Nem sokkal azután, hogy a nép a Sínai-hegynél letáborozott, az Úr felhívta Mózest a hegyre, hogy találkozzék vele. Mózes egyedül kapaszkodott fel a meredek, sziklás ösvényen, és közeledett a felhőhöz, amely Jahve helyét jelezte. Izraelnek most közeli, különleges kapcsolatba kellett lépnie a Magasságossal, hogy mint nemzetet és egyházat beiktassa őket uralma alá. Az Úr üzenete, melyet Mózes a nép számára közvetített, így hangzott: {PP 303.1}
„Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek valamennyi nép között az enyéim: mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (II. Móz. 19:4–6) {PP 303.2}
Mózes visszatért a táborba, magához hívatta a nép véneit, és elismételte előttük Isten üzenetét. „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük” – felelték. Így léptek ünnepélyesen szövetségre Istennel; kötelezve magukat, hogy elfogadják uralkodójuknak, és ezzel egy különleges értelemben alattvalóivá váltak. {PP 303.3}
Ezután vezetőjük ismét felment a hegyre, és az Úr ezt mondta neki: „Ímé én hozzád megyek a felhő homályában, hogy hallja a nép, mikor beszélek veled és higyjenek néked mindörökké”. Amikor útközben nehézségekbe ütköztek, hajlamosak voltak zúgolódni Mózes és Áron ellen; vádolni őket, hogy azért hozták ki Izrael seregeit Egyiptomból, hogy elpusztuljanak a pusztában. Az Úr megtisztelte Mózest a nép előtt, hogy bízzanak rendelkezéseiben. {PP 303.4}
Isten félelmetessé és lenyűgözővé akarta tenni törvénye kihirdetésének alkalmát, összhangban annak magasztos elveivel. A népnek meg kellett tanulnia, hogy mindent a legnagyobb tiszteletben kell tartani, ami az Isten szolgálatával kapcsolatos. Az Úr így szólt Mózeshez: „Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; és legyenek készen harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szemeláttára a Sínai-hegyre”. Ezeket a napokat arra kellett felhasználniuk, hogy ünnepélyesen felkészüljenek az Isten előtti megjelenésre. Ruháikat és önmagukat meg kellett tisztítaniuk minden szennytől. Amikor Mózes rámutatott bűneikre, meg kellett alázkodniuk, bőjtölniük és imádkozniuk kellett, hogy szívük megtisztuljon minden romlottságtól. {PP 303.5}
Az előkészületek a parancsnak megfelelően megtörténtek, és egy további rendelkezésnek engedelmeskedve Mózes megparancsolta, hogy vonjanak határt a hegy körül, hogy se ember, se állat meg ne közelítse a szent területet. Ha valaki csak megérinteni is meri a hegyet, azonnali halál a büntetése. {PP 304.1}
A harmadik nap reggelén, amikor minden szem arra nézett, a csúcsot vastag felhő takarta, amely mind feketébbé, mind sűrűbbé vált, mígnem aláereszkedve az egész hegyet félelmetes titokzatosságba burkolta. Azután trombitákhoz hasonló hang hallatszott, amely az Istennel való találkozásra hívta a népet, és Mózes vezetésével oda is mentek a hegy lábához. Villámok cikáztak a sűrű sötétségből, mennydörgéstől zengtek és visszhangzottak a környező magaslatok. „Az egész Sínai-hegy pedig füstölgött, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felment annak füstje, mint a kemence füstje és az egész hegy nagyon rengett.” Isten jelenlétének dicsősége, mint megemésztő tűz lebegett a hegycsúcson, az összegyűlt tömeg láttára „és a kürtnek szava mindinkább erősödött”. Olyan rettenetesek voltak Jahve jelenlétének jelei, hogy Izrael seregei megremegtek a félelemtől és reszketve borultak arcra az Úr előtt. Még Mózes is így kiáltott: „Megijedtem és remegek!” (Zsid. 12:21) {PP 304.2}
Egyszerre megszűnt a mennydörgés; a trombita sem volt már hallható; a föld is megnyugodott. Egy ideig ünnepélyes csend volt, majd az Úr szava hallatszott. A hegyen állva, a sötét felhőtől takarva és az angyalok sokaságától körülvéve hirdette ki törvényét Jahve. Mózes így írta le ezt a jelenetet: „Az Úr a Sínai-hegyről jött és Seirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő, tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény volt számukra. Bizony szereti Ő a népeket! Mind kezednél vannak az ő szentjei, odaszegődnek a te lábaidhoz, és hallgatják a te beszédeidet.” (V. Móz. 33:2–3) {PP 304.3}
Jahve azonban nemcsak mint Bíró és Törvényadó jelentette ki magát, hanem mint övéinek kegyelmes és hű őrzője is. „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgaság házából.” Ő, akit mint vezetőt és szabadítót már ismertek, aki kivezette őket Egyiptomból, utat készítve nekik a tengeren át, a tengerbe veszítve a fáraót és seregeit, Ő, aki nagyobbnak mutatkozott Egyiptom minden istenénél – Ő volt, aki most kihirdette törvényét előttük. {PP 305.1}
A törvény ekkor nem kizárólag a héberek érdekében hangzott el. Isten megtisztelte őket azzal, hogy törvényének őrévé és megtartóivá tette őket, de az az egész világ számára adott szent igazságnak tekintendő. A Tízparancsolat szabályai minden emberre kötelezőek; mindenki okulására és kormányzására adta Isten. Tíz rövid, tartalmas, tekintélyt parancsoló szabály tartalmazza az embernek Isten és embertársai iránti kötelességét; és mindegyikük a szeretet nagy, alapvető elvén nyugszik: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.” (Lk. 10:27; lásd még: V. Móz. 6:4–5; III. Móz. 19:18) Ezeket az elveket a Tízparancsolat külön-külön részletezi, és az emberi élet körülményeire és feltételeire alkalmazhatóvá teszi. {PP 305.2}
Jahve, akinek élete van önmagában, nem teremtmény, mindenek Forrása és Fenntartója, aki egyedül jogosult a legnagyobb tiszteletre és imádatra. Tilos az embernek érzelmeiben vagy szolgálatában az első helyet más személynek vagy tárgynak átengedni. Bármihez is ragaszkodunk, ami csökkenti Isten iránti szeretetünket vagy megzavarja iránta való szolgálatunkat, abból bálványt alkotunk magunknak. {PP 305.4}
A második parancsolat megtiltja, hogy az igaz Istent képek, szobrok, vagy bármilyen hasonmás formájában imádjuk. Sok pogány nép azt állította, hogy szobrai csak ábrák vagy jelképek, amelyek által az istenséget imádják; ám Isten kijelentette, hogy az ilyen imádat bűn. Az a próbálkozás, hogy az örök Istent érzékelhető tárgyakkal képviseljék, lealacsonyítja az ember Istenről alkotott fogalmát. Az emberi elmét, ha elfordul Jahve végtelen tökéletességétől, inkább vonzza majd a teremtmény, mint a Teremtő. Amilyen mértékben süllyed azután az ember Istenről alkotott fogalma, olyan mértékben aljasodik le ő maga is. {PP 306.1}
„Aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.” Elkerülhetetlen, hogy a gyermekek szenvedjenek a szülők bűnei következtében, de nem a szülők bűnéért éri őket büntetés, kivéve, ha ők maguk is részt vesznek szüleik bűneiben. Rendszerint azonban a helyzet az, hogy a gyermekek szüleik nyomdokait követik. Öröklés és a rossz példaadás folytán a fiak részesekké válnak atyáik bűneiben. Rossz hajlam, romlott étvágy és leromlott erkölcsiség örökségként harmad- és negyedízig apáról fiúra száll. Ez a félelmetes igazság komoly erővel kellene, hogy embereket bűnös útjaiktól visszatartson. {PP 306.3}
„De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engemet szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” A második parancsolat a bálványok tiszteletének tiltásával egyidejűleg magában foglalja az igaz Isten imádására való felhívást is. Azoknak pedig, akik szolgálatában hűségesek, irgalmasságot ígér; nem csupán harmad- és negyedízig – ahogy gyűlölőit büntetéssel fenyegette –, hanem ezerízig. {PP 306.4}
Ez a parancsolat nemcsak a hamis esküvést és az esküdözést tiltja, hanem Isten nevének könnyelmű, gondatlan említését is, mely nem veszi tekintetbe annak félelmetes jelentőségét. Isten meggondolatlan említése hétköznapi társalgás közben, a rá való hivatkozás jelentéktelen dolgok bizonygatására, nevének gyakori és meggondolatlan ismételgetése tiszteletlenség Istennel szemben. „Szent és rettenetes az ő neve!” (Zsolt. 111:9) Minden embernek gondolkodnia kellene az Úr fenségéről, tisztaságáról és szentségéről, hogy szívébe vésődhessen az Ő magasztos jelleme, hogy tisztelettel és ünnepélyesen ejtse ki szent nevét. {PP 306.6}
„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon át teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” {PP 307.1}
Isten a szombatot nem új intézményként iktatta be a Sínai-hegyen, hanem mint amelyet a teremtésnél alapított. Úgy kell megemlékeznünk róla és ünnepelnünk, mint a teremtés nagy művének emlékét. Azzal, hogy Istenre mint a menny és föld teremtőjére mutat, megkülönbözteti Őt a hamis istenektől. Mindazok, akik a hetedik napot ünneplik, e tettükkel bizonyítják, hogy Jahve tisztelői. Így tehát a szombat az ember Isten iránti hűségének a bizonyítéka, amíg csak tisztelői élnek a földön. A tízparancsolat közül egyedül a negyedik az, amely tartalmazza a Törvényadó nevét és méltóságát. Ez az egyedüli parancsolat, amely megmutatja, kinek a hatalma által nyertük a törvényt. Így ez a parancsolat magán viseli Isten pecsétjét, amelyet törvényére helyezett, annak hitelességét és kötelező erejét bizonyítandó. {PP 307.2}
Isten hat napot adott az embernek a munkálkodásra, és megkívánja, hogy saját feladatait a hat munkanapon elvégezze. Az elkerülhetetlen feladatok és az irgalmasság tettei szombaton is elvégezhetők, a betegekről és a szenvedőkről mindenkor gondoskodnunk kell, de a szükségtelen munkákat szigorúan kerülnünk kell. Tartóztasd meg szombaton lábadat, és ne űzd kedvtelésedet szent napomon, és hívd a szombatot gyönyörűségnek, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteljed azt, „dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván” (Ésa. 58:13). A tilalmak ezzel azonban még nem érnek véget! „Hamis beszédet sem szólván” – mondja a próféta. Akik szombatnapon üzleti ügyeket beszélnek meg, vagy terveket fektetnek le, azokra Isten úgy tekint, mintha tényleg munkájukat végeznék. Hogy a szombatot valóban megszentelhessük, még gondolatainknak sem szabad megengedni, hogy hétköznapi dolgoknál időzzenek. Ez a parancsolat mindenre és mindenkire érvényes, aki a mi kapuinkon belül tartózkodik. Házunk lakói tegyenek félre minden világi elfoglaltságot a szent órák alatt. Istent készséges szolgálattal tisztelve egyesüljenek az Ő szent napján. {PP 307.3}
A szülők a szeretetnek és tiszteletnek olyan mértékére jogosultak, ami senki mást nem illet meg. Maga Isten, aki felelőssé teszi a szülőket a rájuk bízott lelkekért, úgy rendelkezett, hogy az élet első éveiben Isten helyett álljanak gyermekeik mellett. Aki a szülők jogos tekintélyét megveti, Isten tekintélyét veti meg. Az ötödik parancsolat nemcsak tiszteletet és engedelmességet követel a gyermekektől szüleik iránt, hanem azt is, hogy szeressék őket, gondjaikat könnyítsék, tekintélyüket óvják és támogassák, öreg korukban vigasztalják őket. De tiszteletet követel ez a parancsolat a lelkipásztorok és uralkodók számára is, és mindenki számára, akikre Isten tekintélyt és hatalmat ruházott. {PP 308.2}
Az apostol azt mondja, hogy ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik (Ef. 6:2). A Kánaán birtokbavételére készülő Izrael számára ez biztosíték volt az engedelmeseknek, hogy sokáig élhetnek abban a jó országban; de tágabb értelemben Isten egész Izraelét magában foglalta, és örök életet ígért ezen a földön, miután majd a bűn átkától megszabadult. {PP 308.3}
Minden igazságtalan cselekedet, amely az élet megrövidítésére irányul; a gyűlölet és a bosszúállás lelkülete, vagy bármilyen szenvedély kielégítése, ami másokat sértő tettekhez vezet vagy akárcsak a rossz kívánásához mások számára (mert: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind gyilkos az” I. Jn. 3:15), a szenvedők és nyomorgók önző elhanyagolása; az élvezet hajszolása vagy szükségtelen nélkülözés és az egészséget veszélyeztető, mértéktelen munka – mindez kisebb vagy nagyobb mértékben a hatodik parancsolat megszegése. {PP 308.5}
Ez a parancsolat nemcsak a tisztátalan cselekedeteket tiltja, hanem az érzéki gondolatok és kívánságok ápolását is, sőt az azokat ébresztő szokásokat is. Nemcsak külső életünk tisztaságát követeli meg tőlünk, hanem a szív rejtett gondolatainak és törekvéseinek tisztaságát is. Krisztus, aki Isten törvényének messzemenően kötelező voltát tanította, kijelentette, hogy a gonosz gondolat vagy tekintet éppen olyan bűn, mint a törvényellenes cselekedet elkövetése. {PP 308.7}
E tilalom magában foglalja mind a társadalmi, mind az egyéni bűnöket. A nyolcadik parancsolat elítéli az emberrablást, a rabszolgakereskedelmet, és tiltja a hódító háborúkat. Elítéli a lopást és a rablást. Szigorú igazságosságot követel az élet legkisebb dolgaiban is. Tiltja a csalást, a megtévesztést a kereskedelemben, és megköveteli a jogos tartozások és munkabérek megfizetését. Kijelenti, hogy a mások tudatlanságából, gyengeségéből vagy szerencsétlenségéből való előnyszerzés a mennyei könyvekben csalásként fog szerepelni. {PP 309.1}
Bármilyen témában folytatott hamis beszéd, vagy felebarátaink megtévesztésére irányuló minden kísérlet vagy szándék benne foglaltatik ebben a parancsolatban. A hamisság nem más, mint megtévesztési szándék. Hazudni pedig ugyanúgy lehet szemünknek egy intésével, kezünknek egy mozdulatával vagy az arckifejezésünkkel, mint szavainkkal. Minden tudatos túlzás, minden jeladás vagy utalás, ami várhatóan téves vagy túlzott benyomást kelt, sőt a tényeknek megtévesztő beállítása egyaránt hazugság. Ez a parancsolat megtiltja azt is, hogy felebarátunk tekintélyét a dolgok elferdítésével vagy gonosz feltevésekkel, rágalmazással, pletykálkodással lerontsuk. Az igazság szándékos elhallgatása, ami másoknak hátrányt jelenthet, szintén a kilencedik parancsolat megszegése. {PP 309.3}
Ezek voltak a Tízparancsolat szent rendelkezései, amelyeket mennydörgések és villámlások között, hatalmának és fenségének csodálatos megnyilatkozásával mondott el a nagy Törvényadó. Isten hatalmának és dicsőségének megnyilatkozásai kísérték a törvény kihirdetését, hogy népe soha ne felejtse el ezt a jelenetet, és hogy szívükbe vésődjék a Törvényadó, a menny és a föld Teremtője iránti mély tisztelet. Isten egyúttal minden embernek meg akarta mutatni törvénye szentségét, fontosságát és állandóságát. {PP 309.6}
Rettegés nyűgözte le Izrael népét. Isten hatalmának rettenetes megnyilatkozásai többnek tűntek, mint amennyit remegő szívük el tudott viselni. Mert amikor feltárult előttük Isten nagy jogrendje, felismerték, úgy mint soha azelőtt, a bűn sértő voltát, és hogy milyenek lehetnek saját bűneik Isten szemében. Félelemmel és tisztelettel húzódtak vissza a hegytől. A tömeg így kiáltott Mózeshez: „Te beszélj velünk és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk.” Mózes pedig így felelt: „Ne féljetek; mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az Ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek.” A nép azonban a biztatás ellenére is távolt maradt a hegytől, rettegve bámulva a látványt, miközben Mózes „közelebb ment a felhőhöz, amelyben az Isten volt”. {PP 309.7}
A rabszolgaságtól és pogányságtól elvakult és megromlott nép értelme képtelen volt arra, hogy kellőképpen méltányolja Isten tíz rendelkezésének messzeható elveit. Hogy a Tízparancsolatban foglalt kötelességeket a nép jobban megérthesse, Isten további rendelkezéseket adott a törvény elveinek magyarázására és alkalmazására. Ezeket a törvényeket „ítéletnek” nevezték, részben azért, mert bennük igazság, egyenlőség és végtelen bölcsesség nyilvánult meg, részben pedig azért, mert a bírák ezek szerint ítélkeztek. A Tízparancsolattól eltérően ezeket a rendeleteket az Úr személyesen Mózesnek adta, hogy közölje Izrael fiaival. {PP 310.1}
Az első ilyen törvény a rabszolgákra vonatkozott. A régi időkben a bírák a gonosztevőket olykor rabszolgaságra ítélték; némely esetben a hitelezők eladták adósaikat; és a szegénység még arra is kényszerített egyeseket, hogy magukat vagy gyermekeiket eladják. Héber embert azonban nem volt szabad életfogytiglani szolgaságra eladni. Szolgaságának idejét hat esztendőben határozták meg, a hetedikben pedig szabadon kellett bocsátani. Az emberrablást, a szándékos emberölést, a szülői tekintély elleni lázadást halállal büntették. Nem izraelita születésű rabszolgát tarthattak ugyan, de életük és személyük szigorú védelem alatt állt. A rabszolga megölését büntették, és az urától elszenvedett minden testi sértés, ha csupán egy fogának elvesztését okozta is, felmentette a további szolgálat alól. {PP 310.2}
Nemrég az izraeliták még maguk is szolgák voltak, és most, hogy szolgákat tarthattak, óvakodniuk kellett a zsarnokoskodástól, a kegyetlenkedéstől, amelyek miatt maguk is annyit szenvedtek az egyiptomi munkafelügyelőktől. Saját keserves szolgaéveik emléke tette képessé őket arra, hogy beleéljék magukat a szolgák helyzetébe, és barátságosan, megértéssel kezeljék őket, úgy, ahogy ők is szeretnék, hogy velük bánjanak. {PP 310.3}
Az özvegyek és árvák jogait különösen védték, és mindenkinek tekintettel kellett lenni kiszolgáltatott helyzetükre. „Ha nyomorgatod azt – mondta az Úr – és hozzám kiált, meghallgatom az ő kiáltását. És felgerjed haragom és megöllek titeket fegyverrel, és a ti feleségeitek özvegyekké lesznek, fiaitok pedig árvákká.” Az Izraelhez csatlakozott idegeneket is védelmezni kellett minden igazságtalanság és elnyomatás ellen. „A jövevényt ne nyomorgasd, hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Egyiptom földjén.” {PP 310.4}
Tilos volt a szegényektől uzsorakamatot szedni. Ha a szegény ruháját vagy takaróját valaki zálogba vette, azt még az éj beállta előtt viszsza kellett adnia. Aki valakinek valamijét eltulajdonította, annak a kétszeresét kellett visszaadnia. Az Úr tiszteletet parancsolt az elöljárók és uralkodók iránt, a bírákat pedig figyelmeztette, hogy ne hozzanak hamis ítéletet, ne támogassanak hamis ügyet és ne hagyják magukat megvesztegetni. Tiltotta a rágalmazást, mások rossz hírbe keverését, barátságos viselkedésre szólított még a személyes ellenség iránt is. {PP 311.1}
Ismét emlékeztette a népet a szombat szentségére. Évi ünnepeket határozott meg, amelyeken a nemzet minden fiának meg kellett jelennie az Úr előtt, hogy hálaáldozatát és termésének első zsengéjét bemutassa. Mindezen rendelkezések célját is kijelentette; egyik sem csupán hatalmának önkényes gyakorlásából fakadt, mindegyik Izrael javát szolgálta. Az Úr mondta: „Szent emberek legyetek én előttem” – méltók arra, hogy a szent Isten tulajdonának tekintsen. {PP 311.2}
Ezután a következő üzenetet küldte Jahve: „Ímé én angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van őbenne. Mert ha hallgatni fogsz az ő parancsára, és mindazt megcselekszed, amit mondok: akkor ellensége leszek a te ellenségednek és szorongatom a te szorongatóidat.” Izrael vándorlásának egész ideje alatt Krisztus volt Izrael vezetője a felhő- és tűzoszlopban. Miközben voltak jelképek, melyek az eljövendő Üdvözítőre mutattak, jelen is volt közöttük az Üdvözítő, aki parancsolatokat adott Mózesnek a nép számára, és aki megnyilatkozott előttük, mint az áldások egyedüli forrása. {PP 311.4}
Miután Mózes lejött a hegyről, „elbeszélte a népnek mindazt, amit az Úr mondott, és a rendeleteket. És akkor egy akarattal így szólt az egész nép: Mindent megteszünk, amit az Úr mondott”. Mózes a fogadalmat beírta egy könyvbe, az Úr szavaival együtt, amely iránt engedelmességre kötelezték magukat. {PP 311.5}
Miután az oltárt az áldozat vérével meghintették, vette Mózes „a szövetség könyvét és elolvasta azt a nép hallatára”. Így ünnepélyesen megismételte a szövetség feltételeit; mindenkinek szabadságában állt elfogadni vagy elvetni azokat. Egyszer már megígérték, hogy engedelmeskedni fognak Isten szavának, de azóta meghallgatták a törvény kihirdetését az elvek részletezésével, és tudhatták mit foglal magában ez a szövetség. A nép ismét egyhangúlag felelte: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt és engedelmeskedünk.” „Mert amikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vévén a vért…, magát a könyvet is és az egész népet meghintette, mondván: Ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt.” (Zsid. 9:19–20) {PP 312.2}
Ezután előkészületeket kellett tenniük beiktatásukra mint választott nép, királyuk, Jahve uralma idejére. Mózes a következő parancsot kapta: „Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu és az Izráel vénei közül hetvenen és hajtsátok meg magatokat előtte távolról. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz, amazok pedig ne közeledjenek és a nép se jöjjön fel vele.” Miközben a nép a hegy lábánál imádta Istent, ezeknek a választott embereknek fel kellett menniük a hegyre. A hetven vénnek segíteni kellett Mózest Izrael kormányzásában, és Isten kiárasztotta rájuk Szentlelkét, és megtisztelte őket azzal, hogy dicsőségét és nagyságát szemlélhették. „És látták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafírfényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég.” Az istenséget ugyan nem láthatták, de szemlélhették jelenlétének dicsőségét. Ezelőtt nem tudtak volna elviselni egy ilyen látványt; de Isten hatalmának megnyilatkozása bűnbánatra késztette őket. Dicsősége, tisztasága és kegyelme felett elmélkedtek, míg végül közelebb járulhattak hozzá, aki elmélkedésük tárgya volt. {PP 312.3}
Mózes és „szolgája Józsué” hívattak, hogy találkozzanak Istennel. Mivel pedig egy ideig távol kellett lenniük a tábortól, a vezető Áront és Húrt rendelte ki helyetteséül, akiket a hetven vén segített. „Akkor felment Mózes a hegyre és felhő borította el a hegyet. És az Úr dicsősége szállt alá a Sínai-hegyre.” Isten különleges jelenlétének jeléül hat napig takarta a felhő a hegyet. Ő maga azonban nem jelent meg és akaratát sem közölte. Ez idő alatt Mózes várakozott, hogy a Magasságos magához hívja. Azt az utasítást kapta, hogy „jöjj fel énhozzám a hegyre és maradj ott”, és bár türelme és engedelmessége megpróbáltatott, nem fáradt bele a várakozásba, és nem hagyta el helyét. A várakozásnak ez az időszaka az előkészület, a szigorú önvizsgálat ideje volt a számára. Még Istennek ez a kedves szolgája sem léphetett azonnal színe elé, és nem viselhette el dicsősége megjelenését. Hat napig kellett önvizsgálattal, elmélkedéssel és imával Istennek szentelnie magát, mielőtt közvetlenül érintkezhetett volna Alkotójával. {PP 313.1}
A hetedik napon, amely a szombat volt, Isten felhívta Mózest a felhőbe. A sűrű felhő megnyílt Izrael szeme láttára, és Isten dicsősége emésztő tűzként tört elő. „És bement Mózes a hegy közepébe, és felment a hegyre, és negyven nap és negyven éjjel volt Mózes a hegyen.” A negyvennapi tartózkodás a hegyen nem foglalta magában az előkészület hat napját. Hat napig Józsué is együtt volt Mózessel, és együtt ették a mannát és itták a „hegyről folyó patak vizét”. Józsué azonban nem ment be Mózessel a felhőbe. Ott maradt a pataknál, és Mózes visszatérését várta. Mózes viszont teljes negyven napig böjtölt. {PP 313.2}
Mózes, mialatt a hegyen tartózkodott, utasításokat kapott egy szentély építésére, amelyben az Úr jelenléte különlegesen megnyilatkozik majd. „És készítsenek nekem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (II. Móz. 25:8), hangzott Isten parancsa. Harmadszor adott utasítást a szombat megünneplésére vonatkozóan. „Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez…, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot, mert szent az tinéktek… valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül.” (II. Móz. 31:17, 13–14) Épp most kaptak parancsot, hogy azonnal építsenek sátrat az Isten szolgálatára, és Isten dicsősége lebegett a szemük előtt. Mivel nagy szükségük volt egy helyre, ahol imádkozhatnak, a nép arra a következtetésre juthatott, hogy szombaton is dolgozhatnak az építkezésen. Figyelmeztetést kaptak, hogy a tévedést elkerüljék. Még az Istennek végzendő munkának szent és sürgős volta sem vihette rá őket, hogy szent nyugalomnapját megsértsék. {PP 313.3}
Ekkortól a népet Királya állandó jelenléte tisztelte meg. „És az Izráel fiai között lakozom és nékik Istenök leszek. Ott jelenek meg az Izráel fiainak és megszenteltetik az én dicsőségem által” (II. Móz. 29:45, 43), hangzott a Mózesnek adott biztosíték. Isten tekintélyének szimbólumaként és akaratának megtestesüléseként kapta Mózes a hegyen a Tízparancsolatot, amelyet Isten saját ujjával írt két kőtáblára (V. Móz. 9:10; II. Móz. 32:15–16), azzal a rendelkezéssel, hogy azokat az építendő szentélyben őrizzék, ami azután a nemzet hitéletének látható központja legyen. {PP 314.1}
Az izraeliták rabszolganépből a nemzetek fölé emeltettek, hogy a királyok Királyának különleges kincse legyenek. Isten elkülönítette őket a világtól, hogy rájuk bízhasson egy szent igazságot. Törvényének letéteményeseivé tette őket, és az volt a célja, hogy általuk őrizze meg az istenismeretet az emberek között. Így a menny világosságának kellett szétáradni a sötétségbe burkolt világra, és egy hangnak kellett volna megszólítania minden népet, hogy hagyják el bálványaikat és szolgáljanak az élő Istennek. Ha az izraeliták hűségesen eleget tesznek megbízatásuknak, akkor hatalommá lesznek a világban. Isten lesz oltalmuk, és minden más nemzet fölé emeli őket. Világossága és igazsága megnyilatkozik majd általuk, a nemzet pedig, Isten bölcs és szent uralma alatt annak példája lesz majd, hogy az Ő imádata felette áll minden bálványtiszteletnek. {PP 314.2}
