Ádám és Éva teremtésüktől fogva ismerték Isten törvényét, tisztában voltak irántuk támasztott követelményeivel; rendelkezései szívükbe voltak írva. Amikor az ember a törvényszegés következtében elbukott, a törvény nem változott meg, hanem Isten életre hívta a megváltás tervét, hogy ezáltal újra engedelmességre vezesse az embert. Megváltót ígért és a Krisztus halálára, mint a nagy bűnért való áldozatra előre mutató áldozati rendszert alapított. Ha sohasem hágták volna át Isten törvényét, akkor nincs halál, és nem lett volna szükség Megváltóra, következésképpen áldozatokra sem. {PP 363.1}
Ádám megtanította utódait Isten törvényére, és azt az egymást követő nemzedékek apáról fiúra hagyták. De az ember megváltásáért megtett kegyelmes gondoskodás dacára csak kevesen voltak, akik elfogadták és engedelmeskedtek a törvénynek. A törvényszegés annyira gonosszá tette a világot, hogy romlottságától vízözön által kellett megtisztítani. Noé és családja őrizte meg a törvényt, és Noé megtanította utódait a Tízparancsolatra. Amikor az emberek ismét eltávoztak Istentől, az Úr Ábrahámot választotta ki, akiről kijelentette, hogy „hallgatott Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet” (I. Móz. 26:5). Ő kapta a körülmetélkedés szertartását is, ami az Isten szolgálatára való odaszentelődés jele volt – a fogadalomé, hogy távol tartják magukat a bálványimádástól és engedelmeskednek Isten törvényének. Ábrahám utódai nem tartották meg a fogadalmat, amit az is mutat, hogy mindig készek voltak szövetséget kötni a pogányokkal, átvenni szokásaikat. Ez volt egyiptomi tartózkodásuk és fogságuk oka. De a bálványimádókkal való érintkezésben és a kényszerű alárendeltségben a pogányság gonosz és kegyetlen tanai még tovább rontották az isteni rendelkezéseket. Ezért szállt le az Úr a Sínai-hegyre, dicsőségbe öltözötten és angyalaitól körülvéve, amikor kihozta őket Egyiptomból, és ezért hirdette ki törvényét rettenetes méltósággal az egész nép hallatára. {PP 363.2}
Parancsolatait ezután sem bízta egy olyan nép emlékezetére, amely hajlamos volt követelményeit elfelejteni, hanem kőtáblákra írta. Ki akarta zárni Izráelben minden lehetőségét annak, hogy szent előírásait a pogány hagyományokkal keverjék és követelményeit emberi rendelésekkel vagy szokásokkal vegyítsék. De nem elégedett meg annyival, hogy átadta a Tízparancsolat előírásait. A nép olyan könynyen félrevezethetőnek bizonyult, hogy Isten nem hagyhatta őrizetlenül a kísértetés egyetlen ajtaját sem. Mózes parancsot kapott, hogy Isten útmutatása szerint írjon szabályokat és törvényeket, amelyek pontosan meghatározzák a követelményeket. Ezek az Isten, egymás és az idegenek iránti kötelességekre vonatkozó utasítások csupán a Tízparancsolat alapelveinek részletezései voltak, olyan gyakorlati megfogalmazásban, hogy senki se tévedhessen. Azért adattak, hogy a két kőtáblára vésett tíz rendelkezés szentségét megőrizzék. {PP 364.1}
Ha az ember megtartotta volna Isten törvényét úgy, ahogy azt Ádám bukása után kapta, ahogy Noé megőrizte és ahogy azt Ábrahám megtartotta, akkor nem lett volna szükség a körülmetélkedés szertartásának elrendelésére. Ha Ábrahám utódai megtartották volna a szövetséget, amelynek a körülmetélkedés volt a jele, akkor sohasem tévelyegnek bálványimádásba, és nem sújtja őket az élethossziglani szolgaság szenvedése sem Egyiptomban; ha Isten törvénye kitörölhetetlenül él az elméjükben, akkor szükségtelenné válik, hogy a törvényt kihirdessék a Sínai-hegyről, vagy kőtáblákra írják. Ha a nép a gyakorlatban tartja be a Tízparancsolat alapelveit, nem lett volna szükség a Mózesnek adott további utasításokra. {PP 364.2}
Az Ádámra bízott áldozati rendszert is megrontották a következő nemzedékek. Babona, bálványimádás, kegyetlenség és kicsapongás torzították el az Isten által elrendelt, egyszerű és jelentőségteljes szolgálatot. Izrael népe a bálványimádókkal való hosszú érintkezés alatt sok pogány szokást kevert istentiszteletébe, ezért adott nekik az Úr a Sínai-hegynél határozott utasításokat az áldozati szolgálattal kapcsolatban. Miután a szentély elkészült, az Úr megjelent Mózesnek a kegyelem trónja fölött a dicsőség felhőjében, és az áldozati rendszerre és a szentélyben folyó istentisztelet formájára vonatkozó utasításokat adott. Így kapta Mózes a ceremoniális törvényt, és ő írta könyvbe. De a Sínai-hegyen kihirdetett Tízparancsolat törvényét maga Isten írta két kőtáblára, amelyeket szentként őriztek a szövetség ládájában. {PP 364.3}
Sokan szeretnék ezt a két törvényrendszert egybeolvasztani, a szertartási törvényre vonatkozó íráshelyeket idézve, az erkölcsi törvény érvénytelenségének bizonyítására, de ez a Szentírás meghamisítása. A két törvény közötti különbség világos és érthető. A szertartási törvény Krisztusra mutató jelképekből áll, melyek megáldoztatását és főpapi szolgálatát ábrázolták. Ezt a rituális törvényt, áldozataival és rendeléseivel együtt addig kellett gyakorolniuk a hébereknek, amíg az előkép találkozott a valósággal, Krisztus, Isten Báránya halálában, aki elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozat véget ért. Ez az a törvény, amelyet Krisztus „eltett az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol. 2:14). De a Tízparancsolatról így szól a zsoltáros: „Uram! örökké megmarad a te Igéd a mennyben.” (Zsolt. 119:89) Krisztus maga mondja: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek… eltörlésére… Mert bizony mondom néktek – hangsúlyozza a kijelentést, amennyire csak lehet – míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik.” (Mt. 5:17–18) Itt nem csupán azt tanította, hogy melyek voltak Isten törvényének követelményei akkor és azelőtt, hanem hogy ezek a követelmények érvényben maradnak, amíg az ég és a föld el nem múlnak. Isten törvénye ugyanolyan állandó, mint a trónja. Kötelező érvényű minden idők minden emberére. {PP 365.1}
A Sínairól kihirdetett törvényről írja Nehémiás: „És a Sínai-hegyre leszálltál, s szóltál velük az égből, s adtál nékik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat.” (Neh. 9:13) Pál, „a pogányok apostola” kijelenti: „Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Rm. 7:12) Ez nem lehet más, mint a Tízparancsolat, mert ez a törvény mondja: „Ne kívánjad” (Rm. 7:7). {PP 365.2}
Krisztus kereszthalála véget vetett ugyan az előképek és árnyékok törvényének, de a legkisebb mértékben sem gyengítette az erkölcsi törvény kötelező voltát. Ellenkezőleg, éppen az a tény, hogy Krisztusnak meg kellett halnia engesztelésül az erkölcsi törvény áthágásáért, bizonyítja, hogy az változhatatlan. {PP 365.3}
Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus azért jött, hogy Isten törvényét hatályon kívül helyezze és az Ószövetséget félretegye, a zsidó korszakról mint a sötétség korszakáról beszélnek, és a héberek vallását úgy állítják be, mint ami csak üres formákból és szertartásokból áll. Ez azonban tévedés! A szent történelem minden lapján, amely arról számol be, hogy mit tett Isten a választott néppel, a nagy VAGYOK dicső nyomát találjuk. Sohasem nyilatkoztatta ki hatalmát és dicsőségét az emberek fiai előtt nyilvánvalóbban, mint amikor egyedül Őt ismerték el Izrael királyának, és átadta törvényét népének. Itt nem ember kezében volt a királyi pálca, és Izrael láthatatlan királyának fensége kimondhatatlanul nagyszerű és félelmetes volt. {PP 365.4}
Jelenlétének mindezen megnyilatkozásában Isten dicsősége nyilvánult meg Krisztus által. Nemcsak az Üdvözítő eljövetelekor, hanem az első emberpár bukását követő korszakokban és a megváltás ígéretében, „Isten Krisztusban békéltette meg magával a világot” (II. Kor. 5:19). Krisztus volt az áldozati rendszer alapja és középpontja a pátriárkák idejében éppúgy, mint a zsidó korszakban. Ősszüleink bukása óta az ember nem érintkezhetett közvetlenül Istennel. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az Ő közbenjárása révén megváltsa az embert, és helyreállítsa Isten törvényének tekintélyét és szentségét. Minden érintkezés a menny és az elbukott emberi nem között csak Krisztus által történhetett. Isten Fia volt, aki ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. Ő jelent meg a pátriárkáknak. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettesén és kezesén keresztül keresték. Az ősidők szent emberei közösségben voltak a világunkban majdan emberi testben megjelenő Üdvözítővel, és közülük némelyek szemtől szembe beszéltek Krisztussal és a mennyei angyalokkal. {PP 366.1}
Krisztus nemcsak vezetője volt Izrael népének a pusztában – az Angyal, akiben Jahve neve volt, aki a felhőoszlopba burkolva a tábor előtt járt –, hanem Ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. Krisztus hirdette ki a Sínai félelmetes dicsőségének közepéből Atyja törvényének tíz rendelkezésését az egész nép hallatára. Ő volt az, aki Mózesnek a kőtáblákra vésett törvényt adta. {PP 366.2}
Krisztus volt az, aki a próféták által szólt népéhez. Péter apostol a keresztény kor gyülekezetéhez írva levelét azt mondja, hogy a próféták az „irántatok való kegyelem felől jövendöltek, nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelentette ki azt a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki előre bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről” (I. Pt. 1:10–11). Az egész Ószövetségből Krisztus hangja szól hozzánk, „Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke” (Jel. 19:10). {PP 366.3}
Amíg személyesen járt az emberek között, tanításaiban a nép figyelmét az Ószövetségre irányította. Azt mondta a zsidóknak: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn. 5:39) Abban az időben a Bibliából még csak az Ószövetség könyvei léteztek. Szintén Isten Fia jelentette ki: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat” és hozzátette: „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk. 16:29, 31). {PP 367.1}
Krisztus adta a ceremoniális törvényt. Még azután is, amikor már többé nem kellett gyakorolni, Pál apostol bemutatta a megváltás tervében betöltött igazi helyét értékét és a Krisztus művével való kapcsolatát; és a nagy apostol dicsőnek, isteni szerzőjéhez méltónak nyilvánítja ezt a törvényt. A szentély ünnepélyes szolgálata azokat a nagy igazságokat ábrázolta, amelyeknek fel kellett tárulni az egymást követő nemzedékek előtt. Az Izrael imáival felszálló tömjénfüst annak az igazságát ábrázolta, aki egyedül képes Isten előtt kedvessé tenni a bűnös könyörgését; az oltáron fekvő vérző áldozat az eljövendő Megváltóról tanúskodott; és a szentek szentjéből az Isten jelenlétének látható jele fénylett. Így tartatott meg a hit az emberek szívében a sötétség és hitehagyás évszázadain át, amíg elérkezett a megígért Messiás eljövetelének ideje. {PP 367.2}
Jézus volt népének világossága – a világ világossága –, mielőtt emberi testben a földre jött. Tőle jött az első fénysugár, amely áttörte a sötétséget, amibe a bűn borította a világot. Tőle származott minden mennyei fénysugár, mely a föld lakóira hullott. A megváltás tervében Krisztus az Alfa és az Omega – a Kezdet és a Vég. {PP 367.3}
Azóta, hogy az Üdvözítő a bűnök bocsánatáért vérét ontotta és felment a mennybe, hogy „Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid. 9:24), fény árad ránk a Golgota keresztjéről és fentről a mennyei szentélyből. De a nekünk adatott nagyobb világosság ne vezessen bennünket arra, hogy lebecsüljük azt, amit mások régebben az eljövendő Üdvözítőre mutató előképekből nyertek. Krisztus evangéliuma vet fényt a zsidóság életére és kölcsönöz jelentőséget a ceremoniális törvénynek. Amikor új igazságok tárulnak fel, és a már régebben ismertek még jobban megvilágosodnak, Isten jelleme és szándékai választott népével való eljárásaiban nyilvánvalóvá válnak. Minden új fénysugár, amelyet nyerünk, világosabban érteti meg velünk a megváltás tervét, ami Isten akaratának megvalósulása az ember üdvösségére. Újabb szépségeket és erőt fedezünk fel az ihletett igében, és mélyebb és feszültebb érdeklődéssel tanulmányozzuk lapjait. {PP 367.4}
Sokan azon a nézeten vannak, hogy Isten válaszfalat emelt a zsidók és a külvilág közé; hogy jóakaratát és szeretetét, melyet az emberiség többi részétől nagymértékben megvont, a zsidó népre összpontosította. De Isten nem akarta, hogy népe válaszfalat emeljen embertársai és saját maga közé. A végtelen szeretet a föld minden lakóját el akarta érni. Bár az emberek elutasították, Ő mindig azt kereste, hogyan jelenthetné ki magát nekik és részesíthetné őket szeretetében és kegyelmében. Áldásai azért áradtak a választott népre, hogy áldássá legyenek mások számára. {PP 368.1}
Isten elhívta Ábrahámot, és gazdagsággal és tisztességgel áldotta meg, és a pátriárka hűsége minden országban, ahol tartózkodott, világosság volt az emberek számára. Ábrahám nem zárkózott el a körülötte élő népektől. Barátságos viszonyt tartott fenn a szomszédos nemzetek királyaival, akik közül némelyek nagy tisztelettel bántak vele, és becsületessége és önzetlensége, bátorsága és jóakarata bemutatta Isten jellemét. Mezopotámiában, Kánaánban, Egyiptomban, sőt még Sodomában és Gomorában is képviselőjén keresztül nyilatkozott meg a menny Istene. {PP 368.2}
Így jelentette ki magát Isten József által Egyiptomnak és a hatalmas birodalommal kapcsolatban álló nemzeteknek. Miért emelte az Úr Józsefet olyan nagy méltóságra az egyiptomiak között? Más úton is véghezvihette volna Jákób gyermekeivel kapcsolatos szándékait. De világossággá akarta tenni Józsefet, és a király palotájába helyezte, hogy közel és távol a menny világossága terjedhessen. Bölcsessége és igazságossága, mindennapi életének tisztasága és jóakarata, az emberek – éspedig bálványimádó nemzet gyermekeinek – érdekeiért tanúsított odaadása Krisztus képviselőjévé avatta. Jótevőjében, akire egész Egyiptom dicsérettel és hálával tekintett, ennek a pogány népnek meg kellett látnia Teremtője és Megváltója szeretetét. Mózes személyében is Isten állított világosságot a föld legnagyobb királyságának trónja mellé, hogy mindenki, aki akarja, megismerhesse az igaz és élő Istent. Az egyiptomiak mindebben a világosságban részesültek, mielőtt Isten ítéletre nyújtotta ki kezét felettük. {PP 368.3}
Izrael Egyiptomból való kiszabadításával közel s távol elterjedt az Úr hatalmának ismerete. Jerikó erődítményének harcias lakói remegtek. „És amint hallottuk – mondta Ráháb –, megolvadott a mi szívünk és nem támadt többé bátorság senkiben sem miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön.” (Józs. 2:11) A filiszteusok papjai pedig még évszázadok múlva is emlékeztették népüket a csapásokra, és óvták őket attól, hogy Izrael Istenével ellenkezzenek. {PP 369.1}
Isten nem azért hívta el, áldotta meg és magasztalta fel Izraelt, hogy engedelmesség által áldásainak kizárólagos élvezőjévé váljon, hanem azért, hogy általa a föld minden lakójának kijelenthesse magát. Éppen e cél elérése érdekében parancsolta meg népének, hogy tartsák magukat távol a körülöttük lakó bálványimádó népektől. {PP 369.2}
A bálványimádás és mindaz a bűn, ami abból ered, utálatos volt Isten előtt, és megparancsolta népének, hogy ne keveredjenek más nemzetekkel, nehogy „az ő cselekedeteik szerint cselekedjenek”, és Istenről elfelejtkezzenek. Megtiltotta, hogy a pogányokkal házasságot kössenek, nehogy szívük elforduljon Tőle. Távol kell tartaniuk magukat annak szellemétől, mert az ellenkezik az igazsággal és az életszentséggel. Ma éppolyan szükséges, mint akkor volt, hogy Isten népe tiszta legyen, „és szeplő nélkül megtartsa magát e világtól”. Isten azonban nem akarta azt, hogy népe önigazult különcségében elzárkózzék a világtól, hogy azután semmiféle hatást se tudjon gyakorolni rá. {PP 369.3}
Krisztus követőinek, Mesterükhöz hasonlóan minden korban a világ világosságává kellett válniuk. Az Üdvözítő mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban… – azaz a világban – …vannak. Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt. 5:14–16) Pontosan ez az, amit Énokh, Noé, Ábrahám, József és Mózes tettek. Pontosan ez az, amit Izraelnek kellett volna cselekednie Isten szándéka szerint. {PP 369.4}
Izraelt saját, Sátántól uralt gonosz és hitetlen szíve késztette, hogy elrejtse világosságát, ahelyett hogy hagyta volna az őket körülvevő népekre fényleni. Ugyanez a vakbuzgó lelkület késztette őket arra, hogy vagy a pogányok istentelen szokásait követték, vagy gőgös merevséggel elkülönültek tőlük, mintha Isten szeretete és gondviselése kizárólag csak rájuk terjedne ki. {PP 370.1}
Ahogy a Biblia két törvényről, egy változhatatlan, örökkévalóról és egy ideiglenes, mulandóról beszél, ugyanúgy két szövetség létezik. Először a kegyelem szövetsége köttetett az emberrel, amikor a bűneset után Isten ígéretet tett, hogy az asszony magva majd a kígyó fejére tapos. Ez a szövetség minden embernek a megbocsátást és Isten kegyelmét ajánlotta, és a jövőben engedelmességet kívánt, a Krisztusba vetett hit által. Örök életet is ígért azoknak, akik Isten törvényéhez hűségesek. {PP 370.2}
Ugyanezt a szövetséget újította meg az Ábrahámnak adott ígéret: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei.” (I. Móz. 22:18) Ez az ígéret Krisztusra mutatott előre. Ábrahám így is értette (lásd: Gal. 3:8, 16), és bűneinek bocsánatát Krisztus által remélte. Ez a hite volt az, ami igazságul tulajdoníttatott neki. Az Ábrahámmal kötött szövetség fenntartotta Isten törvényének tekintélyét. Az Úr megjelent Ábrahámnak és azt mondta: „Én a mindenható Isten vagyok, járj énelőttem, és légy tökéletes.” (I. Móz. 17:1) Isten bizonyságtétele hűséges szolgájáról így hangzik: „Mivelhogy hallgatott Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényemet” (I. Móz. 26:5). Az Úr kijelentette neki: „megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (I. Móz. 17:7) {PP 370.3}
Jóllehet ez a szövetség Ádámmal köttetett és Ábrahámmal újíttatott meg, Krisztus haláláig nem nyert megerősítést. Isten ígérete alapján állt fenn a megváltásra vonatkozó első kijelentés elhangzása óta, és hit által fogadták el; mégis, amióta Krisztus megerősítette, új szövetségnek nevezik. Isten törvénye volt ennek a szövetségnek az alapja, amely csupán eszközül szolgált, hogy az ember újból összhangba kerüljön az isteni akarattal, képessé válva az Isten törvénye iránti engedelmességre. {PP 370.4}
Isten a Sínai-hegynél egy másik szövetséget kötött Izraellel, amit a Szentírás „ó” szövetségnek nevez, és azt áldozati állat vérével erősítette meg. Az ábrahámi szövetséget Krisztus vére erősítette meg, és ezt a Szentírás „második” vagy „új” szövetségnek nevezi, mert az ezt megpecsételő vér az első szövetség vére után ontatott ki. Kétségtelen, hogy az új szövetség már Ábrahám napjaiban is érvényben volt, mert Isten ígérettel és esküvel erősítette meg – „két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon” (Zsid. 6:18). {PP 371.1}
De miért kötöttek a Sínai-hegyen másik szövetséget, ha a megváltás ígéretét az ábrahámi szövetség is tartalmazta? A szolgaság idején a nép nagyrészt elfelejtette az istenismeretet és az ábrahámi szövetség alapelveit. Amikor Isten megszabadította őket Egyiptomból, igyekezett megismertetni velük hatalmát és kegyelmét, hogy önmaga iránt szeretetre és bizalomra indítsa őket. Levezette őket a Vörös-tengerhez – ahol az egyiptomiaktól üldözve lehetetlennek tűnt a menekülés –, hogy belássák tehetetlenségüket és az isteni beavatkozás szükségességét, és azután megszabadította őket. Ezáltal szeretettel, hálával és megmentő hatalmába vetett bizalommal teltek meg Isten iránt. Magához kötötte őket, mint átmeneti fogságuk szabadítója. {PP 371.2}
Ugyanakkor egy még mélyebb igazságra is meg akarta őket tanítani. Mivel bálványimádás és feslettség vette őket körül, nem voltak helyes fogalmaik Isten szentségéről, saját szívük rendkívül bűnös voltáról, hogy saját erejükből teljesen képtelenek Isten törvényének engedelmeskedni, és hogy Megváltóra van szükségük. Mindezt még meg kellett tanulniuk. {PP 371.3}
Isten a Sínaihoz vezette őket, kinyilatkoztatta dicsőségét, átadta nekik törvényét, nagy áldásokat ígérve az engedelmesség feltétele mellett. „Ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy… lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (II. Móz. 19:5–6) A nép nem ismerte fel saját szívének bűnösségét, és hogy Krisztus nélkül képtelen megtartani Isten parancsolatait; és készségesen szövetségre lépett Istennel. Abban a meggyőződésben, hogy képesek saját igazságukban megállni, kijelentették: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.” (II. Móz. 24:7) Szemtanúi voltak a törvény kihirdetésekor megnyilvánuló rettenetes fenségnek, félelemtől reszkettek a hegy lábánál; mégis csak néhány hét telt el és megtörték az Istennel kötött szövetséget: imádattal hajoltak le egy szobor előtt. Nem bízhattak Isten jóindulatában egy szövetség alapján, amelyet megszegtek, és most látva bűnös voltukat és felismerve milyen nagyon rászorulnak a bűnbocsánatra, átérezték, hogy szükségük van az ábrahámi szövetségben kijelentett Üdvözítőre, akit a véres áldozatok vetítettek előre. Most hit és szeretet fűzte őket Istenhez, aki a bűn igájából megszabadította őket. Most már meg tudták becsülni az új szövetség áldásait. {PP 371.4}
Az ószövetség feltétele így hangzott: Engedelmeskedj és élsz! „…az ember ha cselekszik, él azok által” (Ezék. 20:11). De „átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek igéit, hogy cselekedje azokat” (V .Móz. 27:26). Az „újszövetség” azonban „jobb ígéreten” alapszik – a bűnök bocsánatának és az Isten kegyelmének ígéretén, amely megújítja a szívet és összhangba hozza az isteni törvény elveivel. „Ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem és az ő szívükbe írom be… Megbocsátom az ő bűneiket és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer. 31:33–34) {PP 372.1}
Ugyanaz a törvény, amelyet egykor a kőtáblákra véstek, a Szentlélek által a szív táblájára íratik. Ahelyett, hogy saját igazságunk megalapozásán fáradoznánk, elfogadjuk Krisztus igazságát. Vére eltörli bűneinket. Az Ő engedelmessége tulajdoníttatik nekünk. Ezután a Szentlélek által megújított szív a „lélek gyümölcseit” fogja teremni. Krisztus kegyelme által engedelmeskedni fogunk a törvénynek, amely szívünkbe íratott. Ha Krisztus Lelke lakozik bennünk, úgy fogunk járni, ahogy Ő járt. A próféta által jelentette ki magáról: „Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem; a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt. 40:9) Amikor az emberek között volt, így szólt: „Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” (Jn. 8:29) {PP 372.2}
Pál apostol világosan bemutatja a törvény és a hit újszövetségi viszonyát. Azt mondja: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt – nem igazíthatta meg az embert, mert bűnös természetében nem tarthatta meg a törvényt –, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm. 5:1; 3:31; 8:3–4) {PP 373.1}
Isten műve minden időben ugyanaz, bár vannak különböző fejlődési fokozatai és hatalmának különböző megnyilatkozási formái az emberiség korszakonként változó szükségleteinek megfelelően. Kezdve az első evangéliumi ígérettől, a pátriárkák és a zsidóság korán át egészen napjainkig, fokozatosan bontakoztak ki Istennek a megváltás tervében foglalt szándékai. A zsidó szertartásokban és szokásokban ábrázolt Üdvözítő pontosan ugyanaz, akit az Evangélium mutat be nekünk. Az isteni alakját eltakaró felhő elvonult, a köd és árnyék szertefoszlott, és Jézus, a világ Megváltója áll előttünk. Ő, aki kihirdette a törvényt a Sínai-hegyről; aki a szertartási törvény rendelekezéseit Mózesnek átadta, ugyanaz, aki a Hegyi beszédet mondta. Az Isten iránti szeretet nagy alapelvei, amelyek Krisztus szavai szerint a próféták és a törvény alapja, csak megismétlése annak, amit Mózes által a hébereknek mondott: „Halld Izráel: Az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (V. Móz. 6:4–5) „Szeressed felebarátodat, mint magadat.” (III. Móz. 19:18) Mind a két szövetségnek ugyanaz a tanítója. Ugyanazok Isten követelményei. Uralkodásának alapszabályai is ugyanazok. Mert minden Őtőle származik, „akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak. 1:17). {PP 373.2}
