A béna meggyógyítása

Apostolok cselekedetei 3 és 4. {SR 248}   

Rövid idővel a Szentlélek kitöltése és egy azonnali buzgó ima után Péter és János felment a templomba imádkozni, megláttak egy szegény 40 éves nyomorékot, aki nem ismert más életet a fájdalomnál és betegségnél. Ez a szerencsétlen ember régen vágyakozott Jézushoz menni, hogy meggyógyuljon, de majdnem tehetetlen volt és a nagy gyógyítótól távol élt. Végre komoly könyörgéssel rábírt néhány segítőkész személyt, hogy a templom ajtajához vigyék. De odaérkezve tudomást szerzett róla, hogy a gyógyítót, akiben reménykedett, kegyetlenül megölték. {SR 248.1}   

Csalódása felindította azoknak szánalmát, akik tudták, milyen epekedve várta, hogy Jézus meggyógyítsa, azért naponta a templomba hozták, hogy kéregetéssel enyhítse jelen szükségét. Amikor Péter és János elhaladt mellette, tőlük is könyöradományt kért. A tanítványok részvéttel tekintettek rá. „Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, mondta: Nézz mi reánk!… Ezüstöm és aranyom nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!” (Ap. csel. 3:4, 6) {SR 248.2}   

A szegény ember arca elszomorodott, amikor Péter feltárta előtte saját szegénységét, de tekintete újra hittel és reménységgel ragyogott fel, amikor Péter így folytatta: „Kelj fel és járj!” és „jobb kezénél fogva felemelte: és azonnal megerősödtek lábai és bokái. És felszökvén, megállt és járt, és bement velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent… És megismerték őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékes-kapujában; és megteltek csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt ővele.” (Ap. csel. 3:7–8, 10) {SR 248.3}   

A zsidók elámultak, hogy a tanítványok a Jézuséhoz hasonló csodákat képesek cselekedni. Azt vélték, Jézus halott, azért azt várták, hogy vele megszűnik minden ilyen csodálatos megnyilatkozás. Mégis itt volt ez az ember, aki 40 évig gyámoltalan nyomorék volt és most ismét használja végtagjait minden fájdalom nélkül, és boldogan hisz Jézusban. {SR 249.1}   

Az apostolok látták az emberek álmélkodását, azért megkérdezték tőlük, miért lepődnek meg a csodán, amelyet láttak, és miért szemlélik őket olyan áhítattal, mintha saját erejükkel cselekedték volna e dolgot. Péter biztosította őket, hogy a názáreti Jézus ereje által cselekedték ezt a csodát, akit ők megtagadtak és keresztre feszítettek, akit azonban Isten harmadnapon feltámasztott a halálból. „És az ő nevében való hit által erősítette meg az ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely ő általa van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára. De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is. Az Isten pedig, amikről eleve megmondotta minságból cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is. Az Isten pedig, amikről eleve megmondotta minden prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképpen töltötte be.” (Ap. csel. 3:16–18) {SR 249.2}   

E csodatétel hírével az emberek összesereglettek a templomban, és Péter a templom egyik részében szólt az emberekhez, míg János a másik részében. Az apostolok nyíltan beszéltek a zsidók nagy bűnéről, hogy megtagadták és megölték az élet fejedelmét, de óvatosak voltak, hogy ne kergessék őket őrületbe vagy kétségbeesésbe. Péter kész volt csökkenteni bűnük borzalmasságát, amennyire csak tehette, feltételezve, hogy tettüket tudatlanságból cselekedték. Kijelentette nekik, hogy a Szentlélek felhívja őket, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg, mert nincs más remény számukra, csak Krisztus kegyelme által, akit ők keresztre feszítettek. Csak a benne való hit által törölheti el bűneiket az ő vére. {SR 249.3}   

Az apostolok elfogatása és próbája

Jézus feltámadásának hirdetése és az az üzenet, hogy halála és feltámadása által minden halott kijön sírjából, mélyen megrendítette a sadduceusokat. Érezték, hogy népszerű tantételük veszélyben van (tudniillik tagadták a feltámadást), és hírnevük kockán forog. Néhányan a templom tisztviselői közül és a templom felügyelője is sadduceus volt. A templom felügyel ője néhány sadduceus segítségével letartóztatta a két apostolt, börtönbe vetette őket, mivel túl késő volt már ahhoz, hogy még azon éjjel kivizsgálják esetüket. {SR 250.1}   

A következő napon Annás és Kajafás a többi templomi méltósággal együtt összeült a tárgyalásra. A foglyokat eléjük hozták. Péter ugyanazon teremben és ugyanazon emberek előtt szégyenteljesen megtagadta Urát. Mindez eszébe jutott neki saját tárgyalásán. Most alkalmat nyert, hogy jóvátegye előbbi gonosz gyávaságát. {SR 250.2}   

A jelenlevő társaság emlékezett rá, hogyan viselkedett Péter Mesterének kihallgatásán, azért azzal áltatták magukat, hogy börtönnel vagy halállal való megfenyegetése által megfélemlítik őket. De Péter, aki megtagadta Mesterét, annak legnehezebb órájában, lobbanékony, önhitt tanítvány volt, aki nagyban különbözött attól a Pétertől, aki annak idején állt kihallgatáson a sanhedrin (zsidó tanács) előtt. Péter megtért, most már nem bízott önmagában, és nem kérkedett többé kevélyen. Megtelt Szentlélekkel és annak ereje által szilárd lett, mint a szikla, és bátran, de mégis szerényen magasztalta fel Krisztust. Lemosta hitszegésének szégyenfoltját azzal, hogy tisztelte azt a nevet, amelyet egyszer megtagadott. {SR 250.3}   

Péter bátor védekezése

A papok mindezideig kerülték Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának megemlítését, most azonban, hogy céljukat elérték, kénytelenek voltak megkérdezni a vádlottaktól, hogyan gyógyították meg a tehetetlen, béna embert. Ekkor Péter Szentlélekkel telve, tiszteletteljesen a papokhoz és vénekhez fordult, és kijelentette: „Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izrael egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé. És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Ap. csel. 4:10–12) {SR 251.1}   

Krisztus pecsétje nyugodott Péter szavain, és arcát beragyogta a Szentlélek. Közvetlenül mellette meggyőző tanúként állt az az ember, aki oly csodálatosan meggyógyult. Ennek az embernek a megjelenése, aki néhány órával azelőtt még gyámoltalan nyomorék volt, és most visszanyerte testi épségét és világosságot nyert a názáreti Jézus felől, hozzáadta bizonyságtételének súlyát Péter szavaihoz. A főembereknek nem volt hatalmuk arra, hogy megcáfolják Péter szavait. Kénytelenek voltak meghallani azt, amit legkevésbé kívántak hallani: Jézus Krisztus feltámadásának tényét és mennyei hatalmát, hogy csodákat cselekszik földi apostolai révén. {SR 251.2}   

Péter védekezése megrémítette őket, ahogy bátran megvallotta, honnan nyerte erejét. Utalt arra a kőre, amelyet az építők megvetettek, hogy az egyház méltóságait jelenti, akinek észre kellett volna venniük az ő értékét, akit megvetettek, de aki ennek ellenére a szegletnek fejévé lett. Ezen szavakkal közvetlenül Krisztusra utalt, aki azt egyháznak alapköve. {SR 252.1}   

Az emberek csodálkoztak bátorságukon. Azt vélték, hogy mivel tudatlan halászok voltak, legyőzik majd őket azzal, hogy zavarba hozzák őket, amikor a papok és vének szembeszállnak velük. De az apostolok ismeretet szereztek, amíg Jézussal voltak. Úgy szóltak, mint Jézus. Olyan meggyőző erővel beszéltek, amely elhallgattatta az ellenkezőket. A papok és főemberek zavaruk leplezése végett elrendelték, vigyék el az apostolokat, hogy tanácskozhassanak egymás között. {SR 252.2}   

Abban mind egyetértettek, hogy céltalan lenne megtagadni, hogy a béna férfi azon erő által gyógyult meg, amit az apostolok a megfeszített Krisztus neve révén nyertek. Örömmel eltakarták volna a csodát hamissággal, de tettüket teljes nappali világosságban vitték véghez a néptömeg előtt, úgyhogy ezrek szereztek róla tudomást. Érezték, hogy ezeket a cselekedeteket azonnal le kell állítaniuk, mert különben Jézus sok hívőt fog nyerni, és ez szégyenük lesz, mert Isten Fia gyilkosainak fogják tartani őket. {SR 252.3}   

Annak ellenére azonban, hogy hajlandók lettek volna megölni a tanítványokat, nem mertek velük rosszabbat tenni annál, minthogy megfenyegették őket a legszigorúbb büntetéssel, ha tovább tanítanak vagy munkálkodnak Jézus nevében. Erre Péter és János bátran kijelentette, hogy feladatukat Isten bízta rájuk, így nem tehetnek mást, minthogy elbeszéljék azokat a dolgokat, amiket láttak és hallottak. A papok örömmel megbüntették volna a nemes lelkű férfiakat, szent elhivatásukban tanúsított megingathatatlan hűségükért, de féltek a néptől, „mert mindnyájan dicsőítették az Istent azért, ami történt.” (Ap. csel. 4:21) Így ismételt fenyegetésekkel szabadon bocsátották őket. {SR 253.1}