Edom déli részét elérve az izraeliták északnak fordultak, ismét az ígéret földje felé. Útjuk most tágas fennsíkon haladt át, amelyen a dombokról jövő friss, hűvös szellő söpört végig. Ez kellemes változást jelentett a száraz völgy után, amelyen át útjuk vezetett, így reménnyel telve haladtak előre. A Záred patakján átkelve kelet felől haladtak el Moáb földje mellett, mert azt a parancsot kapták: „Ne hadakozzál Moáb ellen és ne ingereld azt hadra, mert nem adok az ő földjéből semmi örökséget néked, mert Lót fiainak adtam azt örökségül.” Ugyanezt az utasítást kapták az ammonitákkal kapcsolatban is, akik szintén Lót leszármazottai voltak. {PP 433.1}
Továbbhaladva észak felé, Izrael seregei hamarosan elérték az emoreusok országát. Ez az erős, hadakozást kedvelő nép eredetileg Kánaán déli részén lakott, de ahogy számuk megnövekedett, átlépték a Jordánt, háborút folytatva a moábiták ellen, földjük egy részét birtokba véve. Itt letelepedve korlátlan uraivá váltak az Arnon és Jabbok folyása között elterülő vidéknek. A Jordánhoz vezető út, amerre az izraeliták menni kívántak, ezen a területen vitt keresztül, és Mózes barátságos üzenetet küldött Szihonhoz, az emoreus király fővárosába: „Hadd menjek át a te földeden! Útról útra megyek, nem térek le jobbra, se balra. Eleséget pénzen adj nekem, vizet is pénzen adj nekem; csak gyalog hadd menjek át.” A válasz azonban határozott elutasítás volt, és az emoreusok serege felvonult, hogy feltartóztassa az áthaladókat. Ez a félelmetes hadsereg rémületbe ejtette az izraelitákat, akik nem voltak felkészülve a jól felfegyverzett és kiképzett harcosok elleni ütközetre. Harcmodor és felszereltség tekintetében az ellenség előnyben volt. Emberi számítás szerint gyorsan végeztek volna Izraellel. {PP 433.2}
Mózes azonban a felhőoszlopra tekintett, és azzal bátorította őket, hogy Isten jelenlétének jele közöttük van, és Izraelnek nincs mitől félnie. Egyidejűleg megparancsolta, hogy tegyenek meg minden tőlük telhető előkészületet a harcra. Az ellenség égett a harci vágytól, és biztosak voltak benne, hogy a készületlen izraelitákat egy váratlan támadással kiűzik az országból. De minden országok birtokosa kiadta a parancsot Izrael vezéreinek: „Keljetek fel, induljatok. Keljetek át az Arnon patakján. Lásd, kezedbe adtam Szihont, Hesbonnak királyát, az emoreust és annak földjét, kezdj hozzá és hadakozzál ellene. E napon kezdem rábocsátani a népekre, hogy féljenek és rettegjenek tőled az egész ég alatt, és akik híredet hallják, rendüljenek meg és reszkessenek előtted.” {PP 434.1}
A Kánaán határán élő nemzetek fennmaradhattak volna, ha Isten szavával szembeszállva nem próbálják meg feltartóztatni Izraelt. Az Úr hosszútűrésről, nagy jóságról és szeretetről tett bizonyságot velük kapcsolatban is. Amikor megmutatta Ábrahámnak utódai sorsát, hogy leszármazottai, Izrael fiai, idegenek lesznek idegen országban négyszáz évig, az Úr megígérte: „Csak a negyedik nemzedék tér meg ide, mert az emoreusok gonoszsága még nem telt be.” (I. Móz. 15:16) Annak ellenére, hogy az emoreusok bálványimádók voltak, sőt istentelenségükkel igazság szerint már az élethez való jogukat is eljátszották, Isten négyszáz évig megkímélte őket, hogy félreérthetetlen bizonyságát adja annak, hogy Ő az egyedül igaz Isten, menny és föld Teremtője. Az emoreusok ismerték Isten minden csodáját, amelyeket népéért tett, amióta kihozta őket Egyiptomból. Elég bizonyítékot kaptak, és megismerhették volna az igazságot, ha hajlandók elhagyni bálványaikat és kicsapongó életmódjukat. De elvetették a világosságot, és a bálványokhoz ragaszkodtak. {PP 434.2}
Amikor az Úr másodszor hozta fel népét Kánaán határára, a pogány népek újabb bizonyságát kapták hatalmának. Látták, hogy a kánaániták és Arad királya legyőzésénél csakúgy, mint a kígyómarást túlélők csodájánál Isten volt Izraellel. Az edomiták annak idején nem engedték keresztülvonulni a földjükön az izraelitákat, akik így kénytelenek voltak visszatérni a Vörös-tenger mentén vezető hosszú és nehéz útra, ám mégsem tanúsítottak ellenséges magatartást Edom, Moáb és Ammon határai mellett elhaladva és táborozva, s nem tettek kárt semmiben. Az emoreusok határához érve őket is csak arra kérték, hogy engedjenek szabad átvonulást a földjükön olyan feltételekkel, amelyeket a többi nép esetében is betartottak. Amikor az emoreus király elutasította a kérést és seregét kihívóan harcra rendelte, gonoszságának mértéke betelt, s eljött az ideje, hogy Isten hatalma megnyilvánuljon vereségükben. {PP 434.3}
Izrael serege reménnyel és bátorsággal telve, gyorsan tört előre, és továbbra is északnak tartva hamarosan egy olyan ország határához értek, amely igazán megpróbálhatta bátorságukat és Istenbe vetett hitüket. Básán hatalmas és népes királyságában sok nagyváros volt, amelyek kivívták az akkori világ bámulatát. „Hatvan város… magas kőfalakkal, kapukkal és zárakkal, nem is számítva sok kerítetlen várost.” A házak óriási fekete kőtömbökből készültek, s az akkori harcászati eszközöknek könnyűszerrel ellenállhattak. Az ország tele volt félelmetes barlangokkal, mély üregekkel, tátongó szakadékokkal, sziklákra épült erődítményekkel. Básán lakói egy óriásnemzetség leszármazottai voltak, lenyűgöző termetű és erejű emberek, és annyira zsarnoki és kegyetlen lelkületűek, hogy a környező népek rettegtek tőlük. Óg, az ország királya még közülük is kitűnt hatalmas termetével és erejével. {PP 435.2}
De a felhőoszlop ment előre, és vezetését követve a héber csapatok Edreihez jutottak, ahol az óriás király már várta őket seregével. Óg nagy hozzáértéssel választotta ki az ütközet helyét. Edrei városa a síkságból meredeken kimagasló, vulkanikus hegyekkel borított fennsík szélén épült, és csak keskeny, meredek, nehezen járható gyalogösvényeken volt megközelíthető. Még vereség esetén is biztos menedéket nyújthatott seregének a sziklás magaslat, ahová idegen nem követhette őket. {PP 435.3}
A király a győzelemben bízva roppant seregével leereszkedett a síkra, a magasból harci vágytól égő ezrek lándzsái villogtak, ingerkedő, kihívó kiáltások hallatszottak. Amikor a héberek megpillantották a király hatalmas alakját, az óriások között is óriást, aki harcosai fölött kimagaslott, s látták a legyőzhetetlennek tűnő sereget és a bevehetetlen erődöt, amelyben még ezrek álltak készen a bevetésre, sok izraelita szíve megremegett a félelemtől. De Mózes nyugodt és erős volt, mert az Úr azt mondta Básán királyáról: „Ne félj tőle, mert a te kezedbe adtam őt és minden népét és földjét; és úgy cselekedj vele, amint cselekedtél Szihonnal, az emoreusok királyával, aki Hesbonban lakott.” {PP 436.1}
Vezetőjük nyugalma és hite arra késztette a népet, hogy bízzék Istenben. Rábízták magukat mindenható karjára, és Ő nem hagyta el népét. Az Úr seregének fejedelme előtt nem állhatott meg az óriások hada, sem az erős kőfalakkal körülvett városok, felfegyverzett seregek, sem a sziklás erődítmények. Az Úr vezette a sereget, Ő vívott az ellenséggel és győzött Izrael helyett. Az óriás király hadseregével együtt megsemmisült, és az izraeliták nemsokára elfoglalták az egész országot. Így törölte el Isten a föld színéről Básán népét, amely az istentelenségnek és a bálványimádás utálatosságának adta át magát. {PP 436.2}
Gileád és Básán elfoglalásakor sokan gondoltak a negyven esztendővel azelőtt, Kádes mellett történt eseményekre, amelyek Izraelt hosszú pusztai vándorlásra ítélték. Most látták, hogy az akkori kémek jelentése sok tekintetben igaz volt. A városok valóban nagyon nagyok és kőfallal kerítettek, lakóik mellett pedig az izraeliták törpéknek tűntek. De most azt is láthatták, hogy atyáik végzetes tévedése abban állt, hogy nem bíztak Isten hatalmában. Egyedül ez akadályozta meg őket Kánaán azonnali elfoglalásában. {PP 436.3}
Amikor először készültek az ország bevételére, vállalkozásuk sokkal könnyebb lett volna, mint most. Isten megígérte népének, hogy ha engednek szavának, előttük jár és hadakozik értük, és darazsakat is küld, hogy az ország lakóit kiűzzék. Akkor még a tőlük való félelem nem volt általános, és kevés előkészület történt előrehaladásuk megakadályozására. De most, amikor az Úr parancsot adott Izraelnek a bemenetelre, mindenütt óvatos, jól felkészült, hatalmas ellenség várta, és nagyszámú, jól képzett seregekkel kellett megküzdeniük. {PP 436.4}
A Szihon és Óg elleni küzdelmükben ugyanannak a próbának voltak kitéve, amelyben atyáik olyan emlékezetesen elbuktak. De a próba most sokkal nehezebb volt, mint akkor, amikor Isten megparancsolta Izrael előrehaladását. Az útjukba kerülő nehézségek nagyon megszaporodtak, mert megtagadták a bemenetelt, miután parancsot kaptak, hogy így tegyenek az Úr nevében. Isten ma is így próbálja meg a népét. Ha elbuknak a próba idején, visszaviszi őket ugyanarra a pontra, de a második próba közvetlenebb és keményebb lesz, mint az első volt. Ez addig folytatódik, amíg helytállnak a próba idején, vagy, ha mindig ellenszegülnek, Isten visszavonja a világosságot és a sötétben hagyja őket. {PP 437.1}
A héberek most visszaemlékeztek, hogy korábban, amikor seregeik felvonultak a harcra, vereséget szenvedtek és ezrek vesztek el közülük. De akkor Isten parancsa ellenére vonultak ki. Mózes, az Istentől választott vezér nélkül indultak harcba, Isten jelenlétének biztosítéka és a szövetség ládája nélkül. Most velük volt Mózes, a hit és remény szavaival erősítette szívüket, a felhőoszlopban Isten Fia ment előttük és Őt követte a szent szövetség ládája. Ez a jelenet tanulságos számunkra. Izrael hatalmas Istene a mi Istenünk. Bízhatunk benne, és ha engedelmeskedünk parancsainak, éppoly látható módon cselekszik értünk, mint annak idején népéért. Időnként mindenkit, aki a kötelesség útját járja, megtámad a kétkedés és hitetlenség. Az utat az áthatolhatatlannak látszó akadályok néha annyira eltorlaszolják, hogy akinek szíve csüggedésre hajló, kétségbeesik. Így szól hozzájuk az Úr: „Indulj előre! Teljesítsd feladatodat mindenáron!” Az akadályok, amelyek olyan félelmetesnek látszanak és rettegéssel töltik el a lelket, el fognak tűnni, ha alázatos, Istenbe vetett bizalommal haladsz az engedelmesség útján. {PP 437.2}
