Amikor a Teremtő megalkotta, a Föld kimondhatatlanul szép volt. Hegyek, dombok és síkságok, méltóságteljes folyamok és gyönyörű tavak váltakoztak felszínén. A hegységek azonban nem meredeken és zordan emelkedtek, nem tátongtak félelmetes szakadékok és nem voltak ijesztő sziklafalak, mint most. A síkságokat koszorúzó hegyláncokat mindenütt termékeny talaj borította, s a növényzet gazdagon virult. Nem voltak mocsarak, sem terméketlen sivatagok. Mindenütt cserjék, bokrok, színpompás virágok gyönyörködtették a szemet. A bérceket sudár fák koronázták, magasabbak, mint a mostaniak. A tiszta, életadó levegőt még nem szennyezték be ártalmas, pusztító kigőzölgések. Szépségben az egész táj túlszárnyalta a legpompásabb paloták díszes parkjait is. Az angyalok serege elragadtatással szemlélte a gyönyörű látványt, és örült Isten csodálatos alkotásainak. {PP 44.2}
Amikor a föld már állatoktól nyüzsgött és gazdag növénytakaró borította, akkor helyezte Isten tevékenysége színhelyére az embert, a Teremtő művének koronáját, akiért ezt az egész gyönyörű világot teremtette. Uralkodóvá tette az embert mindazon, amit szeme megpillanthatott. „És mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék… mind az egész földön… Teremtette tehát az Isten az embert az Ő képére… férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.” (I. Móz. 1:26–27) Világosan tárul itt elénk az emberiség eredete, és az ihletett feljegyzés megfogalmazása olyan egyszerű, hogy a tévedés lehetősége teljesen kizárt. Isten az embert saját képmására teremtette. Nincs ebben semmi titokzatos. Semmi alapja sincs annak a feltevésnek, hogy az ember a fejlődés lassú fokozatain át, az állat- vagy növényvilág alacsonyabb létformáiból alakult volna ki. Az ilyen tanítás a Teremtő csodálatos művét az ember földies, korlátolt elképzeléseihez alacsonyítja le. Az emberek olyan eltökélten akarják kizárni Istent a világmindenség fölötti uralkodásból, hogy inkább az embert alacsonyítják le és fosztják meg eredetének méltóságától. Isten, aki kiterjesztette felettünk az ég csillagsátorát, aki ezerszínű köntösükbe öltöztette a mező virágait, aki betöltötte a földet és az eget hatalmának csodáival, fenséges művének koronájaként olyan lényt állított a föld fölé uralkodóul, aki életadójának méltó alkotása volt. Az emberi család nemzetségtáblázata, ahogyan a Szentírás megőrizte, eredetünket nem fokozatosan fejlődő baktériumokra, hüllőkre és négylábúakra vezeti vissza, hanem a Teremtő hatalmára. Noha porból alkotta Ádámot, mégis „Isten fia” volt (Lk. 3:38). {PP 44.3}
Isten a saját helyetteseként állította az embert az alacsonyabb rendű lények fölé, amelyek, bár nem értik meg és nem ismerik fel Isten uralkodói méltóságát, de arra képesek, hogy az embert szeressék és szolgálják. A zsoltáríró ezt így örökíti meg: „Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél. Juhokat és mindenféle barmot, és még a mező vadait is. Az ég madarait és a tenger halait, mindent, ami a tenger ösvényein jár.” (Zsolt. 8:7–9) {PP 45.1}
Isten az embert úgy teremtette, hogy mind külsejére, mind jellemére nézve Isten képmása legyen. Egyedül Krisztus az Atya „valóságának képmása” (Zsid. 1:3); az embert azonban Isten hasonlatosságára teremtette. Természete összhangban volt Isten akaratával, értelme képes volt isteni dolgok felfogására. Hajlamai tiszták voltak; vágyain, ösztönein és szenvedélyein értelme uralkodott. Szent és boldog volt az Isten képmásában és akarata iránti tökéletes engedelmességben. {PP 45.2}
Amikor Alkotójának kezéből kikerült, az ember magas termetű és tökéletesen arányos lény volt. Arca viruló egészségtől, az élet és öröm fényétől ragyogott. Ádám sokkal magasabb volt, mint a Föld mai lakosai. Éva termete valamivel alacsonyabb volt Ádáménál, de alakja nemes és tökéletesen szép. A bűntelen pár nem viselt semmilyen öltözéket, a dicsőség és fény leple borította be őket, mint az angyalokat. Amíg Isten iránti engedelmességben éltek, ez a fényöltözék takarta be testüket. {PP 45.3}
Amikor Isten minden állatot Ádám elé hozott, hogy ő adjon nekik nevet, mindegyiknek volt társa, de közöttük az ember „hozzáillő segítőtársat nem talált” (I. Móz 2:20). A teremtmények között, amelyeket Isten Földünkön alkotott, egy sem volt az emberhez hasonló. „És mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt.” (I. Móz. 2:18) Isten nem arra teremtette az embert, hogy egyedüllétben éljen, társas lénynek alkotta. Társtalanul még Éden szemgyönyörködtető vidéke és kellemes foglalatosságai sem nyújtottak volna tökéletes boldogságot az embernek, sőt az angyalokkal való érintkezés sem tudta volna betölteni a megértés és társ utáni vágyát. Nem talált hasonló természetű lényt, akit szerethet és aki viszontszereti. {PP 46.1}
Maga Isten adott társat Ádámnak. Gondoskodott „hozzá illő segítőtársról”, olyanról, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten az Ádám oldalából vett bordából formálta Évát, kifejezve ezzel, hogy Éva ne uralkodjék felettesként Ádámon, de Ádám se igázza le Évát mint valami alacsonyabb rendű lényt – Éva álljon Ádám oldalán, mint vele egyenrangú fél, akit férje szeret és védelmez. Mint a férfi része, mint csontjából való csont, testéből való test, legyen második „én”-je; mutasson ez arra a szoros egységre, gyengéd kötelékre, szeretetteljes ragaszkodásra, amely ezt a kapcsolatot jellemzi. „Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte: hanem táplálgatja és ápolgatja azt”; „annakokáért elhagyja a férfiú az atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, s lesznek egy testté” (Ef. 5:29; I. Móz. 2:24). {PP 46.2}
Isten rendezte az első menyegzőt. A házasság intézményének szerzője tehát nem más, mint a világegyetem Teremtője. „Tisztességes minden tekintetben a házasság” (Zsid. 13:4) – ez volt Isten egyik első ajándéka, melyben az embert részesítette, és egyike annak a két intézménynek, amelyet Ádám a bűnbeesés után a Paradicsomból magával vitt. Ha az isteni alapelveket ebben a kapcsolatban elismerik és követik, akkor a házasság áldás, védi az emberiség tisztaságát és boldogságát, betölti az ember társigényét, nemesbíti testi, szellemi és erkölcsi erőit. {PP 46.3}
„Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezte az embert, akit formált.” (I. Móz. 2:8) Minden, amit Isten alkotott, tökéletesen szép volt, a szent pár boldogságához semmi sem hiányzott. A Teremtő azonban szeretetének újabb jelét adta: lakhelyül külön kertet is ültetett számukra. Mindenféle fa volt ebben a kertben, köztük sok illatos, ízletes gyümölccsel megrakott. Volt ott szemet gyönyörködtető, egyenesen fölfelé növekvő szőlőtő, melynek ágai roskadoztak a leggazdagabb és legváltozatosabb színárnyalatú, kívánatos fürtöktől. Ádám és Éva feladata volt a szőlő hajtásainak gondozása, lugassá formálása, hogy így készítsenek maguknak lakhelyet lombbal és gyümölccsel borított élő ágakból. Pazar bőségben virítottak az illatos virágok is. A kert közepén állt – dicsőségben az öszszes többi fát felülmúlva – az élet fája. Gyümölcse hasonlított az arany és ezüst almához, és erejével képes volt fenntartani az életet. {PP 46.4}
A teremtés műve teljessé vált. „És elvégeztetett az ég és a föld, és azoknak minden serege”; „és látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó” (I. Móz. 2:1; 1:31). Éden virult a földön. Ádámnak és Évának szabad útja volt az élet fájához. A tiszta teremtést nem fertőzte sem a bűn foltja, sem a halál árnyéka. „Együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak.” (Jób 38:7) {PP 47.1}
Jahve lerakta a föld alapjait, elárasztotta szépséggel az egész világot, és betöltötte az ember számára hasznos dolgokkal. Ő teremtette a szárazföld és a tenger minden csodáját. Hat nap alatt végezte el a teremtés nagy művét. És Isten „megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott; és megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt; mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett” (I. Móz. 2:2–3). Isten elégedetten tekintett művére. Minden tökéletes volt, méltó isteni Szerzőjéhez, aki megpihent. Nem mintha elfáradt volna, hanem mert gyönyörködött bölcsességének és jóságának alkotásaiban és dicsőségének megnyilatkozásában. {PP 47.2}
Miután Isten a hetedik napon megnyugodott, megszentelte azt, vagyis elkülönítette mint nyugalomnapot az ember számára. A Teremtő példáját követve az ember is nyugodjék ezen a szent napon, hogy amikor az égre és a földre tekint, elmélkedhessen Isten hatalmas teremtői művén, és Isten bölcsességének és jóságának bizonyítékait látva, szíve szeretettel és hódolattal teljék meg Teremtője iránt. {PP 47.3}
Azzal, hogy a hetedik napot megáldotta, Isten emléket állított a teremtés művének az Édenben. A szombatot Ádámra, az emberi család atyjára és képviselőjére bízta. E nap megtartásával a föld lakói hálás elismerésüket fejezhetik ki azért, hogy Isten a Teremtőjük és igazi Uruk, ők pedig kezének munkái és alattvalói. Ez az intézmény tehát teljes egészében emlékünnep volt, és az egész emberiség kincse. Nem rejlett benne semmilyen szimbólum, nem tartalmazott semmit, ami csak egyes népekre vonatkozna. {PP 48.1}
Isten látta, hogy az ember számára még a Paradicsomban is nélkülözhetetlen a szombat. Szükség volt arra, hogy a hét nap közül az egyiken az ember félretegye saját érdekeit és törekvéseit azért, hogy jobban elmélyülhessen Isten műveiben, elmélkedhessen az Ő hatalmáról és jóságáról. Szükség volt a szombatra, hogy az embert élénkebben emlékeztesse Istenre, és hálaérzetét felkeltse, hiszen ami megörvendeztette és amije volt, azt mind-mind Teremtője jóságának köszönhette. {PP 48.2}
Isten azt kívánja, hogy a szombat a Teremtő alkotásainak szemlélésére késztesse az embert. A természet az ember értelméhez, érzékeihez szól, és hirdeti, hogy létezik a Teremtő, élő Isten, a világegyetem Uralkodója. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezei munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést.” (Zsolt. 19:2–3) A föld minden szépsége Isten szeretetének bizonyítéka. Ezt hirdetik tekintetünknek az örök halmok, a sudár fák, a fakadó rügyek, a gyönyörű virágok. Minden Istenről beszél nekünk. A szombat örökké Istenre emlékeztet, aki mindnyájunkat alkotott, és felszólítja az embereket, hogy nyissák fel a természet hatalmas könyvét, kutassák a Teremtő bölcsességét, erejét és szeretetét. {PP 48.3}
Bár Isten ártatlannak és szentnek teremtette ősszüleinket, mégsem zárta el előlük a rossz cselekvésének lehetőségét. Isten olyan szabad akaratú erkölcsi lényeknek alkotta meg őket, akik képesek voltak bölcsességét, jellemét és jóindulatát, kívánalmainak jogosságát méltányolni, és teljes szabadságukban állt engedelmeskedni, vagy az engedelmességet megtagadni. Isten szándéka az volt, hogy élvezzék az Ővele és a szent angyalokkal való közösséget, azonban mielőtt örök biztonságba helyezhette volna őket, hűségüknek ki kellett állnia a próbát. Isten az ember teremtésekor gátat vetett az önzés vágyának kielégítése elé, a romlást hozó, végzetes szenvedély útjába, amely Sátán bukását is okozta. A kert közepén, az élet fájának közelében álló tudás fája lett ősszüleink engedelmességének, hitének és szeretetének a próbája. Míg a kert minden fájáról bátran ehettek, Isten halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg, hogy e fa gyümölcsét megkóstolják. Ki voltak téve Sátán kísértésének, de ha kiállják a próbát, hatalma alól végül teljesen kivonja őket Isten, hogy azután örökké az Ő jóságát élvezhessék. {PP 48.4}
Isten törvényeket adott az ember számára, hogy léte fennmaradhasson. Az ember Isten kormányzatának alattvalója, kormányzat pedig nem állhat fenn törvények nélkül. Isten az embert úgy is megteremthette volna, hogy ne legyen szabadságában a törvény áthágása. Visszatarthatta volna Ádám kezét a tiltott gyümölcs érintésétől, de így az ember már nem lett volna szabad erkölcsi lény, hanem csupán egy gép. Szabad választás híján az engedelmesség nem önkéntes, hanem kikényszerített, amelyben nincs helye a jellemfejlődésnek. Az ilyen megoldás ellenkezett volna Isten elveivel, amelyek szerint más világok lakóival is bánik. Méltatlan lett volna az emberhez mint értelmes lényhez, és alátámasztotta volna Sátán vádjait, hogy Isten uralma önkényuralom. {PP 49.1}
Isten őszintének, becsületesnek teremtette az embert; nemes jellemvonásokat oltott bele, a rosszra való hajlam nélkül. Fejlett értelmi képességekkel ajándékozta meg, és feltárta előtte mindazokat az indítékokat, amelyek arra késztethették, hogy kitartson Teremtője iránti hűsége mellett. Örök boldogságának feltétele a tökéletes és állandó engedelmesség. E feltétel mellett szabad az út az élet fájához. {PP 49.2}
Ősszüleink lakóhelye a többi otthon mintája is volt, ha majd gyermekeik elindulnak, hogy betöltsék a földet. Isten készítette lakhelyük nem volt csillogó palota. A büszke emberek csak a nagyszerű és drága épületekben gyönyörködnek, kezeik munkájával kérkednek – Isten azonban Ádámot egy kertbe helyezte, ez volt az otthona. Az ég kékje és a terebélyes fák lombos ágai alkották a mennyezetét, pompás virágaival és élő, zöld szőnyegével a föld volt a padlózata. S mindenütt a legnagyszerűbb díszítések – a nagy Mester kezének művei. A szent pár környezete örök tanulságul szolgál, hogy az igazi boldogság nem a büszkeség, a fényűzés kielégítésével érhető el, hanem az Istennel való közösségben, teremtett művei által találhatjuk meg. Ha kevesebb figyelmet fordítanánk a mesterséges dolgokra, és inkább az egyszerűségre törekednénk, akkor sokkal közelebb jutnánk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mi volt Isten célja a teremtésünkkel. A kevélység és dicsvágy sohasem elégíthető ki, de akik valóban bölcsek, tartós és felemelő örömet találnak olyan boldogságforrásokban, amelyeket Isten mindenki számára hozzáférhetővé tett. {PP 49.3}
Isten az Éden lakóira bízta a kert gondozását, hogy „műveljék és őrizzék azt”. Foglalkozásuk nem volt fárasztó, inkább kellemes és felüdítő. Isten a munkát áldásnak szánta az ember számára, hogy értelmét foglalkoztassa, testét erősítse és képességeit fejlessze. A szellemi és testi tevékenységben lelte Ádám szent életének egyik legfőbb örömét. Amikor pedig engedetlensége miatt Isten kiűzte szép otthonából és meg kellett küzdenie a mindennapi kenyérért, még ez a munka is – bár nagyon különbözött édeni, kellemes foglalatosságától – védelmet nyújtott a kísértéssel szemben, és boldogsága forrása volt. Akik a munkát átoknak tartják – még ha fáradságos és fájdalmas is –, nagyon tévednek. A gazdagok gyakran fölényes megvetéssel nézik le a dolgozó embereket, de az ilyen magatartás éles ellentétben áll az ember teremtésére vonatkozó isteni tervvel. Ugyan mit is érnek még a leggazdagabbak kincsei is ahhoz az örökséghez képest, amelyet Isten Ádámnak adott? Pedig Ádám nem volt tétlen: bölcs Teremtőnk, aki tudja, mi boldogítja az embert, adott munkát számára. Igazi életörömben csak munkaszerető férfiaknak és nőknek van részük. Az angyalok is szorgalmas munkások: Isten szolgái az emberiség javára. A Teremtőnél nincs helye a semmittevésnek és lustaságnak. {PP 50.1}
Mindaddig, amíg Istenhez hívek maradtak, Ádám és Éva uralkodott a Földön. Korlátlan uralmat adott nekik Isten minden élőlényen. Az oroszlán és a bárány békésen játszadoztak körülöttük, a csivitelő madarak nem féltek a közelükben, és amikor boldog énekük felcsendült Teremtőjük dicsőítésére, Ádám és Éva velük tartott az Atya és a Fiú iránti hálaadásban. {PP 50.2}
Ősszüleink nemcsak Isten atyai gondoskodását élvező gyermekek voltak, hanem tanítványok is, akiket a mindentudó Teremtő oktatott. Angyalok látogatták őket, s bármikor érintkezhettek Alkotójukkal. Telve voltak életerővel, melyet az élet fájának gyümölcséből nyertek, s értelmi képességeik alig maradtak el az angyalokéitól. A látható világmindenség titkai „a tökéletes tudásnak csudái” (Jób 37:15), az ismeretszerzés és öröm kiapadhatatlan forrásai voltak számukra. A mindenható Alkotó, a világegyetem Fenntartója feltárta előttük a természet törvényeit és működésének titkait, amelyek az emberek kutató figyelmét már hatezer éve lekötik. Társalogtak a virágokkal, levelekkel és fákkal, mindegyiktől megtudva életük titkait. Ádám ismert minden élő teremtményt, a vizet szelő hatalmas leviatántól (lásd: Jób 41. fejezet) a napfényben repkedő apró kis szárnyas rovarig. Ő adott nevet mindegyiknek, ismerte természetüket, szokásaikat. Isten dicsősége a mennyben, a megszámlálhatatlan világ szabályos körforgása, s hogy „miként lebegnek a felhők”, a fény és a hang, a nappal és az éjszaka titkai – mindezek feltárultak az első emberpár tanulmányozó szemei előtt. Az erdő fáinak zöldellő levelei, a hegyek sziklái, a fénylő csillagok, a föld, a levegő és a mennybolt – mind Isten nevét hordozta, Őrá emlékeztetett. A teremtés rendje és összhangja végtelen bölcsességről és hatalomról tanúskodott. Újabb és újabb szépségeket fedeztek fel, amelyek mind mélyebb szeretetet ébresztettek szívükben, újra és újra hálájuk kifejezésére késztetve őket. {PP 50.3}
A Teremtő megígérte, hogy mindaddig, amíg hívek maradnak Isten törvényéhez, állandóan növekszik majd képességük, hogy tudásukat gyarapítsák, egymást szeressék és örvendjenek. Szüntelenül gyűjthetik a tudás újabb kincseit, fölfedezhetik a boldogság újabb forrásait, és mind tisztábban és világosabban alkothatnak fogalmat Isten felmérhetetlen, kiapadhatatlan szeretetéről. {PP 51.1}