Mózes, mialatt az Úrral a hegyen volt, a következő parancsot kapta: „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy közöttük lakozzam”, és részletes utasításokat kapott a hajlék építésére. Hitehagyásukkal az Izraeliták eljátszották Isten jelenlétének áldását, s ez egyelőre lehetetlenné tette, hogy szentélyt emelhessenek Istennek maguk között. De miután a menny ismét kegyelmébe fogadta őket, nagy vezetőjük hozzálátott, hogy végrehajtsa népével az isteni parancsot. {PP 343.1}
Isten különleges ügyességgel és a szent hajlék építéséhez szükséges bölcsességgel ruházott fel kiválasztott embereket. Maga Isten adta Mózesnek az építmény tervét, külön meghatározva a nagyságát, alakját, a felhasználandó építőanyagot és a berendezés minden egyes darabját is. A kézzel csinált szentély legyen az „igazinak másolata… a mennyei dolgoknak ábrázolata” (Zsid. 9:23–24) – a mennyei templom kicsinyített mása, amelyben majd Krisztus, a mi nagy Főpapunk, miután életét áldozta, közbenjár a bűnösökért. Isten megmutatta a hegyen Mózesnek a mennyei szentélyt, és meghagyta, hogy mindent arra a mintára készítsen, amelyet ott látott. Az utasításokat Mózes gondosan feljegyezte, azután közölte a nép vezetőivel. {PP 343.2}
A szentély építéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenniük, nagyon sok értékes és drága anyagot igényelt, mégis az Úr az építkezéshez csak önkéntes adományokat fogadott el. „Minden embertől, akit szíve hajt arra, szedjetek nekem ajándékokat” (II. Móz. 25:2) – ismételte meg Mózes a gyülekezetnek az isteni parancsot. Isten ennél a munkánál a néptől mindenekelőtt odaszentelődést és áldozatkész lelkületet várt. {PP 343.3}
Az egész nép egyhangúlag válaszolt. „És eljött mindenki, akit a szíve indított, és akit lelke hajtott, és hoztak áldozatot az Úrnak a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jöttek férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve indított, hoztak kapcsokat, függőket, gyűrűket, karpereceket, mindenféle aranyeszközöket; a férfiak is mind, akik aranyból hoztak áldozatot az Úrnak. {PP 344.1}
És minden ember, kinek amije volt, hozott kék, bíborpiros és karmazsinszínű, és lenfonalat, kecskeszőrt, vörösre festett kosbőröket és borzbőröket. Mind, aki ezüstöt vagy rezet vihetett, felhozta azt áldozatul az Úrnak, és akinél sittimfa találtatott a szolgálat különböző szükségeire, felhozták azt. {PP 344.2}
Mialatt az építkezés tartott, az egész nép, öreg és fiatal – férfi, aszszony és gyermek – folytonosan hozta adományait, mindaddig, míg a munka vezetői ki nem jelentették, hogy a felhalmozott anyag már elegendő, sőt több, mint amennyit felhasználhatnak. Ekkor Mózes kihirdettette az egész táborban: „Se férfi, se asszony ne készítsen ezután ajándékot a szent munkára. És megszűnt a nép hordani.” Izrael zúgolódásait és a bűneik miatt elszenvedett isteni ítéleteket tanulságul jegyezték fel a későbbi nemzedékek számára. Odaadásuk, lelkesedésük és áldozatkészségük pedig követésre méltó példaként áll előttünk. Mindazok, akik türelmesen imádják Istent és megbecsülik szent jelenlétének áldásait, hasonló áldozatkészségről tesznek majd bizonyságot Isten házának építésében, ahol találkozhatnak vele. Vágyni fognak arra, hogy legértékesebb javaikat hozzák áldozatul az Úrnak. Az Isten számára épített házat nem terhelheti adósság, mert ez gyalázatot hoz rá. Önkéntes adományokat kell gyűjtenünk a munka elvégzéséhez szükséges mennyiségben, hogy az építők a szentély egykori építőihez hasonlóan elmondhassák, „ne hozzatok több adományt”. {PP 344.5}
A szentélyt szétszedhetőre kellett építeni, hogy utazásuk során Izrael fiai mindenhová magukkal vihessék. Ezért kis méretű volt, tizenhat és fél méter hosszú, öt és fél méter széles és öt és fél méter magas. Mindazonáltal nagyszerű építmény volt. Az épülethez és berendezéséhez akácfát használtak, mivel ez tartósabb volt a Sínai-hegy minden más fájánál. Falait ezüsttalpakra állított és keresztgerendákkal egymás mellé erősített deszkák alkották, mindenütt arannyal bevonva, mintha az egész tömör aranyból készült volna. A tetőt négy réteg függöny képezte, melynek legbelsője kék, bíborpiros és karmazsinszínű sodrott lenből, a többi három pedig kecskeszőrből, vörösre festett kosbőrből és borzbőrből készült, olyan elrendezésben, hogy teljes védelmet nyújtson. {PP 347.1}
Az építményt egy aranyozott oszlopokról függő, értékes, szép kivitelű függöny, azaz kárpit osztotta két helyiségre, és egy hasonló zárta el az első rész bejáratát. Ezeket a mennyezetet alkotó belső takarókhoz hasonló pompás színekből, kékből, lilából és skarlátból válogatták össze, gyönyörű elrendezésben, és ugyanakkor ezüst- és aranyszálakból angyalseregeket szőttek rájuk, melyek a mennyei szentélyben és a földi emberek körül szolgáló angyalokat ábrázolták. {PP 347.2}
A szent sátort egy pitvarnak nevezett üres térség vette körül, melynek rézoszlopokra erősített, finom lenvászon kerítése volt. Ennek az elkerített résznek a bejárata keletre nézett. Ezt a bejáratot is drága anyagból, mesteri munkával készített, de a sátorénál mégis szerényebb kárpit zárta el. Mivel a pitvart övező lenvászon függönyök csak fele olyan magasak voltak, mint a szentély, a nép kívülről mindig jól láthatta az építményt. A pitvarban, a szentély nyílásával szemben állt az égőáldozatok számára készült rézoltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak bemutatott égőáldozatokat, szarvait pedig meghintették az elfedező vérrel. Az oltár és a szentély bejárata között rézmedence állt, amely Izrael asszonyainak önként adományozott tükreiből készült. Ebben a rézmedencében kellett a papoknak megmosni kezeiket és lábaikat, valahányszor a szentélybe léptek, vagy az Úr égőáldozatának oltárához közelítettek. {PP 347.3}
Az első helyiségben, azaz a szentélyben a szent kenyerek asztala, az arany gyertyatartó és az illattétel oltára állt. A szent kenyerek asztalát az északi oldalon helyezték el. Díszes perem szegélyezte, és tiszta arannyal volt bevonva. A papoknak minden szombaton tizenkét friss kenyeret kellett két halomban erre az asztalra tenniük és tömjénnel meghinteniük. Az elvett kenyereket pedig, mivel szentnek számítottak, csak a papok ehették meg. Dél felől állt a hétágú gyertyatartó hét mécsesével. Karjait finoman kidolgozott, liliomhoz hasonló virágok díszítették, és az egész gyertyatartó egyetlen tömör aranyból készült. Mivel a hajlékon nem volt ablak, sohasem oltottak el minden szövétneket egy időben, hanem éjjel-nappal fényt árasztottak. A szentélyt a szentek szentjétől és Isten közvetlen jelenlététől elválasztó függöny előtt állt az illattételre szolgáló oltár, amely ugyancsak aranyból készült. Ezen az oltáron kellett minden reggel és este tömjént füstölögtetnie a papnak; szarvait a bűnért való áldozat vérével érintették meg, a nagy engesztelési napon pedig vérrel hintették meg. Ezen az oltáron maga Isten gyújtott tüzet, amit szentnek tekintettek és tápláltak. A szent tömjén éjjel és nappal árasztotta illatát a szent helyiségekben és messze a sátor körül. {PP 348.1}
A belső kárpit mögött volt a szentek szentje, a jelképes engesztelő és közbenjárói szolgálat központja, amely összekapcsolta a földet a mennyel. Ebben a helyiségben volt a szövetség ládája, mely akácfából készült, kívül és belül finom arannyal bevonva, fedelén arany szegélylyel. Itt őrizték a két kőtáblát, melyekre maga Isten írta fel a Tízparancsolatot. Ezért nevezték Isten bizonyságtétele ládájának vagy frigyládának, mivel a Tízparancsolat volt az Isten és az ember között kötött szövetség alapja. {PP 348.2}
A frigyláda fedelét a kegyelem trónjának nevezték. Egyetlen darab tömör aranyból készült, két végén pedig egy-egy arany kérub állt. Egyik szárnyukat a magasba emelték, a másikkal pedig a tisztelet és alázat jeleként, testüket takarták be (lásd: Ezék. 1:11). Az angyalok egymással szemközti és tiszteletteljesen a ládára tekintő helyzete a mennyei lények Isten törvénye iránti tiszteletét és a megváltás műve iránt tanúsított érdeklődését fejezte ki. {PP 348.3}
A kegyelem trónja fölött volt a »sekina«, azaz Isten jelenlétének megnyilvánulása; és Isten a két kérub közül jelentette ki akaratát. Az isteni üzenetet néha a felhőből szóló hang közölte a főpappal. Néha fény vetődött a jobb szélen álló angyalra, Isten tetszésének, illetve árny borult a bal szélen álló angyalra, Isten nemtetszésének vagy elutasításának jeléül. {PP 349.1}
Isten frigyládában őrzött törvénye volt az igazság és ítélet zsinórmértéke. Ez a törvény halálra ítélte a törvényszegőt; a törvény fölött azonban ott volt a kegyelem trónja, amelyen Isten jelenléte nyilatkozott meg, és ahonnan – az engesztelés érdeme folytán – a megtérő bűnös bocsánatot nyert. Így jelképezte a szentélyszolgálat Krisztus megváltásunkért végzett művét: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsolt. 85:11) {PP 349.2}
Nincs szó, amely leírhatná a szentély belsejének dicsőségét – az arannyal burkolt falak visszaverték az arany gyertyatartó fényét, a gazdagon hímzett függönyök pompás árnyalatait, a rajtuk ábrázolt angyalokkal, az aranyasztal és a jóillattétel oltárának csillogását; a második függöny mögött pedig a szent láda a titokzatos kérubokkal és fölötte a szent sekina, Isten jelenlétének látható megnyilvánulása; de mindez csupán halvány visszatükröződése volt Isten mennyei temploma dicsőségének, amely az ember megváltásáért folyó mű központja. {PP 349.3}
A szent hajlék építésével körülbelül fél esztendőt töltöttek el. Amikor elkészült, Mózes ellenőrizte az építők minden munkáját; összehasonlította a hegyen látott mintával és az Istentől nyert utasításokkal. „Úgy készítették el, amint az Úr parancsolta, és megáldotta őket Mózes.” Izrael seregei nagy érdeklődéssel tolongtak a szent építmény körül. Miközben tiszteletteljes megelégedéssel szemlélték a látványt, a felhőoszlop lassan a szentély fölé emelkedett, és leereszkedve teljesen beburkolta. „És az Úrnak dicsősége betöltötte a sátort.” Az Isten dicsősége töltötte be a sátrat, és egy ideig még Mózes sem léphetett be. A nép mély megindulással látta a jelet, hogy keze munkáját Isten elfogadta. Senki sem fejezte ki örömét fennhangon. Ünnepélyes félelem szállt meg mindenkit. Szívük boldogsága örömkönnyekben tört fel, és a hála halk, őszinte szavait suttogták, mert Isten leereszkedett hozzájuk, hogy közöttük lakozzék. {PP 349.4}
Isteni rendelkezésre Lévi törzsét elkülönítették a szentély szolgálatára. A történelem kezdetén minden családfő a saját családjának papja volt. Ábrahám napjaiban a papságot az elsőszülött fiú kiváltságának tekintették. Most Izrael elsőszülöttei helyett Lévi törzsét választotta ki az Úr a szentély szolgálatára. Ezzel a nyilvános megbecsüléssel mutatta ki, milyen nagyra tartja a törzs hűségét, mind a szolgálatában tanúsított kitartásukban, mind az ítélet végrehajtásánál tanúsított készségükben, amikor Izrael az aranyborjú imádásakor hitehagyó lett. A papság tisztsége azonban Áron családjára korlátozódott. Az Úr előtt csak Áron és fiai szolgálhattak, míg a törzs többi tagja a szent hajlék és berendezése gondját viselte, és a papok szolgálatában segédkezett, ugyanakkor nem mutathattak be áldozatot, nem füstölögtethettek a jóillattétel oltárán, sem a szent dolgokra nem tekinthettek, ha azok befedetlenek voltak. {PP 350.1}
A papok részére, tisztségüknek megfelelően, különleges ruhákat készítettek. „És csinálj szent ruhákat Áronnak a te atyádfiának, dicsőségére és ékességére” – hangzott a Mózesnek adott isteni rendelkezés. A közönséges papi ruha fehér vászonból készült, és egy darabban szőtték. A majdnem bokáig érő öltözetet derékban kék, bíbor és pirossal hímzett öv tartotta össze. Ezt a felső ruházatot egy vászonsüveg, a „mitra” egészítette ki. Az Úr az égő csipkebokor előtt saruja levetésére utasította Mózest, mert a hely, amelyen állt, szent hely volt. Ugyanígy a papok sem léphettek saruval a lábukon a szentélybe. A rájuk tapadt por megszentségtelenítette volna a szent helyet. Mielőtt beléptek volna a szentélybe, lábbelijüket a pitvarban kellett hagyniuk, és kezüket és lábukat is meg kellett mosniuk, mielőtt a szentélyben vagy az égőáldozati oltárnál szolgálatot teljesítettek. A szertartások folyamatosan arra tanítottak, hogy minden tisztátalanságtól mentnek kell lennie annak, aki Istenhez közeledik. {PP 350.2}
A főpap ruhája, magas hivatalának megfelelően, drága anyagból, mesteri munkával készült. A rendes papi öltözet fölött még egy egybeszőtt, kékszínű felsőruhát viselt. Alját körben aranycsengettyűk, kék, bíbor és karmazsinszínű gránátalmák ékesítették. E fölött volt még az efód, egy rövidebb arany- kék, bíbor, skarlát és fehér színű ruhadarab. Ezt egy ugyanolyan színekből szőtt gyönyörű öv fogta össze. Az efód ujjatlan volt, és arannyal hímzett vállaira két ónixkövet erősítettek, amelyekre Izrael tizenkét törzsének nevét vésték. {PP 350.3}
Az efód fölött viselték a papi öltözet legszentebb darabját, a hósent. Ez ugyanolyan anyagból készült, mint az efód. Négyzet alakú volt, arasznyi nagyságú és aranykarikákba fűzött kék zsinóron függött a vállakról. Szélei drágakövekből voltak kirakva, abból a tizenkétféléből, amelyek Isten városának alapját alkotják. A kereten belül tizenkét drágakő díszlett aranyba foglalva, négyes sorokban elrendezve, amelyekbe, a vállakon levőkhöz hasonlóan, Izráel tizenkét törzsének nevét vésték. Az Úr azt parancsolta, hogy „viselje Áron az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen” (II. Móz. 28:29). Jézus Krisztus, a nagy főpap, amikor közbenjár a bűnösért az Atya előtt, ugyanígy viseli szívén minden bűnbánó hívő lélek nevét. „Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot” – mondja a zsoltáros (Zsolt. 40:18). {PP 351.1}
A hósen jobb és bal oldalán egy-egy különlegesen fényes kő volt. Ezeket urim és a thummim néven ismerték. Ezeken keresztül jelentette ki akaratát Isten a főpap által. Ha valamilyen kérdésben az Úr döntését kérték, akkor a jobb oldali kő fényének erősödése Isten beleegyezését vagy jóváhagyását jelentette, míg a bal oldali kő elhomályosodása az Úr tilalmának vagy rosszallásának bizonysága volt. {PP 351.2}
A főpap süvege fehér vászonból készült, amelyre kék zsinórral aranyból készült lapot erősítettek, ezzel a felírással: „Szentség az Úrnak.” Mindennek, ami a főpap megjelenésével és viselkedésével kapcsolatban volt, olyannak kellett lennie, hogy a szemlélőben Isten és imádata szentségének érzetét keltse, és olyan tisztaságot, amelyet a színe elé járulóktól követel. {PP 351.3}
Nemcsak maga a szentély, hanem a papok szolgálata is „a mennyei dolgok ábrázolata és árnyéka” kellett, hogy legyen (Zsid. 8:5). Ezért volt ez annyira fontos; és az Úr Mózes által a leghatározottabb és legvilágosabb utasításokat adta a jelképes szolgálat minden részletére vonatkozóan. A szentélyben folyó szolgálat két fő részre, a mindennapi és az évenkénti szolgálatra oszlott. A mindennapi szolgálatot a pitvarban lévő égőáldozati oltárnál és a szentélyben végezték; míg az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében. {PP 351.4}
A főpapon kívül halandó ember nem láthatta a szentek szentjének belsejét. Ő is csak egy évben egyszer, a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületek után léphetett be oda. Remegve járult Isten színe elé, és a nép tiszteletteljes csendben várta visszatérését, komolyan imádkozva Isten áldásáért. A főpap, a kegyelem trónja előtt végezte az engesztelést Izraelért, és Isten a dicsőség felhőjében találkozott vele. Ha a szokottnál tovább maradt benn, a népet félelem fogta el, hogy hátha megölte Isten dicsősége a nép vagy saját bűnei miatt. {PP 352.1}
Minden reggel és minden este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, a megfelelő ételáldozattal együtt, jelképezve a nemzet mindennapi odaszentelődését Jahvének és Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket. Isten határozottan megparancsolta, hogy minden, a szentélyszolgálat keretein belül bemutatott áldozat „ép” legyen (II. Móz. 12:5). A papoknak meg kellett vizsgálni minden áldozatra hozott állatot, és vissza kellett utasítaniuk mindegyiket, amelyikben fogyatékosságot találtak. Csak „szeplőtlen” áldozat jelképezhette annak tökéletes tisztaságát, aki feláldozza majd önmagát, mint „hibátlan és szeplőtlen bárány” (I. Pt. 1:19). Pál apostol erre az áldozatra utal, amikor szemléltetni akarja, hogy mivé kell válniuk Krisztus követőinek: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Rm. 12:1) Oda kell szánnunk magunkat Isten szolgálatára, és törekednünk kell áldozatunkat olyan tökéletessé tenni, amennyire csak lehet. Isten csak a részünkről felajánlható legjobbal elégszik meg. Akik teljes szívből szeretik Őt, életük és szolgálatuk legjavát kívánják Istennek nyújtani; állandóan arra törekszenek, hogy egész valójukat összhangba hozzák azokkal a törvényekkel, amelyek fejlesztik képességeiket, hogy az ő akaratát cselekedhessék. {PP 352.3}
A jóillattétel közben a pap közvetlenebb közelségbe jutott Istennel, mint a napi szolgálat bármely más részében. A szentély belső kárpitja nem ért egészen az épület mennyezetéig, és így az első helyiségből részben látható volt Isten dicsősége a kegyelem trónja fölött. Amikor a pap jóillattal áldozott Isten előtt, ezt arccal a frigyláda felé tette, és mihelyt a tömjénfüst felszállt, Isten dicsősége leereszkedett a kegyelem trónjára, és betöltötte a szentek szentjét. Gyakran annyira betöltötte mindkét helyiséget, hogy a pap kénytelen volt egészen a kijáratig hátrálni. Ahogyan a jelképes szolgálatban a pap hitben emelte szemeit a kegyelem trónjára, amelyet nem látott, úgy kell Isten népének ma is hitben intézni imáit Krisztushoz, a nagy főpaphoz, aki noha ember nem láthatja, könyörög értük a mennyei szentélyben. {PP 353.1}
Az Izrael imáival felszálló tömjénfüst Krisztus érdemeit és közbenjárását jelképezi; tökéletes szentségét, amely hit által népének tulajdoníttatik, és ami egyedül képes a bűnös lények imádatát Isten előtt elfogadhatóvá tenni. A szentek szentjének kárpitja előtt a szüntelen közbenjárás oltára áll, a szentély előtt pedig a folytonos engesztelésé. Vérrel és tömjénnel kellett Istenhez közeledni – a nagy Közbenjáróra utaló jelképekkel, aki által a bűnösök Jahvéhez közeledhetnek, és aki egyedül képes kegyelmet és üdvösséget adni a bűnbánó léleknek. {PP 353.2}
Amikor a papok reggel és este a tömjénfüstölögtetés idején beléptek a szentélybe, odakint, a pitvarban álló oltáron elő volt készítve a mindennapi áldozat. Feszült figyelem ideje volt ez azoknak, akik a szentélyhez járultak. Mielőtt a pap szolgálata által Isten színe elé járulhattak volna, komoly önvizsgálat közben kellett megvallaniuk bűneiket. Csendes imában egyesültek, arccal a szenthely felé. Így szállt fel könyörgésük a tömjén füstjével együtt, miközben hitük megragadta a megígért Üdvözítő érdemeit, akit az engesztelő áldozat jelképezett. A reggeli és esti áldozás óráit szentnek tekintették és az egész zsidó nemzet az áhítat idejeként tisztelte. Amikor a későbbi korokban Izrael fiai foglyokként szétszóródva távoli országokban éltek, a meghatározott órában arccal Jeruzsálem felé fordultak és kéréseikkel Izrael Istene elé járultak. Ez a szokás példa a keresztényeknek a reggeli és esti imára. Míg Isten egyfelől elítéli a lélektelen szertartásokat, ugyanakkor örömmel tekint azokra, akik szeretik Őt, és reggel és este leborulnak előtte bocsánatot kérve bűneikért, könyörögve az áldásokért, amelyekre szükségük van. {PP 353.3}
A szent kenyereket mint szüntelen áldozatot mindig az Úr előtt tarották. Így a mindennapi áldozat részét képezték. Ezeket szent kenyereknek vagy „színkenyereknek” nevezték, mivel mindenkor az Úr színe előtt voltak. Azt szimbolizálták, hogy az ember testi és lelki tápláléka egyaránt Istentől függ, és hogy ezeket csak Krisztus közbenjárása által nyerheti el. Isten mennyei kenyérrel táplálta Izraelt a pusztában, és még mindig az ő jóságától függtek, mind a testi táplálék, mind a lelki áldások tekintetében. A manna és a szent kenyerek Krisztusra mutattak előre, az élő kenyérre, aki mindenkor Isten előtt áll érettük. Ő maga mondta: „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá.” (Jn. 6:48–51) A kenyérre tömjént tettek. Amikor szombatonként a régi kenyereket újakra cserélték, a tömjént jóillatként égették el az oltáron Isten előtti megemlékezésül. {PP 354.1}
A naponkénti szolgálat legfontosabb része az egyének javára végzett szolgálat volt. A bűnbánó bűnös a sátor ajtajához hozta áldozatát, és kezét az áldozati állat fejére téve megvallotta bűneit; így jelképesen áthárítva azokat az ártatlan áldozatra. Sajátkezűleg ölte meg az áldozatot, amelynek vérét a pap a szentélybe vitte és a kárpit felé hintette, amely mögött a megszegett törvényt tartalmazó frigyláda volt. E szertartás által a bűnt jelképesen áthárították a szentélyre. Bizonyos esetekben a vért nem vitték be a szenthelyre. Ilyenkor a papnak kellett megennie az áldozat húsát, Mózes Áron fiainak adott utasítása szerint: „Nektek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért.” Mindkét szertartás a töredelmes bűnös bűnének a szentélyre áthárítását jelképezte. {PP 354.2}
Ez volt a szertartások rendje napról napra, egész éven át. Mivel Izrael bűneit így áthárították a szentélyre, a szenthely tisztátalanná vált, és egy különleges szolgálatra volt szükség, hogy a bűnöket eltávolítsák. Isten azt parancsolta, hogy a szent sátor mindkét részéért engesztelést végezzenek, csakúgy mint az oltárért, hogy „tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izráel fiainak tisztátalanságaitól”. {PP 355.1}
Az engesztelés napján két kecskebakot hoztak a szent sátor ajtajához, és sorsot vetettek rájuk, „egyik sorsát az Úrért, a másik sorsát Azázelért”. A bakot, amelyre az Úrért való sors esett, meg kellett ölniük a nép bűnéért hozott áldozatul. A papnak be kellett vinni a bak vérét a kárpit mögé, és rá kellett hintenie a kegyelem trónjára. „Így szerezzen engesztelést a szenthelynek, Izráel fiainak tisztátlanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátlanságaik közepette.” {PP 355.3}
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit; és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába. Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában.” Mindaddig, amíg a bakot ily módon el nem küldték, a nép nem tekinthette magát szabadnak bűnei terhe alól. Minden egyes embernek meg kellett sanyargatnia lelkét, miközben az engesztelés folyt. Minden munkát félretettek és Izrael egész gyülekezete Isten előtti ünnepélyes megalázkodásban töltötte a napot, imádkozva, böjtölve, mély önvizsgálatot tartva. {PP 355.4}
Az engeszteléssel kapcsolatban, az évenkénti szolgálat által fontos igazságokat tanult meg a nép. Az év folyamán bemutatott bűnért való áldozatokban Isten a bűnös helyett helyettest fogadott el; azonban az áldozat vére nem végzett teljes engesztelést a bűnért. Csupán eszköz volt, hogy a bűnt a szentélyre hárítsák. A véráldozat bemutatásával a bűnös elismerte a törvény tekintélyét, bevallotta törvényszegése bűnét, és kifejezte Krisztusba vetett hitét, aki elveszi a világ bűneit; de nem vált teljesen szabaddá a törvény kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap, miután áldozatot mutatott be a gyülekezetért, a vérrel a szentek szentjébe lépett, és azt a törvénytáblák fölötti „kegyelem trónjára” hintette. Így tettek eleget a törvény előírásainak, mely a bűnös életét követelte. Ezután a pap, mint közbenjáró, magára vette a bűnöket, majd elhagyva a szentélyt, magán hordozta Izrael bűnének terhét. A sátor ajtajánál kezeit a kecskebak fejére tette és megvallotta fölötte „Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit…, rakva azokat a baknak fejére”. Amikor a kecskebakot a bűnökkel együtt elküldték, vele együtt úgy tekintették azokat, mint amiktől a nép örökre megszabadult. Ilyen volt „a menynyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata (Zsid. 8:5). {PP 355.5}
A földi szentélyt Mózes a hegyen látott minta szerint készítette. „Példázat” volt „a jelenkori időre, amikor áldoznak ajándékokkal és áldozatokkal”; a szentély pedig és a szentek szentje „a mennyei dolgok ábrázolatai”; Krisztus, a mi nagy Főpapunk „a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, melyet az Úr és nem ember épített” (Zsid. 9:9, 23; 8:2). Amikor János apostolnak megadatott, hogy látomásban Isten mennyei templomát szemlélhesse, azt látta, hogy: „hét tűzlámpás égett a királyi szék előtt”. Látott egy angyalt „arany tömjénezőt tartva; és adatott annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyiszék előtt volt” (Jel. 4:5; 8:3). A próféta látomásában a mennyei szentély első részébe tekinthetett be, és ott „hét tűzlámpást” és egy „arany oltárt” látott, melyet a földi szentélyben az arany gyertyatartó és a jóillattétel oltára ábrázolt. És újra „megnyilatkozott az Isten temploma a mennyben” (Jel. 11:19), és a belső kárpit mögött, a szentek szentjébe tekintve, ott látta „a szövetség ládáját” (Jel. 11:19), amelyet a földön frigyládaként Mózes a törvény számára készíttetett. {PP 356.1}
Mózes a földi szentélyt, a „látott minta szerint” készíttette. Pál kijelenti, hogy amikor „a sátorral és az istentiszteletre való összes edényekkel” elkészültek, azok „a mennyei dolgoknak ábrázolatai” voltak (Ap. csel. 7:44; Zsid. 9:21, 23). János azt mondja, hogy látta a szentélyt a mennyben. Azt a nagy eredeti szentélyt, melyben Jézus értünk közbenjár és amelynek a Mózes által épített csupán a másolata volt. {PP 357.1}
A mennyei templomot, a királyok Királyának lakóhelyét, ahol „ezerszer ezeren szolgáltak néki, és tízezerszer tízezeren álltak előtte” (Dn. 7:10); templomot, amelyet az örökkévaló trón dicsősége tölt be, ahol a szeráfok, a trón fényes őrei elfedezik arcukat – földi építmény sem nagyságában, sem dicsőségében nem adhatta vissza tökéletesen. A földi szentély és szolgálatai mégis fontos és mély igazságokat tanítottak a mennyei szentélyt és ott az ember megváltásáért folyó nagy művet illetően. {PP 357.2}
Mennybemenetele után Üdvözítőnk megkezdte főpapi munkáját. Pál írja: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (Zsid. 9:24) Amiképpen Krisztus szolgálatának két részből kellett állnia és mindegyiknek külön meghatározott ideje és helye volt a mennyei szentélyben, úgy az előképszolgálat is két részből állt, a naponkénti és az évenkénti szolgálatból, és mindegyiknek a szent sátor egy-egy részét szentelték. {PP 357.3}
Miközben szabaddá tette a bűnbánó bűnöst a törvény átkától, Krisztus vére magát a bűnt nem törölte el, hanem az felírva marad a szentélyben a végső engesztelésig; ugyanúgy az árnyékszolgálatban is a bűnért való áldozat vére elvette a megtérő ember bűnét, de a bűn a szentélyt terhelte a nagy engesztelési napig. {PP 357.5}
Az utolsó ítélet nagy napján megítéltetnek majd a halottak „azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint” (Jel. 20:12). Akkor Krisztus bűntörlő vérének ereje kitörli majd a mennyei könyvekből a bűneiket igazán bánók vétkeit. Így szabadul vagy tisztul meg majd a szentély a bűn feljegyzésétől. Az árnyékszolgálatban az elfedezésnek, vagy a bűn eltörlésének nagy művét a nagy engesztelési nap szolgálatai jelképezték – a földi szentély megtisztítása az áldozat vérének erejével azoktól a bűnöktől, amelyek a szentélyt tisztátalanná tették. {PP 357.6}
Mivel Sátántól ered a bűn, és ő volt a közvetlen felbujtó minden bűn esetében, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság megköveteli, hogy elszenvedje a végső büntetést. Krisztusnak az emberiség megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztításáért végzett műve azzal fejeződik majd be, hogy eltávolítja a bűnt a mennyei szentélyről és Sátánra helyezi, aki a végső büntetést viseli majd. Így a földi szentélyben is az évenkénti szolgálatok a szentély megtisztításával végződtek, amikor a bűnöket a bűnbak fejére vallották. {PP 358.2}
A szent sátor és később a templom szolgálatai által a nép naponként oktatást nyert Krisztus haláláról és papi szolgálatáról, és ez figyelmüket évente egyszer a Krisztus és Sátán között folyó nagy küzdelem záróeseményére irányította, a világegyetem bűntől és bűnöstől való végső megtisztítására. {PP 358.3}
