Krisztus volt az, aki szava hatalmával üdítő forrást fakasztott Izrael számára. „Mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket; e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (I. Kor. 10:4) Ő volt mind a testi, mind a lelki áldások kútforrása. Krisztus, a kőszikla, velük volt minden útjukban. „Nem szomjaznak, bárha pusztaságon vezeti is őket; kősziklából vizet fakaszt nékik, és meghasítja a sziklát és víz ömöl belőle.” „Megnyitotta a kősziklát, és víz zúdult ki, folyóként futott a sivatagon.” (Ésa. 48:21; Zsolt. 105:41) {PP 411.2}
A megsújtott szikla Krisztus jelképe volt, és ez a szimbólum a legértékesebb igazságokra tanít. Ahogyan az életadó víz áradt a megütött sziklából, úgy árad az üdvösség folyama az elveszett emberiség számára Krisztusból, aki „verettetett és kínoztatott… aki megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért” (Ésa. 53:4–5). Amiképpen a szikla egyszer sújtatott meg, akképpen az Üdvözítő is „egyszer áldoztatott meg sokak bűneinek eltörlése végett” (Zsid. 9:28). Megváltónknak nem kell másodszor megáldoztatnia, és azoknak, akik kegyelmének áldásait keresik, csak kérniük kell az Atyát Jézus nevében, bűnbánó imádságban öntve ki szívük kívánságát. Az ilyen könyörgés Jézus sebeit hozza a Seregek Ura elé, és akkor életet adó friss vér folyik elő, amelyet az Izrael számára kiömlő élő víz jelképezett. {PP 411.3}
A pusztai sziklából kifolyó vízre az izraeliták kánaáni letelepedésük után is évről évre örömünneppel emlékeztek. Krisztus idejére ez az ünnep igen nagy hatású szertartássá vált. A sátoros ünnep alkalmával tartották, amikor az egész ország népe Jeruzsálembe gyűlt. Az ünnep mind a hét napján a papok zene- és énekszóval mentek ki, hogy egy aranyedényben vizet merítsenek a Siloám tavából. Az ünneplők sokasága követte őket, és akik csak tudtak, közel férkőztek, hogy ihassanak a vízből, miközben felcsendült az ének: „S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfőből.” (Ésa. 12:3) Ezután a papok merítette vizet trombitaszó és ünnepélyes ének mellett a templomba vitték: „Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, ó, Jeruzsálem.” (Zsolt. 122:2) A vizet az égőáldozati oltárra öntötték, miközben dicsőítő ének hangzott fel, amelyet a sokaság győzelmes kórusa hangszerekkel és mély hangú trombitákkal kísért. {PP 412.1}
Az Üdvözítő azért rendelte ezt a jelképes szertartást, hogy a nép figyelmét az általa adott áldásokra irányítsa. Az ünnep utolsó nagy napján az Ő szava volt hallható, a templom udvarát is átható hangon: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víz folyamai ömlenek annak bensejéből… Ezt pedig mondta a Lélekről, amelyet veendők voltak” – írja János (Jn. 7:37–39). Sivár és terméketlen földön feltörő üdítő víz, amely virágzóvá teszi a pusztaságot és új életet ad a szomjazónak – az isteni kegyelem jelképe, amelyet egyedül Krisztus adhat. Az élő vízhez hasonlóan megtisztítja, felüdíti és megerősíti a lelket. Akiben Krisztus megmarad, az magában hordozza az erő és a kegyelem soha el nem apadó forrását. Jézus felvidítja az életét és megvilágítja az útját mindenkinek, aki híven keresi Őt. Szeretete a szívbe fogadva jó cselekedetekben hajt ki az örök életre. Nemcsak annak a léleknek jelent áldást, akiből a forrás ered: az élő víz kiárad az igazság szavaiban és tetteiben, hogy felüdítse a körülötte lévő szomjazókat. {PP 412.2}
Ugyanezt a képet alkalmazta Jézus a samaritánus asszonnyal Jákób kútjánál folytatott beszélgetésében: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víz kútfeje lesz őbenne.” (Jn. 4:14) Krisztus összekapcsolja a két hasonlatot : Ő a szikla, Ő az élő víz. {PP 412.3}
E szép és kifejező hasonlatok az egész Biblián végigvonulnak. Évszázadokkal Krisztus eljövetele előtt úgy mutatott rá Mózes, mint Izrael üdvösségének sziklájára (V. Móz. 32:15), a zsoltáríró pedig az „én Megváltóm”-ról énekel, „erős kősziklámról”, „szikla, ahová én nem jutok”, „sziklaváram és kőváram”. Dávid éneke Isten kegyelmét a hűs forrásokkal és a füves legelőkkel körülvett csendes vízzel ábrázolja, amely mellett a mennyei pásztor terelgeti nyáját. „Megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből, mert nálad van az élet forrása.” (Zsolt. 19:15; 62:8; 61:3; 71:3; 73:26; 94:22; 23:2; 36:9–10) A bölcs Salamon kijelenti: „buzgó patak a bölcsességnek kútfeje” (Péld. 18:4), Jeremiás számára Krisztus az „élő vizek forrása”, Zakariás pedig „a bűn és tisztátalanság ellen fakadó kútfő”-nek nevezi (Jer. 2:13; Zak. 13:1). {PP 413.1}
Ézsaiás úgy írja le Őt, mint „Örök kőszálat”, és „mint nagy kőszál árnyékát a szomjúhozó földön” (Ésa. 26:4; 32:2). Feljegyzi a drága ígéretet, élénken emlékezetünkbe idézve az élet vizét, amely Izraelnek fakadt: „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt; én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket... Mert vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizet a szárazra... A pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben... Óh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre!” (Ésa. 41:17; 44:3; 35:6; 55:1) A Szentírás utolsó lapjain ez a meghívás visszhangzik: „És megmutatta nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jő ki.” A kegyelmi hívás korszakokon át hangzik: „És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel. 22:1, 17) {PP 413.2}
Néhány napi menetelésre voltak az ígéret földje határától, olyan közel, hogy láthatták Kánaán dombjait. Egészen közel volt hozzájuk Edom, amelyet Ézsau utódai birtokoltak, és amelyen át vezetett az út Kánaánba. Mózes ezt a parancsot kapta: „Forduljatok észak felé. Parancsolj azért a népnek, mondván: Mikor általmentek a ti atyátok fiainak, az Ézsau fiainak határán, akik Szeirben lakoznak, jóllehet félnek tőletek. Pénzen vásároljatok tőlük ennivalót, hogy egyetek, és vizet is pénzen vegyetek tőlük, hogy igyatok.” (V. Móz. 2:3–6) Ez a rendelkezés elégséges magyarázat volt számukra, hogy miért apadt el az őket kísérő víz. Termékeny, bővizű földön készültek átmenni, egyenesen Kánaán irányába. Isten szabad átvonulást ígért nekik Edom földjén, és lehetőséget arra, hogy élelmet, valamint a sereg ellátásához elegendő vizet vásároljanak. Így a titokzatos folyam elapadása örömöt kellett volna hogy ébresszen, mivel pusztai vándorlásuk végét jelentette. Meg is értették volna, ha nem teszi őket vakká a hitetlenség. Ami az isteni ígéret beteljesülésének bizonyítéka lehetett volna, az a zúgolódás és kételkedés alkalmává vált: úgy tűnt, a nép minden reményét feladta, hogy Isten Kánaán birtokosaivá teszi Izraelt, és visszasírták a puszta áldásait. {PP 413.4}
Mielőtt Isten megengedte volna, hogy bemenjenek Kánaánba, meg kellett mutatniuk, hogy hisznek ígéreteiben. A víz elapadt, mielőtt elérték volna Edomot, s itt volt az alkalom, hogy egy kis ideig látás helyett hitben járjanak. De az első próba ugyanazt a hálátlan és fegyelmezetlen szellemet hozta felszínre, amely atyáikban is megnyilvánult. Mihelyt elfogyott a víz a táborban, azonnal elfelejtették a kezet, amely évek hosszú során át gondoskodott róluk, és ahelyett, hogy Istenhez fordultak volna segítségért, zúgolódtak ellene, így kiáltva: „Vajha meghaltunk volna, mikor meghaltak a mi atyánkfiai az Úr előtt” (IV. Móz. 20:3), vagyis azok közé kívántak tartozni, akik Kóré lázadása alkalmával pusztultak el. {PP 414.1}
Lázongásuk Mózes és Áron ellen irányult: „És miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi és a mi barmaink? És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, és innivaló víz sincsen?” {PP 414.2}
A vezetők a gyülekezet sátrának ajtajához mentek, és arcra borultak. Ismét „megjelent az Úr dicsősége”, és Mózes utasítást kapott: „Vedd ezt a vesszőt és gyűjtsd össze a gyülekezetet te és Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet; és fakassz nékik vizet e kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaiknak.” {PP 417.1}
A két testvér a tömeg elé ment, Mózes Isten vesszőjével a kezében. Mindketten idős emberek voltak, hosszú ideje viselték már türelemmel a nép megátalkodottságát és lázongását, de most még Mózes béketűrése is elfogyott. „Halljátok meg most, ti lázadók – kiáltotta. – Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” És ahelyett, hogy szólt volna a sziklához, ahogyan Isten parancsolta, kétszer rásújtott a vesszővel. {PP 417.2}
A víz előtört, és bőségesen megelégítette a szomjazó tömeget. De nagy hiba történt: Mózes indulattal szólt. Szava inkább az emberi szenvedély kitörése volt, mint az Úr megbántása miatt érzett szent felháborodás. „Halljátok most, ti lázadók!” – ez a vád igaz volt, de még az igazságot sem szabad ingerülten vagy türelmetlenül odavágni. Amikor Isten parancsolta Mózesnek, hogy feddje meg népét, az intés fájdalmas volt a vezető és a nép számára is, de Isten megsegítette az üzenet átadásában. Ám amikor önhatalmúlag kárhoztatta őket, ezzel megszomorította Isten Lelkét, és csak ártott a népnek. Türelmének és önuralmának hiánya nyilvánvaló volt. Okot adott az izraelitáknak arra, hogy mentegessék saját bűneiket, és hogy megkérdőjelezzék, vajon Isten vezette-e őt a múltban. Mózes, éppen úgy, mint ők, Istent sértette meg. Azt mondták, magatartása már kezdettől kifogásolható volt, és megérdemelte a rendreutasítást; most végre megtalálták a rég vágyott kifogást, hogy az általa küldött isteni dorgálásokat elvessék. {PP 417.3}
Mózes bizalmatlanságot tanúsított Isten iránt. „Avagy mi adjunk-e néktek vizet?” – kérdezte, mintha Isten nem akarta volna teljesíteni, amit megígért. „Nem hittetek nekem – jelentette ki az Úr a testvéreknek –, hogy megdicsőítettetek volna engem az Izrael fiainak szemei előtt.” Amikor hiányzott a víz, az Isten ígéreteinek teljesedésébe vetett hitük megrendült a nép zúgolódása és lázongása miatt. Az első nemzedéknek hitetlensége miatt kellett elvesznie a pusztában, mégis ugyanaz a lélek mutatkozott meg a fiaknál. Ők sem nyerik el az ígéretet? Elcsüggedve és elfáradva Mózes és Áron meg se kísérelte, hogy lecsendesítse a közhangulatot. Ha ők maguk rendíthetetlen hitet tanúsítanak Isten iránt, akkor olyan megvilágításban tudták volna az ügyet a nép elé tárni, ami képessé tehette volna az izraelitákat, hogy kiállják ezt a próbát. Vezetői tekintélyük gyors és határozott érvényesítésével még elfojthatták volna a kitörőben lévő lázadást. Kötelességük volt minden tőlük telhetőt megtenni a helyzet javítása érdekében, még mielőtt Isten beavatkozását kérik. Ha megakadályozzák a kádesi lázadást, akkor a bajok egész sorát kerülhették volna el. {PP 417.4}
Hirtelen tettével Mózes megkérdőjelezte a tanítás erejét, amelyet Isten a népnek adott. A sziklát mint Krisztus jelképét egyszer már megütötték, amiképpen Krisztusnak is egyszer kellett megáldoztatnia. Másodszor csak szólni kellett volna a sziklának, amint nekünk is csak kérnünk kell az áldásokat Jézus nevében. A szikla másodszori megsújtása tönkretette Krisztus e gyönyörű ábrázolásának jelentését. {PP 418.1}
Mi több, Mózes és Áron olyan hatalmat tulajdonított magának, amely egyedül Istené. Az isteni beavatkozás szükségessége különösen ünnepélyessé tette az alkalmat. Izrael vezetőinek el kellett volna mélyíteniük a népben az Isten iránti tiszteletet, s megerősíteni a hatalmába és jóságába vetett hitüket. Amikor haragosan felkiáltottak: „Avagy e kősziklából adjunk-e néktek vizet?”, Isten helyébe állították magukat, mintha ők, gyarlósággal és szenvedélyekkel megterhelt emberek, rendelkeznének ezzel a hatalommal. Belefáradva a nép örökös zúgolódásába és lázongásába, Mózes szem elől tévesztette mindenható támaszát, és az isteni erő hiányában, emberi gyengesége megnyilvánulásával foltot ejtett élettörténetén. Az a férfiú, aki tisztán, szilárdan, önzetlenül megállhatott volna feladata befejezéséig, végül legyőzetett. Szégyent hozott Istenre Izrael gyülekezete előtt, amikor felmagasztalnia és megdicsőítenie kellett volna Őt. {PP 418.2}
Isten ez alkalommal nem ítélte el azokat, akik istentelen viselkedésükkel Mózest és Áront annyira felingerelték. Minden feddés a vezetőket sújtotta. Isten képviselői, Mózes és Áron sértődöttségükben megfeledkeztek arról, hogy a nép nem ellenük, hanem Isten ellen zúgolódott. Mivel önmagukra néztek és megbántott önérzetükre hallgattak, maguk is vétkeztek, és elmulasztották Izrael elé tárni a nép Isten előtti nagy bűnét. {PP 418.3}
Keserű és mélyen megalázó volt az azonnal kihirdetett büntetés. „Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megdicsőítettetek volna engem az Izrael fiai szemei előtt, azért nem viszitek be a népet a földre, melyet adtam nékik.” A lázongó Izraellel együtt kellett meghalniuk, még a Jordán átlépése előtt. Ha Mózes és Áron felmagasztalták volna magukat, vagy ellenszegülnek Isten dorgálásának és intésének, vétkük sokkal nagyobb lett volna. De nem lehetett őket szándékos bűnnel vádolni: hirtelen jött kísértés győzte le őket, amit azonnal és szívből meg is bántak. Az Úr elfogadta bűnbánatukat, a károk miatt azonban, amelyeket bűnük a népnek okozott, a büntetést nem másíthatta meg. {PP 419.1}
Mózes nem titkolta el az ítéletet a nép előtt, hanem nyíltan megmondta, hogy nem vezetheti be őket az ígéret földjére, mert elmulasztotta Istennek adni a dicsőséget. Figyelmeztette őket, hogy jegyezzék meg az őt ért kemény büntetést, és gondolják meg, milyen súlya lehet Isten előtt zúgolódásaiknak, amikor egy embert okolnak a bűneikkel magukra vont ítéletek miatt. Elmondta azt is, hogyan könyörgött Istennek a büntetés elengedéséért, és miként kapott viszszautasítást. „De megharagudott az Úr énreám miattatok – mondta –, és nem hallgatott meg engem.” (V. Móz. 3:26) {PP 419.2}
Ha bajok és próbák jöttek, az izraeliták minden alkalommal készek voltak Mózest vádolni azért, hogy kihozta őket Egyiptomból, mintha Istennek nem lett volna része a dologban. Vándorlásaik közben, amikor az út nehézségei miatt panaszkodtak és vezetőik ellen zúgolódtak, Mózes figyelmeztette őket: „Nem ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen. Nem én, hanem Ő szabadított meg titeket.” De a sziklánál kimondott elhamarkodott szavai – „mi adjunk-e néktek vizet?” – tulajdonképpen a panaszok jogosságának beismerése volt, megerősítése a hitetlenségnek és igazolása a zúgolódásnak. Az Úr azzal, hogy Mózest nem engedte az ígéret földjére bemenni, örökre ki akarta törölni ezeket a sugallatokat az izraeliták szívéből. Félreérthetetlen bizonyságát adta annak is, hogy vezetőjük nem Mózes, hanem a hatalmas angyal volt, akiről az Úr megmondta: „Ímé Angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az Ő szavára… mert az én nevem van Őbenne.” (II. Móz. 23:20–21) {PP 419.3}
„Az Úr megharagudott énreám miattatok” – mondta Mózes, akire minden szem odafigyelt Izraelben. Bűne árnyékot vetett Istenre, aki őt népe vezetőjéül választotta ki. A vétek ismeretes volt az egész gyülekezet előtt, és ha Isten elnézi, ez azt a benyomást keltette volna bennük, hogy kirívó provokáció esetén a hitetlenkedés és ingerültség megbocsátható, ha felelősségteljes tisztséget betöltő emberekről van szó. De amikor az Úr kijelentette, hogy Mózes és Áron emiatt az egy bűn miatt nem mehet be az ígéret földjére, a nép megértette, hogy Isten előtt nincs személyválogatás. {PP 420.1}
Izrael története a következő nemzedékek számára jegyeztetett fel tanulságul. Az eljövendő idők emberének pártatlan bíróként kell megismernie a menny Istenét, aki sohasem igazolja a bűnt. De csak kevesekben tudatosul a bűn rettenetes volta. Sokan azzal áltatják magukat, hogy Isten túl jó ahhoz, hogy megbüntesse a vétkest. Pedig a bibliai történelemből nyilvánvaló, hogy Istent éppen jósága és szeretete kötelezi arra, hogy a bűnt úgy kezelje, mint ami a világegyetem békéjét és boldogságát veszélyezteti. {PP 420.2}
Mózes minden igazságossága és hűsége sem fordíthatta el róla bűnének büntetését. A népnek ennél nagyobb vétket is elnézett Isten, de a vezető bűnével szemben nem járhatott el úgy, mint a vezetettekével. Mózest minden földi embernél jobban kitüntette. Megmutatta neki dicsőségét, és általa hirdette ki törvényeit Izraelnek. Az a tény, hogy Mózes ilyen nagy világosságban és ismeretben részesült, még súlyosabbá tette vétségét. A múlt hűsége nem törölhet el egyetlen gonosz cselekedetet sem. Minél nagyobb világosságot és kiváltságot kap az ember, annál nagyobb a felelőssége, és ha hibázik, annál súlyosabb a büntetése. {PP 420.3}
Emberi szemszögből nézve Mózes nem követett el nagy bűnt, az ő vétke szokványos dolog volt. A zsoltáríró azt mondja: „Gondatlanul szólt ajkaival.” (Zsolt. 106:33) Ez emberi megítélés szerint csekély bűnnek tűnhet, de ha Isten a leghűségesebb és legnagyobb megtiszteltetésre méltatott szolgáját ilyen súlyosan büntette, nem fogja elnézni másnál sem. Az önfelmagasztalás szelleme, a testvérek vádolásának hajlandósága nem kedves Isten előtt. Akik ilyen gonoszságokba merülnek, kétségeket ébresztenek Isten műve iránt, és okot adnak a kétkedők hitetlenségére. Minél fontosabb pozíciót tölt be valaki, és minél nagyobb a befolyása, annál szükségesebb, hogy gyakorolja a hoszszútűrést és az alázatosságot. {PP 420.4}
Sátán ujjong, ha Isten gyermekeit – különösen a felelős tisztséget betöltőket – ráveheti, hogy az Istennek járó dicsőséget maguknak tulajdonítsák. Ekkor győzött felettük. Ő maga is így bukott el. Ez a legsikeresebb módszere mások romlásba döntésére. Isten azért adott igéjében annyi példát, amelyek bemutatják az önfelmagasztalás veszélyeit, hogy őrködjünk Sátán csalásaival szemben. Nincs a természetünknek olyan ösztöne, olyan szellemi adottságunk vagy szívbéli indítékunk, amelynek ne kellene percről percre Isten Lelkének ellenőrzése alatt állnia. Nincs Istennek olyan áldása, vagy az emberre mért próbája, amelyet Sátán ne akarna és ne tudna felhasználni a lélek megkísértésére és elveszítésére, ha csak a legkisebb alkalmat szolgáltatjuk. Ezért bármilyen nagy világossággal rendelkezzen is valaki, bármilyen nagy mértékben élvezze is Isten kegyelmét és áldását, járjon mindenkor alázatosan az Úr előtt, és kérje hittel, hogy irányítsa gondolatait és uralkodjék indulatain. {PP 421.1}
Mindazoknak, akik istenfélőnek vallják magukat, legszentebb kötelességük, hogy őrködjenek lelkükön, és önuralmat gyakoroljanak a legnagyobb kihívások közepette is. Mózes igen nagy terhet viselt, kevés ember fog valaha is úgy megpróbáltatni, mint ő, de ez nem mentette a bűnét. Isten bőségesen gondoskodott népéről, s ha az Ő erejére támaszkodtak volna, sohasem válnak a körülmények játékszerévé. A legnagyobb kísértés sem igazolja a bűnt. Bármilyen nagy nyomás nehezedik a lélekre, a bűn mindenkor a mi saját tettünk. Nincs olyan hatalom, amely az embert gonoszság elkövetésére kényszeríthetné. Sátán gyenge pontjainkon támad, de nem szükségszerű, hogy legyőzessünk. Akármilyen nagy erővel tör ránk váratlanul a kísértés, Isten gondoskodik rólunk, és az Ő erejével győzhetünk. {PP 421.2}
