Az izraeliták mélyen gyászolták vezetőjük elvesztését, és harminc napig különleges szolgálatokkal adóztak emlékezetének. Amíg el nem vétetett tőlük, nem érezték ennyire tanácsai, atyai gondoskodása és rendíthetetlen hite értékét. Mély megbecsüléssel idézték fel drága tanításait, amelyeket nekik adott, amikor még velük volt. {PP 481.1}
Mózes halott volt, de befolyása nem halt meg vele együtt. Annak tovább kellett élnie, meg-megújulva a nép szívében. Sokáig ápolniuk kellett e szent és önzetlen élet emlékezetét, hogy meggyőző hatalmával befolyásolja azok életét is, akik szavait életében semmibe vették. Amint a leáldozó nap utolsó sugarai bearanyozzák a hegyek ormait, miután a nap maga már rég letűnt a hegyek mögött, úgy árasztották el világossággal a világot a tiszták, szentek és jók, miután ők maguk már rég elköltöztek az élők sorából. Műveik, szavaik és példájuk élni fog: „Örök emlékezetben lesz az igaz.” (Zsolt. 112:6) {PP 481.2}
Most Józsué volt Izrael vezetője. Elsősorban katonaként ismerték, adottságai és erényei különösen értékesek voltak Izrael történelmének ebben a korszakában. Bátor, határozott, kitartó, gyors, megvesztegethetetlen, a rábízottakról való gondoskodásban önző érdekektől mentes, és mindenekelőtt Istenbe vetett élő hittel teljes – ilyen volt annak a férfiúnak a jelleme, akit Isten kiválasztott, hogy Izrael seregeit az ígéret földjének elfoglalásában irányítsa. A pusztai tartózkodás idején kormányzóként tevékenykedett Mózes mellett, és nyugodt, kitartó hűséggel, a mások ingadozásakor tanúsított állhatatosságával, amellyel a veszélyek közepette is határozottan az igazság mellett állt, már akkor bizonyságát adta, hogy méltó utóda lesz Mózesnek, mielőtt még Isten szava elhívta volna erre a szolgálatra. {PP 481.4}
Józsué szorongással és önmaga iránti bizalmatlansággal tekintett az előtte álló feladatra. De Isten biztatása eloszlatta félelmeit. „Amiképpen vele voltam Mózessel, azonképpen teveled is veled leszek, el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled… Te teszed majd a népet a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak, hogy nékik adom azt.” „Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktem adtam, amiképpen szólottam Mózesnek.” A Libanon távoli magaslataitól a nagy tenger fövenyéig, keleten pedig az Eufrátesz partjáig – minden nekik adatott. {PP 482.1}
Az ígérethez ezt a parancsot kapta: „Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz, és mindent ama törvény szerint cselekedj, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe.” Az Úr utasítása így hangzott: „El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, mert akkor leszel jószerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz!” {PP 482.2}
Az izraeliták még mindig a Jordán folyó keleti partján táboroztak, amely Kánaán elfoglalásának első akadálya volt. „Kelj fel – szólt az Úr első parancsa Józsuénak –, és menj át ezen a Jordánon te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik, az Izrael fiainak.” Nem kaptak utasítást, hogy milyen módon hajtsák végre az átkelést. Józsué azonban tudta, hogy ha Isten bármit is parancsol, utat készít népének a véghezvitelhez, és ebben a hitben azonnal megkezdte az előkészületeket az átkeléshez. {PP 482.3}
A túlparton, néhány mérföldnyire a folyótól, az izraelita táborral éppen szemben állt Jerikó hatalmas, jól megerősített városa. Ez a város volt tulajdonképpen az egész ország kulcsa, és félelmetes akadályt jelentett Izrael útjában. Józsué ezért két ifjút előreküldött, hogy kémleljék ki a várost, és mérjék fel erődítményei erősségét, tudjanak meg valamit a lakosság számáról, készleteiről. A város ijedt és gyanakvó lakói állandó készültségben voltak, így a kémek nagy veszedelemben forogtak. Mindazonáltal Ráháb, egy jerikói asszony saját élete kockáztatásával megmentette őket. Ezért védelmet ígértek neki akkorra, amikor a várost beveszik. {PP 482.4}
A kémek épségben tértek vissza a hírrel: „Bizony kezünkbe adta az Úr azt az egész földet, meg is olvadt már a földnek minden lakosa miattunk.” Jerikóban elmondták nekik: „Hallottuk, hogy megszárította az Úr a Vörös-tenger vizét előttetek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy mit cselekedtetek az emoreusok két királyával, akik túl voltak a Jordánon, Szihonnal és Óggal, akiket megöltetek. És amint hallottuk, megolvadt a mi szívünk, és nem támadt többé bátorság senkiben miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön.” {PP 483.1}
Kiadták a parancsot, hogy mindenki készülődjön az indulásra. A nép lássa el magát háromnapi élelemmel, a hadsereg pedig készüljön fel az összecsapásra. Mindnyájan örömmel követték vezetőjük utasításait, bizalmukról és támogatásukról biztosították: „Mindent megcselekszünk, amit nekünk parancsoltál, és ahova küldesz, oda megyünk. Amint Mózesre hallgattunk, éppen úgy hallgatunk majd tereád, csak legyen veled az Úr, a te Istened, amiképpen vele volt Mózessel.” {PP 483.2}
Sittim akácligetében lévő táborhelyüket elhagyva, a sereg leereszkedett a Jordán partjához. Mindnyájan tudták azonban, hogy isteni segítség nélkül nem is remélhetik az átkelést. Ebben az évszakban – tavasszal – a hegyek olvadó hava annyira megemelte a Jordán vizét, hogy kiöntött a partjaira, és a gázlókon lehetetlen volt az átkelés. Isten akarta, hogy Izrael átkelése a Jordánon csoda legyen. Józsué, az Úr parancsára, meghagyta a népnek, hogy szenteljék meg magukat; el kellett vetniük minden bűnt és eltávolítani minden külső tisztátalanságot. „Mert holnap – mondta – csodákat cselekszik az Úr köztetek.” A szövetség ládájának kellett a sereg előtt az utat mutatni. Amikor látják Jahve jelenlétének jelét, amint a papok helyéről, a tábor közepéről a folyó felé viszik, akkor hagyják el helyüket és kövessék. Az átkelés körülményeit előre, részletesen kihirdették, és Józsué azt mondta: „Ebből látjátok meg, hogy az élő Isten van közöttetek, és kétség nélkül elűzi előletek a kananeust… Ímé a minden világ Uralkodójának frigyládája előttetek megy át a Jordánon.” {PP 483.3}
A meghatározott időben elkezdődött az átkelés, a papok vállán vitt frigyláda vezette a menetet. A nép utasítást kapott, hogy maradjon le annyira, hogy több mint egy kilométernyi üres tér legyen a láda körül. Mindenki feszült érdeklődéssel nézte, amint a papok leereszkedtek a Jordán partjához. Látták őket, amint a szent frigyládával kitartóan közelednek a haragosan tajtékzó folyam felé. Amikor lábuk beleért a vízbe, a folyam felső folyása hirtelen összetorlódott, míg az alsó rész tovább folyt, és a folyamágy üresen maradt. {PP 484.1}
Isten parancsára a papok bementek a meder közepére, és ott maradtak, amíg az egész sereg leereszkedett a mederbe és átment a túlsó partra. Így vésődött egész Izrael lelkébe az a tény, hogy a Jordán vizét visszatartó Hatalom ugyanaz, amely negyven évvel ezelőtt megnyitotta a Vörös-tengert atyáik előtt. Amikor az egész nép átkelt, a frigyládát is átvitték a nyugati partra. Alig érte a papok talpa a szárazat, a féken tartott vizek szabaddá válva lezúdultak, ellenállhatatlanul hömpölyögve tova. {PP 484.2}
Az eljövendő nemzedékek nem maradhattak e nagy csoda bizonysága nélkül. Miközben a ládát hordozó papok a Jordán közepén álltak, tizenkét férfi, minden törzsből előre kiválasztva, felvett egy-egy követ a folyó medréből, ahol a papok álltak, és átvitte a nyugati partra. Ezekből a kövekből emlékoszlopot kellett emelniük első túlparti táborozásuk helyén. A népnek pedig megparancsolták, hogy beszéljék el gyermekeiknek és azok gyermekeinek, amit az Úr cselekedett értük, amint Józsué mondta: „Hogy megismerje a föld minden népe az Úr kezét, hogy bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben.” {PP 484.3}
Ez a csoda mind a héberekre, mind ellenségeikre nagy hatással volt. Izrael számára Isten folytonos jelenlétének és védelmének a megerősítését jelentette – annak bizonyítékát, hogy Józsué által ugyanúgy cselekszik majd értük, amint Mózes által tette. Szükség volt egy ilyen bizonyosságra, hogy megerősítse szívüket, amikor megkezdték Kánaán meghódítását – az óriási feladatot, amely negyven évvel azelőtt megingatta atyáik hitét. Az Úr kijelentette Józsuénak az átkelés előtt: „E napon kezdelek téged felmagasztalni az egész Izrael szemei előtt, hogy megtudják, hogy amiképpen vele voltam Mózessel, azonképpen teveled is veled leszek.” Az eredmény megfelelt az ígéretnek: „Azon a napon felmagasztalta az Úr Józsuét az egész Izrael szemei előtt, és félik őt, amint félték Mózest, életének minden napjaiban.” {PP 484.4}
Az isteni hatalom megnyilvánulása azt a célt is szolgálta, hogy növelje a környező népek félelmét, és így előkészítse a héberek könynyebb és teljes győzelmét. Amikor a kánaániták és emoreusok királyai meghallották, hogy Isten megállította népe előtt a Jordán vizét, szívük megolvadt a félelemtől. A héberek eddigre már megverték a midiániták öt királyát, továbbá Szihont, az emoreusok királyát és Ógot, Básán királyát, s most a sebes és megáradt Jordánon való átkelés híre rettegéssel töltött el minden körülöttük élő nemzetet. Mind a kánaániták, mind az egész Izrael félreérthetetlen bizonyítékát kapták annak, hogy az élő Isten, a menny és föld hatalmas királya népe között van, és nem hagyja el őket. {PP 485.1}
A Jordántól nem messze ütötték fel az izraeliták első kánaáni táborukat. Itt Józsué „körülmetélte Izrael fiait… és Gilgálban táboroztak Izrael fiai, és megkészítették a páskát”. A körülmetélkedés szertartásának a kádesi lázadás utáni felfüggesztése állandó bizonysága volt annak, hogy Izrael megtörte Istennel kötött szövetségét, melynek elrendelt jegye a körülmetélkedés volt. Az Egyiptomból való szabadulásukra emlékeztető páska megszűnése pedig az Úr nemtetszésének bizonyítéka volt, amelyet az váltott ki, hogy a nép folyton visszavágyott szolgasága földjére. Most azonban vége szakadt az elvettetés éveinek. Isten újból népévé fogadta Izraelt, és a szövetség jegyét helyreállították. Mindenkit körülmetéltek, aki a pusztában született. Így szólt az Úr Józsuéhoz: „Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát”, ezért nevezték ezt a táborhelyet Gilgálnak, „elgörgetés”-nek. {PP 485.2}
A pogány nemzetek gyalázták Istent és népét, mert a héberek nem tudták bevenni Kánaánt mindjárt az Egyiptomból való kivonulás után, ahogy várták. Ellenségeik diadalt ültek, hogy Izrael oly sokáig bolyongott a pusztában, és gúnyolódva állapították meg, hogy a héberek Istene nem volt képes bevinni őket az ígéret földjére. Az Úr most emlékezetesen mutatta meg hatalmát és kegyelmét, amikor megnyitotta népe előtt a Jordánt, s ellenségeik nem ócsárolhatták őket többé. {PP 486.1}
„És Gilgálban táboroztak az Izrael fiai, és megkészítették a páskát, a hónap tizennegyedik napján estve, Jerikó mezején. És ettek a földnek terméséből a páska másodnapján, kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát, ugyanezen a napon. És másnaptól kezdve, hogy ettek a földnek terméséből, megszűnt a manna, és nem volt többé mannájuk az Izrael fiainak, hanem Kánaán földjének gyümölcséből ettek abban az esztendőben.” Pusztai vándorlásuk hoszszú évei véget értek. {PP 486.2}
