Istentől küldött tanító

"Gondoljátok meg azért..." (Zsid 12:3). {Ed 73}   

"... hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ésa 9:6). {Ed 73.1}   

Az Istentől küldött tanító által a menny a legjobbat és a legnagyobbat adta az emberiségnek. Krisztust - aki az Örökkévaló legbensőbb szentélyében időzött - választotta ki, hogy személyesen jelentse ki az embereknek Isten ismeretét. {Ed 73.2}   

Krisztus sugározta ki a világosság minden egyes sugarát, amely valaha is érte elbukott világunkat. Ő szólt a korszakokon át azok által, akik hirdették Isten Igéjét az embereknek. A föld legnemesebb nagyjaiban megnyilvánuló kiválóságok Őt tükrözték vissza. József tisztasága és jóakaratú segítőkészsége; Mózes hite, szelídsége és türelme; Elizeus állhatatossága; Dániel nemes feddhetetlensége és szilárdsága; Pál apostol buzgósága és önfeláldozása. A felsorolt férfiakban megnyilatkozó szellemi és lelki erő, és rajtuk kívül mindazok, akik e földön éltek-, csak az Ő dicsőségének halvány visszfényei voltak. Őbenne találták meg a tökéletes eszményképet. {Ed 73.3}   

Krisztus azért jött a világra, hogy kinyilvánítsa ezt az eszményt, mint az igazi zsinórmértékét, hogy megmutassa, mivé lehet minden ember azáltal, ha emberi természete befogadja az isteni természetet. Eljött, hogy megmutassa, hogyan kell tanítani az embereket Isten gyermekeihez illően, hogy miként gyakorolják a földön az igazság alapelveit és hogyan éljék a menny életét. {Ed 73.4}   

Isten legnagyobb ajándékát adta, hogy kielégítse az ember legégetőbb szükségletét. A világosság akkor jelent meg, amikor a világra a legsűrűbb sötétség borult. A hamis tanítások régen eltérítették Istentől az emberek gondolatait. Az uralkodó nevelési rendszerben az emberi bölcselet elfoglalta az isteni kinyilatkoztatás helyét. Az igazság mennyből küldött zsinórmértéke helyett az ember saját kigondolásainak mértékegységét fogadta el. Elfordultak az élet világosságától, hogy a saját maguk által gyújtott tűz szikráinak fényében járjanak. {Ed 74.1}   

{Ed 74.2}   

Időnként olyan tanítók támadtak, akik az igazság forrásához utasították az embereket. De még ezek az erőfeszítések sem hatottak tartósan. A gonoszt feltartóztatták ugyan egy rövid időre, de nem tudták megállítani lefelé irányuló áradatát. A reformátorok hasonlóak voltak az olyan sötétségben fénylő lámpásokhoz, amelyek kicsik voltak elűzni a sötétséget. "... az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot..." (Jn 3:19). {Ed 74.3}   

Krisztus földre jövetelekor úgy látszott, hogy az emberiség addigi legalacsonyabb szintjén van. A társadalom alapjai meginogtak. Az élet mesterkélté és hamissá vált. A zsidók Isten Igéjének erejét nélkülözve értelembénító, lélekölő hagyományokat és kigondolásokat tudtak csupán a világnak nyújtani. Istennek "lélekben és igazságban" való imádását kiszorította szertartások vég nélküli körforgása az egész világon. Minden vallási rendszer elvesztette befolyását az emberek elméjére és lelkére. Mivel az emberek megundorodtak a mesétől és a hamis tanoktól, igyekeztek elfojtani gondolataikat, vagy a hitetlenségbe menekültek. Az örökkévalóságot kihagyták számításaikból, és csak a jelennek éltek. {Ed 74.4}   

Miután az Isten dolgait nem ismerték el, az emberi dolgokat is semmibe vették. Az igazság, a tisztelet, a feddhetetlenség, a bizalom és a részvét eltűnt a földről. A könyörtelen kapzsiság és féktelen becsvágy általános bizalmatlanságot szült. A kötelességtudás eszményét, az erőnek a gyengék iránti kötelezettsége, az emberi méltóság és az emberi jogok eszményeit félredobták mint egy álmot vagy egy mesét. A közönséges embereket teherhordó állatoknak tekintették, becsvágyuk eszközeinek és lépcsőinek. A gazdagságot és hatalmat, a kényelmet és önzést úgy keresték, mint legfőbb javukat. Testi elfajulás, értelmi kábultság és lelki halál jellemezte ezt a korszakot. {Ed 75.1}   

Mivel az emberek gonosz szenvedélyei és szándékai száműzték Istent gondolataikból, ez a megfeledkezés még hajlamosabbá tette őket a gonoszra. A bűnszerető emberek Istent saját emberi tulajdonságaikkal ruházták fel és ez az elképzelésük megerősítette a bűn hatalmát. Öntetszelgésükben odáig jutottak az emberek, hogy Istent olyannak tekintették, mint önmagukat; olyan lénynek, akinek célja az öndicsőítés, aki felemeli vagy megalázza az embereket aszerint, hogy elősegítik-e vagy akadályozzák-e az Ő szándékait. Az elnyomott osztályok a legfelsőbb Lényt úgy tekintették, mint aki csak annyiban különbözik elnyomóiktól, hogy felülmúlja őket hatalomban. Ezek az eszmék alakították ki a vallás minden formáját. Mindegyik a zsarolás elnyomó rendszere volt. Az imádkozók ajándékokkal és szertartásokkal igyekeztek kiengesztelni az Istenséget, hogy kegyeit saját önző céljaikra biztosítsák. Az ilyen vallásnak nincs hatalma a szíven vagy a lelkiismereten. Ez csak formális körforgás, amely elfárasztja az embereket, és ha nem hoz hasznot számukra, szabadulni kívánnak tőle. Ezáltal a rossz feltartóztathatatlanul erősödik, míg csökken a jó utáni vágy. Az emberek elvesztették Istenhez való hasonlóságukat, és annak a démoni hatalomnak bélyegét vették fel, amely uralta őket. Az egész világ a romlás süllyesztőjébe került. {Ed 75.2}   

Az emberiségnek csak az az egy reménye volt, hogy az összeférhetetlen tömeg és megromlott egyedei közé új kovászt vessenek, hogy ez új életerőt hozzon és visszaállítsa Isten ismeretét a világban. {Ed 76.1}   

Krisztus ezért jött, hogy visszaállítsa ezt az ismeretet, félretegye a hamis tanokat, amelyek által az állítólagos Istent ismerők hamis színben állították be Őt. Eljött, hogy kinyilatkoztassa az Ő törvényének természetét, és jellemében kinyilvánítsa a szentség szépségét. {Ed 76.2}   

Krisztus az örökkévalóság felgyülemlett szeretetével jött el erre a világra. Miután eltávolította a terheket, amelyek akadályozták Isten törvényét, megmutatta, hogy a törvény a szeretet törvénye, Isten jóságának kifejezése. Bemutatta, hogy a törvény elvei iránti engedelmességben rejlik az ember boldogsága, és a törvény szilárdsága jelenti az emberi társadalom vázát és alapját. {Ed 76.3}   

Az önkényes követelmények felállítása helyett Isten azért adta törvényét, hogy az emberiség védőbástyája és pajzsa lehessen. Mindazoknak, akik elfogadják a törvény alapelveit, megőrzi a gonosztól. Az Isten iránti hűség magában foglalja az emberek iránti hűséget is. Így a törvény megvédi minden ember jogait és egyéniségét, mert a felsőbbrendűt visszatartja az elnyomástól, az alárendeltet pedig az engedetlenségtől. Biztosítja az ember jólétét ebben és az eljövendő világban. Az engedelmesek számára ez az örök élet ígérete, mert azokat az alapelveket juttatja kifejezésre, amelyek örökké megmaradnak. {Ed 76.4}   

Krisztus eljött és bemutatta az isteni alapelvek értékét, kinyilvánította azok erejét az emberiség újjáteremtése érdekében. Eljött, hogy megtanítson bennünket ezen alapelvek kifejlesztésére, elsajátítására és alkalmazására. {Ed 77.1}   

Az akkori kor emberei számára minden dolog értékét a külsőségek határozták meg. A vallás ereje aláhanyatlott, viszont fényűzésében növekedett. A kor nevelői igyekeztek tiszteletet parancsolni a külsőséges fitogtatásnak és kérkedésnek. Jézus élete mindezek kifejezett ellentéte volt. Élete bemutatta azoknak a dolgoknak az értéktelenségét, amelyeket az emberek életük legfontosabb céljainak tekintettek. A legegyszerűbb környezetben született: egy falusi ember házában. Ismeretlenül élt, kézművességet folytatott, napi kenyerét megosztva másokkal. Ilyen feltételek mellett és ilyen környezetben Jézus azonosította magát a világ ismeretlen munkásaival - az isteni nevelés tervét követve. Nem látogatta korának iskoláit, melyek a kis dolgokat felnagyították, a nagy dolgokat pedig lekicsinyelték. Nevelését közvetlenül a mennyben kijelölt forrásokból nyerte: a hasznos könyvekből, a természet tanulmányozásából és az élet tapasztalataiból. Ezek Isten tankönyvei, amelyek telve vannak tanításokkal mindazok számára, akik készséges kezekkel, látó szemekkel és értelmes szívvel fogadják. {Ed 77.2}   

"A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és Istennek kegyelme vala ő rajta" (Luk 2:40). {Ed 78.1}   

Így készült fel küldetésére. Az emberekkel való érintkezésének minden pillanatában olyan áldásos befolyást, átformáló hatalmat árasztott, amelyet még soha nem tapasztalt a világ. {Ed 78.2}   

Aki át akarja alakítani az embereket, annak meg kell értenie őket. Az embereket csak rokonszenv, hit és szeretet által érhetjük el és emelhetjük fel. Krisztus, mint Tanítómester áll előttünk. Mindazok közül, akik a földön éltek, egyedül Ő ismeri tökéletesen az emberi lelket. {Ed 78.3}   

"... nem oly főpapunk..." - tanítómesterünk van, mert a papok tanítók is voltak -, "aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan... (Zsid 4:15). {Ed 78.4}   

"Mert amennyiben szenvedett, Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek..." (Zsid 2:18). {Ed 78.5}   

Krisztus egyedül élte át azokat a kísértéseket és szomorúságokat, amelyek az emberiséget érik. Soha más asszonytól született emberre nem támadtak oly heves kísértések, soha senki más nem hordta a világ bűneinek és fájdalmainak oly súlyos terhét. Nem élt soha senki más, akinek rokonszenve oly széles és gyengéd lett volna. Osztozva az emberiség minden tapasztalatában, Ő képes volt együtt érezni minden megkísértett, megterhelt és küzdő emberrel. {Ed 78.6}   

Krisztus amit tanított, azt meg is élte. Így szólt tanítványaihoz "... példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Ján 13:15). "... én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait..." (Ján 15:10). Krisztus szavait tökéletesen szemléltették és támogatták életének dolgai. Sőt mi több: Ő maga volt az, amit tanított. Szava nemcsak élettapasztalatainak, hanem jellemének kifejezése is volt. Nemcsak tanította az igazságot, hanem Ő maga volt az igazság, és ez adott erőt tanításainak. {Ed 78.7}   

Krisztus volt a leghűségesebb feddő. Soha senki sem gyűlölte úgy a bűnt és nem ítélte el oly félelem nélkül, mint Ő. Jelenléte önmagában is dorgálást jelentett minden valótlan és aljas dolog számára. Tisztaságának fényében az emberek önmagukat tisztátalannak, életük célját közönségesnek és hamisnak látták, mégis vonzotta őket Jézus. Ő, aki teremtette az embert, ismerte az emberiség értékét. A gonoszt úgy nyilvánította ki, mint azok ellenségét, akiket igyekezett megáldani és megmenteni. Minden emberi lényben elbukott állapotában is Isten gyermekét látta, akit visszahelyezett isteni rokonságának magasztos kiváltságába. {Ed 79.1}   

"Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa" (Ján 3:17). {Ed 79.2}   

Ha Krisztus az emberek szenvedéseire és lesüllyedt állapotára tekintett, ott is látott reményt, ahol csak kétségbeesés és romlás látszott. Ahol szükség volt, Ő alkalmat talált arra, hogy felemeljen. A megkísértett és vereséget szenvedett lelkekkel találkozva, - akik elveszettnek érezték magukat és közel voltak a pusztuláshoz - nem kárhoztatta őket, hanem áldást nyújtott számukra. A természet szépsége az Ő üdvözlete az egész emberi családnak. {Ed 79.3}   

A nagy sokaságra tekintve, amely összegyűlt a hegyibeszéd hallgatására, egy pillanatra elfelejtette, hogy nem a mennyben van, azért a világosság világának meghitt köszöntését használta. Ajkairól áldások áradtak, mintha egy régóta lepecsételt kútforrásból fakadtak volna ki. Elfordulva a világ becsvágyó, önelégült kegyeltjeitől, kijelentette, hogy azok a boldogok és áldottak, akik bármely nagy szükséget szenvednek, mégis elfogadják az Ő világosságát és szeretetét. A lelki szegények, a szomorúak, az üldözöttek felé kinyújtotta karjait e szavakkal: "Jöjjetek énhozzám... én megnyugosztlak titeket (Mt 11:28). {Ed 79.4}   

Krisztus minden lényben felismerte a végtelen lehetőségeket. Olyannak látta az embereket, amivé lehetnek átváltozva az Ő kegyelme által a mi Urunk Istenünk szépségében (Zsolt 90:17). Miután reménységgel tekintett reájuk, reménységet sugallt nekik. Kinyilvánította az ember igazi eszményképét, így felébresztette a megszerzése utáni vágyat és hitet. Jelenlétében a megvetett, elbukott lelkek felismerték, hogy mégis emberek, azért vágyódtak arra, hogy méltónak bizonyuljanak megbecsülésre. Sok szívben, - amelyek holtnak látszottak minden szent dolog számára - új hajtóerőt támasztott. Sok kétségbe esett lélek számára megnyitotta az új élet lehetőségét. {Ed 80.1}   

Krisztus az emberek szívéhez kapcsolta a szeretet és az odaadás kötelékeivel, és ugyanazon kötelékkel kapcsolta őket egymáshoz is. Nála a szeretet élet volt, és az élet a szolgálat. Így szólt: Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8). {Ed 80.2}   

Krisztus nemcsak a kereszten áldozta fel önmagát az emberiségért. "... széjjeljárt jót tévén... " (Acs 10:38) és mindennapi tapasztalata volt életének szétárasztása. Ilyen életet csak egy módon lehet folytatni. Jézus az Istentől való függőségben és közösségben élt. A Magasságos titkos helyére, a Mindenható árnyékába akkor és most mások is visszavonulhatnak, és egy ideig ott időzhetnek. Ennek eredménye nemes tettekben nyilvánul meg. Később azonban hitük kudarcot vall, közösségük megszakad Istennel, és életművük tönkremegy. Jézus élete az állandó bizalom élete volt, amelyet az Istennel való folyamatos közösség által tartott fenn. A mennyért és földért végzett szolgálata kudarc és ingadozás nélküli volt. {Ed 80.3}   

Mint ember, mindaddig felküldte könyörgéseit Isten trónjához, míg embersége mennyei áradattal nem telt meg, és ezáltal összekötötte emberségét istenségével. Miután életet nyert Istentől, életet közölt az emberekkel. {Ed 80.4}   

"Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Ján 7:46). Ez akkor is igaz lett volna Krisztusról, ha egyedül a fizika vagy az ész birodalmában, vagy különféle elméletek és elgondolások tárgyában tanított volna. Feltárhatta volna azokat a titkokat, amelyekbe csak évszázados fáradságos munkája és kutatásai által hatolhattak be az emberek. Tehetett volna javaslatokat tudományos vonalon, az idők végéig táplálékot nyújthatott volna a gondolatoknak, és serkentette volna a feltalálókat. De nem ezt tette. Semmit se szólt a kíváncsiság felébresztésére vagy az önző becsvágy felkeltésére. Nem foglalkozott elvont elméletekkel, hanem csak azzal, ami lényeges a jellem kifejlesztésére és növeli az ember befogadóképességét. {Ed 81.1}   

{Ed 81.2}   

{Ed 81.3}   

Krisztus rokonszenve és tanításai magukba foglalták az egész világot. Az emberi életben nem fordulhatnak elő sohasem olyan körülmények vagy válságok, amelyeket tanításaiban előre ne látott volna, s amelyekre alapelvei ne tartalmaznának tanítást. Ő a tanítók Fejedelme, akinek szavai vezetni fogják munkatársait az idők végéig. {Ed 81.4}   

Számára a jelen és a jövő között, a közel és a távol között nem volt különbség. Ismerte az egész emberiség szükségleteit. Lelki szemei előtt feltárultak az emberi törekvések, a teljesítmények, a kísértések, a küzdelmek, a bajok, és a veszedelmek jelenetei. Minden szív, minden otthon, minden élvezet, minden törekvés, minden öröm ismert volt előtte. {Ed 82.1}   

Nemcsak az egész emberiség érdekében, hanem az egész emberiséghez szólt. Szólt a kisgyermekhez élete hajnalán boldogságban, az ifjú sóvárgó, nyugtalan szívéhez, az erejük teljében lévő férfiakhoz, akik a felelősség és gondok terhét hordozták, szólt az elfáradt, gyenge öregekhez; üzenete mindenkihez szólt, az emberiség minden gyermekéhez minden országban és minden korban. {Ed 82.2}   

Tanítása magába foglalta a mulandó és az örökkévaló dolgokat - a láthatatlanokat a láthatókhoz való viszonyukban - a mindennapi élet eseményeit és az eljövendő élet ünnepélyes kérdéseit. {Ed 82.3}   

Ennek az életnek dolgait valódiságukban helyezte el, úgy, mint amelyek alá vannak rendelve az örök érdekeknek, de nem mellőzve fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld összekapcsolódnak, és hogy az isteni igazság ismerete jobban előkészít a mindennapi élet kötelességeire. {Ed 82.4}   

Számára semmi se volt cél nélküli. A gyermek játékai, a férfi fáradságos munkája, az élet élvezetei, gondjai és fájdalmai mind egyetlen végcélnak voltak eszközei: Isten megnyilatkozásának az emberiség felemelése érdekében. {Ed 82.5}   

Isten Igéje az Ő ajkairól új erővel és új jelentőséggel felruházva jutott az emberek szívébe. Tanításai a teremtés dolgait új megvilágításba helyezték. A természet arculatán újra megnyugodtak azok a ragyogó fénysugarak, amelyeket a bűn száműzött. Az életnek minden tényéből és tapasztalatából egyetlen tanítást hozott elő, és azt az emberek elé tárta: az Istennel való társas viszony lehetőségét. Így Isten újra a földön lakozott. Az emberek tudatában voltak jelenlétének. A világot átölelte az Ő szeretete. A menny lejött az emberekhez, akik Krisztusban megismerték Istent, és Ő megnyitotta előttük az örökkévalóság tudományát. Így valóban elmondhatták: {Ed 82.6}   

"Immánuel... velünk az Isten." {Ed 83.1}   

Az Istentől küldött Tanítóban minden igazi nevelési munka megtalálja középpontját. Erről a munkáról ma ugyanúgy beszél a Megváltó, mint az 1800 évvel ezelőtt alapított munkáról: {Ed 83.2}   

"... én vagyok az Első és az Utolsó"; {Ed 83.3}   

"Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég" (Jel 1:17, 21:6). {Ed 83.4}   

Ilyen tanítónak a jelenlétében, az isteni nevelésre való alkalmak birtokában milyen balgaság lenne tőlünk, ha Őtőle távol keresnénk a helyes nevelést, azt, hogy bölcsességet nyerjünk távol a Bölcsességtől, és igazakká váljunk az igazság megvetése által! Balgaság lenne tőlünk, ha a világosságot a Világosság Forrásától távol keresnénk, és ha az életet az Élet Forrásától messze eltávolodva akarnánk elnyerni, ha elfordulnánk az élő víznek kútforrásától, és repedezett kutakat ásnánk, melyek nem tartják a vizet. {Ed 83.5}   

Még mindig szól Krisztus meghívása: "... Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (Ján 7:37-38). "... az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne" (Ján 4:14). {Ed 83.6}