Amikor először szólították fel Egyiptom királyát, hogy bocsássa szabadon Izrael népét, a legborzalmasabb csapásra figyelmeztették. Ezzel küldte Isten Mózest a fáraóhoz: „Mondd meg a fáraónak: Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom neked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani, ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (II. Móz. 4:22–23) Bár az egyiptomiak megvetették őket, de Isten azzal tisztelte meg az izraelitákat, hogy törvényének letéteményeseivé választotta ki őket. A rendkívüli áldások és az elnyert kiváltság a nemzetek kiválasztottaivá avatták őket, elsőszülöttként a testvérek között. {PP 273.1}
Az ítélet, amire Egyiptomot legelőször figyelmeztették, utoljára látogatta meg őket. Isten hosszútűrő és bővelkedik a kegyelemben. Gyöngéden gondoskodik a saját képére és hasonlatosságára teremtett lényekről. Ha Egyiptomot termésének és barmainak elvesztése megtérésre bírta volna, akkor fiai nem pusztulnak el; de a nemzet csökönyösen ellenállt az isteni parancsnak, így bekövetkezett az utolsó csapás is. {PP 273.2}
Mózest a fáraó halálbüntetéssel fenyegette meg, ha ismét megjelenne előtte. De Isten küldött egy utolsó üzenetet a lázadó uralkodónak, és Mózes újból felkereste e borzalmas szavakkal: „Ezt mondja az Úr: Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földjén minden elsőszülött, a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak elsőszülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földjén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el.” (II. Móz. 11:4–8) {PP 273.3}
Mielőtt az ítéletet végrehajtotta volna, az Úr utasításokat adott Izrael fiainak az Egyiptomból való kivonulásukat illetően, különös tekintettel arra, hogyan menekülhetnek meg a közelgő ítélettől. Minden család külön, vagy más családdal társulva vágjon le egy ép bárányt vagy kecskét, és hintsék vérét egy izsópköteggel a „két ajtófélre és a szemöldökfára” hogy az éjfélkor átvonuló öldöklő angyal elkerülje házaikat. A húsát süssék meg roston és kovásztalan kenyérrel, keserű füvekkel fogyasszák el az éjjel, ahogy Mózes meghagyta: „Ilyen módon egyétek meg: derekaitok felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezeitekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az.” (II. Móz. 12:11) {PP 274.1}
Az Úr pedig mondta: „Általmegyek Egyiptom földjén ezen az éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok… És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földjét.” {PP 274.2}
E nagy szabadulás emlékére évente ünnepet kellett ülnie Izrael népe minden elkövetkező nemzedékének. „És legyen ez a nap néktek emlékezetül és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak, nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt.” Amikor majd az ünnepet ülik a későbbi években, el kell majd mesélniük gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét, ahogy azt Mózes rendelte: „Mondjátok: Páskaáldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta.” (II. Móz. 12:14, 25–27) {PP 274.3}
A továbbiakban mind az ember, mind a barom elsőszülöttét szenteljék az Úrnak. Ezeket az áldozatokat csak váltságdíjjal válthatták meg, annak elismeréséül, hogy amikor Egyiptom elsőszülöttei elpusztultak, Izraeléi kegyelmesen megtartattak, bár igazságosan sújtotta volna őket ugyanaz az ítélet, ha nincs az engesztelő áldozat. „Enyém minden elsőszülött – jelentette ki az Úr –, amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr.” (IV. Móz. 3:13) A szent sátor szolgálatának megalapítása után Lévi törzsét választotta ki magának az Úr a szentély körüli teendők ellátására a nép elsőszülöttei helyett. „Mert bizony nékem adattak ők Izráel fiai közül – mondta –, mindazok helyett, akik az ő anyjuk méhét megnyitják: Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak.” (IV. Móz. 8:16) Mindazonáltal a népnek, Isten irántuk való nagy kegyelmének elismeréséül később is meg kellett váltania elsőszülötteit (IV. Móz. 18:15–16). {PP 274.4}
A páska emlékünnep és előkép is volt egyszerre, ami nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra emlékeztetett, hanem előre is mutatott arra a nagyobb szabadításra, amelyet Krisztus visz végbe, megszabadítva népét a bűn fogságából. Az áldozati bárány „Isten Bárányát” jelképezi, aki a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol ezt mondja: „Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus megáldoztatott érettünk.” (I. Kor. 5:7) Nem volt elég csupán megölni a bárányt, hanem vérét az ajtófélfára kellett hinteni; így kell Krisztus vérének érdemeit a lélekre alkalmazni. Nemcsak azt kell hinnünk, hogy ő meghalt a világért, hanem hogy személyesen értünk áldozta fel magát. Magunkra kell vonatkoztatnunk az engesztelő áldozat érdemeit. {PP 277.1}
A vér hintéséhez használt izsóp a megtisztulás jelképe volt, ezért ezt alkalmazták a bélpoklosok és a halottak érintése által fertőzöttek megtisztítására is. Az izsóp jelképes jelentését mutatja a zsoltáríró imája is: „Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsolt. 51:9) {PP 277.2}
A bárány húsát meg kellett enni. Nem elég, ha hiszünk Krisztusban a bűnök bocsánatára, hanem hit által állandóan lelki erőt és táplálékot kell merítenünk az Ő igéjéből. Krisztus mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van annak.” És hogy hallgatói megértsék szavait, hozzáfűzte: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” (Jn. 6:53–54, 63) Jézus befogadta az Atya törvényét, életében megvalósította elveit, bemutatta annak szellemét és az emberi szívre gyakorolt jótékony hatását. János apostol mondja: „És az Ige testté lett és lakozott miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn. 1:14) Krisztus követőinek részesülniük kell ebben a tapasztalatban. Szívükbe kell zárniuk Isten igéjét, hogy az az életük és cselekedeteik mozgatójává váljon. Krisztus ereje által át kell alakulniuk az Ő képmására, hogy az isteni jellemvonásokat tükrözzék. Enniük kell Isten Fiának testét és inniuk kell az Ő vérét, mert különben nincsen élet bennük. Krisztus lelkülete és műve legyen a tanítványok lelkülete és műve is. {PP 277.4}
A húsvéti bárány mellé keserű füveket ettek, ami az egyiptomi szolgaság keserűségét jelképezte. Mi pedig, ha Krisztus testét vesszük magunkhoz, bűnbánattól megtört szívvel tegyük. A kovásztalan kenyér fogyasztása ugyancsak jelentőséggel bírt. A páska ünnepének beiktatásakor az Úr kifejezett rendelkezése volt, hogy kovász az ünnep napjai alatt ne találtassék házaikban – és ezt a zsidók szigorúan be is tartották. Hasonlóképpen azoknak, akik Krisztustól életet és táplálékot fogadnak el, távol kell tartaniuk maguktól a bűn kovászát. Így ír Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek: „Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává,… mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott értünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (I. Kor. 5:7–8) {PP 278.1}
Mielőtt a rabszolgák elnyerték volna szabadságukat, bizonyságát kellett adniuk a közelgő szabadulásba vetett hitüknek. Ezek: a vér hintése házaikra, maguk és hozzátartozóik elkülönítése az egyiptomiaktól, saját lakóhelyükön belüli gyülekezés. Ha az izraeliták nem engedelmeskednek a kapott rendelkezések valamelyikének, ha nem különítik el gyermekeiket az egyiptomiaktól, ha levágják a bárányt, de vérét nem hintik az ajtófélfákra, vagy ha házaikból kimennek, nem lettek volna biztonságban. Noha őszintén azt hihetik, hogy mindent megtettek, ami szükséges, őszinteségük nem menthette volna meg őket. Mindazok, akik elmulasztották maradéktalanul követni az Úr utasításait, elvesztették elsőszülött fiukat a pusztító keze által. {PP 278.2}
A népnek engedelmességgel kellett bizonyítania hitét. Így mindazok, akik Krisztus vérének érdemei által remélnek üdvösséget, ébredjenek rá, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Bár egyedül Krisztus szabadíthat meg a törvényszegés büntetésétől, de nekünk kell elfordulnunk a bűntől, és az engedelmességhez fordulni. Az ember nem cselekedetekből, hanem hit által igazul meg, mégis hitét cselekedeteivel bizonyítja. Isten halálra adta Fiát a bűnért való engesztelésül; Ő mutatta meg az igazság világosságát, az élet útját; lehetőségeket, szabályokat és kiváltságokat adott – most már csak az emberen múlik, hogy együtt munkálkodik-e ezekkel az üdvösségre vezető tényezőkkel, hogy értékeli és alkalmazza-e az Isten nyújtotta segítséget. Ha hisz minden isteni rendelkezésben, akkor engedelmeskednie kell azoknak. {PP 279.1}
Amikor Mózes a nép elé tárta a szabadításuk érdekében hozott isteni rendelkezéseket, „a nép meghajtotta magát és leborult”. A szabadság boldog reményét, az elnyomóikra közelgő borzasztó ítélet tudatát, a gyors távozásukkal járó gondokat és teendőket teljesen elnyelte most a kegyelmes Szabadítójuk iránt érzett hála. Az egyiptomiak közül sokan eljutottak a héberek Istenének mint az egyedül élő Istennek az elismerésére, és ezek most az izraeliták otthonaiban kerestek menedéket arra az időre, amikor az öldöklő angyal átvonul az országon. Örömmel fogadták be őket, ők pedig kötelezték magukat, hogy ezentúl csak a héberek Istenét szolgálják, és népével együtt vonulnak ki Egyiptomból. {PP 279.2}
Az izraeliták engedelmeskedtek Isten rendelkezéseinek. Gyorsan és titokban tették meg az előkészületeket a kivonulásra. Összegyűjtötték családjukat, leölték a páskabárányt, a húst tűzön megsütötték, a kovásztalan kenyeret és keserű füveket is elkészítették. Az apa, aki a család papja is volt, a szemöldökfára hintette a vért és csatlakozott bent levő családjához. Sietve és csendben fogyasztották el a páskabárányt. A nép áhítattal imádkozott és várt, az elsőszülöttek szívét, az erős férfiaktól kezdve egészen a piciny gyermekekig, leírhatatlan félelem fogta el. Apák és anyák karjaikba zárták elsőszülöttjeiket, amikor az aznap éjjel fölöttük átvonuló félelmetes csapásra gondoltak. Az öldöklő angyal azonban elkerülte az izráeliták lakhelyeit. A vér – a Megváltó védelmének jele – ott volt az ajtófélfáikon, és a pusztító elkerülte őket. {PP 279.3}
Éjfélkor „lőn nagy jajgatás Egyiptomban, mert egy ház sem volt, melyben halott ne lett volna. Az ország minden elsőszülöttét, a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ült, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden első fajzását megölte a pusztító angyal.” (II. Móz. 12:29–30) Minden család büszkesége meghalt a hatalmas egyiptomi birodalomban. A gyászolók sírása és jajgatása töltötte be a levegőt. A király és udvaroncai fakó arccal és reszkető térdekkel álltak, döbbenten a mindenkit hatalmába kerítő rémülettől. A fáraónak eszébe jutott gőgös kijelentése: „Kicsoda az Úr, hogy hallgassak rá és elengedjem az Izráelt? Nem ismerem az Urat és nem bocsátom el a népet.” Most, hogy az eget ostromló büszkesége porig aláztatott, „hívatta Mózest és Áront éjszaka és mondta: Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izráel fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat is és barmaitokat is vigyétek, amint mondtátok, és menjetek el és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta voltak, hogy a népet mentől előbb kiküldjék az országból, mert azt mondták: mindnyájan meghalunk” (II. Móz. 12:31–33). {PP 279.4}
