Ésaiás elhívása

Uzziás hosszú uralkodása idején nagyobb jólét volt Júda és Benjamin földjén, mint bárki más alatt, aki a közel két évszázaddal előbb meghalt Salamon óta ült a trónon. Uzziás hosszú éveken át megfontoltan uralkodott. A menny megáldotta seregeit. Visszaszerezték a korábban elvesztett területek egy részét. Városok épültek újjá; védelmi erejük növekedett, és az ország helyzete a környező népek között megszilárdult. A kereskedelem megélénkült, és az ország gazdagsága Jeruzsálembe áradt. Uzziás híre „messzire eljutott..., mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött” (2Krón 26:15). {PK 303.1}   

E külső jóléthez azonban nem társult ugyanolyan mértékben a lelki erő megújulása. A templomban ugyanúgy folytak az istentiszteletek, mint a korábbi években. Tömegek gyűltek össze, hogy imádják az élő Istent. De az alázatosság és őszinteség helyét fokozatosan elfoglalta a gőg és a formaiasság. Uzziásról ezt olvassuk: „Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen” (2Krón 26:16). {PK 303.2}   

Uzziás végzetes bűne az elbizakodottság volt. A király áthágta Jahvénak azt a világos parancsát, hogy csak Áron leszármazottai teljesíthetnek papi szolgálatot. Belépett a szentélybe, „hogy illatáldozatot mutasson be”. Azariás főpap és társai tiltakoztak ez ellen. Igyekezték rábírni arra, hagyjon fel szándékával. „...vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre...” (2Krón 26:16, 18). {PK 304.1}   

Uzziás megtelt haraggal, amiért őt, a királyt megrótták. De nem gyalázhatta meg a szentélyt a vezető tisztségviselők közös tiltakozása ellenére. Míg ott állt haraggal telten, Isten büntetése hirtelen lesújtott rá. Bélpoklosság jelent meg homlokán. Rémülten menekült, és többé nem lépett be a templom udvaraiba. Uzziás bélpoklos maradt néhány év múlva bekövetkező haláláig, élő példaként szemléltetve, mit jelent könnyelműen eltérni „Így szól az Úr” világos kijelentésétől. Sem magas tisztsége, sem hosszú szolgálatban eltelt élete nem lehetett mentség az elbizakodottság bűnére, amellyel megrontotta uralkodásának utolsó éveit, és magára hozta a menny ítéletét. {PK 304.2}   

Isten nem személyválogató. „De ki kell irtani népe közül azt az embert, akár bennszülött, akár jövevény, aki szándékosan cselekszik, mert az Urat gyalázta meg” (4Móz 15:30). {PK 304.3}   

Úgy látszik, hogy az Uzziást sújtó büntetés fékező hatással volt fiára. Jótám súlyos felelősséget hordozott atyja uralkodásának utolsó éveiben, és amikor Uzziás meghalt, követte őt a trónon. Jótámról ezt olvassuk: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá tette. Csak az áldozóhalmok nem szűntek meg; a nép még ott áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon” (2Kir 15:34–35). {PK 305.1}   

Uzziás uralkodása végéhez közeledett. Jótám hordozta már az államirányítás számos terhét, amikor a királyi családból származó ifjú Ézsaiást Isten elhívta prófétának. Az a kor, amelyben Ézsaiás szolgált, különlegesen vészterhes volt Isten népe számára. A prófétának látnia kellett, hogy Izráel és Szíria egyesített csapatai elözönlik Júdát. Tanúja volt annak, hogy az asszír seregek a birodalom főbb városai előtt táboroznak. Megérte Samária elestét és Izráel tíz törzsének szétszóródását a népek között. Júdára újra és újra rátörtek az asszír csapatok. Jeruzsálemet is megostromolták, és ha Isten csodálatosan közbe nem lép, a város elesik. A déli királyság békéjét súlyos veszedelmek fenyegették. Isten visszavonta védelmét, és az asszír haderők már-már elárasztották Júda országát. {PK 305.2}   

A kívülről jövő veszélyek azonban nem voltak olyan súlyosak – jóllehet úgy tűnt, hogy elsöprik Izráelt –, mint azok, amelyek belülről támadtak. Leginkább Isten népének romlottsága szomorította el és nyugtalanította az Úr szolgáját. Azoknak a hitehagyása és makacssága, akiknek fényhordozóknak kellett volna lenniük a népek között, kihívta Isten büntető ítéletét. Sok olyan bűn, amely siettette az északi királyság pusztulását, és amelyeket Hóseás és Ámós nemrég félreérthetetlen szavakkal leplezett, rohamosan bomlasztotta Júda országát is. {PK 305.3}   

A nép szociális helyzete különösen csüggesztő volt. Nyereségvágyból emberek házhoz házat, szántóföldhöz szántóföldet szereztek. Az igazságot elfordították, és nem könyörültek a szegényeken. Lásd: Ézsa 5:8! Ezekről a bűnökről mondta Isten: „Szegénytől rabolt holmi van a házatokban! Hogy meritek összezúzni népemet, összetörni a nyomorultakat?” (Ézsa 3:14–15). Még a bíráknál is – akiknek kötelességük volt az elhagyottakat védeni – süket fülekre talált a szegények és szűkölködők, az özvegyek és árvák kiáltása. Lásd: Ézsa 10:1–2! {PK 306.1}   

Az elnyomással és jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek szeretete, a durva részegeskedés és a mulatozó kedv. Lásd: Ézsa 2:11–12; 3:16; 18–23; 5:22; 11–12! Ézsaiás korában a bálványimádás már senkit nem lepett meg. Lásd: Ézsa 2:8–9. A bűnös szokások annyira elterjedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor már-már elvesztette bizalmát és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek. Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Sodoma és Gomora sorsára jut. {PK 306.2}   

Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ézsaiás visszariadt a felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta, hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. Jól tudta, hogy konok ellenállással fog találkozni. Feladatát reménytelennek látta, amikor a reá bízott nép nyakasságára és hitetlenségére gondolt. Felismerte, milyen alkalmatlan a helyzet megoldására. Eldobja-e reményt vesztve megbízatását, és hagyja, hogy Júda zavartalanul imádja bálványait? Ninive istenei uralják a földet, dacolva a menny Istenével? {PK 306.3}   

Ilyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor Ézsaiás a templom csarnokában állt. Egyszer csak mintha a templom belső ajtaja kinyílt és függönye fellebbent volna, benézhetett a szentek szentjébe, ahova még a próféta sem léphetett be. Látomás tárult Ézsaiás elé a magas trónon ülő Jahvéről. Dicsőségének fátyola betöltötte a templomot. A trón mindegyik oldalán szeráfok lebegtek. Alkotójuk előtt szolgálva, arcukat betakarták hódolatukban és ismételgették ünnepélyes fohászukat: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézsa 6:3), s úgy tűnt, hogy az ajtókeret és a cédrusajtó megremeg hangjuktól, és a házat betöltötte hódolattal zengő dicsőítő énekük (Ézsa 6:2). {PK 307.1}   

Miközben Ézsaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzete töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között – önmagát is beleértve –, akik régóta Izráel és Júda választott népe közé tartoznak! „Jaj nékem! – kiáltotta. Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Ézsa 6:5) Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy szeráf odajött hozzá, hogy szorongását feloldja és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” Majd Isten hangja hallatszott. „Kit küldjek el ki megy el követségünkben?” – kérdezte. Ézsaiás válaszolt: „Itt vagyok, engem küldj!” (Ézsa 6:7–8). {PK 307.2}   

A mennyei lény ezt parancsolta Isten várakozó követének: {PK 308.1}   

„Menj és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon” {PK 308.2}   

(Ézsa 6:9–10). {PK 308}   

A próféta feladata világos volt: emelje fel szavát, és tiltakozzék az elhatalmasodó bűnök ellen. De valami bizonyosságot akart. Enélkül félt belefogni a munkába. „Meddig tart ez, Uram?!” – kérdezte. Választott néped közül soha senki sem fogja ezt megérteni? Senki sem fogja megbánni bűnét, és senki sem gyógyul meg? {PK 308.3}   

A tévelygő Júda sorsa nem hiába nyomta lelkét. Küldetése nem lesz eredménytelen. De a nemzedékek óta szaporodó bűnöket nem lehet az ő idejében eltávolítani. Egész életén át türelmes, bátor tanítónak kell lennie – a reménység és ítélet prófétájának. Isten szándéka végül megvalósul. Beérik szolgája fáradozásának és Isten minden hűséges szolgája munkájának gyümölcse. A maradék üdvösséget kap. Ennek megvalósulása érdekében az intés és kérlelés üzenetét hirdetni kell az engedetlen népnek. Így szól az Úr: {PK 308.4}   

„Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik” {PK 309.1}   

(Ézsa 6:11). {PK 309}   

Azért kell a megátalkodottaknak elszenvedniük a súlyos büntetést – háborút, száműzetést, elnyomást, a népek közötti hatalmuk és tekintélyük elvesztését –, hogy megtérjenek azok, akik felismerik ebben a megsértett Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse nemsokára szétszóródik a népek között, és városaik pusztán maradnak. Az ellenséges népek pusztító hadai újra és újra végigsöpörnek országukon. Végül Jeruzsálem elesik, és Júdát fogságba viszik. Az ígéret földje azonban nem marad örökre elhagyatott! A mennyei lény így bátorította Ézsaiást: {PK 309.2}   

„Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!” {PK 309.3}   

(Ézsa 6:13). {PK 310}   

Isten ígérete, amely szerint Izráellel szándéka végül megvalósul, bátorságot öntött Ézsaiás szívébe. Mit számít, ha földi hatalmak felsorakoznak Júda ellen? Mit számít, ha az Úr követe ellenállásba és visszautasításba ütközik? Ézsaiás látta a Királyt, a seregek Urát! Hallotta a szeráfok énekét: „...dicsősége betölti az egész földet!” (Ézsa 6:3) Ígéretet kapott arra, hogy a bűnbe süllyedt Izráelnek küldött mennyei üzenetet a Szentlélek meggyőző ereje fogja kísérni. És a próféta felbátorodott a reá váró munka elvégzésére. E látomás emlékét vitte magával hosszú és fáradságos szolgálatán végig. Hatvan éven át – vagy még tovább is – a reménység prófétájaként állt Júda fiai előtt, és egyre bátrabban hirdette az egyház győzelméről szóló jövendöléseit. {PK 310.1}