5. fejezet Nevelés Izraelben

„Egymaga vezette őt az Úr… körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét” (5Móz 32:12, 10). {Ed 33}   

Az Édenben alapított nevelési rendszer középpontja a család. Ádám Isten fia volt (Lk 3:38), és a Magasságos fiai magától az Atyától kaptak tanítást. Az ő iskolájuk a szó legnemesebb értelmében vett családi iskola volt. {Ed 33.1}   

Az Istentől származó nevelési tervben, amit a bűnbeesés után az ember állapotához kellett igazítani, Krisztus szerepel az Atya képviselőjeként, mint aki az Isten és az ember közötti összekötő kapocs, az emberiség nagy Tanítója. Ő pedig úgy rendelkezett, hogy a férfiak és a nők legyenek az Ő képviselői. A család volt az iskola, a szülők pedig a tanítók. {Ed 33.2}   

A pátriárkák idejében a családközpontú oktatást részesítették előnyben. Az így alapított iskolákban Isten biztosította a jellemfejlődéshez leginkább megfelelő körülményeket. Azok az emberek, akik az Ő vezetése alatt voltak, azt az életmódot követték, amit a Teremtő a kezdet kezdetén elrendelt. Akik eltávolodtak Istentől, azok városokat építettek maguknak, és gyönyörködtek a pompában, a luxusban és mindabban a gonoszságban, ami miatt a városok ma is a világ büszkeségének, de egyben átkának is számítanak. Azok az emberek azonban, akik az Isten által megszabott életelvekhez ragaszkodtak, a mezők és hegyek között laktak. Földművesek voltak, nyájakat és gulyákat őriztek. Szabad és független életet éltek, sok alkalmuk volt a munkára, a tanulásra, az elmélkedésre, ami közben megismerték Istent, és a természet csodáin keresztül az Ő útjára tanították gyermekeiket is. {Ed 33.3}   

Isten ezt a nevelési módszert akarta megvalósítani Izraelben. Ám amikor megszabadultak Egyiptomból, kevesen voltak közöttük, akik együtt tudtak volna működni a Min den hatóval gyermekeik nevelésében. A szülőknek maguknak is tanításra és fegyelmezésre volt szükségük. Mivel egész életükben rabszolgaként éltek, tudatlanok, képzetlenek és elmaradottak voltak. Alig ismerték Istent, és a hitnek is csupán a szikrája pislákolt bennük. A hamis tanítások összezavarták őket, a pogány szokások befolyása miatt erkölcsi életük is romokban hevert. Isten mélységesen vágyott arra, hogy magasabb szint re emelje őket, ezért hát arra törekedett, hogy megismertesse magát velük. {Ed 34.1}   

A pusztai vándorlás során, miközben ide-oda vonultak, éheztek, szomjaztak, kimerültek, rettegtek a pogány ellenségtől, Isten minden cselekedetével és a megmentésük érdekében véghezvitt, valamennyi gondviselő csodájával azon igyekezett, hogy azt a hatalmat mutassa be nekik, amely csak is az ő javukat szolgálja. Azzal, hogy megtanította őket szeretetében és hatalmában bízni, az volt a célja, hogy – tör vényének kitételei által – eléjük tárja a jellemnek azt a mércéjét, amit kegyelme által mindnyájan elérhetnek. {Ed 34.2}   

Amíg Izrael gyermekei a Sínai-hegynél tartózkodtak, értékes leckéket tanultak meg. Különleges képzést kaptak, ami felkészítette őket arra, hogy Kánaánban lakhassanak. A környezet itt nagyszerű volt e cél megvalósítására. A Sínai-hegy csúcsán, amelynek árnyékában az izraeliták sátrainak sokasága húzódott meg, ott látszott egyszerű fenségében a felhőoszlop, amely egész addigi útjukon vezetőjük volt. Éjszaka a tűzoszlop által biztosította Isten a védelmüket, és miközben aludtak, mennyei kenyér hullott a táborra. Mindenfelől a hatalmas kiterjedésű, csipkézett hegyek fenséges szépsége hirdette az Úr örökkévaló, dicsőséges voltát. Az embert úgy teremtette Isten, hogy érezze tudatlanságát és gyöngeségét Teremtője jelenlétében, aki megmérte markával a tenger vizét és arasszal az eget (Ézs 40:12). Ezen a helyen dicsősége kinyilatkoztatásával Isten szerette volna bemutatni Izraelnek jellemének és parancsainak szentségét és azt, hogy milyen szörnyű bűn annak áthágása. {Ed 34.3}   

Gyermekei azonban igen lassan tanulták a leckét. Mivel Egyiptomban hozzászoktak ahhoz, hogy az isteneket – azok közül is a legszörnyűbbeket – kézzelfogható anyagokból formázták meg, ezért az izraelitáknak nehezükre esett olyasvalakinek a létét vagy jellemét megérteni, aki láthatatlan. Isten megszánta gyengeségüket, és jelenlétének látható szimbólumát adta nekik: „…készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” – parancsolta (2Móz 25:8). {Ed 35.1}   

A szent sátor építésekor, amely Isten hajléka lett, Mózes azt az utasítást kapta, hogy mindent a mennyei minta szerint készítsen el. Isten felhívta őt a hegyre, kinyilatkoztatta neki a mennyei dolgokat, és a szentélyt – minden hozzá tartozó berendezéssel együtt – annak mintájára készítették el. {Ed 35.2}   

Az izraeliták számára tehát – akiknek a hajlékot fel akarta építeni – kinyilatkoztatta a jellem dicsőséges mércéjét. A példát a Sínai-hegyen, a törvényadáskor kapták, amikor Isten elvonult Mózes előtt és kijelentette: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6). {Ed 35.3}   

Az eszményt azonban saját erejükből nem voltak képesek elérni. A Sínai-hegyen kapott kinyilatkoztatás csakis azt az érzést váltotta ki belőlük, hogy erőtlenek és gyámoltalanok. A másik lecke, amit a szentély és az ott elkezdett áldozatok rendszere volt hivatott megtanítani nekik, az volt, hogy bűneikre van bocsánat, és a Megváltó által erőt kapnak ahhoz, hogy engedelmes életet éljenek. {Ed 36.1}   

Krisztus személyében teljesedett az Isten célja, aminek szemléltetésére a szentély emeltetett; csillogó aranyból készült falai a szivárvány színeit tükrözték vissza, függönyeibe kerubok alakját hímezték, ahol a tömjén füstje mindent átjárt, a papok hófehérbe öltöztek, a szentek szentjének titokzatos mélyén pedig a kegyelem királyi széke fölött – a két áhítattal meghajoló angyal között – ott lebegett a Mindenható dicsősége. Mindezekkel Isten azt szerette volna bemutatni, milyen terve van az emberek lelkével. Ez a terv megegyezik azzal, amit jóval később Pál apostol fogalmazott meg a Szentlélek sugallatára: {Ed 36.2}   

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti” (1Kor 3:16-17). {Ed 36.3}   

Izrael számára nagy megtiszteltetés volt a szentély elkészítése, ugyanakkor az azzal járó felelősség sem volt kisebb. Egy különlegesen pompás építményt kellett emelni a puszta közepén a legköltségesebb anyagokból, a lehető legpontosabb munkával annak a népnek, amely csak nemrégiben szabadult a rabszolgasorból. Ez elképesztő feladatnak tűnt. Az épület tervét azonban maga a Mindenható adta nekik, és Ő elkötelezte magát arra, hogy együttműködik a kivitelezőkkel. {Ed 36.4}   

„És szóla az Úr Mózesnek mondván: Ímé, név szerint meg hívtam Bésaléelt, a Húr fiának Urinak fiát a Júda nemzetségéből. És betöltöttem őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterséghez… És ímé Aholiábot is, Akhiszamáknak fiát a Dán nemzetségéből, mellé adtam; és adtam min den értelmesnek szívébe bölcsességet, hogy elkészítsék mind azt, amit néked megparancsoltam” (2Móz 31:1-6). {Ed 36.5}   

Micsoda ipari iskola lehetett ott a pusztában, ahol az oktató maga Krisztus volt és az Ő angyalai! {Ed 37.1}   

A szentélynek és felszerelésének elkészítésében mindenkinek részt kellett vennie. Akadt ott munka agynak és kéznek egyaránt. Sokféle anyag megmunkálására volt szükség, és mindenki felhívást kapott, hogy járuljon hozzá a munkához, amivel csak tud. {Ed 37.2}   

A kétkezi munkával és adakozással azt tanulták meg, hogy miként mű ködjenek együtt Istennel és egymással. Közben pedig a lelki épület építésében is együtt munkálkodtak Istennel, hogy az Ő temploma felépülhessen lelkükben. {Ed 37.3}   

Egyiptomból való szabadulásuk első percétől kezdve leckéket kaptak Istentől, amelyekkel képezni és fegyelmezni akarta őket. Már egyiptomi szabadulásuk előtt is létrejött a nép között valamiféle szervezettség. Az embereket csoportokba rendezték, a csoportok élére pedig vezetőket neveztek ki. A Sínai-hegynél fejeződött be a szervezés. Az Isten minden művében megnyilvánuló csodálatos rend volt látható Izrael társadalmi és gazdasági rendjének megszervezésében is. Isten volt a hatalom és a kormányzat feje. Mózesnek az Ő képviselőjeként, az Úr nevében kellett közvetítenie a törvényeket. Utána következett a hetven vén tanácsa, majd a papok és a fejedelmek, rangban alattuk pedig az ezredesek, századosok, ötvenedesek, tizedesek (4Móz 11:16; 5Móz 1:15), majd végül a különleges feladatra kijelölt tisztviselők. A tábort is pontos rendben állították fel, Isten hajlékát, a szent sátort középen, körülötte a papok és léviták sátrait. Mögöttük a törzsek sátrai álltak, a saját rendjük szerint. {Ed 37.4}   

Alapos egészségügyi rendelkezéseket is életbe léptettek. Ezeket nem csak azért adta parancsba Isten, mert az egészségük szempontjából szükségesek voltak, hanem annak érdekében is, hogy szent jelenléte közöttük maradhasson. „Mert az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged… legyen azért a te táborod szent” (5Móz 23:14). {Ed 38.1}   

Az izraeliták nevelése az élet minden területét felölelte. Isten mindenről gondoskodott, ami a jólétükkel volt kapcsolatos, és gondoskodását törvényekbe is foglalta. Még akkor is legfőbb javukat akarta, amikor élelmet biztosított számukra. A manna, amivel a pusztában táplálta őket, olyan élelem volt, ami fizikai, értelmi és erkölcsi erejüket egyaránt növelte. Mégis túl sokat lázadtak a táplálkozási megszorítás miatt, és vágyakoztak vissza abba az időbe, amikor a húsos fazekak mellett ülhettek és jóllakásig ehették magukat kenyérrel (2Móz 16:3). Isten bölcsessége azonban ezen a területen is olyan határozottan igazolódott, amit senki sem tagadhatott. A pusztai élet nehézségei ellenére egyetlen gyengélkedő sem akadt a törzsek soraiban. {Ed 38.2}   

Az Isten törvényét tartalmazó láda végig előttük haladt egész vándorlásuk alatt. A helyet, ahol le kellett táborozniuk, a felhőoszlop jelezte. Amíg a felhő a szent sátor fölött nyugodott, a tábor maradt. Amikor felemelkedett, ők is tovább indultak. A letáborozást és az indulást is ünnepélyes szózat jelezte: „Valahányszor elindult a láda, ezt mondta Mózes: Kelj föl, Uram! Szóródjanak szét ellenségeid, fussanak el előled gyűlölőid! Amikor pedig megállt, ezt mondta: Telepedj le, Uram, Izráel ezreinek sokaságánál” (4Móz 10:35-36 – új prot. ford.)! {Ed 38.3}   

Pusztai vándorlásuk során dalok formájában is sok-sok értékes lecke vésődött be elméjükbe. Amikor megszabadultak a fáraó seregétől, mindenki csatlakozott a győzelmi énekhez. Messze s távol a puszta és a tenger zengett örömteli himnuszuktól, és a hegyek is visszhangozták a dicsőítő dallamokat: „Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő” (2Móz 15:21). A vándorúton sokszor ismételték ezt a dalt, ami mindig felvidította a zarándokok szívét és lángra lobbantotta hitüket. A sínai-hegyi törvényeket, Isten kegyelmes ígéreteinek és csodálatos, szabadító tetteinek történetét is isteni utasításra dalba foglalták, és zenei kísérettel énekelték egyetlen dicsőítő kórusban. {Ed 39.1}   

Így gondolataik elterelődtek az út próbáiról és nehézségeiről, zaklatott, feszültségekkel teli szívük lecsitult és meg nyugodott, az igazság alapelvei szívükbe íródtak, hitük megerősödött. A közös előadás rendre és egységre tanította őket, így a nép tagjai közelebb kerültek Istenhez és egy máshoz is. {Ed 39.2}   

Mózes így fogalmazta meg, miként bánt Isten Izraellel a negyven éves pusztai vándorlás során: „amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened”, „hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem” (5Móz 8:5, 2). {Ed 39.3}   

„Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körül vette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét; Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr; idegen Isten nem volt ővele” (5Móz 32:10-12). {Ed 39.4}   

„Mert megemlékezett az ő szentséges ígéretéről, a melyet tőn Ábrahámnak, az ő szolgájának. Kihozá azért az ő népét örömmel, és az ő választottait vígassággal. És nékik adá a pogányok földét, és öröklék a népek fáradságos szerzeményét. Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit meg őrizzék. Dicsérjétek az Urat” (Zsolt 105:42-45)! {Ed 40.1}   

Isten körülvette Izraelt minden szükséges adottsággal, megadott neki minden kiváltságot, hogy dicsőséget szerezhessen nevének és áldás lehessen a környező népek számára. Arra az esetre, ha gyermekei az engedelmesség útján járnak, ezt ígérte nekik Isten: „Akkor az általa teremtett összes nép fölé emel, hogy dicséretes, hírneves és tisztelt légy.” „Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet” (5Móz 26:19; 28:10; 5Móz 4:6 – új prot. ford.)! {Ed 40.2}   

Az Izraelnek adott törvényekben egyértelmű rendelkezések voltak a nevelésre vonatkozóan. Isten a Sínai-hegyen így mutatkozott be Mózesnek: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6). Izraelben az édesapák és édesanyák ezeket a törvénybe foglalt alapelveket kellett, hogy tanítsák gyermekeiknek. Mózes – Isten utasítására – ezt hagyta meg ne kik: „És ez ígék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz” (5Móz 6:6-7). {Ed 40.3}   

Ezeket az igazságokat nem száraz elméletként kellett tanítani. Akik az igazságot tanítják, azok maguk is gyakorolják annak alapelveit! Csak úgy lehetnek hatással másokra, ha Isten becsületes, nemes, önzetlen jellemét tükrözik vissza maguk is. {Ed 41.1}   

A valódi nevelés nem azt jelenti, hogy elveket kényszerítünk olyasvalakire, akinek elméje nem képes még befogadni azokat. Az értelmi képességeket fel kell ébreszteni, az érdeklődést fel kell kelteni. Erre is szolgálnak Isten tanítási módszerei. Ő, aki elménket teremtette és elrendelte annak törvényeit, minden szükségeset biztosít annak fejlődéséhez. Otthon és a szentélyben, a természetben és a művészetben, a munkában és az ünnepeken, a szent épületben és az áldozati oltárokon, a megszámlálhatatlan módszerrel, szertartással és jelképpel Isten azt akarta elérni, hogy Izrael megtanulja az Ő elveit és emlékezetébe vésse csodálatos tetteinek történetét. Ezután, ha kéréssel fordul az emberekhez, utasítása már elér elméhez és szívhez egyaránt. {Ed 41.2}   

A választott nép nevelésének minden eleméből az látszik, hogy az istenközpontú élet teljes életet jelent. Minden vágynak, amit belénk ültetett, beteljesedést ad, és minden képességnek, amiben részesített, fejlődést biztosít. {Ed 41.3}   

Ő, aki minden szépség Teremtője, maga is szereti a szépet, és gyermekeibe is beleültette a képességet, hogy szeressék azt. Arról is gondoskodott, hogy társasági igényeiket is kielégítse, hogy legyenek kedves segítőtársaik, akikkel megértik egymást, és akiknek lényétől megszépül és örömmel telik meg életük. {Ed 41.4}   

Izrael nevelésében fontos szerepet töltöttek be az ünnepek. A mindennapi életben a család iskola és gyülekezet is volt egyben, a szülők világi és vallási vonalon is tanítást adtak gyermekeiknek. Évente háromszor azonban kijelölt ünnepek adtak lehetőséget a kapcsolatépítésre és közös istentiszteletre. Ezeket az összejöveteleket eleinte Silóban, majd később Jeruzsálemben tartották. Ott csak az apáknak és fiaiknak volt kötelező megjelenni, de mivel senki sem akarta elmulasztani az ünnepi lakomákat, ezért amennyire lehetséges volt, az egész háznép velük tartott; s hogy a vendégszeretetet is gyakorolhassák, az idegenek, a léviták és a szegények is csatlakoztak hozzájuk. {Ed 41.5}   

Az utazás Jeruzsálembe – az egyszerű, patriarkális módon – a tavaszi rügyfakadás, a nyárközépi viruló természet és az ősz érett pompája közepette egyaránt élvezet volt. Hálaáldozataikkal együtt érkezett az ősz hajú, a meglett korú férfiaktól kezdve a karon ülő gyermekekig mindenki, hogy találkozzék Istennel az Ő szent helyén. A zsidó gyermekeknek útközben sokat mesélték a múlt emlékeit, az idősek és a fiatalok által még mindig nagyon kedvelt történeteket. Újra és újra felhangzottak azok az énekek, amelyek őseiket a pusztai vándorlás során felvidították. Miközben újra és újra ismételték az Isten parancsolatait, a természet megnyugtató hatása, valamint a jó társaságban eltöltött idő örökre bevésődött sok-sok gyermek és fiatal szívébe. {Ed 42.1}   

A Jeruzsálemben végignézett szertartások, például a húsvéti szolgálattal kapcsolatosan – az éjszakai összejövetel, a férfiak feltűrt ruhaujjal, saruk a lábon, bot a kézben, a nagy sietséggel elköltött vacsora, a bárány, a kovásztalan kenyér, a keserű füvek és a néma csöndben előadott történet az ajtó félfára hintett vérről, a halált osztó angyalról és a rabságból való nagy kivonulásról – mind olyan jellegű történések voltak, amelyek megragadták képzeletüket és mély nyomokat hagytak szívükben. {Ed 42.2}   

A sátoros ünnep vagy más néven aratási ünnep a gyümölcsösök és a mezők gazdag terméséből hozott áldozatokkal, az egyhetes táborozás a leveles ágakból szőtt lugasokban, a baráti találkozások, a szent megemlékező istentisztelet, Isten szolgáinak, a szentélyben feladatot teljesítő lévitáknak a bőkezű vendégszeretete, amint megvendégelték a gyermekeket, az idegeneket és a szegényeket, mind-mind hálára késztették a népet Teremtőjük iránt, aki „megkoronázza az évet javaival, és nyomain bőség fakad” (Zsolt 65:12 – új prot. ford.). {Ed 42.3}   

Izraelben évente egy egész hónapot töltöttek el így. Az ünnepek idején szabadok voltak a gondoktól és a munkától, ezért ezt az időszakot a valódi nevelésnek szentelhették. {Ed 43.1}   

Népe örökségének felosztásakor az volt Isten célja, hogy megtanítsa nekik – és általuk a következő nemzedékeknek – a föld tulajdonlásának helyes alapelveit. Kánaán földjét az egész nép között osztották szét, csak a léviták, a szentély szolgái nem kaptak részt. Habár a tulajdonosok bizonyos okok miatt egy időre eladhatták földjüket, ám gyermekeik örökségét nem kótyavetyélhették el. Amikor a lehetőségek már adottak voltak, megválthatta újra a földet; az adósságokat minden hetedik évben elengedték, továbbá minden ötvenedik évben – a jóbél évben – valamennyi földterület tulajdonjoga visszaszállt eredeti tulajdonosára. Így minden család tulajdona biztonságban volt, és a rendszer védelmet biztosított a szélsőségek ellen is, hiszen senki sem gazdagodhatott meg túlságosan és senki sem válhatott koldusszegénnyé. {Ed 43.2}   

Azáltal, hogy szétosztotta a nép tagjai között a földet, Isten a fejlődést leginkább elősegítő foglalatosságot biztosította számukra, pontosan ugyanúgy, ahogy annak idején az Éden lakóinak: a növények és állatok gondozását. A nevelés további fontos eleme az volt, hogy minden hetedik esztendőben fel kellett függeszteni a mezőgazdasági munkát, a földeket parlagon hagyni, és ami magától is megtermett, azt mind a szegényeknek adni. Ily módon lehetőség nyílt arra, hogy még kiterjedtebb tanulmányokat folytassanak, közösséget építsenek egymással, Istent imádják és gyakorolják a jótékonyságot, amire az élet gondjai és terhei közepette igen kevés idő jut. {Ed 43.3}   

Mennyivel másabb lenne az emberek helyzete ma is, ha a tulajdon szétosztására vonatkozó, Istentől származó alapelveket valósítanánk meg világunkban! Ezen elvek tisztelete minden korban megóvná az embereket attól a sok szörnyűségtől, amit az okoz, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, a szegények pedig gyűlölik a gazdagokat. Miközben megakadályozná, hogy egyesek hatalmas vagyonokat halmozzanak fel, azt is gátolná, hogy megvessenek és lealacsonyítsanak tízezreket, akiknek éhbérért végzett kény szer munkája szükséges az óriási gazdagság összegyűjtéséhez. Azokra a problémákra szintén békés megoldást kínálna, amelyek ma is anarchiával és vérontással fenyegetik a világot. {Ed 44.1}   

Minden jövedelem tizedének a beszolgáltatása – akár a gyümölcsösök és a szántóföldek termése vagy szellemi, illetve kétkezi munka bére, valamint egy második tized átadása a szegények javára vagy más jótékonysági célra, segített abban, hogy az emberek emlékezetében tartsa azt, hogy mindennek Isten a tulajdonosa, és ők lehetnek áldásának csatornái. Ez a képzés a gyakorlatban alkalmazva kiölte a tanulókból az önzés szikráját is, és mások felé nyitott, nemes jellemet alakított ki bennük. {Ed 44.2}   

Az izraeliták nevelésének forrása, eszköze és célja az volt, hogy Istent ismerjék, vele tanulmányozás és munka által közösséget alakítsanak ki, valamint jellemük átformálódjon az Ő képmására. Isten ezt a „tantervet” adta a szülőknek és általuk a gyermekeiknek. {Ed 44.3}