"Ki az én felebarátom?"

{COL 376}   

A zsidók között a "ki az én felebarátom?" kérdés véget nem érő vitát indított el. A pogányokat és a samaritánusokat illetően semmi kétségük nem volt. A pogány és a samaritánus idegen és ellenség volt. De hol van a határ saját népüknél és a társadalom különböző osztályainál?! A papok, a rabbik, a vének ceremóniákat ceremóniákra halmoztak, hogy megtisztítsák magukat. Kit tartsanak ezek az emberek felebarátjuknak? Ha a tudatlan és felszínes tömeggel érintkeznek - tanították -, sok szenny rakódhat rájuk, amelyet csak fáradságos munkával lehet eltávolítani. Felebarátjuk-e vajon a "tisztátalan" is? {COL 376.1}   

(Erre a kérdésre válaszolt Krisztus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában. Krisztus megmutatta, hogy nem csak az az ember felebarátunk, aki a mi hitünket vallja. Ebben a kérdésben nincs faj-, szín-, sem osztálykülönbség. Felebarátunk mindenki, akinek szüksége van segítségünkre. Felebarátunk mindenki, akit az ellenség megsebzett és összezúzott. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdoni {COL 376.2}   

Az irgalmas samaritánus példázatának elmondására egy törvénytudó kérdése késztette Krisztust. A Megváltó tanított, és "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" A farizeusok biztatták a törvénytudót e kérdés felvetésére, mert remélték, hogy Krisztust saját szavaival tőrbe ejthetik. És türelmetlenül várták válaszát. A Megváltó azonban nem bocsátkozott vitába. Magától a kérdezőtől akart választ kapni. "A törvényben mi van megírva? - kérdezte -, mint olvasod?" A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot a Sínai-hegyen adott törvénynek. De Ő az üdvösség kérdésénél éppen az Isten parancsolatai megtartását vetette fel. A törvénytudó így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te {COL 377.1}   

Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." "Jól feleltél - mondta Krisztus -; ezt cselekedd, és élsz." {COL 377.2}   

A törvénytudó nem volt megelégedve a farizeusok magatartásával és cselekedeteivel. Tanulmányozta a Szentírást, mert meg akarta ismerni mondanivalóját. Mélységesen érdekelte ez a kérdés, és őszintén kérdezte: "Mit cselekedjem?" Válaszában, amelyben meghatározta a törvény követelményeit, figyelmen kívül hagyta a ceremóniális és rituális előírások tömkelegét. Ezeknek nem tulajdonított fontosságot. Csak azt a két nagy elvet nevezte meg, amelytől "függ az egész törvény és a próféták" (Mt 22 :40). E válasz megdicsérése előnyösen befolyásolta a Megváltó ügyét a rabbiknál. Nem ítélhették el annak szentesítéséért, amit egy törvénytudó is megerősített. {COL 377.3}   

"Ezt cselekedd, és élsz" - mondta Krisztus. Tanításában a törvényt mindig Istentől származó kerek egészként mutatta be, tanúsítva, hogy lehetetlen megtartani az egyik előírást, és áthágni a másikat, mert ugyanaz az elv vonul végig az egészen. Az ember sorsát az egész törvény iránti engedelmessége határozza meg. {COL 377.4}   

Krisztus tudta, hogy senki sem képes a maga erejéből engedelmeskedni a törvénynek. A törvénytudót alaposabb és igényesebb kutatásra akarta késztetni, hogy megtalálja az igazságot. Csak Krisztus erejének és kegyelmének elfogadásával tudjuk megtartani a törvényt. Csak az engesztelő áldozatba vetett hit teszi képessé az elbukott embert arra, hogy szeresse Istent teljes szívével, felebarátait pedig úgy, mint saját magát. {COL 378.1}   

A törvénytudó tudatában volt annak, hogy nem tartotta meg sem az első négy parancsolatot, sem pedig a többi hatot. Krisztus fürkésző kérdésének súlya alatt bűnösnek érezte magát, de bűnei megvallása helyett igazolni próbálta őket. Az igazság elismerése helyett azt igyekezett bebizonyítani, hogy milyen nehéz a parancsolatokat megtartani. Azt remélte, hogy ezzel elhárítja az ítéletet, és sikerül igazolnia magát a nép előtt. A Megváltó szavaiból kitűnt, hogy a törvénytudó kérdésére semmi szükség nem volt, hiszen maga is meg tudta válaszolni. De a törvénytudó egy másik kérdést is feltett: "Ki az én felebarátom?" {COL 378.2}   

Krisztus most sem engedte magát vitába keverni. A kérdésre egy történettel válaszolt, amely még élénken élt hallgatói emlékezetében: "Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba - mondta -, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan." {COL 379.1}   

A Jeruzsálemből Jerikóba tartó embernek Júdea pusztáján is át kellett haladnia. Az út kietlen, sziklás, rablók háborgatta hegyszoroson vezetett át, amely gyakran volt erőszakos cselekmények színhelye. A példázatbeli utast itt támadták meg. Minden értékétől megfosztották, és félholtan az útszélen hagyták. Amint így feküdt, egy pap jött az úton. Látta a megsebesített, összezúzott, vérében fetrengő embert, de nem segített rajta, hanem "elkerülé". Ezután megjelent egy lévita. Kíváncsi volt, hogy mi történt; ezért megállt, és megnézte a szenvedőt. Tudta, hogy mit kellene tennie, de az kellemetlen feladat lett volna. Kívánta, hogy bárcsak ne jött volna arra, és ne látta volna meg a megsebzett embert. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem tartozik rá, és ő is "elkerülé". {COL 379.2}   

Egy arra elhaladó samaritánus azonban, meglátva a szenvedőt, elvégezte azt a munkát, amire a többiek nem voltak hajlandók. Jóindulattal és kedvesen segített a megsebzett emberen. "Mikor azt látta, könyörületességre indula, és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé neki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked." Mind a pap, mind a lévita vallásos embernek tartotta magát. A samaritánus pedig arról tett bizonyságot, hogy igazán megtért. Neki sem volt kellemesebb az a munka, mint a papnak és a lévitának, de lelkülete és cselekedete azt bizonyította, hogy a menny a szívében él. {COL 379.3}   

E tanítással Krisztus félreérthetetlenül és meggyőzően bemutatta a törvény elveit, tanúsítva hallgatóinak, hogy elmulasztották megvalósítani ezeket az elveket. Szavai olyan világosak és súlyosak voltak, hogy a hallgatók nem tudtak akadékoskodni. A törvénytudó a tanításban semmi megbírálhatót nem talált. Krisztussal szembeni előítélete eloszlott. A nemzetében élő idegenkedést azonban nem győzte le egészen, és ezért nem tudott név szerint elismeréssel adózni a samaritánusnak. Krisztus kérdésére: "E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett" - így válaszolt: "Az, aki könyörült rajta." {COL 380.1}   

"Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél." Légy ugyanilyen kedves, melegszívű a nyomorultakhoz! Ezzel mutatod meg, hogy megtartod az egész törvényt. {COL 380.2}   

A zsidók és a samaritánusok közötti nagy vallási ellentét az igaz istentiszteletről vallott eltérő nézetükben rejlett. A farizeusok semmi jót nem mondtak a samaritánusokról. Inkább a legelkeseredettebb átkokat szórták rájuk. Olyan nagy volt az ellenszenv a zsidók és a samaritánusok között, hogy a samaritánus asszony furcsállta, amikor Krisztus vizet kért tőle. "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem - kérdezte -, aki samáriai asszony vagyok?!" "Mert a zsidók - tette hozzá az evangélista - nem barátkoznak a samáriaiakkal" (Jn 4 : 9). Amikor a zsidók, telve gyilkos gyűlölettel, rátámadtak Krisztusra a templomban, hogy megkövezzék, jobb szavakat nem találtak gyűlöletük kifejezésére: "Nem jól mondjuk-é mi, hogy te samaritánus vagy, és ördög van benned?" (Jn 8 : 48.) A pap és a lévita nem végezte el azt a szolgálatot, amelyet az Úr meghagyott nekik. Honfitársukon egy gyűlölt és megvetett samaritánus segített. {COL 380.3}   

A samaritánus teljesítette a parancsot: "Szeresd felebarátodat, mint magadat", tanúsítva, hogy igazabb, mint elítélői. Élete kockáztatásával, testvérként ellátta a megsebzett embert. A samaritánus Krisztust ábrázolja. Megváltónk olyan szeretetet tanúsított irántunk, amilyenre az ember soha nem lenne képes. Amikor összezúzva haldokoltunk, megszánt minket. Nem került el, és nem hagyta, hogy tehetetlenül és reménytelenül elpusztuljunk. Nem maradt ott szent, boldog otthonában, ahol a mennyei sereg szeretetét élvezte. Meglátta súlyos ínségünket. Magáévá tette ügyünket, és azonosult az emberiség érdekeivel. Meghalt, hogy megmentse ellenségeit. Imádkozott gyilkosaiért. Saját példájára hivatkozva mondja követőinek: "Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek"; "amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 15:17; 15:34). {COL 381.1}   

A pap és a lévita a templomból jöttek, ahol részt vettek az istentiszteleten. A templom szertartásait Isten rendelte el. E szertartások végzése nagy, magasztos és megtisztelő kiváltság volt. A pap és a lévita rangon alulinak tartották, hogy az útszélen heverő, ismeretlen szenvedőnek szolgáljanak. Isten áldást akar küldeni általuk egy embertársuknak, de ők elszalasztották ezt a különleges alkalmat. {COL 382.1}   

Ma is sokan követnek el hasonló hibát. Feladataikat két külön csoportba osztják. Az egyik nagy dolgokból áll, amelyeket Isten törvénye szabályoz. A másik úgynevezett apróságokból, amelyekben nem érvényesítik a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" parancsot. Hangulatuk dönti el, hogy mit tegyenek. Ezért jellemük eltorzul, és Krisztus vallását hamis színben tüntetik fel. {COL 382.2}   

Sokan méltóságon alulinak tartják, hogy segítsenek a szenvedő emberen. Érzéketlenül és megvetéssel nézik azokat, akik megrontották lelkük templomát. Mások egyéb indítékokból mellőzik a szegény. Azt gondolják, hogy valamilyen értékes vállalkozás támogatásával Isten ügyét viszik előre. Úgy érzik, hogy olyan nagyszerű feladatot teljesítenek, amelyet nem lehet a szűkölködők és lesújtottak miatt abbahagyni. Állítólagos nagy feladatuk végzése közben esetleg még sanyargatják is a szegényeket. Megfosztva őket jogaiktól, vagy semmibe véve problémáikat, nehéz körülményeket teremtenek számukra. Mindezt jogosnak érzik, hiszen véleményük szerint Krisztus ügyét viszik előbbre. {COL 382.3}   

Sokan elnézik testvéreik vagy felebarátaik mostoha körülményeit anélkül, hogy segítenének rajtuk. Azt gondolják, hogy kereszténységük megvallásával - ridegen és önzőn is - Krisztust képviselik. Krisztusnak e névleges szolgái valójában nem az Úr munkatársai. Isten szeretetéről, amelyet sugározniuk kellene, alig-alig kapnak némi fogalmat embertársaik. Miattuk nem indul sok szív hálára Isten iránt, és sok ajakról miattuk nem hangzik magasztaló ének. Megfosztják Istent a neki járó tisztelettől, és azoktól a lelkektől, akikért Krisztus meghalt, akiket szeretne bevinni országába, és maga mellett látni az örökkévalóságban. {COL 383.1}   

Isten igazságának alig van hatása a világra, pedig nagy befolyást kellene árasztania életünk által. Hitvallásból nagyon sok van, de kevés tartalommal. Mondhatjuk, hogy követjük Krisztust, és állíthatjuk, hogy hiszünk Isten szavának minden igazságában, de ez nem sokat használ felebarátainknak, ha vallásos meggyőződésünket nem tükrözi mindennapi életünk. Hitvallásunkkal - ha mégúgy hangoztatjuk is - nem mentünk meg senkit: sem magunkat, sem embertársainkat, ha nem vagyunk igazán keresztények. A jó példából minden hitvallásnál több áldást merít a világ. {COL 383.2}   

Önző élettel nem lehet Isten ügyét szolgálni. Isten ügye az elnyomottak és szegények ügye. Krisztus állítólagos követőinek szívéből hiányzik Krisztus együttérző szeretete. Jobban kellene szeretnünk azokat, akikben Krisztus olyan nagy értéket látott, hogy életét adta üdvösségükért. Ezek a lelkek drágák. Minden áldozatnál felmérhetetlenül drágábbak. Ha megfeszítjük minden erőnket egy fontosnak ítélt feladat teljesítésére, de elhanyagoljuk a szűkölködőt, vagy megfosztjuk az idegent jogaitól, szolgálatunkat Isten nem hagyja jóvá. {COL 383.3}   

A megszentelődés annyit jelent, hogy a Szentlélek Krisztus természetét emberi lényünkbe oltja. Az evangéliumi vallás élő, cselekvő alapelv - Krisztus jelenléte életünkben, jellemének megmutatkozása jellemünkben és cselekedeteinkben. Az evangélium elveit életünk semmilyen területétől sem lehet elvonatkoztatni. A keresztény embernek minden élethelyzetében Krisztust kell bemutatnia. {COL 384.1}   

Az istenfélelem alapja a szeretet. Senki sem szeretheti Istent igazán, bármi legyen is hitvallása, ha nem szereti önzetlenül testvérét. Ez a lelkület nem alakul ki bennünk pusztán azzal, hogy megpróbálunk szeretni másokat. Krisztus szeretetének szívünkben kell élnie. Amikor énünk feloldódik Krisztusban, a szeretet akaratlanul is árad belőlünk. A keresztény jelleme akkor jut el a tökéletességre, amikor benső énje állandóan arra készteti, hogy másokon segítsen; amikor a menny napfénye szívét betölti, s ez arcáról is sugárzik. {COL 384.2}   

Lehetetlen, hogy abból a szívből, amely Krisztus lakhelye, hiányozzék a szeretet. Ha szeretjük Istent, mert Ő előbb szeretett minket, azokat is szeretjük, akikért Krisztus meghalt. Nem juthatunk közösségbe Istennel, ha nem ápoljuk a kapcsolatot embertársainkkal, mert benne, aki a világegyetem trónján ül, együtt van mind az isteni, mind az emberi. Ha közösségre lépünk Krisztussal, a szeretet láncának arany láncszemei egybekapcsolnak embertársainkkal; akkor krisztusi szánalmat és könyörületet tanúsítunk; akkor nem várjuk meg, amíg a szegényeket és nyomorultakat elénk hozzák; akkor nem kell a mások fájdalma iránti szánalmat kicsikarni belőlünk, mert olyan természetességgel fogunk szolgálni a nélkülözőknek és szenvedőknek, mint ahogy Krisztus "széjjel járt, jót tévén" (Acs 10:38). {COL 384.3}   

Ahol szeretet és együttérzés ébred, ahol valaki a másik ember felé fordul, hogy felemelje és áldást hintsen reá, ott Isten Lelke munkálkodik. Tudatlan pogányok, akik nem ismerik Isten írott törvényét, és nem hallották Krisztus nevét sem, jóindulatot tanúsítanak szolgái iránt, és saját életük kockáztatásával megvédik őket. Tetteik mennyei befolyásról tanúskodnak. A Szentlélek krisztusi irgalmat plántált e bárdolatlan emberek szívébe, természetüket és neveltetésüket meghazudtoló rokonszenvre indítva őket. A "világosság", amely "eljött volt már a világba", és "megvilágosít minden embert" (Jn 1: 9), bevilágít lelkükbe, és ez a világosság, ha figyelnek rá, elvezeti őket Isten országába. {COL 385.1}   

Az elesettek felemelésével, a lesújtottak megvigasztalásával a menny megdicsőül. Ezt a munkát azok végzik, akiknek szívében Krisztus lakik. Krisztus vallása mindig áldást áraszt. Ahova eljut, mindenütt fény jár a nyomában. {COL 386.1}   

Isten semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget nem ismer el. Ő az egész emberiség Alkotója. Mindnyájan egy család vagyunk a teremtés által, valamint egyek vagyunk a megváltás jogán. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden ajtaját, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete olyan széles, olyan mély, olyan teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán vonzóköréből azokat a nyomorultakat, akiket a kísértő megtévesztett csalásaival. Isten trónjához emeli őket; ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa övez. {COL 386.2}   

Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad. Krisztus drága vére mindenkit eggyé kovácsol. (Lásd Gal 3:28; Ef 2:13.) {COL 386.3}   

A szenvedő emberiség kiáltását minden valláskülönbséget félretéve meg kell hallanunk. Ahol a valláskülönbség keserű érzéseket kelt, személyes szolgálattal sok jót tehetünk. A szeretettel végzett szolgálat eloszlatja az előítéletet, és lelkeket nyer meg Istennek. {COL 386.4}   

Viseljük szívünkön mások fájdalmát, nehézségét, baját! Osztozzunk nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények örömében és gondjában! "Ingyen vettétek - mondja Krisztus -, ingyen adjátok" (Mt 10: 8). Környezetünkben élnek nyomorult, megpróbált emberek, akiknek szükségük van megértő szavakra és tettekre. Mindenütt vannak özvegyek, akik segítségre és együttérzésre szorulnak; árvák, akikért Krisztus felelőssé teszi követőit. Nagyon sokszor érzéketlenül elmegyünk mellettük. Lehet, hogy kopottak, faragatlanok, és látszólag semmi kedves vonás nincs bennük. Akkor is Isten tulajdonai. Áron vette meg őket, és éppoly értékesek szemében, mint mi. Ők is Isten nagy családjához tartoznak, és a keresztények Isten sáfáraiként felelősek értük. "Vérüket a te kezedből kívánom meg" - mondja Isten. {COL 386.5}   

A legnagyobb veszedelem a bűn. A mi feladatunk, hogy megszánjuk a bűnöst, és segítsünk rajta. De nem lehet mindenkihez egyformán közeledni. Sokan elrejtik lelki éhségüket. Szíves szavakkal és tettekkel nagy segítséget nyújthatunk nekik. Mások nem is tudnak a saját nyomorukról. Nem ébrednek rá lelkük szörnyű ínségére. Tömegek olyan mélyre süllyedtek a bűnben, hogy elvesztették az örök valóságok iránti érzéküket. Isten képmása teljesen megfakult bennük, és aligha tudnak az üdvösségről. Istenben nem hisznek, emberben nem bíznak. Sokan csak önzetlen jóindulattal közelíthetők meg. Először fizikai szükségleteiket kell kielégíteni. Gondoskodjunk táplálékukról, tisztaságukról és tisztességes öltözetükről! Ha látják az önzetlen szeretet tanújelét, könnyebben tudnak hinni Krisztus szeretetében. {COL 387.1}   

Sok tévelygő szégyenkezik, és érzi, hogy nem okos dolog az, amit csinál. Saját hibái és bajai láttán már-már kétségbeesik. Ne kerüljük el őket! Az árral szemben úszót az áramlás teljes erővel visszafelé sodorja. Nyújtsunk segítő kezet neki, miként Krisztus nyúlt egykor a süllyedő Péter után! Bíztató szavakkal próbáljunk benne hitet és szeretetet ébreszteni! {COL 387.2}   

Lelkileg beteg testvérednek szüksége van rád, mint ahogy te is igényelted a testvéri szeretetet. Hallania kell olyan ember tapasztalatát, aki éppoly gyönge volt, mint ő most; aki meg tudja érteni, és segíteni tud rajta. Saját gyengeségünk tudata tegyen készségessé a súlyos bajban sínylődő felebarátunk megsegítésére! Sohase menjünk el egyetlen szenvedő lélek mellett sem anélkül, hogy ne vigasztalnánk úgy, ahogy Isten vigasztalt minket! {COL 387.3}   

Krisztussal, az élő Megváltóval való személyes kapcsolat képessé teszi az ember értelmét, szívét és lelkét alacsonyabb rendű lénye legyőzésére. Beszélj a tévelygőnek arról a mindenható kézről, amely támogatja, Krisztus végtelen jóságáról, amellyel könyörül rajta! Nem elég azt hinnie, hogy van törvény és korlát, amely nem szánakozik és nem hallja meg a segélykiáltást. Szüksége van meleg kézszorításra, szerető szívre, amelyben bízhat. Tartsd ébren benne azt a tudatot, hogy Isten mindig mellette van, és szánó szeretettel figyeli! Hívd fel figyelmét az Atya szívére, amely bánkódik a bűn miatt, az Atya kezére, amelyet most is felé nyújt, az Atya hangjára, amely ezt mondja: "Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa 27:5.) {COL 388.1}   

Ebben a munkában láthatatlan társaid vannak. A menny angyalai álltak a samaritánus mellett is, aki a megsebzett idegent felkarolta. Mennyei angyalok állnak mindazok mellett, akik embertársaik megsegítésével szolgálnak Istennek. Maga Krisztus is együttműködik veled. Ő a Megváltó. Ha az Ő irányításával munkálkodsz, nagyszerű eredmények tanúja leszel. {COL 388.2}   

E munkában tanúsított odaadásodon nemcsak mások sorsa, hanem a te örök életed is múlik. Krisztus felemeli mindazokat, akik vágynak a vele való közösségre; akik vágyakoznak eggyé lenni vele, miként Ő is egy az Atyával. Engedi, hogy meglássuk és érezzük mások szenvedéseit, mert meg akar szabadítani az önzéstől. A maga jellemének vonásait - könyörületét, kedvességét és szeretetét akarja kialakítani bennünk. Ha engedjük, hogy munkálkodjék szívünkben, iskolájának tanulóiként felkészülünk a mennyei életre. Ha elutasítjuk, nem tud minket tanítani, és saját döntésünk alapján örökre elszakadunk tőle. {COL 388.3}   

"Ha parancsolataimat megtartod" - mondja az Úr - "ki- s bejárást engedek néked ez itt állók (a trónját körülvevő angyalok) között" (Zak 3 : 7). Ha részt veszünk a mennyei lények munkájában a földön, alkalmassá válunk társaságukra a mennyben is. Az üdvösség örököseinek szolgálatára elküldött "szolgáló lelkek" (Zsid 1:14.), az angyalok köszöntik a mennyben azt az embert, aki a földön nem azért élt, "hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20: 28). Ebben az áldott közösségben - örökké tartó örömünkre meg fogjuk érteni, hogy mi mindent rejt magában ez a kérdés: "Ki az én felebarátom?" {COL 389.1}