Az ítéletek, amellyekkel Isten Izraelt meglátogatta, alkalmasak voltak arra, hogy az ellenszegülést egy időre elnémítsák, de a lázongás szelleme még mindig ott élt a szívekben, és végül meghozta a legkeserűbb gyümölcsöt. A korábbi felkelések csupán a felizgatott tömeg hirtelen megmozdulásából kialakuló zúgolódó csoportok voltak, de most mélyreható, elszánt összeesküvést szőttek azoknak a vezetőknek a megdöntésére, akiket maga Isten jelölt ki. {PP 395.1}
Ennek a mozgalomnak a vezetője Kóré, Kéhát családjából származó lévita, Mózes unokatestvére volt, tehetséges és befolyásos ember. Bár a szentély szolgálatára rendeltetett, nem elégedett meg ezzel, és a papi méltóságra tört. Az, hogy a papi hivatal, ami régebben minden család elsőszülött fiának jutott, Áronra és családjára hagyományozódott, irigységet és elégedetlenséget ébresztett, és Kóré egy ideje már titokban Mózes és Áron tekintélye ellen dolgozott, bár eddig nem mert nyíltan fellázadni ellenük. Végül megfogant benne a vakmerő terv, hogy megdönti a vallási és polgári felsőbbséget. Nem mulasztott el támogatókat keresni. Kóré és a kéhátiták sátraihoz közel, a szentély déli oldalán volt Rúben törzsének tábora, és a törzs két főemberének, Dáthánnak és Abirámnak sátrai. Ezek a főemberek készségesen csatlakoztak becsvágyó tervéhez. Lévén Jákób legidősebb fiának leszármazottai, azt állították, hogy a polgári vezetés joga őket illeti, és elhatározták, hogy megosztják Kóréval a papság méltóságát. {PP 395.2}
A nép akkori lelkiállapota kedvezett Kóré terveinek. Csalódásuk keserűségében visszatért kételkedésük, irigységük és gyűlöletük, és ismét türelmes vezetőjük elleni panasszal voltak telve. Az izraeliták folyton szem elől tévesztették, hogy isteni vezetés alatt állnak. Elfelejtették, hogy a szövetség Angyala a láthatatlan vezetőjük, és a felhőoszlopba burkolva Krisztus halad előttük, és hogy Mózes tőle kapja utasításait. {PP 395.3}
Vonakodtak alávetni magukat a borzalmas ítéletnek, hogy mindannyiuknak el kell pusztulniuk a pusztában, és ezért szívesen fogadtak minden ürügyet, ami azt hitette el velük, hogy nem Isten, hanem Mózes vezette őket, és ő volt, aki kimondta halálos ítéletüket. A föld legszelídebb emberének minden fáradozása sem tudta kioltani a nép elégedetlenségét, és bár Isten előbbi elfordulásuk miatti rosszallására még élénken emlékeztette őket megtizedelt soruk és lecsökkent létszámuk, mégsem vették szívükre a leckét. Ismét legyőzte őket a kísértés. {PP 396.1}
A szívek titkaiban olvasó Isten felismerte Kóré és társai szándékát, és olyan figyelmeztetést és utasítást adott népének, ami képessé tehette volna őket arra, hogy megmeneküljenek ezeknek a nagyratörő embereknek a csalásától. Látták Isten ítéletét a féltékenykedő és Mózes ellen lázító Mirjámon. Az Úr kijelentette, hogy Mózes nagyobb a prófétáknál. „Szemtől szembe szólok vele – mondta. Miért hogy nem féltetek szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen?” (IV. Móz. 12:8) Ezt a leckét az Úr nemcsak Mirjámnak és Áronnak, hanem egész Izraelnek szánta. {PP 396.3}
Kórét és összeesküvő társait Isten megkülönböztetett kitüntetésben részesítette nagyságának és hatalmának bemutatásával. Azok közé tartoztak, akik felmentek a hegyre Mózessel, és látták az isteni dicsőséget. De azóta nagy változás történt. Helyt adtak az első könnyű kísértésnek, ami annál erősebb lett, minél tovább megtűrték; végül teljesen Sátán uralta gondolataikat, és kifejezést merészeltek adni elégedetlenségüknek. Látszólag a nép érdekében fáradozva előbb egymásnak, majd Izrael vezető embereinek sugdosták elégedetlen gondolataikat. Gyanúsításaikat olyan készségesen fogadták, hogy felbátorodtak és továbbmerészkedtek; végül maguk is elhitték, hogy Istenért buzgólkodnak. {PP 396.4}
A féltékenység irigységet szült és az irigység pártütést. Addig-addig vitatták Mózes nagy tekintélyhez és megtiszteltetéshez való jogát, míg végül úgy látták, hogy irigylésre méltó helyét közülük bárki ugyanolyan jól be tudná tölteni, mint Mózes. Magukat és egymást csalták meg, amikor arra a gondolatra jutottak, hogy Mózes és Áron maguk vették maguknak a tisztséget, amellyel bírnak. Az elégedetlenek azt mondták, hogy ezek a vezetők az Úr gyülekezete fölé emelkedtek a papság és a kormányzat magukhoz ragadásával, pedig házuk nem volt jogosult arra, hogy a többiekénél nagyobb kitüntetés érje Izraelben, ők sem szentebbek, mint a nép, és elégedjenek meg azzal, hogy testvéreikkel azonos helyet foglalnak el, akik ugyanúgy részesülnek Isten jelenlétében és védelmében. {PP 397.2}
Az összeesküvők következő lépése a nép megnyerése volt. A rendreutasításra szoruló tévelygők semmit sem hallgatnak szívesebben, mint az egyetértést és a dicséretet. Így Kóré és társai megnyerték a gyülekezet figyelmét és támogatását. A vádat, hogy a zúgolódás hozta Isten haragját a népre, tévedésnek nevezték. Nem a gyülekezet volt a hibás – mondták, hiszen csak jogait követelte; de Mózes elbizakodott vezető, és bűnösnek nyilvánította a gyülekezetet, holott szent nép az és az Úr van közötte. {PP 397.3}
Kóré visszatekintett a pusztai vándorlás történetére, és felidézte a helyeket, ahol nehéz helyzetbe jutottak, és sokan elpusztultak zúgolódásuk és engedetlenségük miatt. Elhitette hallgatóival, hogy megelőzhették volna a megpróbáltatásokat, ha Mózes más útirányt választ. Úgy döntöttek, hogy minden őket ért bajnak ő az okozója, továbbá Mózes és Áron rossz vezetése miatt zárattak ki Kánaánból. De ha akkor Kóré a vezetőjük, aki megrovás helyett méltányolja jótetteiket, útjuk már idáig is békés és boldog lett volna; a pusztai vándorlás helyett egyenesen az ígéret földjére mehettek volna. {PP 397.4}
Az összeesküvésben sokkal nagyobb volt a gyülekezet mindig civódó tagjainak egysége, mint azelőtt bármikor. Kórét a népnél elért sikere magabiztossá tette, és megerősítette hitében, hogy a Mózes kezében összpontosult hatalom – ha nem akadályozzák meg – veszélyezteti a nép szabadságát. Azt is állította, hogy mindezt Isten jelentette ki neki, és őt bízta meg, hogy változtassa meg a kormányzást, mielőtt késő lenne. Sokan voltak azonban, akik nem fogadták el Kóré Mózessel szemben felhozott vádjait. Eszükbe jutott vezetőjük béketűrő, önfeláldozó szolgálata, és lelkiismeretük megmozdult. Kóré kénytelen volt Mózes Izrael sorsa iránti mély érdeklődését valamilyen önző indítékra visszavezetni, és felelevenítette a régi vádat, miszerint Mózes azért hozta ki a népet a pusztába, hogy ott vesszenek el és vagyonukat magának szerezze meg. {PP 398.1}
Egy ideig titokban folyt a munka. Mihelyt azonban az összeesküvés elég erős lett a nyílt lázadáshoz, Kóré emberei élére állt és nyilvánosan megvádolta Mózest és Áront, hogy olyan hatalmat bitorolnak, amelyben ő és társai ugyanannyi joggal osztozhatnának. Azzal is megvádolták őket, hogy megfosztották a népet szabadságától és függetlenségétől. „Sokat tulajdonítotok magatoknak – mondták az összeesküvők –, holott az egész gyülekezet, ezek mindnyájan szentek és közöttük van az Úr: Miért emelitek azért magatokat az Úr gyülekezete fölé?” {PP 398.2}
Mózes nem számított ilyen mélyen gyökeredző cselszövésre, és amikor az a maga rettenetes valóságában tört ki ellene, csendes könyörgéssel borult le Isten elé. Azután szomorúan, de nyugodt méltósággal emelkedett fel. Isteni útmutatást nyert. „Reggel – mondta – megmutatja az Úr, ki az övé és ki a szent és kit fogadott magához. Mert akit magának választott, magához fogadja azt.” (IV. Móz. 16:5) A próbát másnapra halasztották, hogy mindenkinek legyen ideje gondolkozni. Akkor mindazoknak, akik a papi tisztségre tartottak igényt, el kellett jönniük tömjénezőikkel és füstölögtetniük kellett a szent sátornál az egész gyülekezet jelenlétében. A törvény nagyon világosan kimondta, hogy a szentélyben csak a szent tisztségre felszenteltek szolgálhatnak. Sőt, még a papok, Nádáb és Abihu is megégtek, mikor – egy isteni parancsot semmibe véve – vakmerően, „idegen tüzet” hoztak az oltárra. Mégis, Mózes arra szólította fel vádlóit, hogy ha merik, hozzák ügyüket az Úr elé. {PP 398.3}
Kiválasztva Kórét és lévita társait, így szólt Mózes: „Halljátok meg kérlek Lévi fiai: Avagy keveslitek-e azt, hogy Izrael Istene különválasztott benneteket az Izrael gyülekezetétől, hogy magához fogadjon titeket, hogy szolgáljatok az Úr sátorában, hogy álljatok e gyülekezet előtt és szolgáljatok néki? És hogy magának fogadott titeket, hanem még a papságot is kívánjátok? Azért hát te és a te gyülekezeted az Úr ellen gyűltetek egybe; mert Áron micsoda, hogy ő ellene zúgolódtok?” {PP 399.1}
Dáthán és Abirám nem látszott annyira vakmerően ellenszegülőnek, mint Kóré, és Mózes abban a reményben, hogy ők csak belekeveredtek a lázadásba, de nem teljesen romlottak, maga elé kérette őket, hogy meghallgassa ellene irányuló panaszaikat. De azok nem jöttek, és dölyfösen megtagadták tekintélyének elismerését. „Avagy kevesled-e, hogy felhoztál minket a tejjel-mézzel folyó földről, hogy elveszíts minket e pusztában; hanem még uralkodni is akarsz rajtunk? Éppen nem tejjel és mézzel folyó földre hoztál be minket, sem szőlőt és szántóföldet nem adtál nekünk örökségül, avagy ki akarod-e szúrni az emberek szemeit? Nem megyünk fel.” {PP 399.2}
Ugyanazokat a szavakat használták szolgaságuk földjének leírására, amelyekkel az Úr ecsetelte előttük az ígéret földjét. Ismét azzal vádolták meg Mózest, hogy az isteni vezetés látszatát kelti azért, hogy saját tekintélyét megalapozza, és kijelentették, nem engedik többé, hogy mint vakokat vezesse őket, hol Kánaán, hol meg a puszta felé, ahogy az nagyravágyó terveinek megfelel. Így Mózest, aki gyöngéd atyjuk és türelmes pásztoruk volt, egy önkényeskedő zsarnok sötét jellemében mutatták be. Őt tették felelőssé Kánaánból való kizáratásukért – amit saját bűnük okozott. {PP 399.3}
Másnap reggel Kóréval az élükön megjelent a kétszázötven főember, kezükben füstölőkkel. Bementek a szentély pitvarába, miközben a nép várva a fejleményeket, kívül gyülekezett. A népet nem Mózes hívta egybe, hogy tanúja legyen Kóré és csapata vereségének, hanem elvakult önhittségükben maguk a lázadók hívták össze őket, hogy tanúi legyenek győzelmüknek. A gyülekezet többsége nyíltan Kóré mellé állt, és nagy reményeket táplált Áronnal szembeni győzelmére. {PP 400.1}
Miután így összegyülekeztek az Úr elé, „megjelent az Úrnak dicsősége az egész gyülekezetnek”. Mózesnek és Áronnak szólt az isteni figyelmeztetés: „Váljatok külön e gyülekezettől, hogy megemésszem őket egy szempillantásban.” De ők arcra borultak: „Isten, minden test lelkének Istene! Nem egy férfiú vétkezett-é, és az egész gyülekezetre haragszol-é?” {PP 400.2}
Kóré kivált a tömegből és csatlakozott Dáthánhoz és Abirámhoz, amikor látta, hogy Mózes a hetven vén kíséretében elindult, hogy utoljára figyelmeztesse azokat, akik megtagadták, hogy hozzá jöjjenek. A sokaság követte őket, és Mózes, mielőtt átadta volna üzenetét, isteni utasításra megparancsolta a népnek: „Távozzatok el ez istentelen emberek sátorai mellől és semmit ne érintsetek abból, ami az övék, hogy el ne vesszetek az ő bűneik miatt.” Engedtek a felhívásnak, mert a közeledő ítélet balsejtelme szállt meg mindenkit. A főlázadók távozni látták maguk mellől azokat, akiket rászedtek, de rendületlenül kitartottak álláspontjuk mellett. Családjukkal együtt kiálltak sátraik ajtajába, mintha csak dacolni akarnának az isteni intéssel. {PP 400.3}
Mózes most Izrael Istene nevében az egész gyülekezet hallatára kihirdette: „Ebből tudjátok meg, hogy az Úr küldött engemet, hogy cselekedjem mind e dolgokat, hogy nem magamtól indultam. Ha úgy halnak meg ezek, mint meghal minden más ember, és ha minden más ember büntetése szerint büntettetnek meg ezek, akkor nem az Úr küldött engemet. Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja az ő száját és elnyeli őket és mindazt, ami övék, és elevenen szállnak alá a pokolba, akkor megismeritek, hogy gyalázták ezek az emberek az Urat.” {PP 400.4}
Minden szem Mózesre szegeződött most Izraelben, ahogy ott álltak rémülten, az eseményeket várva. Amikor abbahagyta a beszédet, a szilárd föld megnyílt, és a lázadók élve szálltak alá, mindazzal, ami az övék és „elvesztek a község közül”. A nép elmenekült, ezzel önmagát, mint bűnrészest ítélve el. {PP 400.5}
De az ítélet még nem ért véget. Tűz csapott ki a felhőből és megemésztette a kétszázötven főembert, akik tömjént füstölögtettek. Nem játszottak vezető szerepet a lázadásban, és ezért nem pusztultak el az összeesküvés fő vezetőivel együtt. Láthatták azok sorsát és alkalmuk volt vétkeiket megbánni, de az összeesküvőkkel rokonszenveztek, és ezért osztozniuk kellett sorsukban. {PP 401.1}
Ha Kóré és társai bűnüket megbánva keresték volna a bocsánatot, még akkor is megváltoztatható lett volna az ítélet, amikor Mózes a népet a közelgő csapás előli menekülésre szólította fel. De makacs kitartásuk megpecsételte sorsukat. A lázadásban az egész gyülekezet bűnrészes volt, mert többé vagy kevésbé, de mindnyájan rokonszenveztek velük. De Isten nagy kegyelmében különbséget tett az összeesküvés vezetői és a félrevezetettek között. A népnek, amely engedte, hogy megcsalják, még alkalma volt a megbánásra. Meggyőző bizonyítékát adta, hogy tévednek, és Mózesnek van igaza. Isten hatalmának világos megnyilvánulásai minden kétséget kizártak. {PP 401.2}
Jézus, az Angyal, aki a felhőben a héberek előtt járt, meg akarta menteni őket a pusztulástól. A Megbocsátás vágyódott utánuk. Igen közel volt hozzájuk az Isten ítélete, és bűnbánatra hívta őket. Ez alkalommal a menny különös beavatkozása tartóztatta fel lázadásukat. Ha ekkor engednek a gondviselés szavának, megmenekülhettek volna. De csak a pusztulástól való rettegés miatt hátráltak meg, a lázadásból nem gyógyultak ki. Rémülten, de bűnbánat nélkül vonultak vissza ez éjjel sátraikba. {PP 401.3}
Kóré és társai addig hízelegtek nekik, míg elhitték, hogy ők valóban nagyon jó nép, és Mózes visszaélései megrövidítették őket. Ha most beismerik, hogy Kóré és társai tévedtek és Mózesnek volt igaza, akkor Isten szavaként kellett volna fogadniuk az ítéletet, hogy el kell veszniük a pusztában. Vonakodtak alávetni magukat ennek, és szívesebben hitték azt, hogy Mózes tévesztette meg őket. Azt a reményt táplálták magukban, hogy a dolgok új rendje következik, és ezután dicséretet nyernek majd feddés helyett, és a gondot és civódást jólét váltja majd fel. Az elpusztult férfiak hízelgő szavakkal beszéltek, és mindig szeretetet és részvétet hazudtak nekik, amiből arra következtettek, hogy Kóré és társai bizonyára jó emberek voltak, és pusztulásuknak valahogyan Mózes volt az oka. {PP 401.4}
Aligha okozhat az ember nagyobb sértést Istennek annál, mintha megveti és elutasítja eszközeit, akik által üdvözíteni igyekszik. A héberek pedig nemcsak ezt tették, hanem meg is akarták ölni Mózest és Áront. Mégsem fogták fel, mennyire szükséges lenne Isten kegyelmét kérni rettenetes bűnükre. A próbának ezt az éjszakáját nem megbánással és bűnvallomással töltötték el, hanem azzal, hogy ellenálltak a bizonyságnak, hogy ők a legnagyobb bűnösök. Még mindig gyűlöletet tápláltak magukban Isten választott emberei iránt, és eltökélték, hogy szembeszegülnek tekintélyükkel. Sátán kész volt, hogy ítélőképességüket elhomályosítva, szemüket bekötve a pusztulásba vezesse őket. {PP 402.1}
A mélységbe vetett bűnösök kiáltásától megriadva az egész gyülekezet elmenekült, mert azt mondták: „Netalán minket is elnyel a föld.” „De másnap felzúdult Izrael fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen azt mondván: Ti öltétek meg az Úrnak népét!” Már ott tartottak, hogy tettleg akartak fellépni hűséges, önfeláldozó vezetőik ellen. {PP 402.2}
Bűn nem terhelte Mózest és ezért nem félt és nem menekült el sorsára hagyva a gyülekezetet. Mózes a helyén maradt, és ebben a félelmetes válságban az igazi pásztornak a rábízott nyáj iránti gondoskodásáról tett bizonyságot. Könyörgött, hogy Isten ne semmisítse meg a maga választotta népet. Közbenjárásával fel is tartóztatta a bosszúálló kezet, hogy az engedetlen, lázongó Izrael sorsa ne pecsételtessen meg végérvényesen. {PP 402.4}
De a harag szolgája már elküldetett, és a csapás már végezte halálos munkáját. Testvére utasítására Áron megragadta tömjénezőjét, és a nép közé futott, „és engesztelést szerzett a népnek”. „És megállt a megholtak és az élők között.” A tömjén füstjével Mózes buzgó könyörgése is felszállt a szentélybe az Istenhez, és a csapás megszűnt; de addigra Izraelből tizennégyezren holtan hevertek a lázadás és a visszavonás vétkének bizonyítékául. {PP 402.5}
A nép további bizonyságát kapta, hogy a papi méltóság Áron családját illeti meg. Isteni utasításra Izrael minden törzse egy vesszőt készített és ráírta a törzs nevét. Áron nevét a Lévi törzse vesszőjére írták. A vesszőket a szent sátorba vitték, a bizonyság ládája elé. A vessző kivirágzása volt a jele, hogy az Úr melyik törzset választotta a papságra. „És ímé kihajtott a Lévi házából való Áron vesszeje, és hajtást hajtott és virágot növelt és mandolát érlelt.” A vesszőt megmutatták a népnek, azután bizonyságul a későbbi nemzedékeknek, elhelyezték a gyülekezet sátorában. Ez a csoda eldöntötte a papság kérdését. {PP 403.1}
Most teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy Mózes és Áron isteni tekintéllyel szólt, és a népnek el kellett fogadnia a keserű valóságot, hogy a pusztában kell meghalniuk. „Ímé pusztulunk, veszünk – mi mindnyájan elveszünk!” – kiáltották. Beismerték, hogy bűnt követtek el a vezetőik elleni lázadással, és hogy Kórét és társait Isten igazságos ítélete sújtotta. {PP 403.2}
Kóré lázadásában – természetesen kisebb mértékben – ugyanannak a szellemnek a megnyilvánulása ismerhető fel, amely a mennyben Sátán lázadásához vezetett. Büszkeség és nagyravágyás késztette Lucifert, hogy zúgolódjon Isten uralma ellen, és megdönteni igyekezzen a mennyben fennálló rendet. Bukása óta mindig az volt a célja, hogy az irigységnek és az elégedetlenségnek ugyanazt a lelkületét, ugyanazt a rangra és hódolatra való törekvést plántálja az emberekbe. Ő gyakorolt hatást Kóréra, Dáthánra és Abirámra is, hogy önfelmagasztalást, irigységet, bizalmatlanságot és lázadást ébresszen bennük. Sátán bírta rá őket, hogy az Isten rendelte embereket és velük magát Istent is mint vezetőjüket elvessék. Miközben Mózes és Áron ellen zúgolódtak, Istent káromolták, és annyira megcsalattak, hogy magukat igaznak tartották, azokat pedig, akik bűneiket megrótták, a Sátán eszközeinek tekintették. {PP 403.3}
Nem uralkodik-e a Kóré pusztulásához vezető lelkület napjainkban is? Széles körben elterjedt a büszkeség és a becsvágy, és ha ezeket ápolgatjuk, utat nyitnak az irigységnek és uralomvágynak, a lélek elidegenedik Istentől, és észrevétlenül Sátán karmaiba sodródik. Még Krisztus hitvalló követői közül is sokan úgy gondolkodnak, terveznek és olyan buzgalommal munkálkodnak önfelmagasztalásukon, mint Kóré és társai. Az emberek tetszésének megnyeréséért készek elferdíteni az igazságot, meghamisítani és kiforgatni Isten szolgáinak indítékait, és a saját szívük alantas, önző indítékaival vádolni őket. A bizonyítékok ellenére kitartanak a hamisság hangoztatása mellett, míg végül már maguk is igaznak hiszik. Miközben arra törekszenek, hogy megrendítsék az Istentől rendelt emberekbe vetett bizalmat, valóban azt hiszik, hogy jó munkában foglalatoskodnak és nagyon is Istennek szolgálnak. {PP 403.4}
A héberek nem voltak hajlandók alávetni magukat az isteni utasításoknak és korlátozásnak. Nem tűrték el, ha korlátozták őket, a feddést pedig nem szívelték. Ez volt a titka Mózes elleni zúgolódásuknak. Ha azt csinálhatták volna, ami nekik tetszik, kevesebbet panaszkodtak volna vezetőikre. Mindig ezzel a lelkülettel kellett szembesülniük Isten szolgáinak, az egész egyháztörténelem folyamán. {PP 404.1}
A bűnös kívánság kielégítése utat nyit Sátánnak az emberek gondolataihoz, és így a gonoszság egyik lépcsőfokáról a másikra lépnek. A világosság elutasítása elhomályosítja az értelmet, megkeményíti a szívet, és így könnyebb megtenni a következő bűnös lépést és elvetni a nagyobb világosságot, míg végül a gonosz cselekvése szokássá rögzül. A bűn megszűnik bűn lenni a számukra. Aki hűségesen hirdeti Isten Igéjét és a bűnt kárhoztatja, gyakran vonja magára az emberek gyűlöletét. Mivel a megjavuláshoz elengedhetetlenül szükséges áldozatot és fájdalmat nem akarják vállalni, Isten szolgái ellen fordulnak, és igazságtalannak nyilvánítják azok feddéseit. Kóréhoz hasonlóan kijelentik, hogy a nép nem bűnös, hanem aki fedd, az az oka minden rossznak. Lelkiismeretüket ezzel a csalással megnyugtatva, a féltékenyek és elégedetlenkedők összefognak, hogy egyenetlenséget támaszszanak a gyülekezetben és gyengítsék az építeni akaró kezeket. {PP 404.2}
Kóré nem tette volna, amit tett, ha tudja, hogy a Mózes által Izraellel közölt utasítások és feddések mind Istentől származtak. Pedig tudhatta volna. Isten meggyőző bizonyságát adta, hogy Ő vezeti Izraelt. Kóré és társai azonban elvetették a világosságot, mígnem annyira elvakulttá váltak, hogy Isten hatalmának legfeltűnőbb megnyilatkozásai sem tudták meggyőzni őket; mindazt emberi vagy sátáni mesterkedésnek tulajdonították. Ugyanezt tette az egész nép is, amikor a Kóré csapatának pusztulását követő napon odaállt Mózes és Áron elé, és ezt mondta: „Ti öltétek meg az Úrnak népét.” Mitsem törődve a legmeggyőzőbb bizonyítékokkal, hogy Isten rosszallja, amit tesznek, volt bátorságuk az őket megtévesztő emberek pusztulásában megnyilvánuló isteni ítéletet sátáni munkának minősíteni, azt állítva, hogy a Sátánnal szövetkezve Mózes és Áron okozta azoknak a szent és jó embereknek halálát. Ez a cselekedetük pecsételte meg sorsukat. A Szentlélek ellen vétkeztek, olyan bűnt követtek el, amely az isteni kegyelem befolyásával szemben megkeményíti a szívet. „Még aki az ember Fia ellen szól – mondta Krisztus –, annak is megbocsáttatik; de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik.” (Mt. 12:32) Ezeket a szavakat akkor mondta az Üdvözítő, amikor az Isten hatalmával végzett kegyelmes cselekedeteit a zsidók a Belzebúb művének állították. Isten a Szentlélek által érintkezik az emberrel; és aki a Lelket, szándékosan mint valami sátánit, elutasítja, elvágja a menny és az emberi lélek közötti érintkezés csatornáját. {PP 404.4}
Isten a Szentlélek által feddi és győzi meg a bűnöst, és ha a Szentlélek működését végleg elutasítják, Isten sem tehet többé semmit az emberért. Az isteni kegyelem utolsó forrása is kimerült. A bűnös elvágta magát az Istentől, a bűn pedig önmagában nem gyógyítható. Az ilyen lélek felett nincs többé hatalma az Istennek, hogy meggyőzze és megtérésre késztesse. „Hagyd hát magára!” (Hós. 4:17) szól az isteni parancs. Azután „nincs többé bűnökért való áldozat; hanem az ítéletnek valami rettenetes várása, és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket” (Zsid. 10:26–27). {PP 405.1}
