Áron angyalok késztetésére elindult, hogy felkeresse régóta nem látott öccsét, akivel a pusztában, a Hóreb-hegy közelében találkoztak. Itt tanácskoztak egymással és „Mózes elbeszélte Áronnak az Úr minden szavát, melyekkel őt elküldte, és mindazokat a jeleket, amelyeket reá bízott” (II. Móz. 4:28). Együtt mentek vissza Egyiptomba, és Gósen földjére érve azonnal összehívták a zsidó nép véneit. Áron elmondta mindazt, amit az Úr Mózessel tett, majd bemutatták a nép előtt a neki adott jeleket. „És hitt a nép és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait, és megtekintette nyomorúságukat. És meghajtották magukat és leborultak.” (II. Móz. 4:31) {PP 257.1}
Megérkezésük híre és a nép körében felkeltett érdeklődés már eljutott a fáraóhoz. Felgyúlt haragja: „Mózes és Áron! Miért vonjátok el a népet munkájától? Menjetek dolgotokra.” A birodalom már úgyis kárt szenvedett ezeknek az idegeneknek a betelepedése miatt. Erre gondolva tette hozzá: „Ímé a föld népe most sok, és ti elhagyatjátok vele munkáját.” {PP 257.5}
Rabszolgaságuk idején az izraeliták népe körében bizonyos mértékben elhomályosult Isten törvényének ismerete, és eltértek annak szabályaitól. A szombatnapot általánosan elhanyagolták, és a munkafelügyelők szigorúsága látszólag lehetetlenné is tette annak megtartását. Mózes azonban megmutatta népének, hogy szabadulásuk első feltétele az Isten iránti engedelmesség, és a szombatünneplés helyreállítása érdekében kifejtett törekvéseik elnyomóiknak is tudomására jutottak. {PP 258.1}
A fáraó alaposan feldühödött, és azzal gyanúsította meg az izraelitákat, hogy lázadni készülnek a szolgálat ellen. Restségüket tartotta elégedetlenségük okának; gondja volt hát rá, hogy ne legyen idejük veszélyes tervezgetésre. Azonnal intézkedéseket foganatosított, hogy még jobban megszorítsa őket, és elnyomja független szellemiségüket. Még aznap kiadta a parancsot, ami munkájukat még kegyetlenebbé és elviselhetetlenebbé tette. Az országban az általánosan használt építőanyag a vályog volt. A legfényesebb paloták falait is ebből rakták, és azután kővel borították. A vályogvetés rabszolgák nagy tömegét foglalkoztatta. Mivel a vályog kötőanyaga a vagdalt szalma, rengeteg szalmát igényelt ez a munka. Azelőtt a nyersanyagot készen kapták, de mostantól a király utasítása szerint a munkásoknak maguknak kellett a szükséges szalmát összegyűjteni, miközben a rájuk vetett téglaszám nem változott. {PP 258.2}
Ez a rendelkezés országszerte nagy felzúdulást váltott ki az izraelitákból. Az egyiptomi munkafelügyelők héber származású felvigyázókat rendeltek a nép fölé, és ezek voltak felelősek a kezük alatt dolgozók munkájáért. Amikor a király rendelete életbe lépett, a nép elszéledt az országban, hogy tarlót gyűjtsön szalma helyett, de képtelenek voltak ilyen mennyiségű munkát elvégezni. Az elmaradásért a héber felvigyázókat kegyetlenül bántalmazták. {PP 258.3}
A felvigyázók azt gondolták, hogy ez az intézkedés csupán a munkafelügyelők önkénye, és a király elé járultak panaszukkal. Tiltakozásukat azonban a fáraó csak gúnnyal fogadta: „Restek vagytok, restek, azért mondjátok: menjünk el és áldozzunk az Úrnak!” Visszaküldte őket a munkába és kijelentette, hogy terhüket semmi módon nem könnyítik meg. A felvigyázók visszafelé tartva találkoztak Mózessel és Áronnal, akiknek így kiáltottak: „Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek bennünket a fáraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván az ő kezükbe, hogy megöljenek minket.” (II. Móz. 5:21) {PP 258.4}
Amikor Mózes meghallotta ezeket a szemrehányásokat, nagyon elcsüggedt. A nép szenvedése sokkal súlyosabb lett. Országszerte fiatalok és öregek kétségbeesett kiáltása szállt az ég felé, és mindnyájan őt okolták a körülményeikben beállt változásért. Lelke keserűségében Isten elé járult és így kiáltott: „Uram, miért engedsz rosszul bánni e néppel? Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bementem a fáraóhoz, hogy a Te nevedben szóljak, rosszabbul bánik a néppel. Megszabadítani pedig nem szabadítottad meg a te népedet.” A felelet így hangzott: „Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval, mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátania, és hatalmas kéz miatt űzi el őket földjéről.” (II. Móz. 5:22–23) Isten ismét az atyákkal kötött szövetségére emlékeztette, és biztosította, hogy be fogja váltani az ígéretét. {PP 259.1}
Az egyiptomi szolgaság idején is mindig voltak olyanok az izraeliták között, akik kitartottak Jahve tisztelete mellett. Ezek mély aggodalommal látták gyermekeiket, amint naponta szembesülnek a pogányság utálatosságaival, és meg is hajolnak a hamis istenek előtt. Gyötrelmükben az Úrhoz kiáltottak az egyiptomi igából való szabadulásért, hogy megszabaduljanak a bálványimádás romboló befolyásától. Hitüket nem titkolták el az egyiptomiak előtt, hanem vállalták, hogy ők a menny és föld Alkotóját imádják, az egyedül igaz és élő Istent. Elsorolták létezésének és hatalmának bizonyítékait, a teremtéstől kezdve egészen Jákób napjáig. Az egyiptomiaknak így alkalmuk nyílt, hogy megismerjék a héberek vallását. Ők azonban méltóságon alulinak tartva, hogy a rabszolgák oktassák őket, különböző ígéretekkel próbálták hitük elhagyására késztetni az izraelitákat, és amikor ez nem sikerült, fenyegetésekkel és kegyetlenkedéssel próbálkoztak. {PP 259.2}
Izrael vénei azon fáradoztak, hogy népük lankadó hitét az atyáknak adott ígéretek és József – közvetlenül a halála előtt mondott – prófétikus szavainak ismételgetésével tartsák ébren, amelyek Egyiptomból való szabadulásukat jövendölték meg. Egyesek hallgattak a szóra és hittek, mások azonban a körülményekre tekintettek és elvetették a reménységet. Az egyiptomiak értesülve arról, hogy milyen hír terjed szolgáik körében, kinevették várakozásaikat, sőt gúnyolták és tagadták Istenük hatalmát. Utaltak helyzetükre, hogy szolganemzetként élnek, és kötekedve mondogatták nekik: „Ha a ti Istenetek igazságos és irgalmas, ha hatalomban felette áll Egyiptom isteneinek, miért nem szabadít meg benneteket?” Saját körülményeikre hivatkoztak: ugyan olyan istenségeket imádtak, akiket a héberek hamis isteneknek neveztek, ám ők mégis gazdag és hatalmas nemzet fiai. Isteneik jóléttel áldották meg őket, és az izraelitákat is szolgákul adták nekik. Kérkedtek hatalmukkal, hogy elnyomhatják és megölhetik Jahve tisztelőit. A fáraó is azzal dicsekedett, hogy a héberek Istene nem szabadíthatja ki népét az ő kezéből. {PP 259.3}
Az ilyen és ehhez hasonló szavak kioltották a reménységet sok izraelitában. Számukra igaznak tűnt az, amit az egyiptomiak állítottak. Valóban rabszolgák voltak, és el kellett viselniük elnyomóik kegyetlenkedéseit. Fiúgyermekeiket felkutatják és megölik, és a saját életük is csak teher a számukra. Igaz, ők a menny Istenét tisztelik, de ha Jahve valóban minden isten felett állna, biztosan nem hagyná a bálványimádók rabszolgaságában sínylődni őket. Csak az Istenhez hűségesek értették meg, hogy mindez azért történik, mert Izrael elhagyta Istent – mert hajlamosak voltak összeházasodni a pogány népekkel, és így hajlottak a bálványimádásra. Ezért engedte meg az Úr, hogy szolgákká váljanak, de biztosították testvéreiket, hogy az Úr letöri elnyomóik igáját. {PP 260.1}
A héberek azt várták, hogy szabadságukat hitük minden különösebb megpróbáltatása, szenvedések és nehézségek nélkül elnyerik. De még nem voltak érettek a szabadulásra. Istenbe vetett hitük gyenge volt, és nem viselték türelmesen szenvedéseiket, amíg Isten jónak látja, hogy közbelépjen értük. Sokan inkább szolgák maradtak volna, semhogy szembenézzenek egy idegen országba való átköltözés nehézségeivel; mások pedig szokásaikban és erkölcseikben annyira hasonlókká váltak az egyiptomiakhoz, hogy szívesen maradtak Egyiptomban. Ezért nem szabadította meg őket az Úr azonnal, hatalmának a fáraó előtti első megnyilatkozásával. Úgy alakította az eseményeket, hogy még inkább láthatóvá váljon Egyiptom királyának zsarnoki lelkülete, és hogy magát is megismertesse népével. Igazságosságát, hatalmát és szeretetét látva elhagyják majd Egyiptomot és az Ő szolgálatát fogják választani. Sokkal könnyebb lett volna Mózes feladata, ha sok izraelita nem válik annyira fásult lelkűvé, hogy el sem akarja hagyni Egyiptomot. {PP 260.2}
Az Úr újból a néphez küldte Mózest, hogy megismételje a szabadulás ígéretét az isteni kegyelem újabb biztosítékával együtt. El is ment a parancs szerint, ám a nép nem hallgatott rá. A Szentírás így jegyezte fel: „De nem hallgattak Mózesre a kishitűség és a kemény szolgálat miatt.” (II. Móz. 6:9) Mózes ismét mennyei üzenetet kapott. „Eredj be, szólj a fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izráel fiait az ő földjéről!” Csüggedten válaszolta: „Ímé, Izráel fiai sem hallgatnak rám, hogyan hallgatna hát a fáraó?” De az Úr megparancsolta neki, hogy Áronnal együtt menjen a fáraó elé és kérje újra, „hogy bocsássa el az Izráel fiait az ő földjéről” (II. Móz. 6:10–13). {PP 260.3}
Isten előre megmondta Mózesnek, hogy a király mindaddig nem fog engedni a felszólításnak, míg Isten büntetőítéletei Egyiptomra nem nehezednek és ki nem hozza onnan Izraelt hatalmának rendkívüli megnyilatkozásával. Az egyes csapások kitöltetése előtt Mózesnek közölnie kellett a királlyal azok mibenlétét és hatását, hogy ha a fáraó akarja, megmenekülhessen a csapástól. Minden visszautasított ítéletet még keményebb követ majd, amíg a fáraó gőgös szíve végül megalázódik, és elismeri a menny és föld Alkotóját, mint az egyetlen élő, igaz Istent. Az Úr alkalmat akart adni az egyiptomiaknak, hogy felismerjék, mennyire hiábavaló nagy embereik bölcsessége, mennyire erőtlenek isteneik, amikor szembekerülnek Jahve akaratával. Megbüntette Egyiptom népét bálványimádásáért, és elhallgattatta kérkedésüket, amellyel az élettelen istenségeiktől nyert áldásokkal dicsekedtek. Saját nevét akarta megdicsőíteni, hogy a többi nemzet is hallhasson hatalmáról, és megremegjenek hatalmas tetteitől, saját népe pedig elforduljon a bálványimádástól, és tiszta imádattal járuljon elé. {PP 263.1}
Mózes és Áron ismét megjelentek Egyiptom királyának fényes csarnokaiban. Ott, a karcsú oszlopok és csillogó díszítések, gazdag festmények és a pogány istenek faragott szobrai között, koruk leghatalmasabb nemzetének királya előtt állt a rabszolganép két képviselője, hogy megismételje Isten parancsát Izrael szabadon bocsátására. A király csodát követelt küldetésük isteni voltának bizonyítékául. Mózes és Áron korábban utasítást kapott, hogy mit kell tenniük ilyen esetben, és Áron most elvette a vesszőt, és odavetette a fáraó elé. A vessző kígyóvá változott. A király hívatta országa „bölcseit és varázslóit”, és „elvetette mindegyik az ő vesszejét és kígyókká lettek; de Áron vesszeje elnyelte azok vesszejét”. A fáraó ekkor az előbbieknél is határozottabban állította, hogy bölcsei ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint Mózes és Áron. Az Úr szolgáit pedig csalóknak bélyegezte, és hatalma biztonságérzetében követeléseiket visszautasította. Bár üzenetüket megvetette, isteni hatalom tartotta vissza attól, hogy ártson nekik. {PP 263.2}
Isten keze, és nem emberi befolyás vagy Mózes és Áron hatalma művelte a fáraó előtt bemutatott csodákat. E jelek és csodák rendeltetése az volt, hogy meggyőzzék a fáraót, hogy a hatalmas VAGYOK küldte Mózest, a királynak pedig kötelessége elengedni a népet, hogy szolgálhasson Istenének. A varázslók is jeleket és csodákat mutattak, de nem saját ügyességükkel művelték ők sem, hanem istenük, Sátán hatalma által, aki segített nekik Jahve tetteinek meghamisításában. {PP 264.1}
A varázslók valójában nem változtatták vesszejüket kígyókká, hanem varázslattal, a nagy csaló segítségével képesek voltak annak látszatát kelteni. A vesszők élő kígyóvá változtatása meghaladta Sátán hatalmát. A gonoszság fejedelme rendelkezik ugyan egy elbukott főangyal minden bölcsességével és hatalmával, de nincs hatalma teremteni vagy életet adni, mert ez egyedül Isten előjoga. De Sátán megtette mindazt, ami hatalmában állt: bemutatott egy hamisítványt. Emberi szem számára kígyókká változtak a vesszők. A fáraó és udvartartása egyaránt így hitte. Külsőre semmiben sem különböztek Mózes kígyójától. Bár az Úr elnyelette az élő kígyóval a hamisítványokat, de a fáraó még ezt sem Isten hatalmának, hanem a szolgáiénál magasabb rendű varázslatnak tulajdonította. {PP 264.2}
A fáraó igazolni akarta az isteni paranccsal szembeni ellenállását, és ezért ürügyet keresett, hogy a Mózes által véghezvitt isteni csodát semmibe vehesse. Sátán éppen azt adta neki, amire vágyott. A varázslók által végzett szemfényvesztés ugyanis azt a látszatot keltette az egyiptomiakban, mintha Mózes és Áron is csupán bölcsek, varázslók volnának: és az általuk közvetített üzenet nem egy felsőbb Lénytől származna. A sátáni csalás tehát célt ért, megerősítette az egyiptomiakat ellenállásukban, és még inkább megkeményítette a fáraó szívét. Sátán azt is remélte, hogy megrendítheti Mózesben és Áronban a küldetésük isteni eredetébe vetett hitet – az lett volna a teljes győzelme. Nem akarta, hogy Izrael fiai kiszabaduljanak szolgaságukból és a menny Istenének szolgáljanak. {PP 264.3}
A sötétség fejedelmének még távolabbi célja is volt azzal, hogy bemutatta csodáit a varázslók által. Jól tudta, hogy Mózes, miközben megszabadítja Izraelt a szolgaság jármából, Krisztus előképe lesz, aki megtöri a bűn egész emberiség fölötti uralmát. Jól tudta, hogy amikor Krisztus megjelenik, hatalmas jelekkel és csodákkal bizonyítja majd, hogy Isten küldte. Sátán ragaszkodott a hatalmához. Azzal, hogy utánozta Isten Mózes által véghezvitt csodáit, nemcsak Izrael szabadulását akarta megakadályozni, hanem azt remélte, hogy ennek a későbbi korokra gyakorolt hatása lerombolja majd a Krisztus csodáiba vetett hitet. Sátán állandóan azon dolgozik, hogy Jézus művét utánozza, miközben saját hatalmát és igényeit juttatja érvényre. Ráveszi az embereket, hogy Krisztus csodáit csupán emberi erő, ügyesség művének tekintsék. Sok lélekben rombolja le így a Jézus istenfiúságába vetett hitet, és visszautasíttatja velük a kegyelmet, amit Isten a megváltás tervében kínál az embernek. {PP 264.4}
Másnap reggel az Úr Mózest és Áront a folyópartra küldte, ahol a fáraó naponta sétálni szokott. Mivel Egyiptom jólétének és gazdagságának forrása a Nílus évenkénti áradása volt, a folyót istenként tisztelték, és az uralkodó naponta megjelent, hogy hódolattal adózzon neki. A két fivér megismételte Isten üzenetét a fáraónak, azután kinyújtották a vesszőt, és megütötték vele a vizet. A szent folyó vérré változott, a benne élő halak kimúltak, és elviselhetetlen bűz terjengett. A házakban és ciszternákban tárolt vízkészlet is vérré változott. „De úgy cselekedtek Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal. És elfordult a fáraó és hazament, és ezen sem indult meg az ő szíve.” (II. Móz. 7:22–23) Hét napig tartott ez a csapás, de hatástalan maradt. {PP 265.1}
Ismét kinyújtották a vesszőt a vizek fölé, és békák sokasága jött elő a folyóból, és ellepték az országot. Ellepték a lakóházakat, hálószobákat, sőt még a sütőkemencéket és sütőteknőket is. A békát az egyiptomiak szentnek tartották és nem bántották, de végül mégiscsak elviselhetetlenné váltak az undok, nyálkás kártevők. Még a királyi palotában is hemzsegtek, és a fáraó türelmetlenül várta, hogy megszabaduljon tőlük. Úgy tűnt, hogy a varázslók tudnak békákat teremteni, de eltávolítani nem tudták azokat. Ezt látva, a fáraó valamelyest megalázkodott. Hívatta Mózest és Áront, és így szólt hozzájuk: „Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam a békákat és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak.” (II. Móz. 8:8) Emlékeztették a királyt korábbi fennhéjázására, majd azt mondták, hogy jelölje meg azt az időpontot, amikor a csapás megszűnéséért imádkozzanak. A fáraó a következő napot határozta meg, mert titokban azt remélte, hogy a békák időközben maguktól is eltűnnek, s így nem kellene nyíltan megalázkodnia Izrael Istene előtt. A csapás azonban az általa meghatározott időpontig tartott, amikor is a békák egész Egyiptomban elpusztultak, de rothadó hulláik elviselhetetlen bűzt árasztottak. {PP 265.2}
Az Úr megtehette volna, hogy a békák egy szempillantás alatt porrá váljanak, de nem így cselekedett, nehogy a király és népe ezt is varázslásnak, szemfényvesztésnek tartsa, mint a mágusok művét. A kimúlt békákat halmokba gyűjtötték. A békatetemek halmai minden kétséget kizáróan bizonyították a királynak és egész Egyiptomnak, hogy itt nem varázslók bűvészkedtek, hanem a menny Istene ítélkezett. {PP 266.1}
„Amint látta a fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményítette az ő szívét.” De akkor Áron, Isten parancsára, kinyújtotta vesszejét, és a föld pora tetvekké változott Egyiptom egész földjén. A fáraó most is felszólította a bölcseket, hogy tegyék ugyanazt, de ezt már nem utánozhatták. Így vált nyilvánvalóvá, hogy Isten műve Sátáné felette áll. A varázslók maguk is elismerték, hogy „Isten ujja ez”. De a király magatartása nem változott. {PP 266.2}
A felhívás és a figyelmeztetés egyaránt hatástalan maradt, ezért egy újabb csapás következett. Az Úr szolgái előre bejelentették, hogy mikor lesz meg az, hogy ne lehessen a véletlen művének tulajdonítani. Ártalmas rovarok lepték el a házakat, és nyüzsögtek mindenütt, s „pusztává lett a föld az ártalmas bogarak miatt”. Ezeknek a nagy és mérges legyeknek csípése különösen fájdalmas volt embernek és állatnak egyaránt. Mint azt előre megmondták, Gósen földjét elkerülte a csapás. {PP 266.3}
Ennek hatására a fáraó engedélyezte az izraelitáknak, hogy Egyiptomban mutassanak be áldozatot, de ők visszautasították ezt a feltételt. „Nincs rendjén – felelte Mózes –, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak, a mi Istenünknek, ami utálatos az egyiptombeliek előtt.” Az állatokat, amiket a hébereknek áldozniuk kellett, az egyiptomiak szentnek tekintették, és annyira tisztelték, hogy megölésüket – még ha véletlenül történt is – halálos bűnnek tartották. Lehetetlen lenne az izraelitáknak Egyiptomban végezni istentiszteletüket anélkül, hogy uraikat meg ne sértenék. Mózes elismételte kérésüket, hogy hadd mehessen a nép háromnapi járóföldre a pusztába. A király beleegyezett, és kérte Isten szolgáit, hogy könyörögjenek a csapás megszűnéséért Egyiptom földjén. Ezt meg is ígérték, de figyelmeztették a fáraót, hogy meg ne másítsa szavát. A csapás megszűnt, azonban a fáraó szíve megkeményedett a kitartó lázadásban, és nem bocsátotta el a népet. {PP 266.4}
Még borzalmasabb csapás következett ezek után – dögvész sújtott minden mezőn lévő egyiptomi állatot. Mind a szent állatok, mind a haszonállatok – tehenek, ökrök, juhok, lovak, tevék és szamarak – elpusztultak. Előzőleg világosan közölték, hogy a héberekkel különbséget tesz Isten. A fáraó, követeket küldve az izraelitákhoz meg is bizonyosodott Mózes kijelentésének igaz voltáról. „Izráel fiainak barma közül egy sem hullott el.” (II. Móz. 9:6) A király hajthatatlan maradt. {PP 267.1}
Isten ezután utasította Mózest és Áront, hogy vegyenek a tűzhely hamujából, és „szórják azt az ég felé a fáraó szeme láttára”. Ez a tettük mély jelentőséggel bírt. Négyszáz évvel azelőtt az Úr egy füstölgő kemence és egy égő fáklya jelképében mutatta meg Ábrahámnak népe jövendő elnyomatását. Kijelentette, hogy kemény ítélettel látogatja majd meg az elnyomókat, népét pedig kivezeti nagy gazdagsággal. Izrael sokáig sínylődött Egyiptomban, a szenvedések tüzében. Mózesnek ez a cselekedete azt bizonyította, hogy az Úr megemlékezett szövetségéről, és népe szabadulásának ideje elérkezett. {PP 267.2}
Amikor a hamut az ég felé szórták, finom porát széthordta a szél Egyiptom egész földjén, és ahol leülepedett, „gonosz hólyagos fekélyek támadtak emberen és állaton”. A papok és varázslók eddig támogatták a királyt ellenszegülésében, de a csapás most őket is utolérte. Undorító és fájdalmas fekélyektől sújtva, addig kérkedve magasztalt hatalmuk csak még megvetendőbbé tette őket, nem küzdhettek tovább Izrael Istene ellen. Az egész nemzet láthatta, milyen balgaság a varázslókban bízni, hiszen még saját magukat sem védhették meg. {PP 267.3}
A fáraó szíve azonban még keményebbé vált. Az Úr most ilyen üzenetet küldött hozzá: „Ezúttal minden csapásomat reád bocsátom, a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincsen énhozzám hasonló az egész földön… Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat.” (II. Móz. 9:14) Nem mintha Isten erre a célra teremtette volna, hanem gondviselése az eseményeket úgy alakította, hogy éppen Izrael szabadulásának idején üljön Egyiptom trónján. Noha ez a gőgös zsarnok már rég eljátszotta Isten kegyelmét, de az Úr mégis életben tartotta, hogy csökönyössége által megmutathassa csodáit Egyiptom földjén. Az eseményeket Isten gondviselése irányítja. Ő olyan királyt is ültethetett volna a trónra, aki nem mer szembeszállni az isteni hatalom megnyilatkozásaival. Abban az esetben terveit másképp valósította volna meg. Népének is megengedte az egyiptomiak nyomasztó zsarnokságának tapasztalatát, hogy ne legyenek kétségeik a bálványimádás lealjasító hatásáról. A fáraóval szembeni bánásmódjában az Úr megmutatta, hogy menynyire gyűlöli a bálványimádást, és hogy az erőszakot és a kegyetlenkedést határozottan megbünteti. {PP 267.4}
Isten kijelentette a fáraóról: „Én megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet.” (II. Móz. 4:21) A király szívét nem természetfölötti erő keményítette meg. Isten legnyilvánvalóbb bizonyítékát adta hatalmának, ám az uralkodó csökönyösen megtagadta az engedelmességet. A végtelen Hatalom egyes megnyilatkozásainak visszautasítása mind eltökéltebbé tette lázadásában. Az első csoda megvetésével elültette a lázadás magvait, ami meghozta gyümölcsét. Miközben a maga választotta úton haladt tovább, szíve fokról fokra keményebb lett, egészen addig, míg végül elsőszülött fiának merev, élettelen arcába kellett néznie. {PP 268.1}
Isten szolgái által szól az emberekhez, intve, figyelmeztetve őket és megfeddve bűneiket. Mindenkinek alkalmat ad arra, hogy megszabaduljon hibájától, mielőtt az rögzülne jellemében; de ha valaki nem akar megjavulni, akkor az isteni hatalom nem fog közbelépni, hogy kiigazítsa tetteit. Könnyebb a kitaposott úton járni, de az megkeményíti szívét a Szentlélek befolyásával szemben. A világosság további visszautasítása végül olyan lelkiállapotba sodorja az embert, hogy még egy sokkal erősebb befolyás sem tud maradandó hatást gyakorolni rá. {PP 268.2}
Aki egyszer engedett a kísértésnek, másodszor sokkal könnyebben elbukik. A bűn minden ismétlődése csökkenti az ellenálló képességét, elvakítja a szemét és elhalkítja a belső hangot. A kívánság kielégítésének minden elhintett magva meghozza a gyümölcsét; Isten pedig nem tesz csodát, hogy megsemmisítse a termést. „Amit vet az ember, azt aratja is.” (Gal. 6:7) Aki hitetlen vakmerőséget vagy közönyösséget tanúsít az igazság iránt, vetése gyümölcsét fogja aratni. Tömegek jutottak így odáig, hogy végül közönyös nyugalommal hallgatták az isteni igazságot, ami azelőtt megremegtette szívüket. Az igazság elhanyagolása és a Léleknek való ellenállás következményeit viselniük kell. {PP 268.3}
Azok pedig, akik lelkiismeretük vádoló szavát azzal hallgattatják el, hogy a rossz utat akkor hagyják el, amikor csak akarják, akik azt hiszik, hogy játszhatnak Isten kegyelmével, vesztükbe rohannak. Azt gondolják, hogy miután eddig minden befolyásukat a nagy lázadó oldalán vetették latba, majd a legnagyobb szükség pillanatában, szorongató veszély közepette más vezetőt választanak. De ez nem olyan egyszerű. Egy bűnös élet tapasztalatai, nevelése és elvei annyira rányomják bélyegüket az ember jellemére, hogy nem tudják már felvenni Krisztus képmását. Más elbírálás alá esnének, ha nem hullott volna életútjukra világosság. Akkor Isten irgalma közbelépne és alkalmat adna, hogy elfogadják kezdeményezését, de azoktól, akik sokáig visszautasították és megvetették a világosságot, végül visszavonja kegyelmét. {PP 269.1}
Az Úr ezután jégesővel fenyegette meg a fáraót, ezzel a figyelmeztetéssel: „Küldj el azért, hajtasd be barmaidat és mindenedet, amid a mezőn van; minden ember és barom, amely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik – jégeső szakad arra és meghal.” Egyiptomban az eső vagy a jégeső szokatlan jelenség volt, és a megjövendölt égiháborúhoz hasonlót még sohasem láttak. A hír tehát gyorsan terjedt, és akik hittek az Úr szavában, beterelték jószágaikat, míg azok, akik megvetették a figyelmeztetést, kint hagyták barmaikat a földeken. Így még a büntető ítélet közepette is Isten kegyelme nyilatkozott meg, mert próbára tette a népet; nyilvánvalóvá vált, hányan tanulták meg félni az egek Istenét, hatalmának megnyilvánulásai láttán. {PP 269.2}
A vihar megérkezett, ahogy azt Isten megjövendölte – mennydörgés, jég- és tűzeső, „olyan nagy, amelyhez hasonló nem volt egész Egyiptom földjén, mióta nép lakja. És elverte a jégeső egész Egyiptom földjén mindazt, ami a mezőn volt, embertől baromig: a mező minden füvét is elverte a jégeső, és a mező minden fajtáját is egyberontotta”. Romok és elhagyatottság jelezte a pusztító angyal útját mindenfelé. Egyedül Gósen földjén nem esett. Ebből láthatták az egyiptomiak, hogy a föld az élő Isten uralma alatt áll, és szavának engedelmeskednek az elemek, s biztonságot csak az iránta való engedelmességben találhat az ember. {PP 269.3}
Egész Egyiptom remegett a ránehezedő isteni csapások súlya alatt. A fáraó sietve hívatta Mózest és Áront és így kiáltott: „Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz, én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és a jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább.” Mózes így válaszolt: „Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz: megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől.” {PP 270.1}
Mózes tudta, hogy a küzdelemnek még nincs vége. A fáraó beismerése és ígérete nem lelkének vagy szívének gyökeres változásából fakadt, hanem félelme és ijedtsége váltotta ki. Mózes azonban megígérte neki, hogy közbenjár az Úrnál, mert nem akart okot adni a fáraónak a további makacsságra. Mit sem törődve a pusztító fergeteggel, kiment, és a fáraó és seregei jól láthatták Jahve hatalmát, ahogyan szolgáját megóvta. A városból kiérve, Mózes „felemelte kezeit az Úrhoz és megszűntek a mennydörgések s a jégeső, és eső sem ömlött a földre”. De félelme elmúlásával egyidőben az elvetemültség is visszatért a király szívébe. {PP 270.2}
Az Úr így szólt Mózeshez: „Menj be a fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szolgái szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttük. És azért, hogy elbeszéljed a te fiaidnak és a te fiaid fiainak hallatára, amit Egyiptomban cselekedtem, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr.” (II. Móz. 10:1–2) Az Úr megmutatta hatalmát, hogy megerősítse Izraelnek az egyedül igaz, élő Istenbe vetett hitét. Félreérthetetlen bizonyítékát akarta adni, hogy különbséget tesz népe és az egyiptomiak között, és meg akart tanítani minden nemzetet arra, hogy a megvetett és leigázott héberek a menny Istenének oltalma alatt állnak. {PP 270.3}
Mózes figyelmeztette Egyiptom uralkodóját, hogy ha most is hajthatatlan marad, sáskasereg lepi el a földet és letarol minden megmaradt zöldet, ellepik a lakóházakat és még a király palotáját is. Olyan csapás lesz ez, mondta, „amit nem láttak a te atyáid, sem a te atyáid atyái, amióta e földön vannak, mind e mai napig”. {PP 270.4}
A fáraó tanácsosai megdöbbenve álltak. A nemzet nagy kárt szenvedett jószágainak elvesztésével, és sok embert megölt a jégeső. Az erdők fáit ledöntötte, a gabonaföldeket letarolta a jég. Gyorsan vesztették el mindazt, amit a héberek munkájából szereztek. Az egész országot éhínség fenyegette. A fejedelmek és az udvaroncok körülfogták a királyt és indulatosan követelték: „Meddig lesz még ez a mi romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak, az ő Istenüknek. Mégsem veszed-é eszedbe, hogy elvész Egyiptom?” (II. Móz. 10:7) {PP 271.1}
Erre a király haraggal telt el: „Úgy legyen veletek az Úr – kiáltotta –, amint elbocsátlak benneteket és gyermekeiteket! Vigyázzatok, mert gonoszra igyekeztek. Nem úgy. Menjetek el ti férfiak és szolgáljatok az Úrnak, mert ti is ezt kívántátok. És elűzték őket a fáraó színe elől.” A fáraó mindeddig arra törekedett, hogy kemény, kegyetlen kényszermunkával pusztítsa ki Izráel népét, de most érdeklődést színlelt sorsuk iránt, sőt úgy tett, mintha gyermekeikről akarna gyöngéden gondoskodni. Valóságos célja azonban az volt, hogy az asszonyok és gyermekek maradását a férfiak visszatérésének biztosítékaként használja fel. {PP 271.4}
Mózes ezután kinyújtotta vesszejét, és keleti szél támadt, amely sáskákkal árasztotta el az országot. „Annakelőtte sem volt olyan sáska és ezután sem lesz olyan.” A sáskaraj elborította az eget, elsötétítette az országot és fölemésztett minden zöldet, ami még megmaradt. A fáraó ismét sietve hívatta a prófétákat, mondván: „Vétkeztem az Úr ellen, a ti Istenetek ellen, és tiellenetek. Most azért bocsásd meg csak ez egyszer az én vétkemet, és imádkozzatok az Úrhoz, a ti Istenetekhez, hogy ezt a halált fordítsa el éntőlem.” (II. Móz. 10:16–17) Úgy is tettek, mire erős nyugati szél kerekedett, mely a sáskákat a Vörös-tengerbe sodorta. A király azonban ennek ellenére kitartott makacs elhatározásában. {PP 271.5}
Egyiptom népe a kétségbeesés határán volt. A rájuk nehezedő csapások csaknem elviselhetetlennek tűntek, és elfogta őket a jövőtől való félelem. A nemzet istenük képviselőjeként imádta a fáraót, de most sokan meggyőződtek róla, hogy királyuk Azzal került szembe, aki a természet összes erőit akaratának szolgálatába állította. A héber rabszolgák, akik különleges kegyelmet élveztek, kezdtek hinni szabadulásukban. A munkafelügyelők nem is mertek úgy bánni velük, mint azelőtt. Az egész ország titokban attól félt, hogy a leigázott nép felkel és megbosszulja a rajta elkövetett igazságtalanságot. Mindenhol lélegzetvisszafojtva kérdezték az emberek egymástól: „Mi lesz ezután?” {PP 271.6}
Hirtelen sötétség borult az országra, olyan sűrű és fekete, hogy tapintható sötétségnek tűnt. Az emberek nemcsak a világosságtól fosztattak meg, hanem a levegő is nyomasztóvá vált, megnehezítve ezzel a légzést. „Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izráel minden fiának világosság volt az ő lakhelyében.” Az egyiptomiak a Napot és a Holdat imádták; de ebben a titokzatos sötétségben a népet és isteneit egyaránt sújtotta az a hatalom, amely felkarolta a héber rabszolgák ügyét. De minden borzalma ellenére is, Isten kegyelmének, a pusztítástól való idegenkedésének a jele volt ez a csapás. Alkalmat adott arra, hogy ki-ki megtérjen, mielőtt kitöltetne az utolsó, a legborzalmasabb csapás. {PP 272.1}
Végül is a félelem további engedményre késztette a Fáraót. A harmadik sötét nap végén magához hívatta Mózest és közölte vele, hogy a nép kivonulhat, ha nyájaikat Egyiptomban hagyják. „Egy körömnyi sem marad el – hangzott a határozott válasz. – Magunk sem tudjuk, mivel szolgálunk az Úrnak, míg oda nem jutunk.” Ellenállhatatlan erővel tört ki a király haragja. „Menj el előlem – kiáltotta –, és vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd, mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz. {PP 272.2}
„Mózes igen nagy volt Egyiptom földjén a fáraó szolgái előtt és a nép előtt.” (II. Móz. 11:3) Az egyiptomiak tisztelték, félték Mózest. A király nem merte bántani, mert a nép úgy tekintett rá, mint aki egyedül képes eltávolítani a csapásokat az országról. Azt kívánták, hogy az izraeliták elhagyhassák Egyiptomot. Mózes felszólításának a király és a papok végsőkig ellenálltak. {PP 272.4}
