A tizenkét kém

{PP 387}   

Tizenegy nappal a Hóreb hegyétől való távozás után a héber sereg Kádesben ütött tábort, Párán pusztájában, az ígéret földje határának közelében. Itt a nép azt javasolta, hogy küldjenek kémeket az ország kikémlelésére. Mózes a dolgot az Úr elé terjesztette, aki jóváhagyta, azzal az utasítással, hogy minden törzsből egy-egy főembert válasszanak erre a célra. Kiválasztották tehát a férfiakat, amint azt Isten rendelte. Mózes megparancsolta nekik, hogy menjenek el, és nézzék meg milyen az a föld, a fekvése, természetadta előnyei, hogy a benne lakó nép erős-e vagy gyenge, nagy-e vagy kicsiny, és hogy vizsgálják meg a talaj termékenységét, és hozzanak az ország gyümölcséből. {PP 387.1}   

A kémek elmentek, és az ország határát délen átlépve eljutottak egészen északra, megvizsgálva az országot. Negyven napi távollét után tértek vissza a táborba. Izrael népe nagy reményeket táplált, és sóvárgó várakozásban töltötte ezt az időt. A kémek visszatérésének híre törzsről-törzsre járt, és nagy örömmel fogadták a hírt. Csapatostól vonultak ki a hírhozók elé, akik épségben tértek vissza merész vállalkozásukról. A kémek a föld termékenységét bizonyító gyümölcsöket hoztak magukkal. Szőlőérés ideje volt, és egy akkora szőlőfürtöt hoztak, hogy azt két férfi cipelte vállravetett rúdon. De hoztak az országban bőven termő fügéből és gránátalmából is. {PP 387.2}   

A nép örült, hogy hamarosan ilyen jó földet bírhat, és figyelmesen hallgatták a kémek Mózesnek adott jelentését, nehogy egy szót is elveszítsenek. „Elmentünk arra a földre, amelyre küldöttél minket – kezdték a kémek – és bizonnyal tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse!” A nép telve volt lelkesedéssel, készek voltak buzgón engedelmeskedni az Úr szavának, és azonnal indulni akartak az ország elfoglalására. De a föld szépségének és termékenységének ecsetelése után a kémek, kettő kivételével felnagyították a nehézségeket és veszélyeket, amelyek az izraelitákra várnak, ha Kánaán elfoglalására vállalkoznának. Felsorolták az ország különböző részeiben lakó hatalmas nemzeteket, elmondták, hogy a városok igen nagyok és hatalmas kőfalakkal kerítettek, erős népek lakják, és lehetetlen elfoglalni azokat. Arról is beszámoltak, hogy óriásokat láttak, az Anák fiait, és értelmetlen dolog az ország elfoglalására gondolni. {PP 387.3}   

Most egyszerre megváltozott a helyzet. A remény és bátorság a gyáva kétségbeesésnek adta át a helyét, mihelyt a kémek kifejezést adtak saját hitetlen szívük érzéseinek, amelyet Sátántól jövő gyávaság töltött el. Hitetlenségük komor, sötét árnyat borított a gyülekezetre, és Isten hatalmas erejét, mely oly sokszor nyilatkozott már meg a választott nép érdekében, elfelejtették. A nép nem mérlegelte a helyzetet, nem érveltek azzal, hogy aki idáig elhozta, be is viheti őket e földre; nem idézték fel, milyen csodálatosan szabadította meg őket Isten elnyomóiktól, utat vágva a tengerben és megsemmisítve a fáraó üldöző seregét. Istent számításon kívül hagyták, és úgy tettek, mintha csupán fegyvereik hatalmától függnének. {PP 388.1}   

Hitetlenségükkel határt szabtak Isten hatalmának, és nem volt bizalmuk abban a kézben, amely idáig biztonságban vezette őket. Viszszaesve régi hibájukba, újból zúgolódni kezdtek Mózes és Áron ellen. „Ez hát a mi nagy reményeink vége – mondták. – Ez az a föld, ahová Egyiptomból egész úton jöttünk, hogy birtokba vegyük.” Azzal vádolták vezetőiket, hogy megcsalták a népet és bajt hoztak Izraelre. {PP 388.2}   

A nép reményvesztett volt csalódottságában és kétségbeesésében. Sírás és zúgolódás moraja vonult végig a táboron. Káleb felismerte a helyzet veszélyes voltát, és bátran síkraszállva Isten szava védelmében minden tőle telhetőt megtett, hogy ellensúlyozza hűtlen társai gonosz befolyását. A nép egy pillanatra fel is figyelt és hallgatta bátorító, reménytkeltő szavait az új földdel kapcsolatban. Káleb nem cáfolta azt, ami már elhangzott, mert a várfalak valóban magasak és a kánaániták erősek voltak. De Isten megígérte Izraelnek az országot. „Bátran felmehetünk és elfoglalhatjuk azt – sürgette Káleb, – mert kétség nélkül megbírunk azzal.” {PP 388.3}   

De a tíz félbeszakította és még sötétebb színben tüntette fel a helyzetet, mint először: „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál – jelentették ki –, …az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anák fiait, és olyanok voltak a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemökben is olyanok voltunk…” {PP 388.4}   

Ezek a férfiak, miután egyszer a helytelen útra tértek, makacsul szembehelyezkedtek Kálebbel és Józsuéval, Mózessel és Istennel. Minden további lépés csak még eltökéltebbé tette őket. Elhatározták, hogy elbátortalanítanak minden Kánaán elfoglalására irányuló kísérletet. Azért, hogy átkos befolyásukat alátámasszák, elferdítették az igazságot: „Olyan föld az, amely megemészti lakóit.” Ez nemcsak egy rosszakaratú jelentés volt, de valótlan is. Ellentmondott önmagának. A kémek kijelentették, hogy az ország virágzó és termékeny, és szálas emberek lakják, ami mind lehetetlen volna, ha olyan egészségtelen lenne az éghajlat, hogy a föld megemészti a lakóit. De amikor az emberek hitetlenségre adják a szívüket, Sátán uralma alá kerülnek, és senki sem tudja megmondani, milyen messzire vezeti őket. {PP 389.1}   

„És felemelte szavát az egész gyülekezet és sírt a nép azon az éjjelen.” Nyílt lázadás és zendülés következett be, mivel most már teljesen Sátán uralkodott a tömeg fölött, és úgy tűnt, mintha a nép eszét vesztette volna. Átkozta Mózest és Áront, elfelejtve, hogy Isten hallja gonosz beszédeiket, és hogy az Ő angyala a felhőoszlopba burkolózva tanúja rettenetes dühkitörésüknek. Keserűen kiáltottak fel: „Vajha meghaltunk volna Egyiptom földjén! vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk.” Ezután Istennel fordultak szembe: „Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el? Feleségeink és gyermekeink prédára legyenek? Nem jobb volna-e nekünk visszatérnünk Egyiptomba, és mondták egymásnak: Szerezzünk előljárót és térjünk vissza Egyiptomba.” Így már nemcsak Mózest, de Istent is csalással vádolták, hogy olyan földet ígért nekik, amelyet nem vehetnek birtokba. Olyan messzire mentek, hogy vezetőt akartak választani maguknak, aki majd visszavezeti őket szenvedésük és szolgálatuk földjére, arra a földre, ahonnan a Mindenható erős karja szabadította ki őket. {PP 389.2}   

Alázatosan és aggodalommal telve „arccal leborultak Mózes és Áron Izrael fiai gyülekezetének egész közössége előtt”, nem tudva hogyan térítsék el a népet elhamarkodott, szenvedélyes szándékától. Káleb és Józsué igyekezett lecsendesíteni a feldühödött tömeget. Ruháikat fájdalmuk és felháborodásuk jeléül meghasogatva szaladtak a nép közé, és zengő hangjuk túlharsogta a sírás és lázongás zaját. „A föld, amelyen általmentünk, igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen és ne féljetek annak a földnek népétől. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van; ne féljetek tőlük!” {PP 389.3}   

A kánaániták betöltötték gonoszságuk mértékét, és az Úr nem várt tovább. Mivel védelmük eltávozott, könnyű zsákmány lettek volna. Isten szövetsége értelmében a föld Izraelt illette. De elfogadták a hitetlen kémek hamis jelentését, és ezáltal az egész gyülekezet megcsalatott. Az árulók elvégezték munkájukat. Ha csak ketten hoztak volna rossz hírt, a többi tíz pedig biztatást, hogy foglalják el a földet az Úr nevében, akkor is a kettő tanácsát fogadták volna el a tízzel szemben, gonosz hitetlenségük miatt. De csak ketten képviselték az igazságot, míg tízen álltak a lázadás oldalán. {PP 390.1}   

Az áruló kémek hangosan szidalmazták Kálebet és Józsuét, és felhangzott a kiáltás, hogy kövezzék meg őket. Az őrült tömeg köveket ragadott, hogy megölje ezeket a hívő férfiakat. Őrjöngő ordítással rohantak előre, amikor a kövek egyszerre csak kihullottak kezeikből, elhallgattak és megrázkódtak a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékukat. Jelenlétének dicsősége a fellobbanó tűz fényéhez hasonlóan töltötte be a szent sátrat. Mindenki megpillantotta az Úr jelét. Náluk nagyobb valaki nyilatkozott meg, és senki sem mert tovább ellenkezni. A gonosz hírt hozó kémek meggörnyedtek a rémülettől, és lélegzetvisszafojtva menekültek sátraikba. {PP 390.2}   

Mózes most felállt, és belépett a szent sátorba. Az Úr közölte vele: „Megverem őket döghalállal és elveszítem őket; téged pedig nagy nemzetté teszlek és őnálánál erősebbé.” Mózes azonban újból közbenjárt a népért, mert még a gondolatát sem tudta elfogadni, hogy elvesszenek, ő pedig nagy nemzetté legyen. Isten kegyelméért folyamodott. „Hadd magasztaltassék fel az Úrnak ereje, amiképpen szólottál is mondván: Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú… Kérlek kegyelmezz meg e nép hamisságának, a te irgalmasságod nagy volta szerint, amiképpen megbocsátottál e népnek Egyiptomtól fogva mind eddig.” {PP 390.3}   

Az Úr megígérte, hogy nem pusztítja el őket azonnal, de hitetlenségük és gyávaságuk miatt nem tudja kinyilvánítani hatalmát ellenségeik leigázására. Ezért kegyelmében azt parancsolta nekik, mint egyedül biztos megoldást, hogy forduljanak vissza a Vörös-tenger felé. {PP 391.1}   

Lázadásukban azt kiáltották: „Vajha meghalnánk ebben a pusztában!” Most teljesült a kívánságuk. Az Úr kijelentette: „Élek én, éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szólottatok az én fülem hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint húsz esztendőstől fogva és azon felül…, de kicsinyeiteket, akik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek, őket beviszem és megismerik azt a földet, amelyet ti megutáltatok.” Kálebről pedig azt mondta: „az én szolgámat Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, beviszem arra a földre.” Ahogy a kémek negyven napot töltöttek Kánaánban, úgy kellett most Izrael seregeinek negyven évig a pusztában vándorolni. {PP 391.2}   

Amikor Mózes közölte a néppel Isten végzését, dühödt lázadásuk gyászra fordult. Tudták, hogy igazságos az ítélet. A tíz hitetlen kémet Isten csapása egész Izrael szeme láttára sújtotta halálra. Sorsukban a nép saját végzetét látta meg. {PP 391.3}   

Úgy látszott, a nép most őszintén megbánja bűnös viselkedését. Valójában azonban inkább bűnének nemkívánatos következményén bánkódott, mint szégyenletes hálátlansága és engedetlensége tudatában. Amikor meghallották az Úr végzését, ismét a saját akaratuk kerekedett felül, és kijelentették, nem térnek vissza a pusztába. A paranccsal, hogy vonuljanak vissza ellenségeik földjéről, Isten próbára tette látszólagos megalázkodásukat, és az nem bizonyult valódinak. Tudták, nagyot vétettek azzal, hogy engedték a türelmetlenségüket eluralkodni magukon, és meg akarták ölni azokat, akik az Isten iránti hűségre intették őket; de csak azért rémültek meg, mert látták, hogy félelmetes hibát követtek el, aminek végzetes következményei lesznek rájuk nézve. Szívük változatlan maradt, és csak egy kifogás kellett, hogy a kitörés megismétlődjön. Ez meg is történt, amikor Mózes Isten rendelkezésére parancsot adott, hogy forduljanak vissza a pusztába. {PP 391.4}   

A végzés, hogy Izrael negyven évig nem mehet be Kánaánba, keserű csalódás volt Mózes, Áron, Káleb és Józsué számára, mégis egy szó zúgolódás nélkül fejet hajtottak az isteni döntés előtt. Azok viszont, akik kevéssel azelőtt még panaszkodtak Isten bánásmódjára és kijelentették, hogy visszatérnek Egyiptomba, most hogy elvétetett tőlük az áldás, fennhangon siránkoztak. Ok nélkül panaszkodtak, és most Isten valóban okot adott nekik a sírásra. Ha bűneik miatt keseregtek volna, amint az a maga valóságában eléjük tárult, akkor nem érte volna őket ez az ítélet, de ők az ítélet miatt bánkódtak; fájdalmuk nem bűnbánat volt, és nem tudta az ítéletet megváltoztatni. {PP 392.1}   

Az éjszaka siránkozással telt, de a reggel reményt hozott. Elhatározták, hogy jóváteszik előbbi gyávaságukat. Amikor Isten megparancsolta, hogy menjenek és foglalják el az országot, megtagadták az engedelmességet, és most, hogy visszavonulást rendelt el, ugyanolyan lázadozóknak bizonyultak. Elhatározták, hogy megtámadják és beveszik az országot; lehet, hogy Isten előtt tetszésre találnak, és megváltoztatja velük kapcsolatos szándékát. {PP 392.2}   

Isten kiváltságukká és kötelességükké tette, hogy elfoglalják az ígéret földjét az általa megszabott időben, de önfejű ellenállásuk miatt visszavonta az engedélyt. Sátán elérte célját, amennyiben megakadályozta, hogy Kánaánt elfoglalják, most pedig arra sarkallta őket, hogy tegyék meg, amit Isten parancsára előbb nem akartak megtenni. Így a nagy csalónak másodszor is sikerült lázadásra bírnia őket. Nem hitték el, hogy Isten hatalma együttműködik majd velük az ország elfoglalásában. Most mégis saját erejükben bízva akarták elvégezni a munkát, az isteni segítségtől függetlenül. „Vétkeztünk az Úr ellen! – kiáltották – mi felmegyünk és hadakozunk mind aszerint, amint parancsolta nekünk az Úr, a mi Istenünk.” (V. Móz. 1:41) Ilyen borzalmasan elvakította őket a törvényszegés. Isten sohasem parancsolta nekik, hogy menjenek és harcoljanak. Nem hadakozással akarta kezükbe adni az országot, hanem parancsai iránti szigorú engedelmességgel. {PP 392.3}   

Bár szívük változatlan maradt, mégis odáig jutottak, hogy belátták – a kémek jelentése nyomán kitört – lázadásuk bűnösségét és balgaságát. Most már látták az áldások értékét, amelyeket oly gyorsan elvetettek. Beismerték, hogy saját hitetlenségük volt az, ami kizárta őket Kánaánból. „Vétkeztünk” – mondták, elismerve, hogy bennük volt a hiba és nem Istenben, akit olyan elvetemülten vádoltak, hogy ígéretét nem váltja be. Ha beismerésük nem is igazi bűnbánatból fakadt, mégis hozzájárult ahhoz, hogy Isten irántuk való bánásmódjának igazságossága nyilvánvaló legyen. {PP 392.4}   

Ma is hasonló módon cselekszik az Úr, azzal dicsőítve meg nevét, hogy az embereket igazságossága elismerésére vezeti. Amikor azok, akik vallják, hogy Istent szeretik, panaszkodnak gondviselésére, megvetik ígéreteit, és a kísértésnek engedve, gonosz angyalokkal szövetkeznek, hogy meghiúsítsák Isten szándékait, az Úr gyakran úgy irányítja a körülményeket, hogy az ilyen személyek olyan helyzetbe kerüljenek melyben – bár lehet, hogy nincs bennük igazi bűnbánat – bűnük tudatára ébrednek, és kénytelenek elismerni útjaik gonoszságát Isten irántuk való igazságosságát és jóságát. Ilyen módon hozza működésbe az Úr az ellenség erőit, hogy bemutassa a sötétség műveit. Bár a lelkület, amely gonosz életre vezetett, alapjában nem is változott, beismerések hangzanak el Isten dicsőségére és azok igazolására, akik őket megrótták, és emiatt szembenállást és szavaik félremagyarázását kellett elszenvedniük. Így lesz ez, amikor Isten haragja végül majd kitöltetik. Amikor „eljön az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségüknek minden cselekedetéért” (Júd. 14–15). Akkor minden bűnös kénytelen lesz majd belátni és elismerni kárhoztatásának igazságosságát. {PP 393.1}   

Az izraeliták, mitsem törődve Isten végzésével, felkészültek Kánaán elfoglalására. Fegyverekkel és hadieszközökkel felszerelve, saját megítélésük szerint teljesen fel voltak készülve a harcra; de Isten és aggódó angyalai szemében nagyonis szánalmas látványt nyújtottak. Amikor közel negyven évvel később az Úr parancsot adott Jerikó elfoglalására, megígérte, hogy velük lesz. A törvényét tartalmazó szövetség ládáját a sereg előtt vitték. Az általa választott vezetők irányították a csapatok mozdulatait, isteni felügyelet mellett. Ilyen vezetéssel semmi baj sem érhette őket! De most Isten parancsa és vezetőik ünnepélyes tiltása ellenére, a szövetség ládája és Mózes nélkül mentek ki, hogy szembeszálljanak az ellenséggel. {PP 393.2}   

A trombita riadót fújt, és Mózes utánuk sietett a figyelmeztetéssel: „Miért hágjátok át ilyen módon az Úr akaratát, holott nem sikerülhet az tinéktek? El ne menjetek, mert nem lesz közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségetek előtt. Mert az Amálek és Kananeus van ott előttetek és fegyver által hulltok el.” {PP 393.3}   

A kananiták hallottak az Izraelt védeni látszó titokzatos hatalomról, és az érdekükben történt csodákról is, és most nagy erőket vontak össze a beözönlők visszaverésére. A támadó seregnek nem volt vezére. Nem hangzott el ima sem, hogy Isten adja nekik a győzelmet. Azzal a kétségbeesett elhatározással indultak el, hogy vagy fordítanak a sorsukon, vagy elesnek a harcban. Nem voltak ugyan járatosak a hadviselésben, de fegyveres emberek nagy sokaságát alkották, és azt remélték, hogy egy hirtelen és heves rohammal elsöpörnek minden ellenállást. {PP 394.1}   

A kananiták egy sziklás fennsíkon állomásoztak, amelyet csak nehezen járható ösvényeken és meredek, veszedelmes emelkedőn lehetett megközelíteni. A héberek mérhetetlen száma csak még rettentőbbé tette a vereséget. Lassan nyomultak felfelé a hegyszoroson, kitéve magukat a fölöttük levő ellenség halálos lövedékeinek. Nehéz sziklatömbök dübörögtek alá mindenfelől, útjukat szétzúzott emberek vérével jelölve. Azokat, akik a hegymászástól kimerülve elérték a csúcsot, hevesen visszaverték és óriási veszteségeket okozva megfutamították. A csatateret az elesettek hullái borították. Izrael serege teljes vereséget szenvedett. A lázadó vállalkozás pusztulást és halált hozott. {PP 394.2}   

Végül, miután a harcban megverettek, az életben maradottak „visszatértek és sírtak az Úr előtt, de az Úr nem hallgatta meg szavukat és nem figyelt reájuk” (V. Móz. 1:45). A kananiták, akik korábban remegve várták ennek a hatalmas seregnek a közeledését, most felbátorodtak az ellenállásra. A híreket, amelyeket Isten népéért tett csodáiról hallottak, most hamisnak tekintették, és úgy érezték, nincs okuk a félelemre. Most már nem féltek a jövőtől sem. Az izraelitáknak ez az első veresége azzal, hogy az ellenségbe bátorságot és eltökéltséget öntött, nagyon megnehezítette Kánaán bevételét. Nem maradt más hátra, mint visszavonulni győztes ellenségeik elől a pusztába, amelyről tudták, hogy egy egész nemzedéknek lesz a temetője. {PP 394.3}