6. fejezet A prófétaiskolák

„…lábaidhoz telepednek, befogadják beszédedet” (5Móz 33:3 – új prot. ford.). {Ed 45}   

Ahol Istennek a nevelésre vonatkozó tervét megvalósították, ott az eredmények annak szerzőjéről tanúskodtak. Ám sajnos nagyon kevés családban adtak olyan képzést a szülők, amit a menny írt elő, így alig-alig rendelkeztek a fiatalok olyan jellemmel, ami ezáltal kialakulhatott volna. Isten terve csak részben és hiányosan valósult meg. Hitetlenségük és az Úr parancsainak megvetése miatt az izraeliták olyan kísértéseknek tették ki magukat, amelyeknek csak igen kevesen tudtak ellenállni. Kánaánban letelepedve „nem irtották ki a népeket sem, amint utasította őket az Úr. Sőt összeelegyedtek a pogányokkal, és eltanulták cselekedeteiket. És tisztelték azoknak bálványait, és tőrré levének azok reájuk”. „Szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az ő szövetségéhez; azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza” (Zsolt 106:34-36; 78:37-39). Az izraelita anyák és apák közönyösek lettek Isten iránti kötelezettségükkel szemben, és nem érdekelte őket a gyermekeikkel kapcsolatos feladatuk sem. Mivel otthonukban hűtlenséget tapasztaltak, kívülről pedig bálványimádók befolyása érte őket, a héber fiatalok közül sokan egészen másféle nevelést kaptak, mint amit Isten tervezett számukra. A pogányok életmódját tanulták meg. {Ed 45.1}   

Hogy meggátolja a gonoszság áradatát, Isten más eszközöket rendelt, hogy segítsen a szülőknek a nevelés munkájában. A prófétákat egészen a kezdetektől fogva Istentől küldött tanítóknak tartották. A szó legszorosabb értelmében a próféta olyan személy volt, aki közvetlen isteni ihletés nyomán be szélt, és közölte a néppel az Úrtól kapott üzeneteket. A nevet azonban azok is megkapták, akik bár nem nyertek közvetlen ihletést, feladatukat mégis Istentől fogadták el, hogy másoknak tanítsák az Ő tetteit és útjait. Ezeknek a tanítóknak a képzésére alapította Sámuel – az Úr utasításai alapján – a prófétaiskolákat. {Ed 46.1}   

Ezek az iskolák arra szolgáltak, hogy gátat vessenek a mindenütt jelenlévő romlottságnak, mentális és lelki jólétet biztosítsanak a fiataloknak és előmozdítsák a nemzet felemelkedését azáltal, hogy jól képzett személyeket állítanak munkába, akik képesek arra, hogy Isten félelmében dolgozzanak mint vezetők és tanácsadók. Sámuel ebből a célból gyűjtött össze olyan fiatalembereket, akik istenfélőek, eszesek és taníthatóak voltak. Őket nevezték a próféták fiainak vagy próféta tanítványoknak. Miközben tanulmányozták Isten szavát és műveit, a tőle áradó erő felélénkítette értelmi és lelki képességeiket és felülről való bölcsességet kaptak. A tanítók nem csak az Isten igazságaiban szereztek jártasságot, de ők maguk is személyes kapcsolatot ápoltak az Úrral és elnyerték a Szent lélek különleges kenetét. Az emberek tisztelték őket és bíztak bennük tájékozottságuk és kegyes életük miatt. Sámuel idejében két ilyen iskola működött, egyik Rámában, a próféta otthonában, a másik pedig Kirjath-Jeárimban. Később még többet is alapítottak. {Ed 46.2}   

Az itt tanuló fiatalok önellátók voltak. Földművelésből vagy valamilyen kétkezi munkából éltek. Izraelben ezt nem tartották furcsának vagy megalázónak, sőt, az volt a bűn, ha valaki anélkül hagyta felnőni a gyermekeit, hogy nem tanította meg őket a hasznos munkára. Minden fiatal fiúnak szakmát kellett tanulnia, akár szegények, akár gazdagok voltak a szülei. Még ha szent hivatásra készítették is fel, a gyakorlati teendők ismeretét is szükségesnek tartották ahhoz, hogy igazán hasznos életet éljen. Sokan a tanítók közül is kétkezi munkával tartották el magukat. {Ed 47.1}   

Az iskolában és otthon is nagyrészt szóban hangzottak el a tanítások, de az ifjak megtanulták olvasni a héber írásokat, és az ószövetségi irattekercseket szabadon tanulmányozhatták. Ezekben az iskolákban a főbb tantárgyak a következők voltak: Isten törvénye a Mózesnek adott utasításokkal együtt, szent történelem, zene és költészet. A szent történelem végig követte Jahve nyomait, nagy tetteit. A szentélyszolgálat előképei által bemutatott nagy igazságok is feltárultak előttük, és hitben megragadhatták az egész rendszer központi tárgyát – az Isten bárányáról szóló tanítást, aki elveszi a világ bűneit. Az áhítat és imádat lelkületét ápolták magukban. A tanulóknak nem csak azt tanították meg, hogy fontos imádkozni, de azt is, hogy hogyan imádkozzanak, hogyan közelítsék meg a Teremtőt, hogyan gyakorolják belé vetett hitüket, hogyan értsék meg Lelkének tanításait és hogyan engedelmeskedjenek azoknak. Megszentelt értelmük Isten tárházából hozott elő ót és újat, Isten Lelke pedig prófétálásban és zenében nyilvánult meg. {Ed 47.2}   

Többek között ezek az iskolák jelentették a leghatékonyabb eszközöket annak az igazságnak a hirdetésében, ami „felmagasztalja a nemzetet” (Péld 14:34). Nem kevés részük volt abban, hogy megalapozzák azt a csodálatos jólétet, ami Dávid és Salamon király uralkodását jellemezte. {Ed 47.3}   

A prófétaiskolákban tanított elvek ugyanazok voltak, mint amelyek Dávid jellemét formálták és életét alakították. Isten Igéje volt az ő vezetője. „A te határozataidból leszek értelmes” – mondta. „Az én szívem hajlik a te rendeléseid teljesítésére” (Zsolt 119:104, 112). Ezért jelentette ki Isten Dávidról, amikor ifjúságában elhívta őt az uralkodásra: „Találtam szívem szerint való férfiút” (ApCsel 13:22). {Ed 48.1}   

Korai éveiben Salamon is láthatta saját életében Isten nevelési elveinek eredményét. Ő is Dávidhoz hasonlóan döntött. Minden földi jónál inkább kért Istentől bölcs és értelmes szívet. Az Úr pedig nem csak azt adta meg neki, amit kért, ha nem azt is, amit nem: gazdagságot és tisztességet. Hatalmas bölcsességének, széleskörű tudásának és dicső uralkodásának a világ is csodájára járt. {Ed 48.2}   

Izrael Dávid és Salamon uralkodásának idején érte el valódi nagyságát. Ekkor teljesedett be az Ábrahámnak adott ígéret, amit Mózes is megismételt: „Mert ha szorosan meg tart játok mind e parancsolatot, amelyet én parancsolok néktek, hogy a szerint cselekedjetek; ha szeretitek az Urat, a ti Istenteket, ha minden ő útain jártok, és őhozzá ragaszkodtok: Akkor kiűzi az Úr mind azokat a nemzeteket ti előletek, és úrrá lesztek nálatoknál nagyobb és erősebb nemzeteken. Minden hely, amelyet lábatok talpa megnyom, tiétek lesz, a pusztától a Libanonig, és a folyóvíztől, az Eufrátes folyóvizétől a nyugati tengerig lesz a ti határotok. Nem állhat meg senki előttetek” (5Móz 11:22-25). {Ed 48.3}   

A jólét idején azonban veszély leselkedett rájuk. Dávid később elkövetett bűne – bár őszintén megbánta és keményen meg is bűnhődött érte – bátorította az embereket arra, hogy áthágják Isten parancsolatait. Salamon életét, a mégoly nagy ígérettel kecsegtető, dicső hajnal után, sajnos beárnyékolta a hitehagyás. Mivel vágyott a politikai hatalomra és önmagát akarta felmagasztalni, ezért szövetségre lépett pogány nemzetekkel. Társis ezüstjét és Ofír aranyát becsületének feláldozásával, szent felelősségének elárulásával szerezte meg. Hitét megrontotta a bálványimádókkal kötött szövetség és a pogány asszonyokkal való házasság. Így dőltek le a korlátok, amelyeket Isten állított népének biztonsága érdekében, és Salamon átadta magát a bálványimádásnak. Az Olajfák hegyének csúcsán, Jahve templomával szemben hatalmas szobrokat és oltárokat emeltek a pogány istenek tiszteletére. Amikor hűtlen lett Istenhez, önmaga felett is elvesztette az uralmat. Finom érzékei eltompultak. Lelkiismeretes, megfontolt lelkülete, ami uralkodásának korai éveit jellemezte, megváltozott. A büszkeség, a becsvágy, a pazarlás és a kicsapongás kegyet lenségben és kizsákmányolásban nyilvánult meg. Az igazságos, együtt érző, istenfélő uralkodóból elnyomó zsarnok lett. Ő, aki a templom felszentelési ünnepségén úgy imádkozott népéért, hogy szívük osztatlanul legyen az Úré, most árulójuk lett. Salamon szégyent hozott önmagára, Izraelre és Istenre. {Ed 48.4}   

A nemzet, amelyre egykor oly büszke volt, sajnos követte őt. Habár később megtért, megtérése már nem akadályozta meg, hogy gonoszságának gyümölcsei beérjenek. Az Isten által elrendelt fegyelmezés és képzés azt eredményezte volna, hogy Izrael az élet minden területén kitűnt volna a környező népek közül. Ez a jellegzetesség, amire kiváltságként kellett volna tekinteniük, zavaró és kellemetlen lett számukra. A jellem nemes fejlődéséhez szükséges egyszerűséget és önmegtagadást felcserélték a pogány népek külső pompájára és önző élvezeteire. Céljuk az lett, hogy a többi néphez hasonlóvá váljanak (1Sám 8:5). Félretették Isten nevelési elveit, tekintélyét megtagadták. {Ed 49.1}   

Azzal, hogy Isten útját az emberek útjára cserélték, Izrael erkölcsi süllyedése elkezdődött. Miközben a lejtőn csúsztak lefelé, éppen azoknak a népeknek váltak a prédájává, akiket követni akartak. {Ed 50.1}   

Izrael gyermekei nemzetként végül nem nyerték el azokat az áldásokat, amelyeket Isten bőségesen szeretett volna rájuk árasztani. Nem értékelték céljait és nem működtek együtt vele a kivitelezésben sem. Jóllehet azonban mind az egyének, mind a népek elszakadhatnak az Úrtól, az Ő céljai változatlanok maradnak azok életében, akik bíznak benne. „Mindaz, amit Isten tesz, örökké meg marad” (Préd 3:14 – új prot. ford.). {Ed 50.2}   

Habár a fejlődésnek különböző szintjei vannak, és Isten számtalan módon használja fel hatalmát arra, hogy a különböző korokban kielégítse az emberek szükségleteit, művének lényege azonban örök és változatlan. A Tanító ugyanaz. Isten jelleme és terve sem változik. Nála „nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak 1:17). {Ed 50.3}   

Izrael tapasztalatai a mi tanulságunkra írattak meg. „Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11). Az ősi Izraelhez hasonlóan a mi életünkben is attól függ a nevelés eredményessége, hogy mennyire vagyunk hűségesek Teremtőnk tervének a kivitelezésében. Az Isten Igéjéhez való ragaszkodás bőséges áldást hoz utunkra, mint ahogyan történt volna a zsidó nép életében is. {Ed 50.4}