Jutalom

{COL 390}   

Az Isten ingyen kegyelmét hirdető igazságot a zsidók majdnem szem elől tévesztették. A rabbik azt tanították, hogy Isten pártfogását ki kell érdemelni; és azt remélték, hogy saját cselekedeteikkel megszerezhetik az igazak jutalmát. Istentiszteletük mögött nyerészkedő, haszonleső lelkület húzódott. Ettől a lelkülettől még Krisztus tanítványai sem voltak teljesen mentesek, és a Megváltó minden alkalmat kihasznált arra, hogy ráébressze őket tévedésükre. Mielőtt példázatot mondott a munkásokról, olyan eset történt, amellyel alkalma nyílt a helyes elvek bemutatására. {COL 390.1}   

Amint Jézus az úton ment, egy fiatal főember szaladt hozzá, leborult előtte, és tisztelettel köszöntötte. "Jó Mester - mondta -, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?" {COL 390.2}   

E főember úgy szólította meg Krisztust, mintha csupán köztiszteletben álló rabbi lett volna. Nem ismerte fel benne az Isten Fiát. A Megváltó így szólt: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten." Milyen alapon nevezel engem jónak? Csak Isten jó. Ha elismered, hogy jó vagyok, azt is el kell ismerned, hogy Isten küldöttje, Isten Fia vagyok. {COL 390.3}   

"Ha pedig be akarsz menni az életre - tette hozzá -, tartsd meg a parancsolatokat." Isten jelleme törvényében fejeződik ki; és ha összhangban akarsz lenni Istennel, kövesd minden cselekedetedben Isten törvényét. {COL 391.1}   

Krisztus nem csökkentette a törvény követelményeit, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy megtartása az örök élet feltétele. Isten ezt a feltételt szabta meg Ádámnak a bukás előtt is. Az Úr most sem kíván kevesebbet, mint amit az Édenben elvárt az embertől: tökéletes engedelmességet, feddhetetlen, igaz életet. A kegyelem kínálta szövetség ugyanazt igényli az embertől, mint az Édenben felállított követelmény: összhangot Isten törvényével, amely szent, igaz és jó. {COL 391.2}   

A "tartsd meg a parancsolatokat" szavakra az ifjú ezt kérdezte: "Melyeket?" Azt hitte, hogy Jézus valamilyen ceremóniális előírást ért a parancsolatokon. Krisztus azonban a Sínai-hegyen adott törvényről beszélt. Megemlített néhány rendelkezést a Tízparancsolat második táblájáról, és ebben az egy parancsolatban foglalta össze őket: "Szeresd felebarátodat, mint temagadat." {COL 391.3}   

Az ifjú tétovázás nélkül válaszolt: "Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?" Az ifjúnak a törvényről alkotott fogalmai felszínesek voltak. Emberi normák szerint jellemét feddhetetlenül megőrizte. Élete kívülről nézve szinte bűntelen volt. Igazán azt gondolta, hogy engedelmességében nem lehet semmi hibát találni. Titokban mégis attól félt, hogy nincs minden rendben közte és Isten között. Ezért kérdezte: "Mi fogyatkozás van még bennem?" {COL 391.4}   

"Ha tökéletes akarsz lenni - mondta Krisztus -, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala." {COL 391.5}   

Az önimádó ember törvényszegő. Ezt akarta Jézus az ifjúval megértetni, és azért próbálta meg, hogy leleplezze szívének önzését. Rátapintott jellemének gyenge pontjára. Az ifjú nem igényelt további felvilágosítást. Bálványt dédelgetett lelkében. A világ volt az istene. Állította, hogy megtartotta a parancsolatokat, de nem ismerte azt az elvet, amely az egész törvény lényege. Nem szerette Istent igazán, sem embertársait. Ezzel a fogyatkozásával egyszersmind hiányzott belőle mindaz, ami Isten országára alkalmassá tehette volna. Az "én"-nek és a világ kincseinek szeretete nincs összhangban a menny elveivel. {COL 392.1}   

Amikor ez az ifjú főember Jézushoz fordult, nyíltságával és komolyságával megnyerte a Megváltó szívét. "Rátekintvén, megkedvelé őt". Jézus ebben az ifjúban olyan valakit látott, aki az igazság hirdetője lehetne. E tehetséges, előkelő ifjút éppoly szívesen magához fogadta volna, mint szegény halász követőit. Ha ez az ifjú a lélekmentésre szentelte volna képességeit, Krisztus igyekvő és eredményes munkása lehetett volna. {COL 392.2}   

Először azonban el kellett volna fogadnia a tanítványság feltételeit. Teljesen Istennek kellett volna szentelnie életét. A Megváltó hívó szavára Máté "mindeneket elhagyván, felkele és követé Őt" (Lk 5:28). Ezt tették János, Péter és társaik is. Krisztus ugyanilyen odaszentelődést kívánt az ifjú főembertől is. És ezzel nem várt el nagyobb áldozatot, mint amilyet Ő hozott. "Gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2 Kor 8 : 9). Az ifjúnak csak mennie kellett volna arra, amerre Krisztus vezeti. {COL 393.1}   

Krisztus rátekintett az ifjúra, és szerette volna, ha átadja magát neki. Szerette volna követeként mások áldására felhasználni. Ahelyett, amit Krisztusért fel kellett volna áldoznia, felkínálta neki a maga társaságát. "Kövess engem" - mondta. Ezt a kiváltságot Péter, Jakab és János boldogan fogadta. Ez az ifjú is csodálta Krisztust. Vonzódott a Megváltóhoz, de nem volt hajlandó elfogadni a Megváltó önfeláldozásra szólító elvét. Inkább a gazdagságot választotta, mint Jézust. Kívánta az örök életet, de nem adott helyet szívében annak az önzetlen szeretetnek, amelyből élet fakad; és szomorú szível elfordult Krisztustól. {COL 393.2}   

Az ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: "Mily nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van!" A tanítványok elcsodálkoztak e szavak hallatára. Úgy tanulták, hogy a gazdagokat a menny kegyeltjeinek kell tartani. Ők maguk is remélték, hogy világi hatalmat és gazdagságot kapnak a Messiás országában. Ha a gazdagok nem jutnak Isten országába, mit remélhet a többi ember! ? {COL 393.3}   

"Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, milyen nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Azok pedig még inkább álmélkodnak vala." A tanítványok most értették meg, hogy nekik is szól a komoly figyelmeztetés. Krisztus szavainak fényénél a saját titkos hatalom- és gazdagságvágyuk is lelepleződött. Nyugtalankodva kiáltották: "Kicsoda üdvözülhet tehát?" {COL 394.1}   

"Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges." {COL 394.2}   

A gazdagnak nem nyitja meg vagyona a menny kapuját. Gazdagsága nem jogcím a szentek örökségére. Csak Krisztus meg nem érdemelt kegyelméből léphet az ember Isten városába. {COL 394.3}   

A gazdagoknak éppúgy szólnak a Szentlélek szavai, mint a szegényeknek: "Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg" ( 1 Kor 6 :19-20). Ha az ember hisz ebben, akkor vagyonát kölcsönként kezeli, amelyet Isten útmutatása szerint kell használnia: az elveszettek megmentésére, a szenvedők és szegények vigasztalására. Az ember erre képtelen, mert ragaszkodik földi kincseihez. Az az ember, aki elkötelezte magát a mammon szolgálatára, nem hallja meg az emberek segélykiáltását. De Istennél minden lehetséges. Krisztus utolérhetetlen szeretetét szemlélve, az önző szív szelíden engedelmeskedik. A gazdagok is elmondhatják azt, amit a farizeus Saul mondott: "Amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt!" (Fil 3:7-8) És akkor nem vallanak semmit sajátjuknak. Örülnek, hogy Krisztus sokféle ajándékával sáfárkodhatnak, és az Ő nevében szolgálhatnak az emberiségnek. {COL 394.4}   

Péter ocsúdott fel először a Megváltó szavai nyomán támadt titkos gondolatokból. Eszébe jutott, hogy ő és testvérei mi mindenről lemondtak Krisztusért, és elégedett volt. "Ímé, mi elhagytunk mindent - mondta -, és követtünk téged." Emlékezve az ifjú főembernek tett "kincsed lesz mennyben" feltételes ígéretre kérte az ő és társai áldozatáért járó jutalmat. {COL 395.1}   

A Megváltó válasza megremegtette e galileai halászok szívét. Olyan kiváltságokat helyezett kilátásba, amelyek legszebb álmaikat váltják valóra: "Bizony mondom néktek, hogy ti, akik követtetek engem, az újjászületéskor, amikor az embernek Fia beül az Ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét." Majd hozzátette: "Senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit énérettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet." {COL 395.2}   

Péter "mink lesz hát minékünk" kérdése azonban béres-lelkületről árulkodott. Ez a lelkület - ha ki nem gyógyulnak belőle - alkalmatlanná teszi a tanítványokat Krisztus szolgálatára. A tanítványokat vonzotta Krisztus szeretete, de nem voltak teljesen mentesek a farizeizmustól. Még mindig azt hitték, hogy munkájuk arányában jogosultak a jutalomra. Az önfelmagasztalás és önelégültség szellemét ápolták magukban, és összehasonlították magukat egymással. Amikor valamelyikük bármiben hibázott, a többiek azt képzelték, hogy ők jobbak nála. {COL 396.1}   

Nehogy a tanítványok szem elől tévesszék az evangéliumi elveket, Krisztus elmondott egy példázatot arról, hogy Isten miként bánik szolgáival, és milyen lelkületet vár el azoktól, akik érte munkálkodnak. {COL 396.2}   

"Hasonlatos a mennyeknek országa a gazdaemberhez - mondta -, aki jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe." Az volt a szokás, hogy az emberek a piactéren vártak munkaalkalomra, és a munkáltatók ott kerestek munkavállalókat. A példázatbeli ember a történet szerint több alkalommal kiment a piactérre, hogy munkásokat fogadjon. Azokkal, akiket legkorábban fogadott fel, meghatározott összegben egyezett meg. Akik pedig később léptek szolgálatba, bérük megállapítását a gazdára bízták. {COL 396.3}   

"Mikor pedig beestveledék, monda a szőlőnek ura az ő vincellérjének: Hívd elő a munkásokat, és add ki nékik a bért, az utolsóktól kezdve mind az elsőkig. És kijövén a tizenegyórások, fejenként tíz-tíz pénzt vőnek. Jövén azután az elsők, azt gondolják vala, hogy ők többet kapnak; de ők is tíz-tíz pénzt vőnek fejenként." {COL 396.4}   

A gazdának a szőlőskert munkásaival való bánásmódja azt példázza, hogy miként bánik Isten az emberekkel. Egészen másként, mint ahogy az emberek szoktak. Földi ügyletekben a munkások az elvégzett munka arányában kapják bérüket. A munkás csak annyit vár el, amennyit megkeresett. Krisztus azonban e példázatban országának elveit szemlélteti, és ez az ország nem ebből a világból való. Krisztust semmilyen emberi szabály nem befolyásolja. Az Úr ezt mondja: "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim ... Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" (Ésa 55 : 8-9) {COL 396.5}   

A példázat szerint a legkorábban felfogadott munkások meghatározott összegért vállalták a munkát, és megkapták a megszabott összeget. Semmivel sem többet. A később felfogadott munkások bíztak a gazda ígéretében, amely így szólt: "ami igazságos, megkapjátok". Azzal mutatták meg bizalmukat, hogy nem érdeklődtek bérük felől. Bíztak a gazda igazságos és méltányos voltában, és nem teljesítményük szerint kapták a jutalmat, hanem a gazda bőkezűsége szerint. {COL 397.1}   

Isten azt szeretné, ha mi is a bűnöst megigazító Istent látnánk benne. Jutalmát nem érdemeink szerint adja, hanem "eleve-elvégzése szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban." "Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket" (Ef 3 :1 l; Tit 3 : 5.); és azokért, akik bíznak benne "véghetetlen bőséggel mindeneket" megcselekszik, "feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk" (Ef 3 :20). {COL 397.2}   

Nem az elvégzett munka mennyisége, sem pedig a látható eredmény teszi a munkát értékessé Isten előtt, hanem az a lelkület, amellyel dolgozunk. Azok, akik a tizenegyedik órában jöttek a szőlőbe, hálásak voltak azért, hogy dolgozhattak. Szívük tele volt hálával munkaadójuk iránt, és nagyon meglepődtek, amikor a nap végeztével a gazda egész napi bért adott nekik. Tudták, hogy nem érdemeltek annyit, és a jóindulat, amit munkaadójuk arcán láttak, örömmel töltötte el őket. Soha nem felejtették el a gazda jóságát és bőkezűségét, mint az a bűnös sem, aki a tizenegyedik órában lép a Mester szolgálatába, de aki tudja, hogy nincs semmi érdeme. Munkában eltöltött ideje olyan rövidnek tűnik, hogy méltatlannak érzi magát a jutalomra, de tele van örömmel, amiért Isten felfogadta. Alázatos, bízó lélekkel dolgozik, és hálás azért a kiváltságért, hogy Krisztus munkatársa lehet. Isten örül ennek a lelkületnek, és megdicséri. {COL 397.3}   

Isten szeretné, ha bíznánk benne, és nem kérdeznénk, mi lesz a jutalmunk. Ha Krisztus szívünkben lakik, nem a jutalom áll gondolataink homlokterében; nem a jutalomért szolgálunk. Igaz, hogy a jutalmat is meg kell becsülnünk, de ne az legyen az első. Isten azt akarja, hogy értékeljük megígért áldásait, de azt nem, hogy lessük a jutalmat, és azt érezzük, hogy minden szolgálatért jutalom jár. Ne annyira a jutalommal törődjünk, mint inkább azzal, hogy - minden nyereségtől függetlenül - helyesen cselekedjünk! Az Isten és embertársaink iránti szeretet legyen a hajtóerőnk! {COL 398.1}   

A példázat nem mentegeti azokat, akik az Úr első hívására nem léptek a szőlőmunkások közé. Amikor a gazda a tizenegyedik órában is a piactérre kimenve dologtalan embereket talált, ezt mondta nekik: "Miért álltok itt egész napon át hivalkodván?" A válasz így hangzott: "Mert senki sem fogadott meg minket." A későn hívottak közül senki nem volt ott reggel. Nem utasították vissza a hívást. Akik pedig visszautasítják, még jóvá tehetik, ha megbánják, de veszélyes dolog könnyen venni a kegyelem első hívását. {COL 399.1}   

Amikor a szőlőskert munkásai "tíz-tíz pénzt vőnek fejenként", a korán kezdő munkások megharagudtak. Bizonygatták, hogy ők tizenkét órát dolgoztak. Úgy érezték, hogy nagyobb bérre volna joguk, mint azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, és azt is a nap hűvösebb szakában. "Azok az utolsók egyetlen óráig munkálkodtak - mondták -, és egyenlőkké tetted azokat velünk, akik a napnak terhét és hőségét szenvedtük." {COL 399.2}   

"Barátom - válaszolt a gazda egyiküknek -, nem cselekszem igazságtalanul veled; avagy nem tíz pénzben szerződtél-é meg velem? Vedd ami a tiéd, és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint néked. Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, amit akarok? avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?" {COL 399.3}   

"Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak." {COL 399.4}   

E példázat munkásai azokat ábrázolják, akik szolgálatukért előnyre tartanak igényt másokkal szemben. Dicsekedve fognak munkához, de önmegtagadás és önfeláldozás nélkül dolgoznak. Lehet, hogy egész életükben Krisztus szolgáinak mondták magukat. Talán jól viselik a nehézséget, nélkülözést és megpróbáltatást. Ezért nagy jutalomra formálnak jogot. Többet gondolnak a jutalomra, mint arra a kiváltságra, hogy Krisztus szolgái lehetnek. Véleményük szerint munkálkodásuk és áldozataik miatt nagyobb elismerést érdemelnének, mint mások. S mivel ezt az igényüket nem veszik figyelembe, megsértődnek. Ha szerető, bízó szívvel dolgoznának, mindig elsők lehetnének; de siránkozó, panaszkodó természetük nélkülözi Krisztus lelkületét. Magatartásuk arról árulkodik, hogy megbízhatatlanok, becsvágyók, nem bíznak Istenben, és irigyek testvéreikre. Az Úr jósága és nagylelkűsége csak alkalom nekik a zúgolódásra. Ezzel azt bizonyítják, hogy nincsenek közösségben Istennel; nem ismerik a Mesterrel való együtt munkálkodás örömét. {COL 399.5}   

Istent semmi sem sérti jobban, mint ez a kicsinyes, énközpontú lelkület. Nem tud együtt dolgozni ilyen önző emberekkel, mert érzéketlenek Lelkének munkája iránt. {COL 400.1}   

Az Úr először a zsidókat hívta szőlőjébe. Ezért büszkék és önigazultak voltak. Azt gondolták, hogy hosszú éveken át tartó szolgálatuk miatt nagyobb jutalom illeti meg őket, mint másokat. Semmi nem okozott nekik nagyobb bosszúságot, mint az a hír, hogy a pogányoknak éppolyan joguk van az Isten dolgaihoz, mint nekik. {COL 400.2}   

Krisztus óva intette tanítványait, akiket elsőként hívott el, hogy óvakodjanak ettől a bűntől. Látta, hogy a gyülekezetre átokként nehezedik majd az önigazultság, és ez a szellem gyöngíteni fogja tagjait. Az emberek azt fogják gondolni, hogy tehetnek valamit a mennyei polgárság megszerzéséért. Azt képzelik, hogy az Úr akkor siet segítségükre, ha ők maguk már előreléptek. Ebből az következik, hogy saját maguknak nagy jelentőséget tulajdonítanak, Jézusnak pedig csak keveset. Sokan, akiknél némi előrelépés tapasztalható, felfuvalkodnak, és azt gondolják, hogy különbek, mint mások. Elvárják, hogy hízelegjenek nekik, és irigykednek, ha nem tulajdonítanak nekik nagy fontosságot. Ettől a veszélytől akarja Krisztus megóvni tanítványait. {COL 400.3}   

Rosszul tesszük, ha saját érdemeinkkel büszkélkedünk. "Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr" (Jer 9: 23-24). {COL 401.1}   

Nem cselekedeteinkért kapjuk a jutalmat, nehogy bárki is dicsekedjék. Minden jutalom kegyelemből van. "Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám a mi atyánk nyert volna test szerint? Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az őnéki igazságul. Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint. Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul" (Róm 4:1-5). Ezért egyik embernek sincs oka arra, hogy értékesebbnek tartsa magát a másiknál, vagy hogy irigykedjék másokra. Egyik ember sem kiváltságosabb, mint a másik, és senki sem mondhatja, hogy joga van a jutalomhoz. {COL 401.2}   

Az első és az utolsó is osztozik a dicső, örökérvényű jutalomban, és az elsőknek örömmel kell fogadniuk az utolsókat. Aki irigyli a másoknak adott jutalmat, az elfeledkezik arról, hogy ő is kegyelemből kapja az üdvösséget. A munkásokról szóló példázat elítél minden féltékenységet és gyanakvást. A szeretet örül az igazságnak, és nem tesz irigy összehasonlításokat. Akinek szívében szeretet él, csak Krisztus szeretetreméltóságát hasonlítja össze saját fogyatékos jellemével. {COL 402.1}   

A példázat minden munkást arra int, bármilyen régen szolgál, és bármilyen sokat teljesített, hogy testvéri szeretet és Isten előtti alázatosság nélkül semmit sem ér. Akinek öndicsőítés a célja, az nélkülözi azokat a jellemvonásokat, amelyek hatékony munkássá tehetik Krisztus szolgálatában. A gőg és elbizakodottság lerontja a munkát. {COL 402.2}   

Nem a szolgálatban eltöltött idő, hanem a szolgálatkészség és megbízhatóság teszi munkánkat kedvessé Isten előtt. Minden szolgálatunk énünk teljes átadását igényli. A legapróbb feladat, ha őszinte szívvel és önzetlenül végezzük, kedvesebb Isten előtt, mint a legnagyobb munka, amit megront a haszonlesés. Isten azt nézi, hogy mennyi van bennünk Krisztus lelkületéből, és mennyi cselekedeteinkben a krisztusi vonás. Isten többre értékeli a szeretetet és hűséget, amellyel munkánkat végezzük, mint a teljesítmény nagyságát. {COL 402.3}   

Amikor nincs már önzés, és az elsőbbségért folyó harc megszűnik, amikor hála tölti be szívünket, és a szeretet jóillata árad életünkből, csak akkor lakik Krisztus szívünkben, és csak így ismer el Isten minket munkatársainak. {COL 402.4}   

A hűséges munkások nem tartják terhesnek munkájukat, bármilyen fárasztó is. Készek áldozni és áldozatként elégni. De ezt vidám szívvel teszik. Örömükkel Krisztus is azonosul. Az ő örömük ugyanaz, mint ami Krisztusnak is örömet szerzett: "hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az Ő dolgát elvégezzem" (Jn. 4: 34). A dicsőség Urának munkatársai! Ez a gondolat megédesíti minden fáradozásukat, megacélozza akaratukat, bátorságot önt lelkükbe - történjék bármi. Krisztus munkatársai önzetlen szívvel dolgoznak, Krisztus szenvedéseiből részt vállalva megtisztulnak, munkájában és könyörületességében osztoznak. Mindezzel növelik Krisztus örömét, és megdicsőítik magasztos nevét. {COL 402.5}   

Ilyen lelkülettel lehet Istennek igazán szolgálni. Sokan, akik elsőknek tűnnek, utolsók lesznek, mert nincs meg bennük ez a lelkület. Azok pedig, akiket ez a lelkület ural, jóllehet az utolsók közé számítanak, mégis elsők lesznek. {COL 403.1}   

Krisztus sok odaadó gyermekének nincs alkalma nagy feladatokra vagy nagy áldozatokra Isten szolgálatában. Vigasztalódjanak azzal, hogy Isten nem mindig a mártíromságot tartja a legkedvesebb áldozatnak! Nem biztos, hogy a naponta halálos veszedelmekkel találkozó misszionáriust méltatják első helyen a mennyben. A keresztény, aki magánéletében is keresztény; aki bizonyságot tesz kereszténységéről naponkénti önmegtagadásával, szándékai őszinteségével, gondolatai tisztaságával, a bosszúságok közötti szelídségével, hitével és kegyességével, a kicsi dolgokban való megbízhatóságával; aki családi életében Krisztus jellemét képviseli, Isten szemében még a világszerte ismert misszionáriusnál és mártírnál is becsesebb lehet. {COL 403.2}   

Isten egészen más normához méri a jellemet, mint az ember. Isten látja legyőzött kísértéseinket is, amelyekről a világ nem tud, sőt még legközelebbi barátaink sem. Látja családi életünkben és a lelkünk mélyén támadt kísértéseket is. Látja, amikor az embert megalázza saját gyengeségének tudata. Látja a gondolatban elkövetett vétkek miatti őszinte bűnbánatát is. Látja, amikor teljes szívével szolgál neki. Tud énünkkel vívott keserves küzdelmeinkről, és tud győzelmeinkről is. Isten mindezekről tud, és tudnak az angyalok is. "Egy emlékkönyv iraték Ő előtte azoknak, akik félik az Urat, és becsülik az Ő nevét" (Mal 3 :16). {COL 403.3}   

Nem tudásunkban, társadalmi rangunkban, a munkások sokaságában, vagy a reánk bízott képességekben található sikerünk titka; nem is az emberi akaratban. Ha tehetetlenségünket érezve, készséges és engedelmes szívvel Krisztusra tekintünk, általa, aki minden erő és értelem forrása, egyik győzelmet a másik után arathatjuk. {COL 404.1}   

Bármilyen rövid ideje szolgálunk, bármilyen egyszerű feladatot látunk el, ha gyermeki hittel követjük Krisztust, nem fogunk csalódni a jutalomban. Amit a legnagyobbak és legbölcsebbek sem érdemelnek meg, a leggyengébbek és legkisebbek megkaphatják. A menny aranykapuja nem tárul ki az öndicsőítőnek. Nem emelkedik fel a büszke lélek előtt, de az örök díszkapuk szélesre tárulnak egy kisgyermek reszkető érintésére. Azok, akik őszinte hittel és szeretettel szolgáltak Istennek, kegyelméből áldott jutalmat kapnak. {COL 404.2}