyos következményekkel fenyegetett, békésen végződött. {PP 520.1}
Akinek igaza van, még hamis vádakkal szemben is nyugodt és megfontolt maradhat. Isten mindent jól tud, amit az emberek félreértenek és félremagyaráznak, s mi nyugodtan kezébe tehetjük ügyünket. Az Őbenne bízókat éppúgy megvédi, ahogyan Ákán bűnét kiderítette. Azok, akiket Krisztus Lelke vezérel, olyan szeretettel bírnak, amely hosszútűrő, és viselkedésük barátságos. {PP 520.2}
Isten azt akarja, hogy népe tagjai között egység és testvéri szeretet uralkodjék. Krisztus azért imádkozott közvetlenül megfeszítése előtt is, hogy tanítványai egyek legyenek, amint Ő is egy az Atyával, hogy a világ elhiggye: Isten küldte Őt. Ez a megindító és csodálatos imádság minden időkre érvényes, egészen napjainkig, mert Jézus így szólt: „Nemcsak őértük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” (Jn. 17:20) Miközben az igazság egyetlen alapelvét sem szabad feláldoznunk, ugyanakkor állandóan törekednünk kell arra, hogy elérjük ezt az egységet. Ez tanítványságunk bizonyítéka. Jézus ezt mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn. 13:35) Péter apostol inti a gyülekezetet: „Végezetre mindnyájan legyetek egyetértőek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek. Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg, áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” (I. Pt. 3:8–9) {PP 520.3}
