Az ember bukását az egész menny siratta. A világot, amelyet Isten alkotott, a bűn átka rontotta meg, és olyan lények lakták, akiknek sorsa nyomorúság és halál. Látszólag nem volt menekülés a törvényszegők számára. Az angyalok dicséneke félbeszakadt. A menny csarnokaira szomorúság borult a romlás miatt, melyet a bűn okozott. {PP 63.1}
Isten Fiát, a menny fenséges parancsnokát a bukott emberiség iránti részvét hatotta át. Végtelen irgalom dobogtatta meg szívét az elveszett világ szenvedései láttán. És az isteni szeretet tervet gondolt el, amely által az embert meg lehet váltani. Isten megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az egész világegyetemben csak egyetlen lény volt, aki az ember érdekében eleget tehetett ennek a követelménynek. Mivel az isteni törvény ugyanolyan szent, mint maga Isten, tehát csak Istennel egyenrangú lény vállalhatta a törvényszegés jóvátételét. Csakis Krisztus válthatta meg az embert a törvény átkától és hozhatta ismét összhangba a mennyel. Krisztus magára veszi a bűn átkát és szégyenét – a bűnét, amely annyira gyűlöletes a szent Isten előtt, hogy az Atyát és Fiát elválasztja egymástól. Krisztus leereszkedik a nyomor mélységeibe, hogy megmentse az elveszett emberiséget. {PP 63.2}
Közbenjárt Atyjánál a bűnös érdekében, mialatt a menny serege mély érdeklődéssel várta az eredményt. Sokáig tartott ez a titokzatos megbeszélés – „a békesség tanácsa” (Zak. 6:13) – az elbukott ember érdekében. A megváltási terv már a Föld teremtése előtt létrejött, mert hiszen Krisztus „a Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta” (Jel. 13:8), ám a világegyetem királya is küzdött önmagával, hogy halálra adja-e Fiát a bűnös emberiségért? De „úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:16). Ó, a megváltás titka! Isten szeretete olyan világ iránt, mely Őt nem szerette! Ki értheti meg e szeretet mélységeit, amely „minden értelmet felülhalad” (Fil. 4:6)? Halhatatlan, értelmes lények, akik e felfoghatatlan szeretet titkát megérteni igyekeznek, csodálni és imádni fogják Őt a végtelen korszakokon át. {PP 63.3}
Isten Krisztusban nyilatkozott meg, „s megbékéltette magával a világot” (II. Kor. 5:19). Az embert a bűn annyira lealacsonyította, hogy lehetetlen volt számára saját erejéből összhangra jutni Istennel, akinek lénye tisztaság és jóság. Azonban Krisztus, miután megváltotta az embert a törvény átkától, isteni erőben részesíthette. Így Isten iránt tanúsított bűnbánat és Krisztusba vetett hit által Ádám elbukott gyermekei ismét „Isten gyermekeivé” (I. Jn. 3:2) lehetnek. {PP 64.1}
Az egész mennyet érintette ez a végtelen áldozata az egyetlen tervnek, amellyel az ember megváltása biztosítható. Az angyalok nem tudtak örülni, amikor Krisztus a megváltás tervét feltárta előttük, mert látták, hogy az ember megmentése szeretett parancsnokuk kimondhatatlan szenvedésébe kerül majd. Fájdalommal és csodálattal hallgatták szavait, amikor elmondta, hogyan kell leszállnia a mennyből, elhagyva annak tisztaságát, békéjét, örömét és dicsőségét, halhatatlan életét, hogy a föld romlottságával érintkezve fájdalmat, gyalázatot, sőt a halált is elviselje. Ott kell állnia a bűnös és a bűn büntetése között; és mégis csak kevesen fogadják majd el mint Isten Fiát. Elhagyja a menny Felségeként elfoglalt helyét, megjelenik a Földön, megalázza magát mint ember, hogy önmagán tapasztalja a fájdalmakat és kísértéseket, melyeket az embernek el kell viselnie. Mindez szükséges, mert csak így képes segíteni azoknak, akik megkísértetnek (Zsid. 2:18). Miután tanítói küldetését befejezi, istentelen emberek kezébe adják, és ki lesz szolgáltatva minden gyalázatnak, amelyre Sátán uszítja kínzóit. Mint valami bűnözőnek, a legkínosabb halált kell elszenvednie föld és a menny közé fölemeltetve. Hosszú órákon keresztül borzalmas haláltusát kell vívnia, hogy az angyalok sem lesznek képesek végignézni, hanem eltakarják arcukat a jelenet elől. Lelki gyötrelmeket kell elszenvednie, azt, hogy az Atya elrejti arcát előle, mialatt a törvényszegés bűne – az egész világ bűneinek terhe – ránehezedik majd. {PP 64.2}
Az angyalok parancsnokuk lábához borultak, felajánlották magukat áldozatul az emberért. Azonban angyalok élete nem róhatta le a bűnadósságot; csak Őneki, az ember Teremtőjének volt hatalma arra, hogy megváltsa. Azonban az angyaloknak is részt kellett venniük a megváltás művében. Krisztusnak „egy kevés időre kisebbé kellett tétetnie az angyaloknál a halál elszenvedéséért” (Zsid. 2:9). Amikor majd emberi természetet ölt magára, ereje pedig kisebb lesz az angyalokénál, akkor szolgálhatnak neki, erősíthetik és enyhíthetik szenvedéseit. Emellett legyenek „szolgáló lelkek, szolgálatra küldve azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsid. 1:14). Őrzik majd a kegyelmet elnyerőket a gonosz angyalok hatalmától és a sötétségtől, amellyel Sátán állandóan körülveszi őket. {PP 64.3}
Amikor az angyaloknak majd látniuk kell Uruk haláltusáját és megaláztatását, fájdalmukban és felháborodásukban szeretnék őt gyilkosaitól megszabadítani, azonban nem léphetnek közbe, hogy bármit is megakadályozzanak abból, aminek a szemtanúi lesznek. Része a megváltási tervnek, hogy Krisztus istentelen emberek gúnyolódását és gyalázkodását szenvedje el, és Ő mindebbe bele is egyezett, amikor az ember Megváltójává lett. {PP 65.1}
Krisztus biztosította az angyalokat, hogy halálával sokakat meg fog váltani, és végül megsemmisíti azt is, akinek hatalma van a halálon. Visszaszerzi Isten országát, melyet az ember törvényszegése folytán elveszített, a megváltottak pedig Ővele együtt öröklik azt, hogy ott örökké éljenek. A bűn és a bűnösök megsemmisülnek, hogy soha többé ne zavarhassák menny és föld békéjét. Felszólította az angyalsereget, hogy csatlakozzanak ehhez a tervhez, melyet Atyja már elfogadott, és örvendjenek, hogy halála által az elbukott ember megbékélhet Istennel. {PP 65.2}
Ezután kimondhatatlan öröm töltötte be a mennyet. A mennyei udvarban felcsendültek annak az éneknek első ütemei, mely Betlehem dombjai felett hangzik majd el: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jóakarat.” (Lk. 2:14) Ekkor még nagyobb örömmel, mint amelyet a teremtés feletti elragadtatásukban éreztek, „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadoztak” (Jób 38:7). {PP 65.3}
Az ember Édenben hallott először a megváltásról, amikor Sátán ítélete elhangzott, amelyet az Úr így jelentett ki: „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (I. Móz. 3:15) Ez az ítélet, amelyet ősszüleink hallatára kihirdettek, ígéret volt számukra. Bár harcot jövendölt az ember és Sátán között, mégis kijelentette, hogy a nagy ellenség hatalma végül megtörik. Ádám és Éva bűnösként állt az igazságos Bíró előtt, várva az ítéletet, melyet törvényszegésükkel hívtak ki, de még mielőtt értesültek volna sorsukról, fáradsággal és fájdalmakkal teli életükről, vagy arról a végzésről, hogy ismét porrá lesznek, olyan szavakat hallhattak, amelyek mindenképpen reményt ébresztettek bennük. Ha szenvedniük kell is hatalmas ellenségük erejétől, mégis előretekinthetnek a végső győzelemre. {PP 65.4}
Amikor Sátán meghallotta, hogy Isten ellenségeskedést szerez közte és az asszony között, az asszony magva és az ő magva között, tudta: az emberi természet tönkretételére irányuló ténykedése megszakad, s az ember valamilyen módon képessé válik arra, hogy ellenálljon hatalmának. De amikor a megváltási terv jobban feltárult, Sátán együtt ujjongott angyalaival, hogy az ember bukását előidézve Isten Fiát is lehozhatta magas rangjából. Kijelentette, hogy tervei így még sikeresebben alakultak a Földön, és amikor majd Krisztus emberi természetet ölt, Őt is legyőzheti, s meggátolhatja az elbukott emberiség megváltását. {PP 66.1}
Mennyei angyalok fejtették ki ősszüleink előtt a tervet, amely üdvösségük érdekében született. Biztosították az emberpárt, hogy nagy bűnük ellenére sincsenek teljesen kiszolgáltatva Sátán uralmának. Isten Fia felajánlotta, hogy saját életét adja törvényszegésükért. Isten próbaidőt engedélyez részükre, és bűnbánat, valamint Krisztusba vetett hit által ismét Isten gyermekei lehetnek. {PP 66.2}
Az áldozat, amelyet törvényszegésük követelt, feltárta Ádám és Éva előtt Isten törvényének szentségét, lényegét, s tisztábban látták a bűn átkos voltát és végzetes következményeit, mint valaha. Lelkiismeret-furdalásukban és fájdalmukban könyörögtek, hogy ne Őt érje az átok, akinek szeretete minden örömük forrása, inkább szálljon rájuk és utódaikra. {PP 66.3}
Az angyalok elmondták nekik, hogy miután Isten törvénye képezi uralmának alapját mennyen és földön, még egy angyal élete sem lenne elfogadható áldozat törvényszegésükért. A törvény egyetlen rendelkezése sem törölhető el vagy változtatható meg azért, hogy alkalmazkodjon az ember elbukott állapotához; azonban Isten Fia, aki az embert teremtette, engesztelést is végezhet érte. Ahogyan Ádám törvényszegése nyomort és halált hozott a világra, úgy hoz Krisztus áldozata életet és halhatatlanságot. {PP 66.4}
A bűn által nemcsak az ember, hanem a Föld is a gonosz hatalma alá került, és csak a megváltási terv révén szerezhető vissza. Teremtésekor Isten Ádámot az egész Föld uralkodójává tette, mivel azonban engedett a kísértésnek, Sátán hatalma alá került – „mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett” (II. Pt. 2:19). Amikor az ember Sátán foglyává vált, mindene, amije volt, a győztesé lett. Így lett Sátán „e világ istene” (II. Kor. 4:4). Magához ragadta a világunk feletti uralmat, amely eredetileg Ádámnak adatott. Viszont Krisztus, miközben áldozatával lerója a bűn büntetését, nemcsak megváltja az embert, hanem eljátszott uralmát is visszaszerzi. Mindazt, amit az első Ádám elvesztett, a második Ádám visszaveszi. A próféta ezt mondja: „És te nyájnak tornya, Sion leányának vára! Eljő tehozzád és elérkezik az előbbi hatalom.” (Mik. 4:8) Pál apostol pedig, előretekintve, utal „örökségünkre, Isten tulajdon népének megváltatására” (Ef. 1:14). Isten a Földet szent, boldog lények lakhelyéül teremtette. Az Úr „alkotta a földet és teremtette azt, és megerősítte; nem hiába teremtette azt, hanem lakásul alkotta” (Ésa. 45:18). Ez a cél akkor valósul majd meg, ha a Föld Isten hatalma által megújul, a bűntől és fájdalomtól megszabadul, és a megváltottak örök otthonává lesz. „Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak.” „És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz; és Ő szolgái szolgálnak neki.” (Zsolt. 37:29; Jel. 22:3) {PP 67.1}
Ártatlansága idején Ádám szabadon érintkezett Teremtőjével; a bűn azonban szakadást okozott Isten és az ember között, és csupán Krisztus engesztelő áldozata hidalhatja át a szakadékot, lehetővé téve, hogy világunk a mennyből áldást és üdvöt nyerjen. Az ember közvetlen kapcsolata Teremtőjével megszakadt ugyan, de Krisztus és az angyalok közvetítésével érintkezik majd velünk Isten. {PP 67.2}
Így közölte Isten Ádámmal az emberiség történelmének fontos eseményeit, az Édenben elhangzott ítélettől kezdve a vízözönig, majd pedig Isten Fiának első eljöveteléig. Isten megmutatta Ádámnak, hogy noha az áldozat az egész világ megváltására elegendő, mégis sokan inkább választják a bűnös életet, mint a bűnbánat és engedelmesség útját. A gonoszság az egymást követő nemzedékek során egyre növekszik, a bűn átka mind súlyosabban nehezedik majd az emberiségre, az állatvilágra és a földre is. Az ember élettartama éppen saját bűnös életmódja következtében megrövidül; termete, ellenálló képessége, valamint erkölcsi és szellemi ereje leromlik, míg végül a világ nyomorúsággal telik meg. Az emberek étvágyuk és szenvedélyeik kielégítése miatt lesznek képtelenek értékelni a megváltási terv nagy igazságait. Krisztus mégis, híven elhatározásához, amelyért a menynyet is elhagyta, mindvégig részvéttel kíséri az emberek sorsát – mindvégig hangzik meghívása, hogy gyengeségeikkel és fogyatékosságaikkal Őhozzá meneküljenek. Mindazok kérését meghallgatja, akik hittel járulnak Megváltójukhoz. És mindig akadnak majd olyanok, akik megőrzik Isten ismeretét és hűek maradnak az uralkodóvá váló istentelenség közepette is. {PP 67.3}
Az áldozatok bemutatását Isten rendelte el, hogy az ember állandóan emlékezzen bűnére, s az áldozat bűnvallomásra késztesse, és általa megvallja a megígért Üdvözítőbe vetett hitét. Az áldozatok az elbukott emberiség emlékezetébe vésik azt az ünnepélyes igazságot, hogy a bűn okozta a halált. Ádám számára az első áldozat bemutatása volt a legfájdalmasabb szertartás. Kezével életet kellett kioltania, melyet csak Isten adhatott. Ez volt az első alkalom, hogy a halál szemtanúja volt, és tudta, hogy ha engedelmes maradt volna Isten iránt, sem embernek, sem állatnak nem kellene meghalnia. Amikor leölte az ártatlan áldozati állatot, megremegett arra a gondolatra, hogy bűne Isten szeplőtlen Bárányának vérét fogja ontani. Ez a jelenet mélyebben és élénkebben értette meg vele vétke nagyságát, amelyet egyedül csak Isten drága Fiának halála engesztelhet ki. Ámulva csodálta Isten végtelen jóságát, hogy ilyen váltságdíjat fizet a bűnös megmentéséért. A reménység sugara világította be a sötét és borzalmas jövőt, enyhítve sivár vigasztalanságát. {PP 68.1}
A megváltási tervnek az ember megváltásán kívül volt még egy nagyobb és mélyebb célja is. Krisztus nemcsak azért jött a Földre, hogy e kicsiny világ lakói úgy tekintsenek Isten törvényére, ahogyan kell, hanem hogy igazolja Isten jellemét a világegyetem előtt. Arra a boldogságra gondolt az Üdvözítő, amelyet nagy áldozata a többi teremtett világ értelmes lényeinek és az embernek eredményez, amikor közvetlenül keresztre feszítése előtt ezt mondta: „Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme. És én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn. 12:31–32) Azzal, hogy meghal az ember megváltásáért, Krisztus nemcsak a mennyet nyitja meg az ember számára, hanem az egész világegyetem előtt igazolja Isten és Fia eljárását Sátán lázadásával szemben. Megalapozza Isten törvényének örökérvényűségét, és feltárja a bűn lényegét és következményeit. {PP 68.2}
A nagy küzdelem kezdettől fogva Isten törvénye körül folyt. Sátán azt akarta bebizonyítani, hogy Isten igazságtalan, törvénye tökéletlen, a világegyetem jóléte megkívánja e rendelkezések megváltoztatását. A törvény támadásával valójában a törvény szerzőjének uralmát akarta megdönteni. Ebben a küzdelemben nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy az isteni szabályok hibásak és változtatásra szorulnak, vagy pedig tökéletesek és változhatatlanok. {PP 69.1}
Amikor Sátánt a mennyből száműzték, elhatározta, hogy a Földet teszi birodalmává. Amikor megkísértette és legyőzte Ádámot és Évát, azt hitte, hogy megszerezte az uralmat e világ fölött, „mert engem választottak királyuknak” – mondta. Azt állította, hogy a bűnösnek lehetetlen bocsánatot nyernie, ezért az egész elbukott emberiség jog szerint az ő alattvalója, a világ pedig az övé. Azonban Isten odaadta saját drága Fiát – aki az Atyával egyenlő –, hogy viselje a törvényszegés büntetését, így gondoskodva lehetőségről, hogy az embert ismét kegyelmébe fogadhassa és édeni otthonába visszavihesse. Krisztus vállalkozott az ember megváltására és arra, hogy a világot Sátán kezéből kiragadja. A mennyben kezdődött nagy küzdelemnek éppen itt, a Földön kellett eldőlnie, pontosan azon a helyen, amelyet Sátán magának igényelt. {PP 69.2}
Az egész világmindenséget csodálatra késztette Krisztus megalázkodása az elbukott ember megmentéséért. Ő, aki csillagról csillagra, világról világra mindent bejárt, mindent felügyelve, kegyelmesen fenntartva minden lény életét a hatalmas világmindenségben, beleegyezik, hogy dicsőségét elhagyja és emberi természetet vesz magára – olyan titok volt ez, amelyet más világok bűntelen lényei szerettek volna megérteni. Amikor Krisztus emberi formában világunkba jött, mindnyájan különleges figyelemmel kísérték, amint lépésről lépésre végigjárta véráztatta útját, a jászoltól a Golgotáig. A menny látta a bántalmat és a gúnyt, amit elszenvedett, és tudta, hogy Sátán volt a felbujtó. Látták, hogyan nyernek teret az ellenség erői, amint sötétséget, bánatot, szenvedést árasztanak az emberiségre, és hogyan munkálkodik ellenük Krisztus. Figyelték, miként válik egyre hevesebbé a világosság és a sötétség között folyó küzdelem. Amikor Krisztus haláltusájában a kereszten így kiáltott fel: „Beteljesedett!”, diadalmas győzelmi kiáltás hangzott végig a lakott világokon, és a mennyen is. A nagy küzdelem, amely oly hosszú ideig tartott Földünkön, most eldőlt, és Krisztus volt a győztes! Halála volt a felelet a kérdésre: szereti-e az Atya és a Fiú az embert annyira, hogy készek az önmegtagadásra és az áldozathozatalra? Sátán leleplezte valóságos jellemét: hazug és gyilkos. Világossá vált, hogy ha alkalmat kap, ugyanolyan szellemben, ugyanolyan lelkülettel uralkodott volna a mennyei lények felett is, mint amilyennel az embereken, akik hatalmában voltak. Az Istenhez hű világegyetem egyetlen hangban egyesült, Isten kormányzását magasztalva. {PP 69.3}
Ha a törvény megváltoztatható lenne, akkor az embert Krisztus áldozata nélkül is meg lehetett volna váltani – azonban a puszta tény, hogy Krisztusnak szükséges volt életét adnia az elbukott emberiségért, bizonyítja: Isten törvénye nem menti fel követelményei alól a bűnöst. Igazolja, hogy a bűn zsoldja a halál. Amikor Krisztus meghalt, Sátán pusztulása bizonyossá vált. Ha azonban a kereszt eltörölte volna a törvényt – amint sokan állítják –, akkor Isten drága Fia a fájdalom és halál elszenvedésével csak azt adta Sátánnak, amit az éppen akart, akkor a gonoszság fejedelme diadalmaskodott, az isteni kormányzat elleni vádjai beigazolódtak. Éppen az a tény, hogy Krisztus viselte az ember törvényszegésének büntetését, hatalmas bizonyíték az összes teremtett lény számára, hogy a törvény változhatatlan, Isten igazságos, irgalmas és önmegtagadó, és kormányzásában végtelen igazságosság és irgalom egyesül. {PP 70.1}
