1. fejezet A valódi nevelés forrása és célja

„A Szentnek ismerete az eszesség” (Péld 9:10). „Fogadd el szájából a tanítást” (Jób 22:21). {Ed 13}   

A nevelésről alkotott elképzeléseink túl szűk látókörűek és silányak. Szélesebb látókörre és magasztosabb célokra van szükség. A nevelés sokkal többet jelent egy bizonyos szakirány elvégzésénél. Sőt, annál is többet jelent, mint felkészíteni a fiatalokat a jelenlegi életre. A nevelés a fiatalok egész lényét érinti, és az ember számára elérhető teljes életidőt magába foglalja. A nevelés célja a testi, értelmi és lelki erők harmonikus fejlődése. Felkészíti a tanulót az örömteli szolgálatra ebben az életben és a magasabb rendű szolgálatra az eljövendő világban. {Ed 13.1}   

Az ilyen nevelés forrását a Szentírás szavai mutatják be nekünk, és a végtelen Istenre irányítják tekintetünket: Őbenne „van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2:3). „Övé a tanács és az értelem” (Jób 12:13). {Ed 13.2}   

A világban sok nagy tanító élt; nagy tudású, széles látókörrel rendelkező emberek, akiknek kijelentései gondolkodásra serkentettek, és az ismeret addig elképzelhetetlen horizontját nyitották meg mások előtt. Ezeket a személyeket koruk szellemi vezetőiként és jótevőiként tisztelték az emberek, de van valaki, aki mégis felülmúlja mindnyájukat. A világ legnagyobb tanítóinak sorát visszavezethetjük egészen a legkorábbi írásos feljegyzésekig, de a Világosság már előttük járt. Miként a Hold és a csillagok naprendszerünkben a Nap fényét tükrözik vissza, úgy – amennyiben tanításuk igaz – a világ nagy gondolkodói is az Igazság Napjának fényét sugározzák. Minden gondolati szikra, az értelem minden csillanása a világ Világosságától származik. {Ed 13.3}   

Manapság is sokat beszélnek a természetről és a „magasabb rendű műveltség” szükségességéről. A valódi „magasabb rendű műveltségben” Ő részesít, akinél van „a bölcsesség és hatalom” (Jób 12:13), „az ő szájából származik a tudomány és értelem” (Péld 2:6). {Ed 14.1}   

Minden valódi tudásnak és igazi fejlődésnek Isten ismeretében van a forrása. Bárhová fordulunk – akár a fizikai, akár az intellektuális, akár a lelki világban –, a bűn mételyétől eltekintve mindenben ezt az ismeretet láthatjuk. Bármilyen irányban vizsgálódunk is, azzal az őszinte vággyal, hogy eljussunk az igazsághoz, a láthatatlan és végtelen Intelligenciával kerülünk kapcsolatba, aki bennünk és általunk munkálkodik. Az ember értelme ilyenkor kapcsolatba kerül Isten értelmével, a véges a végtelennel. Ennek a kapcsolatnak pedig felbecsülhetetlen hatása van a testre, az értelemre és a lélekre egyaránt. {Ed 14.2}   

Ebben a közösségben lelhető fel a legmagasabb szintű ismeret és valósítható meg a nevelés. Ez Isten saját fejlesztő módszere. „Fogadd el szájából a tanítást” (Jób 22:22) – ez az Isten üzenete az emberiség számára. Az ezekben a szavakban felvázolt módszert követte az emberiség ősatyja is. Amikor Ádám még bűntelenül, dicsőséges szentségben élt az Édenben, Isten így tanította őt. {Ed 14.3}   

Ha meg akarjuk érteni, mi mindent foglal magába a neve lés munkája, át kell gondolnunk az ember természetének témáját és azt is, mi célból teremtette őt Isten. Figyelembe kell vennünk azt is, milyen változáson ment keresztül az ember természete a gonosz tudása miatt, s hogy Isten mégis kész betölteni dicsőséges tervét az emberiség nevelésében. {Ed 14.4}   

Amikor Ádám kikerült Alkotója kezéből, fizikai, értelmi, lelki valójában egyaránt Teremtője képmását viselte. „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére” (1Móz 1:27), és az Ő célja az volt, hogy minél tovább él, annál teljesebben tükrözze vissza Teremtője dicsőségét. Minden adottsága képes volt a fejlődésre, befogadóképessége és ereje a folyamatos növekedésre. Hatalmas távlatok álltak rendelkezésre, dicsőséges területek vártak felfedezésre. A látható világegyetem titkai, „a tökéletes tudás csodái” (Jób 37:15) hívogatták az embert a nagy felfedezésekre. Csodálatos kiváltsága volt, hogy szemtől szemben, szívtől szívig beszélgethessen Teremtőjével. Ha hűséges maradt volna Istenhez, mindez örökre az övé maradhatott volna. Örök korszakokon át a tudás újabb és újabb kincseit meríthette volna ki, a boldogság friss forrásait fedezhette volna fel, és egyre tisztább képe lett volna Isten bölcsességéről, hatalmáról és szeretetéről. Egyre tökéletesebben tölthette volna be teremtettségének célját, egyre teljesebben tükrözhette volna Teremtőjének dicsőségét. {Ed 15.1}   

Engedetlenségével azonban mindezt eljátszotta. A bűn miatt megkopott rajta és benne Isten képmása, sőt, szinte teljesen elmosódott. Az ember testi ereje megfogyatkozott, értelmi képessége gyengült, lelki látása elhomályosult. Sorsa a halál volt. Isten azonban mégsem hagyta remény nélkül eltévedt gyermekeit. Végtelen szeretete és kegyelme a megváltási terv elkészítésére indította és próbaidőt biztosított számukra. A megváltás művének célja az volt, hogy helyreállítsa az emberben Isten képmását, visszavigye őt abba a tökéletes állapotba, amelyben teremtetett, támogassa testi, értelmi és lelki erejének fejlődését, hogy a teremtésre vonatkozó eredeti célja megvalósulhasson. A nevelés, sőt az élet végső, nagyszerű cél ja is ez. {Ed 15.2}   

A valódi nevelés alapja a szeretet, éppen úgy, mint a teremtés és a megváltás alapja is. Ez egyértelmű a törvényben is, amit Isten útmutatóul adott az életre. Az első és nagy parancsolat így hangzik: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből” (Lk 10:27). Ha szeretjük Őt, a végtelen, mindentudó Istent teljes erőnkből, elménkből és szívünkből, az minden adottságunk legmagasabb szintű fejlődését eredményezi. Azt jelenti, hogy egész lényünkben – testünkben, elménkben és lelkünkben – helyreáll Isten képmása. {Ed 16.1}   

A második parancsolat hasonlít az elsőhöz: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:39). A szeretet törvénye arra szólít, hogy testemet, elmémet és lelkemet Isten, valamint az emberek szolgálatára szenteljem. Az ilyen szolgálat során áldássá leszünk mások számára, és mi magunk is a legnagyobb áldást nyerjük. Minden valódi fejlődés alapja az önzetlenség. Az önzetlen szolgálat során minden képességünk a legmagasabb szinten fejlődik. Egyre inkább részesülünk az isteni természetből. Felkészülünk a mennyre, mert a mennyet fogadtuk be a szívünkbe. {Ed 16.2}   

Mivel Isten a forrása minden valódi bölcsességnek, ezért a nevelés elsőrendű célja az kell, hogy legyen, hogy elménket az önmagáról adott kinyilatkoztatásra irányítsuk. Ádám és Éva a Teremtőjükkel való közvetlen kommunikáció által tett szert az ismeretekre, és teremtett csodáin keresztül tanultak róla. Minden teremtett dolog – a maga eredeti tökéletességében – a Teremtő gondolatának kifejeződése volt. Az első emberpár számára a természet Isten bölcsességét sugározta. A bűnbeesés miatt azonban elestek attól, hogy közvetlenül Istentől tanuljanak és – nagyobbrészt – teremtett műveiből. A bűn által megrontott és beszennyezett föld már kevéssé tükrözi a Teremtő dicsőségét. Igaz, hogy a példázatok még mindig tisztán olvashatók. Teremtett munkája hatalmas kötetének minden lapján olvasható még az Ő kézírása. A természet még mindig Alkotójáról beszél. Ezek a kinyilatkoztatások azonban már csak részletesek és korántsem teljesek. Bukott állapotunkban, legyengült képességeinkkel és korlátozott látásunkkal pedig képtelenek vagyunk azok helyes értelmezésére. Teljesebb kinyilatkoztatásra van szükségünk, amit Isten írott Igéjében talál hatunk meg. {Ed 16.3}   

A Szentírás az igazság tökéletes mércéje, ezért a nevelésben a legelőkelőbb helyet kell, hogy megkapja. Ahhoz, hogy olyan nevelést kapjunk és adjunk, ami méltó a nevéhez, meg kell ismernünk Istent, a Teremtőt és Krisztust, a Megváltót, ahogyan Őket a Szentírás bemutatja. {Ed 17.1}   

Isten az embert saját képmására alkotta és felruházta a saját hatalmához hasonló erővel, továbbá egyéniséggel, hogy gondolkodjon és cselekedjen. Azok, akikben fejlődik is ez az erő, képesek felelősséget hordozni, vállalkozásokat vezetni és mások jellemére pozitív hatást gyakorolni. A valódi nevelés célja az, hogy kifejlesszük ezt az erőt a fiatalokban, hogy gondolkodó emberekké váljanak, és ne csupán mások gondolatait ismételgessék. Ahelyett, hogy csupán csak azt tanulmányoznák, amit mások mondtak vagy írtak, vezessük őket az igazság forrásaihoz, a természetben és a kinyilatkoztatásban rejlő ismeretek hatalmas területeire! Gondolkodjanak a kötelesség és az élet nagy kérdésein, így értelmük tágul és erősödik. Ezáltal magasan képzett puhányok helyett intézményeink olyan férfiakat és nőket fognak kiküldeni az életbe, akik önállóan gondolkodnak és cselekednek, akik a körülményeknek nem áldozatai, hanem urai, akik széles látókörrel, tiszta gondolkodással és elvhűséggel rendelkeznek. {Ed 17.2}   

Az ilyen nevelés nemcsak elméleti és fizikai képzést nyújt, hanem annál sokkal többet. Erősíti a jellemet, hogy az igazságot és a becsületet ne áldozzák fel a vágyak vagy világi törekvések oltárán. Védi az elmét a gonosztól. Ahelyett, hogy valamelyik fő ösztönromboló erővé válna bennük, minden indítékot és vágyat összhangba hoznak a helyes alapelvekkel. Miközben jellemük építésén dolgoznak, elméjük megújul, és Isten újjáteremti őket saját képmására. {Ed 18.1}   

Milyen nevelés lehetne ennél magasabb rendű? Mi érne fel ennek értékével? {Ed 18.2}   

„Színaranyért meg nem szerezhető, ára ezüsttel meg nem fizethető. Nem mérhető össze Ofír aranyával, nem drága ónixszal, sem zafírral. Nem ér fel vele az arany és gyémánt, aranyedényekért be nem cserélhető. Korall és kristály említni sem való; a bölcsesség ára drágább a gyöngyöknél” {Ed 18.3}   

(Jób 28:15-18). {Ed 18}   

Isten eszménye gyermekei számára az, hogy a legmagasztosabb emberi gondolatoknál is magasabb szintre emelkedjenek. Az elérendő cél a kegyesség, az Istenhez való hasonlóság. A tanulók előtt a folyamatos fejlődés útja nyílik meg. Van egy cél, amit elérhet, egy színvonal, amit teljesíthet, s amibe minden jó, szép és nemes beletartozik. A valódi ismeret minden területén olyan gyorsan haladhat és olyan messzire juthat el, amennyire csak lehetséges. Erőfeszítései azonban az önző és mulandó érdekeknél oly mértékben magasabb szintű dolgok felé fognak irányulni, amennyire magasabb az ég a földnél. {Ed 18.4}   

Az a tanító, aki a mennyei célok eléréséért munkálkodik, Isten ismeretét igyekszik átadni a fiataloknak, és jellemüket a Teremtőéhez hasonlóvá formálni, igazán magasztos és nemes munkát végez. Amikor felébreszti a tanulókban a vágyat, hogy Isten eszményeinek elérésére törekedjenek, akkor olyan nevelést ad, amely magas, mint az ég és széles, mint maga az univerzum; olyan nevelést, amit nem lehet befejezni ebben az életben, hanem ami az eljövendő életben is folytatódik; olyan nevelést, ami az eredményes tanulónak felvételt biztosít a földi előkészítő iskolából a magasabb évfolyamba, a mennyei iskolába. {Ed 19.1}