Az egyiptomiak, hogy az éhínség idején eledelhez jussanak, eladták barmaik és földjeik javát a királynak, és végül örökös szolgaságra kötelezték magukat. József bölcsen gondoskodott szabadulásukról: a király bérlőivé tette őket, földjüket megtarthatták és csupán termésük ötödét kellett évente beszolgáltatniuk. {PP 241.1}
Jákób fiai azonban nem voltak így elkötelezve. József szolgálatáért, melyet az egyiptomi nemzetért végzett nemcsak lakóhelyül kapták az ország egy részét, de adómentességet is élveztek, az éhínség idején pedig élelemmel is ellátták őket. A király nyíltan beismerte, hogy Egyiptom József Istenének jóvoltából bővelkedik gabonában, miközben más nemzetek éhen pusztulnak. Látta, hogy országa gazdagon gyarapodik József bölcs vezetése alatt, és hálából királyi kegyével vette körül Jákób családját. {PP 241.2}
Ámde idővel a nagy férfiú, akinek Egyiptom oly sokat köszönhetett, sőt a munkája gyümölcsét élvező nemzedék is a sírba szállt. „Új király támadt Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte.” Nem mintha nemzetmentő munkájáról mit sem hallott volna, hanem mert nem akart emlékezni, és amennyire csak lehetett, feledésbe akarta temetni. „Mondta az ő népének: Íme az Izráel fiainak népe több és hatalmasabb nálunknál. Nosza, bánjunk vele okosan, hogy el ne sokasodjék és ha háború támad, ellenségünkhöz szegődvén, kivonuljon az országból.” {PP 241.3}
„Izráel fiai pedig szaporodtak és sokasodtak, és igen elhatalmasodtak, úgy hogy megtelt velük az ország.” József atyai gondoskodása és az akkori király kedvezményei hozzájárultak fejlődésükhöz és igen hamar benépesítették a földet. Azonban mindig megtartották elkülönültségüket. Az egyiptomiakkal nem társultak, nem vették fel nemzeti szokásaikat, sem vallásukat, és gyors szaporodásuk most félelmet váltott ki a királyból és népéből, nehogy háború esetén Egyiptom ellenségeihez csatlakozzanak. Azonban elűzetésük végrehajtását megakadályozta az államérdek. Sok volt ugyanis közöttük a rátermett, értelmes mesterember, akik nagyban hozzájárultak a nemzet gyarapodásához. A királynak is szüksége volt ilyen munkásokra fényes palotáinak és templomainak építésénél. Ennek érdekében Izrael népét egyszerűen hozzászámlálták a robotmunkára kötelezett egyiptomiakhoz, akik korábban eladták vagyonukat a királyságnak. Hamarosan felvigyázókat rendeltek föléjük, és ezzel rabszolgaságuk teljessé vált. „Kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait. És kemény munkával keserítették életüket, sárcsinálással, téglavetéssel, és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, melyeket kegyetlenül dolgoztattak velük. De minél inkább sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak és terjeszkedtek.” {PP 241.4}
A király és tanácsosai azt remélték, hogy a nehéz munkával leigázhatják az izraelitákat, megakadályozhatják nemzeti megerősödésüket, letörhetik független szellemiségüket. Miután szándékuk kudarcot vallott, még kegyetlenebb rendszabályokhoz folyamodtak. Rendeletet adtak ki a bábáknak, hogy minden izraelita fiúgyermeket már születésekor öljenek meg. Az értelmi szerző Sátán volt. Tudta, hogy a szabadító Izraelből származik, és azt remélte, ha a királlyal elpusztíttatja a fiúgyermekeket, meghiúsíthatja Isten szándékát. De a bábák félték Istent, és nem merték végrehajtani a király parancsát. Helytállásukért meg is áldotta őket az Úr. A király pedig látva, hogy terve meghiúsult, még szigorúbb és általánosabb parancsot adott ki. Felszólította saját népét, hogy ki-ki kutassa fel és pusztítsa el az izraeliták csecsemőit. „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” {PP 242.1}
Még érvényben volt a rendelet, amikor a Lévi nemzetségéből származó istenfélő házaspárnak, Amrámnak és Jokébednek fiúgyermeke született. A szülők „látták, hogy szép az” és tudva, hogy Izrael szabadulásának ideje közel van, és hogy Isten támaszt majd népének szabadítót, elhatározták, hogy kicsinyüket nem hagyják elpusztulni. Istenbe vetett hitük megerősítette szívüket, „és nem féltek a király parancsától” (Zsid. 11:23). {PP 242.2}
Az anya három hónapig rejtegette a gyermeket. Azután belátva, hogy nem tarthatja tovább titokban, gyékényből kosárkát font, azt szurokkal vízhatlanná tette, azután beletette a gyermeket, és a folyó partján, a sás közé rejtette el. Ő maga nem maradhatott a közelben, nehogy a saját és fia életét is kockáztassa, de odaállította leányát, Mirjamot, aki látszólag közönyösen állt a parton, de valójában éberen figyelte, hogy mi fog történni a sás között sírdogáló testvérével. De még mások is voltak ott. Az anya buzgó könyörgése Isten gondviselésére bízta a gyermeket, akinek parancsára láthatatlan angyalok sokasága vette körül a fiúcska rejtekhelyét. Angyalok vezették oda a fáraó leányát is. A kis gyékénykosár felkeltette érdeklődését, és meglátva benne a gyönyörű gyermeket, rögtön megértette a történteket. A gyermek könnyei részvétet ébresztettek benne, és meghatódva gondolt az ismeretlen anyára, aki így akarta gyermekét megmenteni. Elhatározta, hogy saját fiává fogadja a kisdedet. {PP 243.1}
Isten meghallgatta az anya imáit; hite jutalmat nyert. Mély hálával látott hozzá immár biztonságos és örömteli feladatához. Jokébed kihasználta az alkalmat, hogy fiát Istennek nevelje. Biztos volt benne, hogy az Úr valamilyen nagy feladatra szánta gyermekét, és tudta azt is, hogy nemsokára át kell adnia királyi anyjának, akinél az udvari környezet befolyása el fogja vonni gyermekét Istentől. Ez a gondolat arra sarkallta, hogy fiát nagyobb gonddal nevelje, mint többi gyermekét. Lankadatlan szorgalommal igyekezett, hogy belevésse elméjébe az istenfélelmet, az igazság és az igazságosság szeretetét, és állandóan azért imádkozott, hogy Isten angyalai őrizzék meg a romboló befolyásoktól. Elmagyarázta neki, hogy a bálványimádás bűn és balgaság, és már korán szívébe oltotta, hogy az élő Isten előtt boruljon le és Hozzá imádkozzon, aki egyedül képes arra, hogy meghallgassa és kimentse minden veszélyből. {PP 243.4}
Ameddig csak lehetett, magánál tartotta a fiúcskát, azonban tizenkét éves korában mégiscsak át kellett adnia a fáraó leányának. A gyermek a szegény rabszolga kunyhójából a királyi palotába költözött a fáraó lányához, „és fia gyanánt lőn annak” (II. Móz. 2:10). Azonban itt sem mosódtak el lelkében a gyermekkorában nyert benyomások. Édesanyja tanításait sohasem felejtette el. Oltalmul szolgáltak a gőg, a hitetlenség, az udvar fénye és pompája alatt meghúzódó romlottság ellen. {PP 244.1}
Következményeiben milyen messzeható volt ennek az egyszerű héber asszonynak a befolyása, pedig egy számkivetett rabszolganő volt csupán! Mózes egész élete, a nagy küldetés, amelyet mint Izrael vezére hajtott végre, bizonyítja a hívő anya munkájának fontosságát. Nincs más feladat, ami ehhez fogható lenne! Az anyától igen nagy mértékben függ gyermeke sorsa. A gyermek értelme és jelleme fejlődik munkája nyomán, eredménye tehát az örökkévalóságra is kihat. Magot hint, amely felnövekedve jó vagy rossz gyümölcsöt hoz. Feladata nem az, hogy vászonra fessen vagy márványba véssen szép formákat, hanem hogy Isten képmását egy emberi szívben formálja meg. Különösen a gyermekek ifjabb éveiben kell őrködnie a jellem alakulásán. Az a hatás, amelyet az anya ekkor gyermekeire gyakorol, egész életükön át elkíséri őket. A szülőknek kicsiny korban kell irányítani és képezni gyermekeiket, hogy azután keresztényekké váljanak. Nem azért adta és bízta ránk Isten őket, hogy földi királyságot örököljenek, hanem hogy királyok legyenek Isten országában, és örökkön örökké uralkodjanak. {PP 244.2}
Tekintse azért minden anya felbecsülhetetlen értékűnek a rendelkezésére álló időt; munkája a számadás nagy napján kerül majd elbírálásra. Akkor majd nyilvánvalóvá válik, hogy azok tudatlansága vagy hanyagsága miatt történt sok bűn és gonoszság, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy gyermekeik lépteit a helyes útra igazgassák. De kiderül majd az is, hogy sokan, akik értelmükkel, igazságszeretetükkel és életszentségükkel áldására voltak a világnak, elveiket, melyekből befolyásuk származott, imádkozó keresztény anyjuknak köszönhették. {PP 244.3}
Mózes a fáraó udvarában a legmagasabb állami és katonai kiképzésben részesült. Az uralkodó úgy határozott, hogy fogadott unokáját teszi utódjává a trónon, és ennek megfelelően gondoskodott neveltetéséről. „És Mózes taníttatott az egyiptombeliek minden bölcsességére, és hatalmas volt beszédben és cselekedetben.” (Ap. csel. 7:22) Katonai és szervezői képessége miatt a hadsereg csakhamar megkedvelte; mindenki kimagasló jellemnek tartotta. Sátán terve tehát ismét kudarcot vallott. Az általa sugalmazott rendeletet, mely szerint a héber gyermekeket el kellett volna pusztítani, Isten „jóra fordította”, hogy népe jövendő vezetőjének megfelelő felkészülést és neveltetést biztosítson. {PP 245.1}
Angyalok közölték Izrael véneivel, hogy a szabadulás ideje közel van. Az Úr Mózesre bízta a nép vezetését, tudatta vele, hogy Jahve őt választotta népe szabadítására. Mózes, feltételezve, hogy erővel kell kivívniuk szabadságukat, arra számított, hogy az izraeliták csapatait az egyiptomi sereg ellen kell majd vezetnie, ezért nevelőszüleihez fűződő érzelmeit tompítani igyekezett, nehogy akadályozzák majd Isten akaratának teljesítésében. {PP 245.2}
Egyiptom törvényei szerint a trón örökösének be kellett lépnie a papi rendbe és így őt is, mint a trón várományosát, beavatták a nemzeti vallás titkaiba. Ez a papok feladata volt. Bár Mózes szorgalmas és fáradhatatlan tanulónak bizonyult, mégsem tudták rávenni, hogy bálványaik előtt leboruljon, vagy a bálványszolgálatban részt vegyen. Figyelmeztették, hogy ha továbbra is vonakodik, elveszíti jogát a trónra, sőt ha a héberek hitéhez vonzódik, akkor a fáraó leánya ki fogja tagadni. Ő azonban rendületlenül kitartott elhatározása mellett, hogy egyedül a menny Istenét, az ég és föld Teremtőjét imádja, és senki mást rajta kívül. Vitatkozott a papokkal, és rámutatott a tárgyak babonás hódolatának balgaságára. Senki sem tudta megcáfolni érveit vagy elhatározásától eltántorítani, mégis egyelőre eltűrték szilárd magatartását magas rangja, illetve a nép és a király előtti osztatlan népszerűsége miatt. {PP 245.3}
„Hit által tiltakozott Mózes, mikor felnövekedett, hogy a fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid. 11:24–26) Mózes a föld nagyjai között is kimagasló egyéniség volt; tekintélyével és képességeivel tündökölt kora legfényesebb királyi udvarában, a hatalom jogarának várományosa volt. Szellemi nagysága minden korok nagyjai fölé emelte. Egyedülálló mint történetíró, mint bölcsész, költő, hadvezér és törvényadó. Övé lehetett volna az egész világ, mégis volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy minden földi nagyságot, méltóságot és hatalmat elutasítson, „inkább választva az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét”. {PP 245.4}
Mózest arra is megtanították, hogy Isten végül megjutalmazza alázatos és engedelmes szolgáit, és ezt figyelembe véve minden világi előny értelmét veszti. A fáraó tündöklő palotája és a királyi trón nagy ígéretekkel kecsegtette Mózest, de ő tudta, hogy a fejedelmi csarnokok bűnös élvezetei elfeledtetik Istent az emberekkel. A pompás palotán, sőt az uralkodói címen túl, tekintete a nagy méltóságra irányult, melyet a magasságos egek szentjei nyernek majd el abban az országban, melyet a bűn nem rontott meg. Látta a „hervadhatatlan koronát” (I. Pt. 5:4), melyet a menny Királya helyez a győzők homlokára. Hite és meggyőződése indította arra, hogy hátat fordítson a világ nyújtotta nagyságnak, és egyesüljön Isten megvetett, szegény népével, amely inkább az engedelmesség útját választotta, semhogy a bűnnek szolgáljon. {PP 246.1}
Mózes negyvenéves koráig maradt az udvarnál. Sokszor gondolt népe szánalmas helyzetére, és meglátogatta őket a szolgaságban azzal a biztatással, hogy Isten megszabadítja őket. Gyakran gerjedt haragra az igazságtalanság és elnyomás láttán és égett a vágytól, hogy megtorolja népe sérelmeit. Egy alkalommal, amikor a mezőn járt, látva, hogy egy egyiptomi ember héber férfit ütlegel, ott termett és agyonütötte az egyiptomit. Tettének az izraelita férfin kívül más tanúja nem volt, és a holttestet azonnal elásta a homokba. Késznek mutatkozott népe ügyét kezébe venni, és remélte, hogy ők is felkelnek majd szabadságuk kivívására. „Azt gondolta, hogy atyjafiai megértik, hogy Isten az ő keze által ad nékik szabadulást, de azok nem értették meg.” (Ap. csel. 7:25) Még nem voltak érettek a szabadságra. Másnap két héber férfit látott egymással civakodni és egyiküknek nyilvánvalóan nem volt igaza. Mózes rendreutasította, de az azonnal visszavágott a dorgálónak, megkérdőjelezve Mózes jogát a közbeavatkozásra és alantas módon megvádolva őt: „Ki tett téged főemberré és bíróvá mirajtunk? – mondta. – Talán engem is meg akarsz ölni, mint megölted az egyiptomit?” {PP 246.2}
Az esetről az egyiptomiak hamar tudomást szereztek, és a történet jócskán felnagyítva a fáraó fülébe is eljutott. A király előtt természetesen úgy állították be a történteket, mintha politikai jelentősége lenne, mintha Mózes az egyiptomiak ellen akarná vezetni népét, hogy megdöntse az uralmat és maga üljön a trónra, és addig nincs biztonságban az ország, amíg ő él. Az uralkodó azonnal úgy határozott, hogy Mózesnek meg kell halnia, ő azonban tudomást szerezve a veszélyről elmenekült Arábia felé. {PP 247.1}
Mózes az egyiptomi agyonütésével ugyanabba a hibába esett, melyet atyái is gyakran elkövettek: saját kezébe vette az ügyet, amelynek elvégzésére Isten ígéretet adott. Isten nem harccal akarta Izraelt megszabadítani, ahogy azt Mózes gondolta, hanem saját hatalmas ereje által, hogy egyedül Őt illesse a dicsőség. De még ez az elhamarkodott cselekedet is tervének megvalósulását szolgálta. Mózes nem volt még felkészülve nagy feladatára. Neki is meg kellett tanulnia a hitnek ugyanazt a leckéjét, amelyet Ábrahám és Jákób is elsajátított – hogy ne bízzon emberi erőben vagy bölcsességben, hanem Isten hatalmától várja az ígéretek teljesedését. Voltak más leckék is, amelyeket Mózes csak ott, a hegyek magányában sajátíthatott el. Az önmegtagadás és viszontagságok iskolájában türelemre, indulatai megfékezésére taníttatott. Ahhoz, hogy bölcsen tudjon majd kormányozni, teljes engedelmességre kellett jutnia. Saját szívének teljes összhangban kellett lennie Istennel, mielőtt Izraelt az Ő akaratának ismeretére taníthatta volna. Személyes tapasztalatok révén készült elő arra, hogy atyailag gondoskodjon azokról, akik segítségére szorulnak majd. {PP 247.3}
Halandó ember hallani sem akart volna ilyen hosszú, fáradságos nevelésről, túl nagy időveszteségnek tartotta volna. De a végtelen Bölcsesség negyven évi alázatos pásztorkodásra hívta el azt, akit népe majdani vezetőjévé választott. A gondoskodás és az önzetlenség szokása, a rábízott nyáj féltő ápolása így fejlődhetett ki benne, képessé téve őt arra, hogy egykor majd együttérző, türelmes pásztora legyen Isten népének. Ezeket a tapasztalatokat nem adhatta meg és nem pótolhatta semmilyen emberi nevelés vagy kultúra. {PP 247.4}
Mózes egyébként is sok olyat tanult Egyiptomban, amit el kellett felejtenie. Az őt körülvevő befolyások, nevelőanyjának szeretete, a király unokájának kijáró magas méltóság, kényeztetés, a szórakozások, a rossz szokások, a hamis vallás titokzatossága, a bálványtiszteletek pompája, a csodálatra méltó építkezés és szobrászat – mind-mind nagy hatással volt fejlődő értelmére, és bizonyos mértékig nyomot is hagyott lelkében, jellemében. Az idő és a körülmények változása, az Istennel való közösség oszlathatták el ezeket a benyomásokat. Magától Mózestől is emberfeletti erőt követelt a tévelygésektől való elfordulás és az igazság maradéktalan elfogadása, de Isten segít, amikor a küzdelemhez már kevés lenne az emberi erő. {PP 248.1}
Mindazokban, akiket Isten valamilyen feladat elvégzésére kiválasztott, megnyilvánultak emberi tulajdonságok, jellemvonások is. Mégsem voltak közönséges természetű és jellemű emberek, akik beletörődtek állapotukba. Őszintén vágytak az Istentől nyert bölcsességre és hogy megtanuljanak Érte munkálkodni. Az apostol mondja: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki.” (Jak. 1:5) De az Úr nem ad mennyei világosságot, amíg az ember megelégszik a sötétséggel is. Annak, aki Istentől vár segítséget, először is be kell látnia gyengeségét és gyarlóságát. Irányítsa figyelmét azokra a nagy változásokra, amelyeknek végbe kell menniük benne, törekedjék komoly, kitartó imaéletre, és erejét feszítse meg a lelki küzdelemben. A rossz szokásokat és beidegződéseket le kell küzdeni, és ez csak a hibák kijavítására és a helyes életelvek megvalósítására irányuló eltökélt kitartással lehetséges. Sokan sohasem jutnak el arra a magaslatra, amelyet elfoglalhatnának, mert azt várják, hogy Isten végezze el azt, aminek elvégzéséhez erőt adott nekik. Mindazoknak szigorú lelki és erkölcsi nevelésen kell átesniük, akik tisztségek betöltésére alkalmasak, de Isten segíteni fogja őket azzal, hogy isteni hatalom egyesül emberi erőfeszítéseikkel. {PP 248.2}
A hegyek közötti magányában Mózes egyedül volt Istennel. A káprázatos egyiptomi templomok nem befolyásolták többé elméjét babonáikkal és tévelygéseikkel. Az örök hegyek ünnepélyes fenségében a Mindenható hatalmát és dicsőségét szemlélte napról napra, és ráeszmélt, milyen tehetetlenek és jelentéktelenek Egyiptom istenei. Minden a Teremtő nevét viselte. Mózesnek úgy tűnt, mintha Isten színe előtt állna és az Ő hatalma árnyékolná be. Itt teljesen szertefoszlott büszkesége és önelégültsége. Pusztai egyedüllétében eltűntek belőle Egyiptom kényelmének és fényűzésének nyomai. Mózes szelíd, türelmes és alázatos emberré vált. „Minden embernél szelídebb, akik e föld színén vannak” (IV. Móz. 12:3), és mégis erős Jákób hatalmas Istenébe vetett hitében. {PP 248.3}
Ahogy az évek lassan múltak és ő terelgette nyájait az elhagyatott helyeken, elnyomott népe sorsán töprengve visszaemlékezett atyáinak Istennel szerzett tapasztalataira, és Isten ígéreteire, amelyek a választott nép örökségét jelentették, és Izraelért mondott imái éjjel-nappal szálltak az egek Istenéhez. Mennyei angyalok vették körül fényükkel. Itt írta a Szentlélek sugallatára a Teremtés könyvét. Pusztai magányának hosszú-hosszú évei nemcsak Mózesnek és népének, hanem az egész világnak is áldására szolgáltak. {PP 251.1}
„És lőn ama hosszú idő alatt, meghalt Egyiptom királya, Izráel fiai pedig fohászkodtak a szolgaság miatt, és feljutott kiáltásuk az Istenhez. És meghallotta Isten az ő fohászkodásukat, és megemlékezett Isten az Ábrahámmal és Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről; és megtekintette Isten az Izráel fiait és gondja volt rájuk Istennek.” Elérkezett Izrael szabadulásának ideje. Istennek azonban az volt a szándéka, hogy mindez olyan módon menjen végbe, ami megszégyeníti az emberi büszkeséget. Egyszerű pásztorembert szemelt ki szabadítóul, akinek pásztorbotján kívül semmi sem volt a kezében, de Isten éppen ezt a botot kívánta hatalmának jelképévé avatni. Egy napon, amikor Mózes a nyáját „Isten hegye”, azaz a Hóreb közelében terelgette, egy égő csipkebokrot pillantott meg, amely bár teljesen lángokban állt, a tűz nem emésztette meg. Közelebb lépett, hogy megnézze a csodát, amikor a lángokból hang hallatszott, amely nevén szólította. Remegő ajkakkal felelte: „Itt vagyok.” A hang figyelmeztette, hogy ne közelítsen tiszteletlenül: „Vesd le a te saruidat, mert szent az a hely, amelyen állasz. Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene.” (II. Móz. 3:4–6) Ő volt az, aki a szövetség angyalaként a múltban az atyáknak megnyilatkozott. „Mózes pedig elrejtette az ő orcáját, mert félt az Istenre tekinteni.” {PP 251.2}
Alázatosság és tisztelet jellemezze azoknak a viselkedését, akik Isten elé járulnak. Jézus nevében bizalommal járulhatunk Elébe, de nem közeledhetünk vakmerő elbizakodottsággal, mintha Vele egyenrangúak volnánk. Vannak, akik úgy beszélnek a hozzáférhetetlen világosságban lakozó mindenható Istenhez, mintha hozzájuk hasonló, vagy éppenséggel alacsonyabb rendű lény lenne. Vannak, akik úgy viselkednek házában, ahogy nem mernének egy földi hatalmasság előszobájában. Ezek emlékezzenek arra, hogy az előtt állnak, akit szeráfok imádnak, és aki előtt az angyalok is elfedik arcukat. Isten különösképpen méltó a tiszteletre, és akik jelenlétének tudatában vannak, alázattal hajolnak meg előtte és úgy kiáltanak fel, mint Jákób, amikor álomban látta az Urat: „Milyen rettenetes ez a hely! Nem egyéb ez a hely, mint Istennek háza és a menny kapuja!” {PP 252.1}
Mialatt Mózes tiszteletteljes félelemmel várakozott, a hang így folytatta: „Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban van, és meghallgattam az ő sanyargatói miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptombeliek kezéből, és felvigyem arról a földről jó és tágas földre; tejjel és mézzel folyó földre… Most azért eredj, elküldelek téged a fáraóhoz, és hozd ki az én népemet, az Izráelt Egyiptomból…” {PP 252.2}
Mózes a parancstól rémülten és döbbenten hátrálva mondta: „Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? És felelt az Úr: Én veled leszek, és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek.” {PP 252.3}
Mózes a várható nehézségekre gondolt, népe lelki vakságára, tudatlanságára és hitetlenségére, és hogy közülük sokan már elfelejtették az Isten ismeretét. „Ímé – mondta – én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok. Ha azt mondják nékem: mi a neve, mit mondjak nékik?” {PP 252.4}
Isten előre figyelmeztette Mózest, hogy a fáraó nem egyezik bele Izrael távozásába. De Isten szolgájának nem szabad elveszítenie bátorságát, mert az Úr ezt arra használja majd, hogy megmutassa hatalmát az egyiptomiaknak és saját népének. „Kinyújtom kezemet – mondta az Úr – és megverem Egyiptomot mindenféle csodáimmal, melyeket véghezviszek benne; így azután elbocsát titeket.” {PP 253.4}
A kivonuláshoz szükséges előkészületekre is kapott utasításokat. Az Úr kijelentette: „És lészen, hogy mikor kimentek, nem mentek ki üres kézzel. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakóasszonyától ezüst edényeket, aranyedényeket és ruhákat.” Az egyiptomiak igazságtalanul gazdagodtak meg a héberek évek hoszszú során át végzett ingyenes munkája által, és most, amikor az utódaik útnak indulnak új otthonuk felé, jogosan igényelik fáradságos éveik bérét. Könnyen szállítható, értékes dolgokat kell kérniük, és Isten kedvessé teszi majd őket az egyiptomiak szemében. A szabadulás érdekében tett hatalmas isteni csodák annyira megfélemlítik majd őket, hogy az addigi rabszolgák minden kérését teljesíteni fogják. {PP 253.5}
Mózes azonban még mindig legyőzhetetlen akadályokat látott maga előtt. Mert ugyan mivel bizonyíthatná, hogy valóban az Isten küldte őt? „De ők nem hisznek nekem és nem hallgatnak szavamra – mondta az Úrnak –, sőt azt mondják: nem jelent meg neked az Úr.” Erre Isten olyan bizonyítékot adott neki, ami számára is meggyőző volt. Azt parancsolta, hogy vesse Mózes a kezében levő vesszőt a földre, és amikor megtette, „kígyóvá vált és Mózes elfutamodott előle”. Parancsot kapott, hogy fogja meg, és a kezében ismét vesszővé változott. Ezután Isten felszólította, hogy dugja kezét a keblébe. Engedelmeskedett, és amikor kihúzta, „íme, az ő keze poklos volt, mint a hó”. Felszólításra kezét újból keblébe dugta, és miután kihúzta, olyan volt, mint a másik. E jelek által biztosította az Úr Mózest arról, hogy mind a saját népe, mind pedig a fáraó belátja majd, hogy Egyiptom királyánál nagyobb hatalom nyilatkozik meg közöttük. {PP 253.6}
Ám az Úr szolgáját még mindig nyomasztotta az előtte álló különleges és csodálatos feladat gondolata. Zavarában és félelmében azzal a kifogással állt elő, hogy nem tud a nyelvükön szólni: „Kérlek Uram, nem vagyok én ékesen szóló, sem tegnaptól, sem tegnapelőttől fogva, sem azóta, hogy szóltál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú, nehéz nyelvű vagyok.” Olyan régóta volt távol Egyiptomtól, hogy nem tudta úgy használni nyelvüket, mint amikor közöttük élt. {PP 254.1}
Az Úr azt válaszolta: „Ki adott szájat az embernek, vagy ki tesz némává, vagy süketté, vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr?” Majd az isteni segítség egy további biztosítékát fűzte hozzá: „Most azért eredj, én leszek a te száddal, és megtanítlak arra, amit beszélned kell.” (II. Móz. 4:11–12) De Mózes még mindig bizonytalankodott, hogy választhatna Isten alkalmasabb személyt is erre a feladatra. Mentségeit mindeddig önbizalom hiányában, alázatosságból tárta az Úr elé, de miután Isten megígérte, hogy minden nehézséget elhárít az útjából és végső győzelemre segíti, minden további vonakodás és alkalmatlanságára való hivatkozás Isten iránti bizalmatlanságról tanúskodott. Félelmet árult el, mintha Isten nem tudná képessé tenni a nagy feladatra, amelyre elhívta, vagy pedig tévedett volna a személy kiválasztásában. {PP 254.2}
„Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, amit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszel néki Isten gyanánt. Ezt a vesszőt pedig vedd a kezedbe, hogy véghezvidd vele ama jeleket.” (II. Móz. 4:15–17) Mózes nem vonakodhatott tovább, mert a kifogások minden további alapja megszűnt. {PP 254.4}
Az isteni parancs Mózest olyan lelkiállapotban találta, melyben már mentes volt minden önhittségtől, meggondolt, sőt félénk volt. Áthatotta a félelem, hogy képtelen lesz Isten szavait méltóképpen átadni Izrael számára. De miután elfogadta a megbízatást, teljes szívvel látott munkához, minden bizalmát az Úrba helyezve. Küldetésének magasztos volta megelevenítette legkiválóbb szellemi képességeit. Isten megáldotta Mózes készséges engedelmességét; ékesszólóvá, bizakodóvá és higgadttá tette, alkalmassá a legnagyobb megbízatásra, amit ember valaha kapott. Legyen a példája előttünk is arra, hogy mit tesz Isten azok jellemének megerősítésére, akik tökéletesen bíznak Benne és maradéktalanul engedelmeskednek parancsainak. {PP 255.1}
Az ember erőt és rátermettséget nyer, amikor elfogadja azokat a felelősségekkel járó feladatokat, melyeket Isten ruház rá, és teljes erejével igyekszik azokat teljesíteni. Bármily szerény legyen is az ember tisztsége vagy korlátozott a képessége, az az ember ér el igazi nagyságot, aki Isten erejében bízva hűségesen törekszik munkája elvégzésére. Ha Mózes saját erejére és bölcsességére támaszkodott volna és mohón fogadja a nagy felelősséget, ezzel az ilyen munkára való alkalmatlanságát bizonyította volna. Az a tény, hogy az ember érzi saját gyengeségét, legalábbis bizonyítéka annak, hogy tudatában van a rábízott munka horderejének, és Istentől kér majd tanácsot és erőt. {PP 255.2}
Mózes ezután visszatért apósához és elmondta, hogy szeretné meglátogatni Egyiptomban élő rokonait. Jethró beleegyezését adta, és áldásával bocsátotta el, „Menj békével”. Mózes tehát feleségével és gyermekeivel együtt elindult Egyiptom felé. Küldetésének igazi célját nem merte tudtukra adni, mert attól tartott, hogy akkor nem engednék el vele családját. Mielőtt azonban elérték volna Egyiptomot, maga is jobbnak látta, ha saját biztonságuk érdekében visszaküldi őket midiánbeli otthonukba. {PP 255.3}
Midiánt elhagyva Mózes meglepő és rettenetes jelét vette az Úr nemtetszésének. Egy angyal állta útját fenyegetően, mintha azonnal el akarná pusztítani. Semmit sem szólt, de Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy figyelmen kívül hagyta Isten egyik rendelkezését. Felesége óhajának engedve nem metélte körül kisebbik fiukat. Elmulasztotta annak a feltételnek a teljesítését, ami által gyermeke Isten Izraellel kötött szövetségének áldásaiban részesülhet, és a nép választott vezetőjének ilyen mulasztása csökkentette volna a nép szemében Isten rendelkezéseinek erejét. Cippóra, attól félve, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a szertartást, és így az angyal továbbengedte őket. Mózes küldetése a fáraóhoz nagyon veszélyes volt, és csak a szent angyalok menthették meg az életét. De amíg felismert kötelességét elhanyagolja, nincs biztonságban, mert Isten angyalai nem védhetik meg. {PP 255.5}
