A Vörös-tengertől Izrael seregei ismét a felhőoszlop oltalma alatt indultak tovább. A legsivárabb vidék vette őket körül – csupasz, terméketlen hegyek, kopár síkság és a végeláthatatlan tenger, amelynek partját ellenségeik holttestei borították; mégis, szabadságuk tudatában boldogok voltak, és az elégedetlenség minden gondolata eltűnt belőlük. {PP 291.1}
Azonban, miközben vonultak, már három napja nem találtak vizet. Vízkészletük, amit magukkal vittek, teljesen elfogyott. A perzselő napsütésben nem volt mivel oltani szomjúságukat. Mózes ismerte a környéket, és tudta, amit a többiek nem tudtak, hogy Mára, a legközelebbi forrás vize ihatatlan. Erős aggodalommal követte a felhőoszlopot. Nehéz szívvel hallotta meg a meneten végigvisszhangzó örömteli kiáltást: „Víz! Víz!” Férfiak, asszonyok és gyermekek boldog sietséggel tolongtak a forrás körül, ám egyszerre gyötrelmes kiáltás tört fel a csapatból – a víz keserű volt. {PP 291.2}
Ijedtségükben és kétségbeesésükben Mózesnek tettek szemrehányást, amiért ezen az úton vezette őket, elfeledkezve arról, hogy Isten jelenléte mind Mózest, mind őket titokzatos felhőoszlopban vezette. Nyomorúságuk miatti fájdalmában Mózes azt tette, amiről a többiek megfeledkeztek: komolyan segítségért kiáltott Istenhez. „Mutatott pedig néki az Úr egy fát, és bevetette azt a vízbe és az megédesedett.” Itt nyerte Izráel az ígéretet Mózes által: „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az Ő szemei előtt, és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését; egyet sem bocsátok rád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:26) {PP 291.3}
Márából a nép Élimbe vonult, ahol tizenkét forrást és hetven pálmafát találtak. Itt maradtak néhány napig, mielőtt Szin pusztájába indultak volna. Egy hónappal az Egyiptomból való kivonulás után ütötték fel első táborukat a pusztában. Élelmiszerük azonban fogyni kezdett. Mivel alig volt növényzet, barmaik is megfogyatkoztak. Hogyan lehet ellátni ezt a hatalmas tömeget élelemmel? Kétség szállta meg szívüket, és ismét zúgolódtak. Még a főemberek és vének is csatlakoztak az Isten rendelte vezetők elleni panaszkodáshoz. „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsosfazék mellett ültünk, amikor jóllakhattunk kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” {PP 292.1}
Eddig még nem éheztek ugyan, pillanatnyi szükségleteiket még el tudták látni, de már féltek a jövőtől. Nem tudták megérteni, hogyan maradhat fenn ez a hatalmas tömeg a pusztai vándorlás során, és képzeletben már látták éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte, hogy nehézségek közé kerüljenek, hogy táplálékuk lecsökkenjen, hogy szívük Hozzá forduljon, Aki eddig is szabadítójuk volt. Ha ínségükben Hozzá kiáltanak majd, szeretetének és gondviselésének kézzelfogható jeleit nyújtja számukra. Hiszen megígérte, hogy ha parancsolatainak engedelmeskednek, akkor semmilyen betegség sem jön rájuk; és bűnös hitetlenség volt részükről attól félni, hogy ők vagy gyermekeik éhen vesznek. {PP 292.2}
Az Úr megígérte, hogy Istenük lesz; hogy mint népet magához fogadja őket, jó és tágas földre viszi be őket, de mégis, a megígért országba vezető úton felmerülő minden akadály láttán elcsüggedtek. Csodálatos módon vezette ki őket az egyiptomi szolgaságból, hogy felemelhesse és megnemesbíthesse őket és megdicsőüljön bennük ezen a földön. De szükséges volt, hogy szembeszálljanak az akadályokkal és a viszontagságokat elviseljék. Isten nagy mélységből emelte ki és alkalmassá tette őket arra, hogy a nemzetek között megtisztelő helyet foglaljanak el és fontos és szent igazságokat kapjanak. Ha hittek volna az Úrban, azok után, amiket cselekedett értük, akkor jókedvűen viseltek volna minden kényelmetlenséget, ínséget és még igazi szenvedést is, de ők csak addig voltak hajlandók bizalmat előlegezni Istennek, amíg folyamatosan láthatták hatalmának jeleit. Elfelejtették keserves egyiptomi szolgálatukat. Elfelejtették Isten jóságát, hatalmát, amely megnyilatkozott érdekükben a fogságból való szabadulásukkor. Elfelejtették, hogyan kímélte meg gyermekeiket az öldöklő angyal, amikor levágta Egyiptom minden elsőszülöttjét. Elfelejtették az isteni hatalom megnyilatkozását a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy míg ők biztonsággal keltek át a számukra készített úton, ellenségeik hadseregét, amely megkísérelte követni őket, elnyelték a tenger hullámai. Csak pillanatnyi kényelmetlenségeiket és megpróbáltatásaikat látták és érezték. Ahelyett hogy azt mondták volna: „Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr, mert rabszolgák voltunk, de nagy nemzetté emel bennünket”, útjuk nehézségéről beszélgettek, sőt sóhajtoztak, vajha véget érne már fárasztó vándorlásuk! {PP 292.3}
Izráel pusztai vándorlásának történetét Isten utolsó időkben élő Izraelének érdekében jegyezték fel. A feljegyzések Isten hatalmának szabadulásukért végzett megnyilatkozásairól – hogy miként bánt Isten a puszta vándoraival, miközben éhségnek, szomjúságnak, kimerültségnek voltak kitéve – tele vannak figyelmeztetésekkel és tanácsokkal minden idők hívő emberei számára. A héberek különböző tapasztalatai a megígért kánaáni otthonukra való előkészület iskolájához tartoztak. Isten azt akarja, hogy népe a mai napokban alázatos szívvel és fogékony lelkülettel tanulmányozza a hajdani Izráel pusztai vándorlásának megpróbáltatásait, hogy így előkészülhessen a mennyei Kánaánba való bevonulásra. {PP 293.1}
Sokan tekintenek vissza Izraelre és csodálkoznak hitetlenségén, zúgolódásán, és úgy érzik, hogy ők nem lettek volna olyan háládatlanok, de amikor hitüket próba éri, még ha kicsi is, semmivel sem tanúsítanak több hitet vagy türelmet, mint a hajdani Izrael. Ha nehéz helyzetbe kerülnek, zúgolódnak a körülmények miatt, amelyeket Isten azért választott, hogy megtisztítsa őket. Bár pillanatnyilag nem szenvednek szükséget, de a jövőt nem hajlandók Istenre bízni, folyton a szegénységtől rettegnek, és attól, hogy gyermekeik szükséget látnak majd. Vannak, akik a jövőt mindig sötétnek, gonosznak látják, vagy a valóban meglevő nehézségeket annyira felnagyítják, hogy sok áldást nem látnak meg, melyekért hálásaknak kellene lenniük. A felmerülő nehézségek nem Istenhez vezetik őket, hogy nála keressenek segítséget, hanem elválasztják tőle, mert szívükben nyugtalanságot és elégedetlenkedést ébresztenek. {PP 293.2}
Helyes-e, hogy ennyire hitetlenek vagyunk? Miért kellene hálátlannak és bizalmatlannak lennünk? Jézus Krisztus a barátunk; az egész menny számára fontos a jólétünk; aggodalmaskodásunk és rettegésünk csak megszomorítja Isten Szent Lelkét. Ne adjuk át magunkat az aggályoskodásnak, ami csak megvisel, felemészt, de nem segít a megpróbáltatások hordozásában. Ne adjunk helyet az Isten iránti bizalmatlanságnak, ami arra késztet, hogy a jövő szükségleteinek kielégítésére való készülődést tegyük az élet fő foglalatosságává, mintha a földi dolgok jelentenék a boldogságot. Istennek nem az az akarata, hogy gyermekeit gondok terheljék. De Urunk azt sem ígéri, hogy utunk mentes lesz a veszélyektől. Nem áll szándékában kivenni gyermekeit a bűn és gonoszság világából, de biztos menedéket kínál nekik. A fáradtakat és gondokkal megterhelteket így hívja magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt. 11:28–29) Nyugalmat és békét találhatunk Istenben, reá vetve minden gondunkat, „mert neki gondja van reánk” (I. Pt. 5:7). {PP 294.1}
Pál apostol így int: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid. 3:12) Látva mindazt, amit Isten tett értünk, legyen hitünk erős, eleven, kitartó. A panasz és zokszó helyett, szívünk mondja mindig: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről” (Zsolt. 103:1-2). {PP 294.2}
Mózes biztosította a gyülekezetet, hogy Isten gondoskodik szükségleteikről: „Az Úr meghallotta a ti zúgolódástokat és este húst ád ennetek, reggel pedig kenyeret.” Majd hozzátette: „Mert mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? Nem miellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen.” Továbbá meghagyta Áronnak, hogy mondja meg nekik: „Járuljatok az Úr elé; mert meghallotta a ti zúgolódástokat. És mikor beszélt Áron Izráel fiai egész gyülekezetének, a puszta felé fordultak, és ímé az Úr dicsősége megjelent a felhőben.” Egy általuk soha nem látott fényesség jelképezte Isten jelenlétét. Az érzékeikhez szóló megnyilatkozások révén kellett Isten ismeretére eljutniuk. Meg kellett tanulniuk, hogy a Magasságos a vezetőjük, és nem csupán Mózes, az ember; hogy félhessék nagy nevét, és engedelmeskedhessenek szavának. {PP 294.4}
Estére fürjek hatalmas csapatai vették körül a tábort, elegen ahhoz, hogy az egész nép jóllakjék. Reggel „gömbölyegek” voltak a föld színén, „aprók, mint a dara a földön”. „Olyan volt, mint a koriándrom magva, fehér.” A nép „mannának” hívta. „Mózes pedig mondta nékik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.” A nép összegyűjtötte a mannát és úgy találták, hogy bőségesen elég az egész tábor ellátására. „Őrölték kézimalmokban, vagy megtörték mozsárban, és megfőzték fazékban, és csináltak abból pogácsákat; az íze pedig olyan volt, mint az olajoskalácsé.” Naponta és fejenként egy-egy ómerrel kellett szedniük, és nem volt szabad hagyniuk belőle reggelig. Néhányan megpróbálták másnapig eltartani, de nem maradt ehető. A napi mennyiséget reggel kellett gyűjteniük, mert amit a földön hagytak, mind megolvadt a nap melegétől. {PP 295.1}
A mannából némelyek többet, mások kevesebbet szedtek a meghatározott mennyiségnél, de amikor megmérték, „annak, aki többet szedett, nem volt fölöslege, és annak, aki kevesebbet szedett, nem volt fogyatkozása”. Ennek a szövegnek a magyarázatát és a belőle levont gyakorlati tanulságot Pál apostol korinthusiakhoz írt második levelében találjuk: „Mert nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, néktek pedig nyomorúságtok legyen, hanem egyenlőség szerint; e mostani időben a ti bőségtek pótolja amazoknak fogyatkozását; hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozástokat, hogy így egyenlőség legyen. Amint meg van írva: Aki sokat szedett, nem volt többje, és aki keveset, nem volt kevesebbje.” (II. Kor. 8:13–15) {PP 295.2}
De a hatodik napon fejenként két ómerrel szedtek. A vezetők sietve értesítették Mózest a történtekről. Ő pedig így szólt: „Ez az, amit az Úr mondott: A holnap nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre.” Úgy cselekedtek és azt tapasztalták, hogy nem romlott meg az étel. „És mondta Mózes: Ma egyétek azt meg, mert az Úrnak szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn. Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz.” {PP 295.3}
Isten azt kívánja, hogy szent napját ma is éppen úgy megszenteljék, mint Izrael idejében. A hébereknek adott parancsot minden kereszténynek úgy kellene tekintenie, mint Jahve rá vonatkozó végzését. A szombat előtti nap legyen az előkészület napja, hogy minden készenlétben várja a szombat szent óráit. Semmi esetre sem szabad megengednünk, hogy saját ügyeink intézésére a szombatot használjuk. Isten úgy rendelkezett, hogy a betegekről és szenvedőkről szombatnapon is gondoskodjunk, ez a könyörületesség munkája, nem szombatrontás, de minden szükségtelen munkát kerülnünk kell. Sokan az előkészület napján végzendő kisebb munkákat könnyelműen a szombat kezdetére halasztják. Ennek nem szabad így lenni. A munkát, amelyet a szombat kezdetéig nem végzünk el, el kell halasztanunk, amíg a szent nap elmúlik. Isten Izraellel való bánásmódja szolgáljon tanulságul a gondatlanoknak, hogy saját munkájukat a hét hat napján végezzék el. {PP 296.1}
Az izraeliták hosszú pusztai vándorlásuk alatt minden héten háromszoros csodát éltek át, melynek célja az volt, hogy a szombat szentségét kitörölhetetlenül az emlékezetükbe vésse. A hét hatodik napján kétszer annyi manna hullott, szombaton pedig nem hullott; és amit szombatra eltettek, édes, élvezhető maradt, míg a hétköznap félretett manna másnapra megromlott. {PP 296.2}
A mannahullással kapcsolatos körülmények döntő bizonyítékai annak, hogy a szombatot nem a sínai-hegyi törvényadáskor iktatta be Isten, mint ahogy sokan állítják. Mert még mielőtt az izraeliták a Sínai-hegyhez érkeztek, tudták, hogy a szombat megszentelése kötelező reájuk nézve. Az, hogy minden pénteken kétszer annyi mannát kellett szedni előkészületképpen a szombatra, amikor viszont nem hullott manna, állandóan a nyugalomnap szentségére emlékeztette őket. Amikor pedig egyesek szombaton is kimentek mannát gyűjteni, az Úr megkérdezte tőlük: „Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?” {PP 296.3}
„Az Izráel fiai pedig negyven esztendőn át ették a mánt, míg lakóföldre jutottak. Mánt ettek mindaddig, míg a Kánaán földének határához jutottak.” Ez a csodálatos ellátás negyven évig naponta emlékeztette őket Isten gondviselésére és gyengéd szeretetére. A zsoltáríró szavai szerint „mennyei gabonát” (angyalok kenyerét) adott nekik Isten (Zsolt. 78:24–25). Ez úgy értendő, hogy angyalok készítették számukra. Mennyei gabonával táplálkozva, naponként tanítást nyertek, hogy Isten ígéreteinek birtokában éppen olyan biztonságban vannak az ínséggel szemben, mintha Kánaán kalásztengert ringató termékeny alföldjei vennék őket körül. {PP 297.1}
A manna, amely a mennyből hullott Izrael táplálására, Krisztust jelképezi, aki Istentől szállt alá, hogy életet adjon a világnak. Jézus mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy ki-ki egyék belőle és meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn. 6:48–51) Az Isten népe az eljövendő életére vonatkozó ígéretek között pedig ezt olvassuk: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel. 2:17) {PP 297.2}
Szin pusztáját elhagyva az izráeliták Refidimben ütöttek tábort. Itt nem volt ivóvíz, ezért újból kételkedni kezdtek Isten gondviselésében. A nép elvakultságában és arcátlanságában ezzel a követeléssel állt Mózes elé: „Adjatok vizet, hogy ihassunk.” Mózest azonban most sem hagyta el türelme. „Miért versengtek én velem – mondta – és miért kísértitek az Urat?” De ők dühösen kiáltották: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg bennünket, gyermekeinket és barmainkat?” (II. Móz. 17:2–3) Amikor az Úr bőségesen ellátta őket eledellel, szégyenkezve emlékeztek hitetlenségükre és zúgolódásukra. Megfogadták, hogy a jövőben bízni fognak Benne, de hamarosan elfelejtették ígéretüket, és elbuktak az első hitpróbában. Úgy tűnt, hogy az őket vezető felhőoszlop és Mózes félelmetes titkot takar. Ki ez a Mózes? – kérdezték, és mi érdeke volt abban, hogy kihozza őket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság lett úrrá szívükön, és vakmerően vádolták Mózest, hogy éhséggel és szomjúsággal akarja elpusztítani őket és gyermekeiket, hogy azután vagyonukból meggazdagodjon. Dühükben és felháborodásukban odáig mentek, hogy meg akarták kövezni. {PP 297.3}
Mózes szorult helyzetében az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” Azt az utasítást kapta, hogy vegye maga mellé Izrael véneit, kezébe a vesszőt, amellyel csodákat tett Egyiptomban, és menjen a nép elé. Az Úr így szólt hozzá: „Íme én odaállok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (II. Móz. 17:4–6) Mózes engedelmeskedett. és víz fakadt a sziklából, eleven patak, amely bőségesen ellátta a tábort. Az Úr ahelyett, hogy az Egyiptomban látottakhoz hasonló csapást hívjon a gonosz zógolódók vezetőire azzal, hogy felszólítja Mózest a vessző felemelésére, nagy kegyelmében a vesszőt szabadításuk eszközévé tette. {PP 298.1}
„Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniuk adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett.” (Zsolt. 78:15–16) Mózes ütött a sziklára, de Isten Fia volt az, aki felhőbe burkolva mellette állt, és az életadó vizet fakasztotta. Nemcsak Mózes és a vének, hanem a távolabb álló gyülekezet is látta az Úr dicsőségét, de ha a felhő elvonult volna, megsemmisülnek annak fényességétől, akit eltakart. {PP 298.2}
Az emberek szomjúságukban megkísértették Istent, azt kérdezve: „Velünk van-e hát valóban az Isten, vagy nincsen velünk?” – „Mert ha Ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is úgy, mint kenyeret?” Az így megnyilvánuló hitetlenség már bűn volt és Mózes attól félt, hogy Isten ítélete szakad majd a népre. „És nevezte annak a helynek nevét Massának és Meribának, Izráel fiainak versengéséért és azért, mert megkísértették az Urat.” {PP 298.3}
Most új veszély fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, megengedte, hogy ellenség támadjon rájuk. Egy, a területen lakó vad, harcias törzs, az amálekiták kivonultak ellenük és megölték mindazokat, akik a fáradtságtól és kimerültségtől hátramaradtak. Mózes tudta, hogy a nép zöme nincs felkészülve a hadviselésre. Utasította Józsuét, hogy válogasson egy seregre való katonát a különböző törzsekből, és vezesse őket másnap az ellenség ellen, míg ő maga Isten pálcájával a kezében, egy közeli magaslaton fog állni. Józsué és serege meg is támadta másnap az ellenséget, miközben Mózes, Áron és Húr egy dombtetőn állt, ahonnan az egész csatateret beláthatták. Mózes az ég felé nyújtott kezekkel, Isten vesszejét tartva jobbjában, könyörgött Izrael seregeinek győzelméért. Miközben folyt az ütközet, kitűnt, hogy amíg Mózes az égnek emelte karjait, Izrael kerekedett felül; mihelyt azonban kezeit leengedte, az ellenség látszott győzni. Amikor Mózes elfáradt, akkor Áron és Húr egészen napnyugtáig tartották karjait, amikor is megfutamodásra kényszerítették az ellenséget. {PP 298.4}
Áron és Húr, amikor Mózes karjait tartották, a nép kötelességét mutatták meg, hogyan kell támogatnia vezetőjét fáradságos munkájában, miközben utasításokat kap az Úrtól, hogy velük közölje. Mózes cselekedete is jelentőségteljes volt, mert megmutatta a népnek, hogy Isten tartja kezében sorsukat, és amíg Ő a bizodalmuk, küzdeni fog értük, és legyőzi ellenségeiket; amikor azonban elfordulnak Tőle és saját erejükben bíznak, gyengébbek lesznek, mint az Istent nem ismerők, ellenségeik pedig győzedelmeskednek felettük. {PP 299.1}
Ahogyan a héberek győztek, amikor Mózes a kezeit az ég felé emelte és közbenjárt értük, úgy arat diadalt Isten Izraele, amikor hitben hatalmas Segítőjének erejére támaszkodik. Azonban az isteni erőt emberi igyekezettel kell párosítani. Mózes nem hitte, hogy Isten legyőzi ellenségeiket, miközben Izrael tétlen marad. Mialatt nagy vezetőjük az Úrhoz kiáltott, Józsué és bátor követői, minden erejüket megfeszítették Izrael és Isten ellenségeinek visszaverésére. {PP 299.2}
Az amálekiták leverése után így szólt az Úr Mózeshez: „Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm amálek emlékezetét az ég alól.” Nagy vezetőjük ezt a megbízást adta népének közvetlenül a halála előtt: „Megemlékezzél arról, amit amálek cselekedett veled az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek. Hogy reád támadt az úton és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál és nem félte az Istent… töröld el amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!” (V. Móz. 25:17–19) Erről az istentelen népről Isten kijelentette: „Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.” {PP 299.3}
Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy uralma, ám ahelyett, hogy félték volna, eltökélten dacoltak hatalmával. A Mózes által Egyiptomban véghezvitt csodákat az amálekiták kigúnyolták, a környező népek félelmét pedig kinevették. Megesküdtek isteneikre, hogy a hébereket eltörlik a föld színéről, és kérkedve hangoztatták, hogy Izrael Istenének nem lesz hatalma, hogy ellenálljon nekik. Az izraeliták nem sértették vagy fenyegették őket. Támadásukat senki sem provokálta. Isten iránti gyűlöletük és megvetésük kifejezése volt, hogy el akarták pusztítani népét. Az amálekiták már régóta „felemelt kézzel vétkeztek”, és bűneik Istenhez kiáltottak bosszúért, de Ő kegyelmében megtérésre hívta őket; amikor azonban Amálek férfiai Izrael fáradt és védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát. Isten gondviselése kiterjed legkisebb gyermekére is. A kegyetlenkedés és elnyomás egyetlen tette sem kerüli el a menny figyelmét. Az Úr felemelt keze pajzs az Őt félők és szeretők fölött; az emberek óvakodjanak attól, hogy megüssék ezt a kezet, mert az az igazságosság kardját forgatja. {PP 300.1}
Izrael akkori táborhelyétől nem messze volt Jethrónak, Mózes apósának lakhelye. Jethró hallott a héberek szabadulásáról, és most elindult, hogy meglátogassa őket és visszavigye Mózesnek feleségét és két fiát. Mózest értesítették közeledésükről, aki örömmel sietett eléjük, és az első köszöntések után sátrába vezette őket. Ő küldte vissza családját az útról, amikor látta, hogy Izrael kivezetése Egyiptomból veszélyekkel jár; most viszont újra élvezhette megnyugtató, vigasztaló jelenlétüket. Elbeszélte Jethrónak, hogy milyen csodálatos dolgokat cselekedett Isten Izraellel; a pátriárka pedig örült és dicsőítette az Urat és Mózessel, és a nép véneivel együtt áldozatot mutattak be, és ünnepet ültek Isten irgalmának emlékezetére. {PP 300.2}
Mivel Jethró a táborban maradt, hamarosan látta, milyen súlyos teher nehezedik Mózesre. Rendet és fegyelmet tartani a hatalmas, tudatlan, fegyelmezetlen tömeg között, valóban nagy feladat volt. Mózes volt elismert vezetőjük és előljárójuk, és mint ilyen, nemcsak a nép általános ügyeit intézte, hanem a köztük felmerülő ellentétekkel, viszályokkal is őt keresték meg. Mózes megengedte ezt, mert így alkalma volt oktatni őket. „Istennek igazságára és törvényére tanítgatom őket” – mondta. De Jethró a következő ellenvetést tette: „erőd felett való dolog az, nem végezheted azt egymagad… Felettébb kifáradsz”, és azt a tanácsot adta, válasszon ki a népből alkalmas embereket, és tegye őket főemberekké ezer, száz és tíz felett. „Derék, istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést.” Ők intézkedjenek a kevésbé fontos dolgokban, míg a legnehezebb és legfontosabb ügyek továbbra is kerüljenek Mózes elé, aki legyen Jethró szerint „a népnek szószólója az Isten előtt, és te vidd az ügyeket Isten eleibe és tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add tudtukra azt az utat, amelyen járniuk kell, és a tennivalókat, amelyeket tenniük kell” (II. Móz. 18:13–26). Mózes elfogadta ezt a tanácsot és ez nemcsak neki jelentett megkönnyebbülést, hanem még tökéletesebb rendet alapozott meg a nép között. {PP 300.3}
Az Úr nagyon kitüntette Mózest, csodákat művelt keze által; de a tény, hogy mások vezetésére választatott, nem hitette el vele, hogy neki magának nincs szüksége eligazításra. Izrael választott vezetője szívesen hallgatott az istenfélő midiánita pap tanácsára, és tervét, mint bölcs rendelkezést örömmel fogadta. {PP 301.1}
Refidimből elindulva a nép a felhőoszlop vonulását követve folytatta útját. Útjuk száraz sivatagon, meredek lejtőkön és sziklás hegyszorosokon vezetett keresztül. A homoksivatagot járva gyakran láttak maguk előtt messziről áthatolhatatlannak tűnő, bástyaszerű sziklafalakat. De közelükbe érve mindig találtak átjárót, amin túl újabb síkság tárult a szemük elé. Most is egy ilyen mély, köves talajú szoroson mentek át. Nagyszerű, mély benyomást keltő jelenet volt ez az átkelés. A kétoldalt több száz méternyire emelkedő sziklák között hatalmas folyamként hömpölygött Izrael serege. És most hirtelen ott emelkedett előttük ünnepélyes fenségében a Sínai-hegy óriási tömege. A felhőoszlop megnyugodott a hegy csúcsán, és a nép felütötte sátrait a hegy körül elterülő síkságon. Közel egy évig ez a hely volt az otthonuk. Éjszakánként a tűzoszlop Isten védelméről biztosította a népet, és amíg a tábor nyugodtan pihent, fehér pelyhekben hullt a táborra a mennyei kenyér. {PP 301.2}
A pirkadat bearanyozta a sötét hegygerinceket, és a mély szorosokba behatoltak a nap sugarai, ami a fáradt vándorok számára olyan volt, mint az Isten trónjától áradó kegyelem fénye. Az őket mindenfelől körülvevő égbenyúló, hatalmas sziklás magaslatok magányos fenségükben mintha az örökkévalóságról beszéltek volna. Ezen a helyen az ember egész valóját ünnepélyesség és szent félelem járta át. Itt éreznie kellett tudatlanságát és gyengeségét annak jelenlétében, aki „körtefonton méri a hegyeket, és a halmokat mérlegserpenyőbe veti” (Ésa. 40:12). Itt nyerte Izrael a legcsodásabb kijelentést, amit ember Istentől valaha is kapott. Itt gyűjtötte össze népét az Úr, hogy szívükbe véshesse követelményeinek szent voltát azáltal, hogy szent törvényét saját szavaival hirdette ki. Nagy és alapvető változásnak kellett végbemenni Izráel fiaiban, mert a rabszolgaság lealacsonyító befolyása és hosszú érintkezésük a bálványszolgálattal otthagyta nyomait szokásaikon és jellemükön. Isten azon munkálkodott, hogy magasabb erkölcsi színvonalra emelje őket azáltal, hogy megismerteti magát velük. {PP 302.1}
