Bálványimádás a Sínai-hegynél

{PP 315}   

Mózes távolléte a várakozás és bizonytalanság ideje volt Izrael számára. A nép tudta, hogy Mózes Józsuéval együtt felment a hegyre, és eltűnt a lenti síkságról is látható sűrű, sötét felhőben, amely a hegycsúcson nyugodott, és időről időre Isten jelenlétének villámai járták át. A nép sóvárogva várta viszatérését. Egyiptomban hozzászoktak az érzékelhető istenségekhez, és mivel nehezükre esett, hogy egy láthatatlan Istenben bízzanak, Mózest tekintették hitük megtestesítőjének. Most ő is eltűnt előlük. Napok és hetek teltek el, de nem jött vissza. Annak ellenére, hogy a felhőt még mindig láthatták, sokan úgy vélték a táborban, hogy vezetőjük elhagyta őket, vagy az emésztő tűz martalékává vált. {PP 315.1}   

Mialatt várakoztak, volt alkalom a kapott törvényen gondolkodni és szívüket előkészíteni a további kijelentésekre. Erre nem volt túl sok idejük, és ha ezt Isten követelményeinek teljesebb megértését keresve, szívüket megalázva töltötik, megóvta volna őket a kísértéstől. De nem ezt tették és csakhamar gondatlanokká, figyelmetlenekké és törvényszegőkké váltak. Különösen vonatkozott ez a hozzájuk csatlakozott gyülevész tömegre. Türelmetlenül várták, hogy végre útnak indulhassanak az ígéret földjére – a tejjel és mézzel folyó föld felé. Csak az engedelmesség volt a jó föld ígéretének feltétele, de ezt teljesen szem elől tévesztették. Némelyek azt javasolták, hogy térjenek vissza Egyiptomba, de akár előre, Kánaán felé, akár visszafelé, Egyiptomba indulnak, a tömeg elhatározta: nem vár tovább Mózesre. {PP 315.2}   

Vezetőjük távollétében, tehetetlenségüket érezve, visszatértek régi babonáikhoz. A gyülevész tömeg járt az élen a zúgolódásban és türelmetlenségben, és ők voltak a bekövetkező hitehagyás vezetői is. Egyiptomban az istenség jelképének tekintett dolgok között volt a borjú, és azok javaslatára, akik Egyiptomban a bálványimádásnak ezt a formáját gyakorolták, aranyborjút készítettek és azt imádták. A nép valamilyen Istent ábrázoló képmást kívánt, hogy Mózes helyett vezesse őket. Isten semmiféle képmást nem adott, és megtiltotta minden ilyen célú tárgy készítését. Az Egyiptomban és a Vörös-tengernél bemutatott hatalmas csodák voltak hivatottak megalapozni Izrael láthatatlan, mindenható védelmezőjébe, az egyedül igaz Istenbe vetett hitet. Jelenlétének látható megnyilvánulása iránti vágyukat felhő- és tűzoszlop elégítette meg, amely vezette őket, valamint Isten dicsőségének a Sínai-hegyen történt megnyilatkozása. De ők, bár a felhő még mindig szemük előtt lebegett, szívükben Egyiptom bálványimádásához fordultak vissza, és egy borjú képmásával ábrázolták a láthatatlan Isten dicsőségét. {PP 315.3}   

Mózes távollétében Áron töltötte be a bírói tisztet, és a hatalmas tömeg az ő sátra körül gyülekezett, azt követelve, hogy „kelj fel, csinálj nékünk isteneket, akik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lesz dolga annak a férfiúnak, Mózesnek, aki minket Egyiptom földjéből kihozott”. A felhő, mondták, amely eddig vezette őket, most állandóan a hegyen pihen, és nem fogja többé az útjukat mutatni. Kell, hogy helyette valamilyen látható vezetőjük legyen, és ha Egyiptomba térnének vissza, ahogy azt már javasolták, tetszést találnak majd az egyiptomiak előtt, ha a borjút maguk előtt viszik és istenüknek ismerik el. {PP 316.1}   

Az ilyen válság szilárd, határozott, rendíthetetlen bátorságú férfit igényelt, aki Isten jóváhagyását a nép kegyénél, személyes biztonságánál vagy magánál az életénél is többre becsüli. Izrael jelenlegi vezetőjében azonban nem voltak meg ezek az erények. Áron tett ugyan néhány erőtlen ellenvetést, de ingadozása és félénksége, amit a kritikus pillanatban tanúsított, csak még elszántabbá tette a népet. A csődület tovább növekedett, vak, esztelen őrület látszott eluralkodni a népen. Voltak néhányan, akik hűek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép zöme csatlakozott a bálványimádáshoz. Arra a néhány emberre, akiknek volt bátorságuk, hogy a tervezett szoborkészítést mint bálványimádást elítéljék, rátámadtak és bántalmazták őket, és az általános zűrzavarban és izgatottságban végül életüket is vesztették. {PP 316.2}   

Áron féltette saját biztonságát, és ahelyett hogy Isten tekintélyéért bátran kiállt volna, engedett a tömeg kívánságának. Először azt parancsolta, hogy gyűjtsék össze a nép arany fülbevalóit és hozzák el hozzá, remélve, hogy büszkeségükben majd elutasítják ezt a nagy áldozatot. De ők szívesen odaadták ékszereiket, melyekből Áron borjút öntött, Egyiptom isteneinek mintájára. A nép örömmel kiáltotta: „Ezek a te isteneid, óh Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” És Áron gyáván eltűrte a Jahvét ért sértést. Sőt még többet is. Látva, hogy milyen elégedetten fogadta a nép a borjút, oltárt épített előtte és kihirdette: „Holnap az Úrnak ünnepe lesz.” A hírt a harsonások gyorsan továbbították csapatról csapatra az egész táborban. „Felkelvén azért másnap reggel, áldoztak égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leült a nép enni és inni; azután felkeltek játszani.” Azzal az ürüggyel, hogy ünnepet ülnek az Úrnak, dőzsölésnek és kicsapongó mulatozásnak adták át magukat. {PP 317.1}   

Milyen gyakran rejtik manapság is az élvezetvágyat „a kegyesség látszata” mögé! Az olyan vallás, amely megengedi az embernek, hogy miközben az istentisztelet formáit gyakorolja, élvezeteire és érzéki vágyainak kielégítésére adja magát, ma éppolyan kedves a tömegeknek, mint Izrael napjaiban. Engedékeny áronok is vannak, akik miközben fontos tisztséget töltenek be az egyházban, engednek a szentségtelenek kívánságainak, és így megerősítik magukat a bűnben. {PP 317.2}   

Csak néhány nap telt el azóta, hogy a héberek ünnepélyesen szövetséget kötöttek az Úrral, és megígérték, hogy engedelmeskedni fognak szavának. Félelemtől reszketve álltak akkor a hegy lábánál az Úr szavait hallgatva: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.” Isten dicsősége még ott lebegett a gyülekezet előtt a Sínai-hegyen, de ők elfordultak és más isteneket kértek. „Borjút csináltak a Hóreb alatt, és hajlongtak a bálvány előtt. Felcserélték az ő dicsőségüket ökörnek képével, amely füvet eszik.” (Zsolt. 106:19–20) Hogyan mutathattak volna nagyobb hálátlanságot iránta, vagy mivel bánthatták, gyalázhatták volna meg jobban Őt, aki mind ez ideig gyengéden szerető Atyaként és mindenható Királyként nyilatkoztatta ki magát előttük. {PP 317.3}   

A hegyen az Úr figyelmeztette Mózest mindarra, ami a táborban történik, és felszólította, hogy haladéktalanul térjen vissza. „Eredj, menj le – mondta az Úr –, mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről. Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nékik, borjúképet öntöttek maguknak, azt tisztelik és annak áldoznak.” Isten megakadályozhatta volna e lázadás kitörését, de azért engedte ilyen mértékig jutni, hogy tanítást adhasson az árulás és a hitehagyás megbüntetésével. {PP 317.4}   

Istennek népével kötött szövetsége érvénytelenné vált, és az Úr így szólt Mózeshez: „Hagyj békét nekem, hadd gerjedjen fel haragom ellenük, és töröljem el őket; téged azonban nagy néppé teszlek.” Izrael népe és különösen a velük levő csőcselék, mindig lázadozni fognak Isten ellen. Vezetőjük ellen is mindig zúgolódni fognak, hitetlenségükkel és keménynyakúságukkal fáradságossá, lélekpróbálóvá teszik feladatát, hogy az ígéret földjére vezesse őket. Bűneikkel máris eljátszották Isten tetszését és az igazság halálukat követelte. Ezért határozott úgy az Úr, hogy eltörli őket, Mózest pedig nagy nemzetté teszi. {PP 318.1}   

„Hagyj békét nekem, hadd gerjedjen fel haragom ellenük” – szólt az Úr. Ha Isten úgy határozott, hogy elpusztítja Izraelt, ki könyöröghetne értük? Legtöbben egyszerűen sorsára hagyták volna a bűnöst. Hányan cserélték volna el örömmel a fáradsággal, terhekkel és áldozatokkal járó tisztséget – amelyért viszonzásul csak hálátlanságot és lázongást kaptak – nyugodt életért, megtiszteltetésért, amikor ráadásul maga Isten kínálja fel a felmentést. {PP 318.2}   

Mózes azonban még azokban a szavakban is alapot talált a reménységre, melyekből látszólag csak harag és elvetés csendült ki. Isten szavait – „Hagyj békét nekem” – nem tiltásként, hanem bátorításként értelmezte, hogy járjon közben, mert semmi más, csak az ő imái menthetik meg Izráelt, ha ő kéri, Isten megkegyelmez a népnek. „Könyörgött az Úrnak, az ő Istenének mondván: Miért gerjedne Uram, a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomnak földjéről?” {PP 318.3}   

Isten jelezte, hogy megtagadta népét. Úgy beszélt róluk Mózesnek, mint „te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéből”. Mózes azonban alázatosan elhárította magától Izrael vezetői tisztét. Izrael nem az övé, hanem Istené volt. „A Te néped, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki… Miért – könyörgött – mondanák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörölje őket a föld színéről.” {PP 318.4}   

Az Egyiptom elhagyása óta eltelt néhány hónap alatt csodálatos szabadulásuk híre elterjedt a környező népek között. Félelem és balsejtelem fogta el a pogányokat. Mindannyian éberen figyelték, mit fog tenni Izrael Istene népe érdekében. Ha Isten most elpusztítaná őket, ellenségeik diadalmaskodnának, Istenre pedig gyalázat hárulna. Az egyiptomiak azt állítanák, hogy vádjaik helytállóak voltak – nem áldozni vitte ki Isten a népet a pusztába, hanem azért, hogy megáldoztassanak. Az egyiptomiak nem mérlegelnék Izrael bűneit, és az általa olyannyira megtisztelt nép pusztulása szégyent hozna szent nevére. Milyen nagy azok felelőssége, akiket Isten azzal tüntetett ki, hogy nevét megdicsőítsék a nemzetek között! Milyen gonddal kellene őrizkedniük a bűnök elkövetésétől, ami kihívja ítéletét és ami miatt nevét a hitetlenek káromolják! {PP 319.1}   

Miközben Mózes Izraelért könyörgött, bátortalansága feloldódott népe iránti mély szeretetében, akik javára olyan hasznos eszköz volt Isten kezében. Az Úr meg is hallgatta könyörgését, és engedett önzetlen kérésének. Isten próbára tette szolgáját; kipróbálta a tévelygő, hálátlan nép iránti hűségét és szeretetét. Mózes kiállta a próbát. Népe iránti törődése nem önző indítékból fakadt. Isten választott népének jóléte többet jelentett számára, mint személyének méltósága, többet annál, hogy nagy nemzet atyjává lehet. Istennek tetszett hűsége, szívének egyszerűsége, becsületessége, és mint hű pásztorra, rábízta a nagy feladatot, hogy Izraelt az ígéret földjére vezesse. {PP 319.2}   

Amikor Mózes és Józsué lejöttek a hegyről – Mózes kezében a „bizonyságtételek tábláival” –, meghallották az izgatott tömeg rivalgását, amely nyilvánvalóan vad kicsapongást rendezett. Józsué, a harcos, első gondolata az volt, hogy ellenség támadta meg őket. „Harckiáltás van a táborban!” – mondta. Mózes azonban helyesebben ítélte meg a zűrzavar okát. A zaj nem harci kiáltás, hanem mulatozás zsivaja volt. „Nem diadalmasoknak, sem meggyőzötteknek kiáltása ez, éneklés hangját hallom én.” {PP 319.3}   

Miközben közeledtek a táborhoz, megpillantották a népet, ahogy táncol és ujjong bálványai körül. A pogányoknál szokásos tivornya volt ez, az egyiptomi bálványimádó ünnepek utánzása, de mennyire nem hasonlított az élő Isten imádatának meghitt, csendes áhítatára. Mózes mélyen megrendült. Hiszen éppen most távozott el Isten dicsőségének színe elől, és noha figyelmeztették, hogy mi folyik a táborban, mégsem volt elkészülve Izrael lealacsonyodásának félelmetes látványára. Haragja fellángolt. Hogy bűnükkel szemben érzett irtózatát kimutassa, eldobta a kőtáblákat, amelyek az egész nép szeme láttára összetörtek, kifejezve ezzel, hogy amiképpen megszegték az Istennel kötött szövetséget, úgy Isten is felbontotta velük kötött szövetségét. {PP 320.1}   

Belépve a táborba, keresztülhaladt a tobzódó tömegen, és megragadva a bálványt a tűzbe vetette. Azután porrá őröltette, és a hegyről folyó patakba szórva megitatta a néppel. Így mutatta be az általuk imádott isten hitvány voltát. {PP 320.2}   

A nagy vezér maga elé hívatta bűnös testvérbátyját és szigorúan felelősségre vonta: „Mit tett néked e nép, hogy ilyen nagy bűnbe keverted?” Áron igyekezett védeni magát, a nép zúgolódására hivatkozva, hogy ha nem teljesítette volna kívánságukat, akkor megölik. „Ne gerjedjen fel uram haragja – mondta –, ismered e népet, hogy gonosz. Mert azt mondták nékem: csinálj nékünk isteneket, akik előttünk járjanak; mert ama férfiúnak, Mózesnek, aki minket Egyiptom földjéről kihozott, nem tudjuk, mint lesz dolga. Én pedig feleltem: Kinek van aranya? Szedjék le. És nékem ideadták, én pedig a tűzbe vetettem, és e borjú formáltatott.” El akarta hitetni Mózessel, hogy csoda történt – az aranyat tűzbe vetették és természetfeletti erő formált borjút belőle. De kifogásai és kertelése semmit sem használt. Jogosan tekintették főbűnösnek. {PP 320.3}   

Bűnét az tette olyan szörnyűvé, hogy Áront az elnyert áldások és megtiszteltetés messze a nép fölé emelte. Áron, az „Úr szentje” (Zsolt. 106:16) volt az, aki bálványképet csinált, és ünnepséget hirdetett. Ő volt az, akit Mózes szája gyanánt rendelt az Úr, és akiről maga Isten tett bizonyságot. „Avagy nem tudom-é, hogy a te atyádfia Áron ékesen szóló.” (II. Móz. 4:14) Nem akadályozta meg a bálványimádókat az égbekiáltó bűn elkövetésében. Az az ember, aki által Jahve ítéleteivel sújtotta az egyiptomiakat és isteneiket, nyugodtan hallgatta a kijelentést az öntött bálvány előtt: „Ezek a te isteneid, Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” Ő volt az, aki fent volt Mózessel a Sínai-hegyen és ott megpillantotta Isten dicsőségét, aki látta annak a dicsőségnek a megnyilvánulását, amelyről képet alkotni lehetetlen, ő volt az, aki ezt a dicsőséget felcserélte egy ökör képmásával! Ő, akit Isten Mózes távollétében a nép vezetésével bízott meg, szentesítette a nép lázadását. „Áronra is igen megharagudott az Úr, és el akarta őt is pusztítani.” (V. Móz. 9:20) De válaszul Mózes komoly könyörgésére Isten megkímélte életét, és bűne miatt érzett töredelme és alázata nyomán újra kegyelmébe fogadta. {PP 320.4}   

Ha Áron akkor bátran síkraszáll az Úr ügyéért, tekintet nélkül a következményekre, megakadályozhatta volna a hitehagyást. Ha ő maga megingathatatlan marad Isten iránti hűségében, ha a Sínai-hegy lábánál átélt rettegésre és a nép Istennek tett fogadalmára emlékezteti őket, elfojthatta volna a lázadást. De az, hogy engedett a nép kívánságának, és az a magabiztos nyugalom, amellyel tervüket megvalósította, felbátorította őket, hogy a bűnben még messzebbre menjenek, mint ahogy korábban gondolták. {PP 323.1}   

Amikor Mózes a táborba visszatérve szembeszállt a lázadókkal, szigorú megrovásait és a szent törvénytáblák összezúzásakor megnyilvánuló felháborodását a nép összehasonlította bátyja kellemes, sima beszédével, méltóságteljes viselkedésével, és Áront találták rokonszenvesebbnek. Áron, hogy igazolja eljárását, a népet tette felelőssé saját gyengesége miatt, hogy engedett kívánságuknak, ennek ellenére a nép bámulta nemes viselkedését és türelmét. Isten azonban nem azt nézi, amit az ember. Áron engedékenysége és vágya, hogy a nép tetszését elnyerje, elvakította a bűn szörnyű voltával szemben, amelyet éppen szentesített. Áron tette, hogy befolyásával bűnbe vitte Izraelt, ezrek életébe került. Milyen ellentétben állt ezzel Mózes eljárása, aki miközben hűen véghezvitte Isten rendelkezéseit, bebizonyította, hogy Izrael jóléte minden kincsnél, minden kitüntetésnél, sőt magánál az életnél is fontosabb neki. {PP 323.2}   

Isten szemében nincs szörnyűbb gonoszság, mint mások bűnbe ejtése. Isten azt akarja, hogy szolgái Iránta való hűségüket a törvényáthágás lelkiismeretes megrovásával mutassák ki, bármilyen fájdalmas legyen is ez az eljárás. Azoknak, akiket Isten feladattal tisztel meg, nem szabad ingadozóknak lenniük vagy engedékenyen a körülményekhez alkalmazkodniuk. Ne törekedjenek önmaguk felmagasztalására, ne vonakodjanak a kellemetlen kötelességek teljesítésétől, hanem megingathatatlan hűséggel végezzék Isten művét. {PP 323.3}   

Jóllehet, Mózes könyörgésére az Úr megkímélte Izrael népét a pusztulástól, hitehagyásukat mégis feltűnő módon meg kellett büntetnie. Ha ugyanis az Áron által előidézett törvénytelenséget és lázadást nem fojtja el azonnal, az nemsokára nyilvános istentagadáshoz vezetett volna és helyrehozhatatlan romlásba dönti a népet. Rettentő szigorral kellett eltávolítani a gonoszságot. A tábor bejáratánál megállva Mózes így kiáltott a népnek: „Aki az Úré, ide hozzám.” Azoknak, akik nem vettek részt a bálványimádásban, Mózes jobbjára kellett állniuk, azoknak pedig, akik bár részt vettek benne, de megbánták bűnüket, a bal oldalára. A nép engedelmeskedett a parancsnak. Kitűnt, hogy Lévi nemzetsége nem vett részt a bálványimádásban. A többi törzsből nagy számban voltak olyanok, akik bár vétkeztek, de most kifejezték bűnbánatukat. De a nagy sereg, legnagyobbrészt a gyülevész csőcselék, amely az aranyborjú öntésére bujtogatott, csökönyösen kitartott lázadásában. Ekkor Mózes az Úr, „Izráel Istene” nevében parancsot adott a jobb keze felől állóknak, akiknek semmi részük sem volt a lázadásban, hogy kössenek kardot és öljék meg a megátalkodott lázadókat. „És elhullt azon a napon a népből mintegy háromezer férfiú.” Nem számított sem rang, sem rokonság, vagy baráti kötelék, a gonoszság főkolomposait kiirtották; de mindazok, akik bűnüket megbánva újból Izrael Istenéhez tértek, kegyelmet kaptak. {PP 324.1}   

Akik ezt a rettenetes ítéletet végrehajtották, Isten felhatalmazására cselekedtek, végrehajtva a menny királyának végzését. Az embereknek óvakodniuk kell attól, hogy emberi elvakultságukban felebarátaik fölött ítélkezzenek és azokat kárhoztassák; de amikor Isten megparancsolja nekik, hogy bűnre kiszabott ítéletét végrehajtsák, engedelmeskedniük kell. Azok, akik ezt a fájdalmas feladatot elvégezték, így mutatták ki a lázadással és a bálványimádással szembeni utálatukat; magukat pedig még teljesebben az Úr szolgálatára szentelték. Az Úr azzal tisztelte meg hűségüket, hogy rendkívüli megkülönböztetésben részesítette Lévi törzsét. {PP 324.2}   

Az izraeliták az árulás bűnét követték el, mégpedig olyan királlyal szemben, aki őket mindenkor áldásokkal halmozta el, és akinek szabad akaratból, önként fogadtak hűséget és engedelmességet. Az isteni kormányzat fennmaradása érdekében az árulóknak bűnhődniük kellett. De még ebben a büntetésben is megnyilvánult Isten kegyelme. Miközben fenntartotta törvényét, mindenkinek megadta a választás szabadságát és a bűnbánat lehetőségét. Csak a megátalkodott lázadókat irtották ki. {PP 324.3}   

Ezt a bűnt azért is szükséges volt megbüntetni, hogy a környező népek is lássák, mennyire utálatos Isten előtt a bálványimádás. Mózesnek mint Isten emberének ünnepélyesen és nyilvánosan tiltakoznia kellett ez ellen a bűn ellen, és ezt a bűnösökön végrehajtott ítélettel örökítette meg. Amikor később Izrael a szomszédos nemzetek bálványozását elítéli, ellenségeik szemükre hányják majd, hogy az a nép, amely Jahvét tartja Istenének, a Hórebnél egy borjút öntött és azt imádta. Akkor majd Izrael, bár kénytelen lesz elismerni a szégyenletes igazságot, de hivatkozhat a vétkesek rettentő sorsára, mint annak bizonyítékára, hogy Isten az ő bűnüket sem nézte el és nem hagyta büntetés nélkül. {PP 325.1}   

A szeretet éppúgy megkövetelte e bűn megbüntetését, mint az igazságosság. Isten ugyanis népének nemcsak uralkodója, hanem védelmezője is. Azokat, akik megrögzött lázadók, elpusztítja, nehogy másokat is bűnbe, romlásba sodorjanak. Azzal, hogy Kain életét megkímélte, Isten megmutatta a világegyetemnek, hogy mi lenne a következménye, ha a bűnt büntetlenül hagyná. Kain befolyása, amit életpéldája és tanítása révén az utódaira gyakorolt, olyan romlásba döntötte a világot, hogy özönvíz által kellett elpusztulnia. A vízözön előtti emberek története azt bizonyítja, hogy a hosszú élet nem jelent áldást a bűnös számára; Isten hosszútűrése nem fojtotta el a gonoszságukat. Minél tovább éltek az emberek, annál gonoszabbakká váltak. {PP 325.2}   

Ez igaz a Sínai-hegynél történt hitehagyásra is. Ha az Úr nem bünteti meg azonnal az istentelenséget, annak ugyanilyen következményei lettek volna. A föld ugyanúgy megromlik, mint Noé napjaiban történt. Ha ezeket a törvényszegőket akkor megkímélik, nagyobb gonoszságok következtek volna be, mint Kain életének megkímélése nyomán. Isten kegyelme volt, hogy ezreknek kellett szenvedni, nehogy később milliókat kelljen meglátogatni a büntető ítélettel. Azért, hogy sokakat megmenthessen, meg kellett büntetnie néhányat. Továbbá azzal, hogy a nép elvetette Isten iránti hűségét, eljátszotta isteni védelmét, és védelmezőjétől megfosztva az egész nemzet ki volt szolgáltatva ellenségeik támadásainak. Ha Isten nem távolította volna el azonnal a mennyei védelmet távoltartó bűnt, akkor a nép hamarosan áldozatául esett volna számos és hatalmas ellensége haragjának. Az azonnali büntetés tehát Izrael érdekében volt szükséges, a következő nemzedékeknek pedig tanulságára szolgált. A bűnösök számára is kegyelem volt, hogy rövidre metszette gonosz életútjukat. Ha életben maradtak volna, ugyanaz a lelkület, amely az Isten elleni lázadásra és engedetlenségre késztette őket, előbb-utóbb saját maguk között is gyűlöletet és civódást szült volna és végül egymást elpusztításához vezet. Isten tehát a világ, Izrael és a lázadók iránti szeretetből hajtotta végre a büntetést, gyorsan és rettentő szigorral. {PP 325.3}   

Amikor a nép tudatára ébredt bűne borzalmas voltának, rettegés uralkodott el az egész táboron. Attól féltek, hogy minden törvényszegőnek el kell pusztulnia. Kétségbeesésüket látva Mózes megszánta őket, és megígérte, hogy még egyszer Isten elé járul értük. {PP 326.1}   

„Nagy bűnt követtetek el – mondta –, most azért felmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek a ti bűneiteknek.” Isten előtti vallomásában ezeket mondta: „Kérlek Uram! Ez a nép nagy bűnt követett el, mert aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál.” A válasz így hangzott: „Aki vétkezett, azt törlöm ki az én könyvemből. Most azért eredj: vezesd a népet ahová mondottam néked. Ímé angyalom megy előtted; és az én látogatásom napján ezt a bűnüket is meglátogatom.” {PP 326.2}   

Mózes könyörgése figyelmünket a mennyei könyvekre irányítja, amelyek minden ember nevét és jó vagy rossz cselekedeteit tartalmazzák. Az élet könyvébe azok nevét jegyzik be, akik valaha is Isten szolgálatába léptek. Ha valaki közülük elfordul Istentől és magát makacsul a bűn szolgálatára adva végül megkeményedik a Szentlélek befolyásával szemben, annak nevét az ítélet idején kitörlik az élet könyvéből, nekik maguknak pedig a pusztulás lesz az osztályrészük. Mózes megértette, milyen rettenetes sors vár a bűnösre; mégis, ha az Úr elveti Izraelt, azt kívánja, hogy az ő neve is töröltessék ki a menynyei könyvekből, mert nem tudta volna elviselni, hogy lássa Isten ítéletét azokon, akik olyan kegyelmesen megszabadíttattak. Mózes közbenjárása a nép érdekében, Jézus Krisztus bűnösökért végzett közbenjárói munkájának az előképe. De az Úr nem engedte, hogy Mózes, Krisztushoz hasonlóan, hordozza a törvényszegők bűnét. „Aki vétkezett ellenem – mondta neki –, azt kitörlöm az én könyvemből”. {PP 326.3}   

A nép mély gyásszal temette el halottait. Háromezer ember hullott el fegyver által; nem sokkal később járvány ütött ki a táborban, és most azt az üzenetet kapták, hogy Isten jelenléte nem kíséri őket többé útjukon. Jahve kijelentette: „De én nem megyek fel köztetek, mert te keménynyakú nép vagy, hogy meg ne emésszelek benneteket az úton.” A további parancs pedig így hangzott: „Vesd le most magadról ékességeidet, azután meglátom, mit cselekedjem veled.” Sírás volt hallható mindenfelé a táborban. Töredelmesen és megalázkodva „lerakták Izráel fiai magukról ékességeiket a Hóreb-hegyétől fogva”. {PP 327.1}   

A sátrat, amely az istentisztelet helyéül szolgált, Isten rendelkezésére kivitték, és „mesze a tábortól” helyezték el. Ez további bizonyítéka volt annak, hogy Isten visszavonta tőlük jelenlétét. Ez a fenyíték nagyon fájt, és a lelkében mélyen lesújtott nép számára további szerencsétlenség előjelének tűnt. Vajon nem azért különítette-e el az Úr Mózest a táborból, hogy őket teljesen megsemmisítse? – kérdezgették magukban. De nem maradtak reménység nélkül. A sátrat ugyan a táboron kívül állították fel, de Mózes „a gyülekezet sátorának” nevezte. Mindazokat, akik őszintén megbánták bűneiket és az Úrhoz kívántak visszatérni, felszólította, hogy menjenek oda és kérjék kegyelmét. Mikor pedig visszatértek sátraikba, Mózes belépett a szent sátorba. A nép aggódva várta jelét, hogy Isten meghallgatta vezetőjük könyörgését. Ha az Úr leereszkedik, hogy szolgájával találkozzék, remélhették, hogy nem kell elpusztulniuk. Amikor a felhőoszlop leereszkedett és megállt a sátor bejáratánál, „sírt a nép örömében, felkeltek és ki-ki meghajtotta magát sátorának ajtajában”. {PP 327.2}   

Mózes jól ismerte a gondjaira bízott nép önfejűségét és elvakultságát, és ismerte a nehézségeket, amelyekkel meg kell még küzdenie közöttük. De megtanulta azt is, hogy csak akkor birkózhat meg a nép okozta nehézségekkel, ha Isten segítségét adja. Az Úr akaratának világosabb kinyilatkoztatásáért és jelenlétének bizonyítékáért könyörgött. „Lásd – mondta az Úrnak –, te azt mondod nékem: vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem, kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: névszerint ismerlek téged és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te utadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy ez a nép a te néped.” {PP 327.3}   

A válasz így hangzott: „Az én orcám menjen-e veletek, hogy megnyugtassalak?” Mózes azonban nem elégedett meg ennyivel. Lelkére nehezedett a borzalmas következmények gondolata, ha Isten a népet megkeményedettségében és megátalkodottságában magára hagyná. Azt pedig, hogy érdekei különváljanak atyjafiai érdekeitől, nem tudta elviselni, és Isten jóakaratáért könyörgött a nép érdekében, hogy az Úr jelenlétének jelképe vezesse őket továbbra is útjukon. „Ha a te orcád nem jár velünk – kérte azért az Istent –, ne vigy ki minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-é, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van.” {PP 328.1}   

És szólt az Úr: „Megteszem azt is, amit kívántál, mert kedvet találtál szemeim előtt, és nevedről ismerlek téged.” Ám a próféta még tovább könyörgött. Eddig minden kérése meghallgatásra talált, de ő Isten kegyelmének nagyobb bizonyítékára vágyott. Olyan dolgot kért Istentől, amit eddig emberi lény kérni még sohasem mert. „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” {PP 328.2}   

Az Úr nem rótta meg a kérelméért, mintha vakmerőnek találta volna, hanem kegyelmesen felelt szolgájának: „Megteszem, hogy az én jóságom a te orcád előtt menjen el.” Isten leplezetlen dicsőségét földi ember ebben a halandó állapotában nem láthatja meg, úgy hogy életben maradjon, de Mózes ígéretet kapott, hogy annyit megláthat az isteni dicsőségből, amennyit elviselhet. Ismét a hegyre hívta Mózest; és a kéz, amely a világot teremtette, a kéz, amely „hegyeket mozdít, hogy észre sem veszik” (Jób 9:5), lehajolt ezért a porból teremtett lényért, a hitnek e hatalmas hőséért és egy sziklahasadékba állította, miközben dicsősége és minden jósága elvonult előtte. {PP 328.3}   

Ez a tapasztalat – mindenekelőtt pedig Istennek az az ígérete, hogy továbbra is jelenlétével kíséri – Mózes számára az előtte álló nagy és szent feladat sikerének a biztosítéka volt. Mózes ezt végtelenül többre becsülte minden Egyiptomban szerzett bölcsességénél, minden államférfiúi tudásánál és hadvezéri sikerénél. Sem ügyesség vagy képzettség nem pótolhatja Isten állandó jelenlétét. {PP 328.4}   

A törvényszegő számára félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni; de Mózes, amikor egyedül állt az Örökkévaló jelenlétében, nem rettegett, mert lelke összhangban volt Teremtője akaratával. A zsoltáros is így mondja: „Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram.” (Zsolt. 66:18) De „az Úr bizodalmas az Őt félőkhöz és szövetségével oktatja őket” (Zsolt. 25:14). {PP 329.1}   

Az Istenség így jelentette ki magát: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” {PP 329.2}   

„És Mózes nagy sietséggel földreborult és lehajtotta fejét.” Újból azért könyörgött, hogy az Úr bocsássa meg népe gonoszságát és fogadja el őket örökségének. Imája meghallgatásra talált. Az Úr kegyelmesen megígérte, hogy megújítja Izraellel kötött szövetségét, és olyan csodákat tesz érdekükben, „amilyenek nem voltak az egész földön, sem a népek között”. {PP 329.3}   

Negyven napot töltött Mózes az Úrnál a hegyen, aki, mint első ízben, most is csodálatosan tartotta meg életét. Ez alkalommal senkinek sem volt szabad felkísérni őt, sem távolléte alatt a hegyhez közelíteni. Isten parancsára készített két kőtáblát és felvitte magával, és az Úr újból felírta „a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot”. {PP 329.4}   

Az Istennél töltött hosszú idő alatt Mózes arca visszatükrözte Isten jelenlétének dicsőségét. Ő maga nem tudta, hogy arcáról vakító fény sugárzik, amikor leereszkedett a hegyről. Ilyen fény öntötte el István arcát is, amikor bírái elé állították, „és mindnyájan olyannak látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját” (Ap. csel. 6:15). Áron és a nép visszahúzódtak Mózestől, „féltek hozzá közelíteni”. Látva zavarukat és rettegésüket, de okát nem tudva, sürgette őket, hogy jöjjenek közelebb. Bemutatta nekik Isten megbékélésének zálogát, és biztosította őket az Úr megújult jóindulatáról. Hangjából csak szeretetet és kérlelést érezhettek ki, semmi mást, és végül egyikük megkockáztatta, hogy közelebb lépjen hozzá. Félt megszólalni, ezért csendben Mózes arcára, majd az égre mutatott. A nagy vezető megértette mozdulatának értelmét. Bűnük tudatában még mindig Isten neheztelését érezték magukon, és nem tudták elviselni a mennyei fényt, amely pedig, ha engedelmesek lettek volna Isten iránt, örömmel töltötte volna el őket. A bűnben azonban félelem van. A bűntől mentes lélek sohasem kíván elrejtőzni a mennyei fény elől. {PP 329.5}   

Mózesnek sok mondanivalója volt a számukra, és hogy eloszlassa félelmüket, eltakarta az arcát egy kendővel, és mindig így tett, valahányszor visszatért a táborba Isten közelségéből. {PP 330.1}   

Isten ezzel a fényességgel törvényének szentségét, magasztosságát és Krisztus evangéliumának dicsőségét akarta népe szívébe vésni. Mialatt Mózes a hegyen időzött, Isten nemcsak a törvénytáblákat mutatta meg neki, hanem feltárta előtte a megváltás tervét is. Isten szolgája megértette, hogy a zsidó korszak istentiszteletének minden szertartása és szimbóluma Krisztus áldozatát jelképezi; a Golgotáról sugárzó mennyei fény, valamint Isten törvényének dicsősége volt az, ami Mózes arcáról sugárzott. A mennyei fény a szövetség dicsőségét jelképezte, melynek Mózes volt a látható közvetítője, mint az igazi közbenjáró képviselője. {PP 330.2}   

A Mózes arcáról sugárzó dicsőség azokat az áldásokat jelképezi, amelyeket Isten parancsolatainak megtartói nyernek el Jézus Krisztus közbenjárása által. Azt bizonyítják, hogy minél bensőségesebb az Istenhez fűződő kapcsolatunk, minél világosabban megértjük parancsolatainak követelményeit, annál inkább kialakul bennünk Isten képmása és válunk az isteni természet részeseivé. {PP 330.3}   

Mózes Krisztus előképe volt. Ahogy Izrael közbenjárója eltakarta arcát, mert a nép nem tudta elviselni annak dicsőségét, ugyanúgy rejtette istenségét emberi testbe Krisztus, az isteni közbenjáró, amikor a földre jött. Ha a menny fényességébe öltözve jött volna el, nem érhette volna el az embereket bűnös állapotukban. Nem tudták volna elviselni jelenlétének dicsőségét. Ezért alázkodott meg és jött el a „bűn testének hasonlatosságában” (Rm. 8:3), hogy elérhesse és felemelhesse az elbukott emberiséget. {PP 330.4}