A héberek beléptek Kánaánba, de még nem foglalták el, és emberi szemmel nézve még hosszú, nehéz küzdelmet kellett megvívniuk birtokbavételéért. Egy hatalmas nép lakta ezt a földet, amely készen állt arra, hogy területének elözönlését megakadályozza. A különböző törzseket a közös veszélytől való félelem szövetségbe tömörítette. Lovaik, harci vasszekereik, terepismeretük és harcedzettségük nagy előnyt jelentettek számukra. Az országot erődítmények védték – „nagy és égig megerősített városok” (V. Móz. 9:1). Csak egy, az övékénél nagyobb erőben bízva remélhették az izraeliták, hogy sikeresen vívhatják meg a közelgő harcot. {PP 487.1}
Az ország egyik legerősebb vára, Jerikó nagy és gazdag városa éppen előttük feküdt, egészen közel gilgáli táborukhoz. Gazdagságával és sokféleségével, a pompának és a bűnnek otthont adó palotáival és templomaival ez a büszke város masszív falai mögött dacolt Izrael Istenével. Jerikó volt a bálványimádás egyik fő székhelye; a várost elsősorban Astarótnak, a holdistennőnek szentelték. Itt összpontosult minden, ami a kánaániták vallásában a leggonoszabb és leglealacsonyítóbb volt. Az izraeliták emlékezetében még frissen élt a baál-peóri bálványimádás rettentő következménye, ezért csak irtózattal és utálattal tudtak nézni erre a pogány városra. {PP 487.2}
Józsué Jerikó bevételét tekintette a Kánaán elfoglalásához vezető első lépésnek. Mindenekelőtt azonban biztos akart lenni az isteni vezetésben, és ezt a bizonyosságot meg is kapta. Amikor kiment a táborból, hogy magányosan elmélkedjen és imádkozzon azért, hogy Izrael Istene vezesse népét, egy sudár termetű, parancsoló megjelenésű, fegyveres harcost pillantott meg, „meztelen karddal kezében”. Józsué kérdésére – „Közülünk való vagy-e te, vagy az ellenségeink közül?” – a következő választ adta: „Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem.” Ugyanaz a parancs hangzott el, amelyet Mózes kapott a Hóreben, „Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent ez a hely, amelyen állasz”, és ez felfedte a titokzatos idegen kilétét. Krisztus volt az, a Fenséges, aki Izrael vezetője előtt állt! Józsué szent félelemmel borult arcra, így fejezve ki imádatát, és a következő biztatást hallotta: „Lásd, kezedbe adtam Jerikót királyával és vitézeivel együtt”, azután a város bevételére vonatkozó utasításokat kapott. {PP 487.3}
Józsué szemlét tartott Izrael seregei felett. Az isteni parancsnak engedelmeskedve nem volt szabad rohamozniuk. Csak járják körül a várost, Isten ládáját hordozva és kürtöket fújva. Elöl mentek a harcosok, válogatott férfiak csapata, akiknek most nem saját ügyességükkel vagy vitézségükkel, hanem az Isten rendelkezései iránti engedelmességükkel kellett győzniük. Hét pap következett trombitával. Azután Isten ládája, isteni dicsfénytől övezve, amelyet a papok hordoztak, olyan ruhákban, melyek szent tisztüket hirdették. Őket Izrael serege követte, minden törzs a saját zászlaja alatt. Ilyen volt a menet, amely a halálra ítélt várost megkerülte. Nem hallatszott más hang, mint a hatalmas sereg lépéseinek zaja és a kürtök ünnepélyes zengése, amelyet a közeli halmok és Jerikó utcái visszhangoztak. A város megkerülése után a sereg csendben a sátraiba vonult, a szövetség ládáját pedig visszavitték a helyére, a gyülekezet sátorába. {PP 488.1}
A város őrei ámulattal és aggodalommal figyelték a héberek minden mozdulatát, és jelentették elöljáróiknak. Semmit sem értettek a menetelés jelentőségéből, azonban amikor látták, hogy ez a hatalmas sereg tervszerűen, naponta megkerüli a várost a szent ládával és az azt kísérő papokkal, az esemény titokzatossága rettegéssel töltötte el a papok és a nép szívét egyaránt. Újra átvizsgálták erődítményeiket, megbizonyosodva, hogy azok a legerősebb támadásnak is sikeresen ellenállhatnak. Sokan csak nevettek a gondolaton, hogy egy ilyen különös felvonulás valamit is árthatna nekik. Mások megijedtek a menet láttán. Visszaemlékeztek, hogy a Vörös-tenger egyszer már kettévált ez előtt a nép előtt, és a Jordánon keresztül is út nyílt számukra. Nem tudták, milyen csodát tesz még Isten. {PP 488.2}
A nagy sereg ünnepélyesen vonult a pusztulásra ítélt falak körül. A masszív építmények dacolni látszottak az emberi ostrommal. A falakon az őrszemek növekvő félelemmel látták, hogy amikor az első kör befejeződött, egy második, azután egy harmadik, negyedik, ötödik, hatodik következett. Mi lehet ezeknek a titokzatos hadmozdulatoknak a célja? Milyen hatalmas esemény közeledik? Nem kellett sokáig várakozniuk. Mihelyt a hetedik kör befejeződött, a hosszú menet megállt. A kürtök, amelyek egy ideig hallgattak, most felharsantak, s még a föld is megrázkódott. A szilárd kőfalak, erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak és alapjaikban remegtek, azután nagy robajjal a földre hullottak. Jerikó lakosai megbénultak a rémülettől, Izrael seregei pedig bevonultak és elfoglalták a várost. {PP 491.1}
Az izraeliták nem a saját erejükkel vívták ki a győzelmet, a diadal teljesen az Úré volt; és a várost, mint a föld első zsengéjét, mindazzal, ami benne volt, áldozatként az Úrnak kellett szentelni. Izraelnek meg kellett értenie, hogy Kánaán elfoglalása közben nem önmagukért kell harcolniuk, hanem egyszerű eszközökként Isten akaratát hajtják végre; nem a maguk hasznát és dicsőségét, hanem királyuk, Jahve dicsőségét kell keresniük. A város elfoglalása előtt elhangzott a parancs: „Legyen a város maga és minden, ami benne van az Úrnak szentelve.” „Óvjátok meg magatokat az Istennek szentelt dolgoktól, hogy miután neki szentelitek, el ne vegyetek a neki szentelt dolgokból, hogy Izrael táborát átokká ne tegyétek, és bajba ne keverjétek.” {PP 491.2}
A város minden lakóját, „férfitől az asszonyig, gyermektől aggastyánig, sőt az ökörig, juhig és szamárig” ki kellett irtaniuk fegyverrel. Csak a hívő Ráhábot és családját kímélték meg, a kémek ígéretének megfelelően. A várost porrá égették, palotái, templomai, drága szőnyegei és minden kincse a lángok martaléka lett. Amit nem lehetett tűzzel elpusztítani – az ezüstből, aranyból, rézből és vasból készült edényeket –, a sátor szolgálatára szentelték. Még a város helye is átkozott volt, Jerikónak soha többé nem volt szabad erődítménnyé épülnie, és mindenkit ítélet fenyegetett, aki újból fel akarná építeni a falakat, melyeket Isten lerombolt. Az egész Izrael jelenlétében hangzott el az ünnepélyes kijelentés: „Átkozott legyen az Úr előtt a férfiú, aki felkél, hogy megépítse e várost, Jerikót! Az ő elsőszülöttjére rakja le annak alapjait, s legifjabb fiára állítsa fel annak kapuit!” {PP 491.3}
Jerikó lakóinak elpusztítása a Kánaán lakóira vonatkozó parancs végrehajtása volt, amelyet korábban Mózesen keresztül kaptak: „Ha megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket.” „De a népek városaiban… ne hagyj élni csak egy lelket is.” (V. Móz. 7:2; 20:16) Sokaknak úgy tűnik, hogy ez a parancs ellenkezik a Szentírás más helyein hangsúlyozott szeretet és irgalmasság elvével – pedig Jerikóban valójában csak az történt, amit a végtelen bölcsesség és igazságosság megkívánt. Isten le akarta telepíteni Izraelt Kánaánban, hogy ott olyan nemzetté váljék, amelyben az Ő országa nyilatkozik meg ezen a földön. Nemcsak arra kaptak elhívást, hogy az igazi vallás örökösei legyenek, hanem hogy annak alapelveire az egész világot megtanítsák. A kánaániták a legromlottabb és leglealacsonyítóbb pogányság követésére adták magukat, s szükséges volt az országot mindentől megtisztítani, ami megakadályozná Isten kegyelmes terveinek teljesedését. {PP 492.1}
Kánaán lakóinak elég idejük volt a megtérésre. Hiszen negyven éve az Egyiptomra mért csapások és a Vörös-tenger megnyílása Izrael Istenének hatalmáról tanúskodtak. Most Midián, Gileád és Básán királyának veresége további bizonysága volt annak, hogy Jahve mindenek felett áll, az ő „isteneik” felett is. Lényének szentségét és a tisztátalansággal szembeni utálatát pedig az a kemény ítélet bizonyította, amellyel Izraelt büntette a Baál-Peór feslett szertartásain való részvételért. Jerikó lakói ismerték mindezeket az eseményeket, és sokan voltak, akik osztották Ráháb meggyőződését, de megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Jahvénak, Izrael Istenének, aki „az Isten úgy a földön, mint a mennyben”. Az özönvíz előtti emberekhez hasonlóan a kánaániták is csak azért éltek, hogy káromolják az eget és tisztátalanná tegyék a földet. Mind a szeretet, mind az igazságosság úgy kívánta, hogy az Isten ellen lázadók, akik embertársaik ellenségei, mindenestől eltűnjenek a földről. {PP 492.2}
„Hit által omlottak le Jerikó kőfalai.” (Zsid. 11:30) Az Úr seregének fejedelme csak Józsuéval beszélt, és nem nyilatkoztatta ki magát az egész gyülekezetnek. Rajtuk múlt, hogy hiszik-e Józsué szavait, vagy kételkednek benne, engedelmeskednek-e az Úr nevében adott utasításainak, vagy ellenszegülnek tekintélyének. Ők nem láthatták az angyalok seregét, akik Isten Fia vezetése alatt kísérték őket. Így is érvelhettek volna: „Milyen értelmetlen és nevetséges dolog ez, naponta kerülgetni a város falait, kürtöket fújva. Ennek nem lehet hatása a robusztus erődítményre.” De éppen ennek a felvonulási ceremóniának a naponkénti folytatása adott alkalmat a hit növekedésére az izraeliták között. Emlékezetükbe kellett vésődnie, hogy erejük nem emberi bölcsességben vagy hatalomban rejlik, hanem egyedül üdvösségük Istenében. Hozzászoktak, hogy teljesen isteni vezérük hatalmára támaszkodjanak. {PP 493.1}
Az Úr nagy dolgokat akar cselekedni a benne bízókért. Isten állítólagos mostani népének azért nincs nagyobb ereje, mert túlságosan bízik saját bölcsességében, és nem ad alkalmat Istennek, hogy kinyilvánítsa hatalmát érdekükben. Minden veszélyben segíteni fog hívő gyermekein, ha teljesen Őbelé vetik bizalmukat és hűségesen engedelmeskednek szavának. {PP 493.2}
Röviddel Jerikó eleste után Józsué elhatározta, hogy megtámadja Ait, a Jordán völgyétől néhány kilométerre nyugatra eső, hegyszakadékok között épült kis várost. Az odaküldött kémek azzal a hírrel tértek vissza, hogy a városnak csak kevés lakója van, és kisebb haderő is elég az elfoglalásához. {PP 493.3}
Az Isten által kivívott fényes győzelem sajnos magabízókká tette az izraelitákat. Mivel Isten nekik ígérte Kánaánt, biztonságban érezték magukat, és nem ismerték fel, hogy győzelmet egyedül csak Isten segítsége adhat. Még maga Józsué is anélkül tervezte el Ai bevételét, hogy az Úr tanácsát kikérte volna. {PP 493.4}
Az izraeliták elkezdték saját erejüket magasztalni és ellenfeleiket lebecsülni. Könnyű győzelmet vártak, s úgy gondolták, háromezer ember elég a hely elfoglalásához. Siettek a támadással, anélkül, hogy meggyőződtek volna Isten támogatásáról. Egészen a város kapujáig nyomultak előre, ott azonban a legeltökéltebb ellenállásba ütköztek. Ellenségeik nagy számát és alapos előkészületeit látva pánikba estek, s zavarodottan menekültek a meredek hegyoldalon. A kánaániták felbőszülten üldözték őket, „és levágták őket a lejtőn”. Bár a veszteség szám szerint nem volt nagy – harminchat ember esett el –, de a vereség az egész gyülekezetet elbátortalanította. „Megolvadt azért a nép szíve, és olyanná lett, mint a víz.” Ez volt az első alkalom, hogy nyílt csatában találkoztak a kánaánitákkal, és ha e kicsiny város védői előtt megfutamodtak, mi lesz majd az előttük álló nagyobb összecsapások eredménye? Józsué a vereséget Isten rosszallása jelének tekintette, s fájdalmas sejtésektől kínozva „megszaggatta ruháit, és Izrael véneivel egyetemben arcra borult az Úr frigyládája előtt, s port hintettek fejükre mind estélig”. {PP 493.5}
„Ah, Uram Istenem! – kiáltotta. – Miért is hoztad által a Jordánon ezt a népet, ha most az emoreusok kezébe adsz, hogy az elveszítsen bennünket? Vajha úgy akartuk volna, hogy maradtunk volna túl a Jordánon! Ó, Uram, mit mondjak, miután meghátrált Izrael az ő ellenségei előtt? Ha meghallják a kananeusok és e földnek minden lakói, s ellenünk fordulnak és kiirtják a nevünket is a földről, mit cselekszel majd a Te nagy nevedért?” {PP 494.1}
Isten így válaszolt: „Kelj fel! Miért is borulsz te arcra? Vétkezett Izrael, és áthágták szövetségemet is, melyet rendeltem nekik. Ezért nem bírtak megállni ellenségeik előtt!” A gyors és határozott cselekvés ideje volt ez, s nem a kétségbeesésé és panaszkodásé! Titkos bűn volt a táborban, ki kellett kutatni és eltávolítani, mielőtt Isten újból jelenlétével és áldásával támogatná őket. „Nem leszek veletek többé, ha ki nem vesztitek magatok közül azt a nekem szentelt dolgot.” {PP 494.2}
Olyan valaki szegte meg Isten parancsát, akit az Ő ítélete végrehajtásával bíztak meg. Az egész nemzetet felelősségre vonták a törvényszegő bűnéért. „Mert elvettek a teljesen nékem szentelt dolgokból is, és loptak és hazudtak is, s edényeik közé is dugdostak.” Józsué utasítást kapott, hogyan találja meg a bűnöst és miként büntesse meg. Sorsvetést alkalmaztak a tolvaj megkeresésére. Nem mutattak rá közvetlenül a bűnösre, hogy a dolog egy ideig bizonytalanságban maradjon, és a nép átérezhesse felelősségét a közöttük élő bűnökért, s így önvizsgálatra és Isten előtti megalázkodásra juthasson. {PP 494.3}
Korán reggel Józsué egybegyűjtötte a népet törzsenként, és kezdetét vette az ünnepélyes szertartás. Lépésről lépésre haladt a vizsgálat, közelebb, egyre közelebb hozva a bűnös kilétét. Először a törzs, azután a család, a háznép, végül a személy került sorra: Ákánra, a Júda nemzetségéből való Kármi fiára mutatott Isten ujja, mint Izrael megháborítójára. {PP 495.1}
Hogy bűnössége minden kérdésen felül álljon, és ne legyen alapja egy olyan vádnak, hogy igazságtalanul ítélték el, Józsué ünnepélyesen felszólította Ákánt, hogy ismerje be az igazságot. A szerencsétlen ember beismerte vétkét: „Bizony én vétkeztem az Úr ellen, az Izrael Istene ellen… Láttam ugyanis a zsákmány között egy jó babiloni köntöst, kétszáz siklus ezüstöt és egy aranyvesszőt, amelynek súlya ötven siklus vala, és megkívántam ezeket és elvettem ezeket, és ímé elrejtve vannak a földben sátramnak közepén.” Azonnal embereket küldtek Ákán sátrához, ahol a földet a megjelölt helyen felásva „ímé elrejtve volt az az ő sátorában, és az ezüst is alatta volt; kivették azért azokat a sátor közepéből és Józsuéhoz vitték… és lerakták azokat az Úr előtt”. {PP 495.2}
Kimondták az ítéletet, és azonnal végre is hajtották. „Amiért megrontottál minket – mondta Józsué –, rontson meg téged e napon az Úr.” Mivel Isten a népet is felelősnek tartotta Ákán bűnéért, és mivel következményeitől ők is szenvedtek, részt kellett venniük a büntetés végrehajtásában: „Elborította őt az egész Izrael kövekkel.” {PP 495.3}
Isten legközvetlenebb és legünnepélyesebb figyelmeztetése és hatalma legmeggyőzőbb megnyilvánulása ellenére követte el Ákán a bűnét. „Óvjátok meg magatokat teljesen az Istennek szentelt dolgoktól” – hirdették ki az egész Izraelnek. A parancsot közvetlenül a Jordánon történt csodálatos átkelés és az isteni szövetségnek a nép körülmetélkedése általi elismerése, a páska megünneplése és a szövetség angyala, az Úr seregének fejedelme megjelenése után adták ki. Ezt követte Jerikó elfoglalása, amely azt a pusztulást bizonyította, amely Isten törvénye minden áthágóját biztosan utoléri majd. Az a tény, hogy a győzelmet egyedül isteni hatalom vívta ki Izrael számára és nem a saját erejük révén vették be Jerikót, ünnepélyes hangsúlyt adott a parancsnak, amely megtiltotta, hogy részesüljenek a zsákmányból. Isten a saját szava hatalmával vette be ezt az erődítményt, Ő foglalta el, Őt illette azért a város és mindaz, ami abban volt. {PP 495.5}
Izrael milliói között csak egy ember volt, aki a győzelem és ítélet ünnepélyes órájában át merte hágni Isten parancsát. Az értékes babiloni öltözet látványa ébresztette fel a kívánságot Ákán szívében, és még akkor is, amikor szemtől szembe került miatta a halállal, „jó babiloni köntösnek” nevezte. Egyik bűn a másikhoz vezetett, eltulajdonított az Úrnak szentelt ezüstből és aranyból is – elrabolta Istentől Kánaán földjének zsengéjét. {PP 496.1}
Az Ákán vesztét okozó halálos bűn a kívánságban gyökerezett, amely minden bűn közül az egyik legáltalánosabb – és a legenyhébb megítélés alá eső. Míg más vétkekre fény derül és büntetés következik rájuk, milyen ritkán dorgálják a tizedik parancsolat áthágását! Ennek a bűnnek szörnyűségét és rettenetes következményeit bizonyítja Ákán története. {PP 496.2}
A kapzsiság fokozatosan kialakuló bűn. Ákán addig dédelgette a haszon utáni vágyat, míg az szokásává vált és szinte széttörhetetlen bilincsbe verte. Mialatt e bűnnek hódolt, rettegéssel kellett volna eltöltenie a gondolatnak, hogy szerencsétlenséget hoz Izraelre; de érzékeit eltompította a bűn, és amikor eléje állt a kísértés, ő könnyű zsákmánynak bizonyult. {PP 496.3}
Nem követnek-e el még mindig hasonló vétkeket az ünnepélyes és határozott óvások ellenére is? Nekünk ugyanolyan világosan megtiltották, hogy engedjünk a kívánságnak, ahogyan tilos volt eltulajdonítani bármit is Jerikó zsákmányából. Isten a kapzsiságot bálványimádásnak minősíti (Kol. 3:5). Figyelmeztet bennünket: „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak!” (Mt. 6:24) „Eltávoztassátok a telhetetlenséget!” (Lk. 12:15) „Fösvénység ne is neveztessék közöttetek.” (Ef. 5:3) Előttünk van Ákán, Júdás, Ananiás és Zafira félelmetes sorsa. Mindezek előtt pedig ott van Lucifer, „a szép hajnalcsillag”, aki magasabb méltóságra áhítozva mindörökre elveszítette a menny fényességét és gyönyörűségét. Mégis, mindezen figyelmeztetések ellenére a kívánság uralkodik e világon. {PP 496.4}
Mindenütt ennek a visszataszító következményei láthatók. Elégedetlenséget és viszályokat idéz elő a családokban, irigységet és gyűlöletet támaszt a szegényekben a gazdagok ellen, a szegényeket megnyomorító bánásmódra vezeti a gazdagokat. Ez a gonoszság nemcsak a világban uralkodik, hanem az egyházban is: mennyire általános itt is az önzés, a bírvágy, a rászedés, a jó elhanyagolása, Isten megrablása a tized és az adományok tekintetében. A „jó, kötelességtudó” gyülekezeti tagok között mennyi az Ákán! Sok férfi állandóan jár a gyülekezetbe és ül az Úr asztalánál, holott birtokában igazságtalanul szerzett javak rejtőznek, és olyan dolgok, melyeken Isten átka van! Egy jó babiloni köntösért tömegek áldozzák fel lelkiismeretüket és mennyei reménységüket! Tömegek cserélik fel becsületüket és használható képességeiket egy erszény ezüstért. A szenvedő szegények kiáltása meghallgatás nélkül marad, az evangélium világossága nem terjed, a világi embereket gúnyolódásra ingerlik azok a tettek, amelyek meghazudtolják a keresztény hitvallást – és a kapzsi hitvallók mégis folytatják a kincsek felhalmozását. Ezt mondja az Úr: „Avagy az ember csalhatja-é az Istent? És ti mégis csaltok engem!” (Mal. 3:8) {PP 497.1}
Ákán bűne szerencsétlenséget hozott az egész nemzetre. Egy ember bűne miatt Isten rosszallása nyugszik egyházán, míg fel nem derítik és fel nem számolják a törvényszegést. Az a befolyás, amelytől a gyülekezetnek leginkább félnie kell, nem a nyílt ellenfeleké, a hitetleneké és káromlóké, hanem a képmutató Krisztus-követőké. Ők azok, akik feltartóztatják Izrael Istenének áldásait, és gyengítik az Ő népét. {PP 497.2}
Ha a gyülekezet nehézségbe kerül, ha az elhidegülés és a lelki hanyatlás az uralkodó, s így alkalmat adnak Isten ellenségeinek az ujjongásra, akkor ahelyett, hogy a tagok összetett kézzel siránkoznának, vizsgálják meg, nincs-e Ákán a táborban! Alázattal, szívét vizsgálva próbálja mindenki megtalálni a titkos bűnöket, amelyek kizárják Isten jelenlétét. {PP 497.3}
Ákán beismerte bűnét, de csak akkor, amikor vallomása már túl későn jött ahhoz, hogy segítsen rajta. Látta Izrael seregeit megveretve és elkeseredetten visszatérni Aitól, mégsem lépett elő, hogy megvallja, mit tett. Látta Józsuét és Izrael véneit földre borulni fájdalmukban, amelyet szavakkal ki sem lehetett fejezni. Ha akkor bevallja bűnét, az igazi bűnbánatról tanúskodott volna, de még mindig hallgatott. Hallotta, amint kihirdették, hogy nagy bűnt követtek el Izraelben, sőt még a bűn jellegét is pontosan meghatározták. Azután az ünnepélyes vizsgálat következett. Hogy remegett a lelke, amikor a sors az ő törzsére, nemzetségére, majd házanépére esett! De amíg Isten egyenesen rá nem mutatott, nem tett bűnvallomást. Akkor engedett az igazságnak, amikor már nem rejtegethette tovább a gonoszságot. Milyen gyakran tesznek emberek hasonló bűnvallomást! Nagy különbség engedni a tényeknek, miután bizonyítást nyertek, vagy megvallani a bűnöket, amelyekről csak mi tudunk és Isten! Ákán nem tett volna bűnvallomást, ha nem reméli büntetésének elengedését. De bűnvallomása már csak arra volt jó, hogy megmutassa büntetése jogosságát. Nem volt lelkében igazi bűnbánat, se töredelem, se a szándékok megváltozása, se a gonoszságtól való irtózás. {PP 497.4}
Ilyen vallomást tesznek a bűnösök, amikor Isten ítélete előtt állnak, amikor mindenki ügye eldől életre vagy halálra. A bűn következménye csalja majd ki a bűnösökből a beismerést. A kárhozat félelmetes tudata, az ítélet rettenetes várása kényszeríti majd ki a lélekből, de az ilyen bűnvallomás nem mentheti meg az igazságtalanságot cselekvőket. {PP 498.1}
Sokan Ákánhoz hasonlóan biztonságban érzik magukat, amíg titokban tarthatják vétküket embertársaik előtt, és azzal áltatják magukat, hogy Isten nem lesz olyan szigorú, hogy megbélyegezze az igazságtalanságot. Túl későn döbbennek majd rá bűneikre, amikor már semmilyen áldozat nem törölheti el azokat. Amikor a mennyei könyvek megnyittatnak, a Bíró már nem szavakban sorolja fel az ember előtt a bűneit, hanem csupán egy pillantást vet rá, és ennek hatására életének minden cselekedete, tette megelevenedik a gonosztevő emlékezetében. Akkor majd nem kell, mint Józsué napjaiban, felkutatni a vétkest, hanem ki-ki saját ajkaival vallja meg szégyenét. Az emberek előtt eltitkolt bűnöket az egész világnak hirdetik majd azon a napon. {PP 498.2}
