Öröm az Úrban

Isten gyermekei arra hívattak el, hogy az Ő képviselőivé legyenek, akik bemutatják a világnak jóságát és kegyelmét. Amint Jézus kinyilatkoztatta számunkra az Atya igazi jellemét, úgy kell kinyilatkoztatnunk nekünk Krisztust a világnak, amely nem ismeri az Ő együttérző, könyörülő szeretetét. "Amint te küldtél engem e világba - mondta Jézus -, úgy küldtem én is őket e világba." "Én őbennük és Te énbennem- hogy megismerje a világ, hogy Te küldtél engem." (Jn. 17:18, 23) Pál apostol ezt mondja Krisztus tanítványairól: "nyilvánvaló, hogy Krisztus- levele vagytok", "melyet ismer és olvas minden ember" (II. Kor. 3:3, 2). Jézus minden tanítványa által egy levelet küld a világnak. Ha Krisztus követője vagy, akkor levelet küld általad annak a családnak, annak a helységnek és annak az utcának, ahol élsz. A benned lakozó Krisztus szólni akar azok szívéhez, akik nem ismerik Őt. Talán nem olvassák a Bibliát, nem hallják azt a hangot, amely lapjairól szól hozzájuk, nem látják meg Isten szeretetének kinyilatkoztatását cselekedeteiben. De ha te Jézus igaz képviselője vagy, akkor lehet, hogy rajtad keresztül megértenek valamit az Ő jóságából, és arra a meggyőződésre jutnak, hogy szeressék és szolgálják Őt. {SC 115.1}   

A keresztényeknek az a hivatásuk, hogy megvilágítsák a menny felé vezető utat. Tükrözniük kell a világ felé azt a világosságot, amely Krisztustól rájuk árad. Életük és jellemük olyan legyen, hogy általuk mások is helyes fogalmat alkothassanak Krisztusról és arról, mit jelent Néki szolgálni. {SC 115.2}   

Ha helyesen képviseljük Krisztust, akkor vonzónak fogjuk bemutatni az Ő szolgálatát, minthogy az is. Azok a keresztények, akik borút és szomorúságot halmoznak fel a lelkükben, és ezért zúgolódnak, panaszkodnak, hamis képet tárnak mások elé Istenről és a keresztény életről. Olyan benyomást keltenek, mintha Isten nem örülne annak, ha boldognak látja gyermekeit - ezáltal hamis tanúbizonyságot tesznek menynyei Atyánkról. {SC 116.1}   

Sátán diadalittas, amikor bele tudja vinni Isten gyermekeit a hitetlenségbe és a csüggedésbe. Örül, amint látja, hogy bizalmatlanok vagyunk Isten iránt és kétségbe vonjuk az Ő üdvözítő szándékát és hatalmát. Szeret bennünk olyan érzést kelteni, hogy a Gondviselés intézkedései kárunkra vannak. Sátán műve az is, hogy olyan lénynek tünteti fel az Urat, akiből hiányzik az együttérzés és a könyörület. Elferdíti az Isten személyére vonatkozó igazságokat. Téveszmékkel tölti meg az emberek képzeletét. Mi pedig ahelyett, hogy ragaszkodnánk ahhoz az igazsághoz, amit megismertünk a mi mennyei Atyánkra vonatkozóan, túl gyakran megengedjük magunknak, hogy a Sátántól származó téveszmék fészkeljék be magukat gondolatainkba, aminek következtében elveszítjük belé vetett bizalmunkat és zúgolódunk ellene. Sátán állandóan arra törekszik, hogy komornak tüntesse fel a vallásos életet. Úgy akarja bemutatni, mint ami vesződséggel és nehézségekkel van tele, és ha egy keresztény a saját élete által ilyen képet nyújt a vallásosságról, akkor - a hitetlensége által - Sátán hazugságát erősíti meg. {SC 116.2}   

Sokan vannak, akik oly módon róják az élet útját, hogy folyvást hibáikkal, kudarcaikkal, csalódásaikkal foglalkoznak, így szívükre szomorúság és csüggedés telepszik. Európai tartózkodásom idején egy asszony, akire szintén ez volt jellemző és éppen mély lehangoltság tartotta a hatalmában, néhány bátorító sort kért tőlem. Elolvastam a levelét, és a következő éjszakán azt álmodtam, hogy egy kertben voltam, és valaki, aki a kert tulajdonosának látszott, végigvezetett a kerti ösvényeken. Én szedtem a virágokat és élveztem az illatukat, az említett asszony azonban, aki álmomban mellettem haladt, felhívta a figyelmemet néhány csúnya, tüskés ágra, amelyek keresztezték az útját. Búsult és szomorkodott. Nem az ösvényen haladt, követve a vezetőt, hanem a tüskék és tövisek között botladozott. "Ó - siránkozott -, hát nem kár, hogy a tövisek tönkreteszik ezt a gyönyörű kertet?" Akkor megszólalt a vezetőnk, és ezt mondta: "Ne törődj a tövisekkel, mert azok csak megsebeznek. Szedd inkább a rózsákat, liliomokat és szegfűket." {SC 116.3}   

Nem voltak-e derűs napok életetekben? Nem volt-e néhány olyan időszak, amikor Isten Lelke közelségét érezve örömtől repesett a szívetek? Ha visszalapoztok élettörténetetek fejezeteibe, nem találtok-e néhány kellemes oldalt? És vajon nem szegélyezik végig, mindenütt életetek ösvényét - illatozó virágokhoz hasonlóan - Isten ígéretei? Miért nem engeditek, hogy örömmel töltse be szíveteket ezek szépsége és jó illata? {SC 117.1}   

A tövisek és a tüskék csak megsebeznek és elszomorítanak bennünket. Ha mindig csak ezeket a dolgokat gyűjtitek össze a lelketekben és ezeket tárjátok mások elé is, vajon nem nehezítitek-e meg azok haladását, akik mellettetek róják az élet ösvényét, azon túl, hogy lebecsülitek Isten jóságának irántatok való megnyilatkozásait? {SC 117.2}   

Nem bölcs dolog összegyűjteni az összes kellemetlen emléket - az összes igazságtalanságot és csalódást - múltbeli életünkből, és ezekről beszélni, ezeket panaszolni, míg csak egészen nyomasztó, elbátortalanító hatásuk alá nem kerülünk. Ha lelketek csüggedt és sötétséggel terhelt, ezzel kizárjátok Isten világosságát a saját lelketekből, mi több, mások életútjára is árnyékot vettek. {SC 117.3}   

Adjunk hálát Istennek ajándékaiért. Halmozzuk fel lelkünkben szeretetének áldott bizonyságait, ezekre szegezzük a tekintetünket. Gondoljunk folyvást az ilyen tényekre: Isten Fia elhagyta Atyja trónját, és istenségét levetve emberré lett, hogy kimenthessen minket Sátán hatalmából, hogy érettünk kivívott győzelmével megnyissa előttünk a menny ajtaját, s emberi szemeknek is bepillantást engedjen az Ő dicsősége székhelyére; hogy kinyilatkoztatást adjon nekik istenségének fenségéről. Erről elmélkedjünk: a Megváltó kiemeli az elesett emberi nemzetséget abból a szakadékból, amelybe a bűn taszította, és ismét összekapcsolja a végtelen Istennel; ha kiálltuk az Isten által meghatározott próbát, akkor a mi Szabadítónkban való hitünk által abban a dicsőségben részesülünk, hogy Krisztus igazságába öltözötten megállhatunk Isten trónja előtt. {SC 118.1}   

Szégyent hozunk Istenre és megszomorítjuk az Ő Szentlelkét, ha kételkedünk szeretetében és nem bízunk ígéreteiben. Hogy érezné magát egy édesanya, aki egész életét, annak minden erőfeszítését arra áldozta, hogy gyermekei érdekeit és jólétét szolgálja, gyermekei mégis állandóan panaszkodnának rá, mintha nem jól bánna velük? Megtörné a szívét, ha gyermekei mindezek ellenére kétségbe vonnák a szeretetét. Hogy érezné magát bármely szülő, hogy így viszonyulnának hozzá gyermekei? És hogyan tekinthet ránk a mennyei Atya, amikor nem bízunk szeretetében, holott ez a szeretet arra késztette Őt, hogy egyszülött Fiát is odaadta azért, hogy nekünk életünk legyen? Pál apostol így ír erről: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Rm. 8:32) Mégis milyen sokan szólnak így - ha nem a szavaikkal, akkor a cselekedeteikkel: "Az Úr ezt nem rám érti. Másokat talán szeret, de engem nem." {SC 118.2}   

Mindez igen káros a saját lelketekre nézve, mert minden egyes kételkedő szó, amit kiejtetek, mintegy meghívóul szolgál Sátán kísértései számára, megerősíti bennetek a kételkedésre való hajlamot, és megszomorítja, eltávolítja tőletek a szolgáló angyalokat. Amikor Sátán kísért titeket, vigyázzatok: egyetlen szót se ejtsetek, ami kételyt fejezne ki, vagy sötétséget árasztana. Ha megnyitjátok az ajtót Sátán sugallatai előtt, akkor bizalmatlansággal és lázadó kérdésekkel telik meg a szívetek. És ha ezeknek a rossz érzéseiteknek hangot adtok, akkor nemcsak annyi történik, hogy minden egyes megfogalmazott és kimondott kételkedő szó visszahat rátok magatokra, hanem az ilyen kijelentések mások életében is magvetéssé válnak, és meghozzák a maguk gyümölcsét, úgyhogy a későbbiekben lehetetlenség lesz közömbösíteni vagy ellensúlyozni szavaitok hatását. Ti talán összeszeditek magatokat valamiképpen a kísértések idején, és kimenekedtek Sátán tőréből, mások viszont szavaitok befolyására esetleg nem tudnak majd kiemelkedni abból a hitetlenségből, amit ti sugalltatok nékik. Mennyire fontos, hogy csak olyan dolgokról beszéljünk, amelyek lelki erőt és életet közvetítenek! {SC 119.1}   

Angyalok figyelik, hogy milyen tanúbizonyságot tesztek a világ előtt mennybe ment Mesteretekről. Krisztus legyen a társalgásotok központja, aki mindenkor él, hogy a ti közbenjárótok legyen az Atya előtt. Isten dicsérete legyen az ajkatokon és szívetekben, amikor baráti kapcsolatba kerültök valakivel, hogy Jézusra tereljétek a figyelmét. {SC 119.2}   

Mindannyiunknak megvannak a magunk próbái, fájdalmakat kell elhordoznunk, kemény küzdelmeket kell vívnunk, hogy ellenálljunk a kísértéseknek. Ne beszéljünk ezekről a gyötrelmekről társainknak, akik csak halandó lények, hanem vigyük mindezt Isten elé imádságunkban. Tegyük életszabálylyá a magunk számára, hogy egyetlen kételkedő vagy csüggesztő szót sem fogunk kiejteni mások előtt. Sokat tehetünk egymásért azzal, ha fényt árasztunk egymás életére, ha a reménység szavaival és a megszentelt vidámság jó hatásával erősítjük meg felebarátainkat a jóra való igyekezetükben. {SC 119.3}   

Sok értékes lélek vergődik kísértések súlyos nyomása alatt, csaknem erejüket vesztik már az énnel és a gonoszság hatalmasságaival vívott küzdelmükben. Egy ilyen lelket se bátortalanítsunk el a maga kemény küzdelmében! Ellenkezőleg, inkább vidítsuk fel őt olyan bátorító és reményteljes szavakkal, amelyek erőt adnak neki a további küzdelemhez és az előrehaladáshoz. Ha ezt teszitek, közvetítők lehettek, akik által Krisztus világossága árad rájuk. "Mert közülünk senki sem él önmagának." (Rm. 14:7) Öntudatlan befolyásunkkal bátoríthatunk és megerősíthetünk másokat, de ugyanúgy el is csüggeszthetjük őket, amivel viszont eltaszíthatjuk őket Krisztustól és az Ő igazságától. {SC 120.1}   

Sokakban téves elképzelés él Jézus életéről és jelleméről. Úgy gondolják, hogy nem volt benne melegség és derű, csak ridegség, szigorúság és örömtelenség. Sokaknak az egész vallásos tapasztalatát beárnyékolják az efféle borús nézetek. {SC 120.2}   

Gyakran hallani, hogy Jézus többször sírt, de sohasem látták mosolyogni. Megváltónk valóban "fájdalmak férfia" volt, ismerte a bánatot, mert nyitva volt a szíve minden emberi nyomorúság, minden emberi jajszó számára. De annak ellenére, hogy csupa önmegtagadás volt az élete, amelyet folytonosan beárnyékolt a fájdalom és a gond, kedélye nem romlott meg. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni sem szomorúságot, sem elégedetlenséget; ellenkezőleg, mindenkor békés nyugalom és derű tükröződött rajta. Szíve kimeríthetetlen életforrás volt, és akárhová ment, nyugalmat és békét, örömet és vidámságot vitt magával. {SC 120.3}   

Mély komolyság és átható figyelem jellemezte, mégsem volt borús vagy kedvetlen. Komoly célok és szándékok töltik be azok életét is, akik Őt követik. Mélyen átérzik személyes felelősségüket. Életükből száműzik a könnyelműséget, elképzelhetetlen számukra a szilaj mulatozás vagy a nyers tréfálkozás. Jézus vallása a folyóvizek nyugalmához hasonló békét teremt a lélekben. Ez a békesség azonban nem oltja ki az öröm fényét, nem fojtja el a vidámságot, nem árnyékolja be a napfényes, mosolygó arcot. Krisztus nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Ha az Ő szeretete uralkodik szívünkben, akkor mi is követni fogjuk példáját. {SC 120.4}   

Ha állandóan a felszínen tartjuk gondolataikban a mások által elkövetett barátságtalan és igazságtalan tetteket, akkor lehetetlennek tűnik számunkra, hogy úgy szeressük őket, ahogy Krisztus szeretett minket, de ha ehelyett Krisztus irántunk tanúsított, csodálatra méltó szeretete és könyörülete foglalkoztatja a gondolatainkat, akkor ugyanez a lelkület árad ki belőlünk is másokra. Szeretni és tisztelni fogjuk egymást, a hibák és a tökéletlenségek ellenére, amelyeken nem tudunk segíteni azzal, ha folyton ezekre tekintünk. Mellőzzük a magabízást, ápoljuk magunkban az alázatosságot és a türelmes, tapintatos viszonyulást mások hibáihoz. Ez kiöl majd belőlünk mindennemű szűkkeblű önzést, megértővé és nagylelkűvé tesz mások iránt. {SC 121.1}   

Így szól a zsoltáríró: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és hűséggel élj." (Zsolt. 37:3) "Bízzál az Úrban!" Minden napnak megvannak a maga terhei, gondjai és bonyodalmai, és amikor ezekkel találkozunk, milyen könnyen elkezdünk a nehézségeinkről és a próbáinkról beszélni! Annyi szükségtelen gondot veszünk magunkra, oly sok félelemnek és szorongásnak adunk helyt és olyan súlyos aggodalmakat juttatunk kifejezésre, hogy aki mindezt látja és hallja, annak azt kellene feltételeznie, hogy egyáltalán nincs is nekünk egy könyörülő, szerető Megváltónk, aki készségesen meghallgatja kéréseinket, és akinek a segítsége mindig rendelkezésünkre áll a szükség idején. {SC 121.2}   

Egyesek állandóan szoronganak és szinte keresik a bajt. Naponként Isten szeretetének jelei veszik körül őket, mindennap élvezik a Gondviselés adományait, de ők nem becsülik meg ezeket a jelenvaló áldásokat, ügyet sem vetnek rájuk. Gondolatban állandóan kellemetlenségek eljövetelétől rettegnek, vagy pedig valamely tényleg létező, de a valóságban egyáltalán nem olyan súlyos nehézség vakítja meg a szemüket. Emiatt nem látják, milyen sok mindenért lenne okuk a hálára. A nehézségek, amelyekkel szembetalálják magukat, nemhogy elvezetnék őket Istenhez, az egyetlen segélyforráshoz, hanem inkább elválasztják őket Istentől, mert nyugtalanság támad bennük és zúgolódni kezdenek. {SC 121.3}   

Jól tesszük-e, ha ilyen hitetlenek vagyunk? Miért is lennénk hálátlanok és bizalmatlanok? Jézus a mi Barátunk, és az egész menny érdeklődéssel viseltetik jólétünk iránt. Nem lenne szabad megengednünk, hogy a mindennapi élet bonyodalmai és aggodalmai megzavarják a gondolkodásunkat és befelhőzzék az arcunkat. Ha megengedjük ezt magunknak, akkor mindig találunk valamit, ami miatt nyugtalankodhatunk és bosszankodhatunk. Nem volna szabad megengednünk magunknak az aggodalmaskodást, mert ez csak felkavar és megvisel bennünket, de nem segít elhordozni a megpróbáltatásokat. {SC 122.1}   

Anyagi nehézségeink támadhatnak, egyre rosszabbá válhatnak a kilátásaink, veszteségek fenyegethetnek, mégsem szabad elcsüggednünk. Vessük gondjainkat az Úrra, és maradjunk nyugodtak, vidámak. Kérjünk bölcsességet Istentől ahhoz, hogy megfontoltan intézzük ügyeinket, és így elejét vehessük a veszteségnek és a súlyos bajoknak. Tegyétek meg mindazt, amit meg tudtok tenni részetekről annak érdekében, hogy kedvezőbbre forduljon a helyzetetek. Jézus megígérte, hogy a segítségünkre siet, de nem a mi erőfeszítéseink helyett teszi ezt. Ezt követően azonban bízzátok magatokat a mi hatalmas Segítőnkre. Megtettétek mindazt, amit tehettetek, várjátok hát bizakodva az eredményt. {SC 122.2}   

Isten nem akarja, hogy az övéi súlyos terhek alatt görnyedezzenek. Ugyanakkor nem csap be bennünket. Nem mond ilyesmit nekünk: "Ne féljetek, nem vár rátok semmi veszély!" Tudja, hogy próbák és nehézségek lesznek utunkon, és nyíltan szól nekünk ezekről! Nem az a szándéka, hogy kivegye népét a bűnnel és gonoszsággal terhelt világból, de soha meg nem rendülő menedéket és erősséget mutat nekünk. Jézus így imádkozott tanítványaiért: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól." (Jn. 17:15) Így szól továbbá: "E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot." (Jn. 16:33) {SC 122.3}   

Hegyi beszédében Krisztus értékes leckékre tanította tanítványait az Istenben való bizalom szükségességét illetően. Ezek a tanítások arra szolgálnak, hogy minden korszakban bátorítsák Isten gyermekeit - nekünk is szólnak, bennünket is oktatnak és vigasztalnak. Az Üdvözítő az ég madaraira irányította követői figyelmét, melyek vígan csicsergik dicsérő éneküket, nem gyötrik őket aggódó gondolatok. "Nem vetnek és nem aratnak", a fenséges Atya mégis gondoskodik szükségleteikről. Az Üdvözítő feltette a kérdést: "Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?" (Mt. 6:26) A nagy Gondviselő megnyitja kezét az embereknek és az állatoknak egyaránt, minden teremtményét megelégíti. Az ég madarai sem esnek kívül az Ő figyelmén. Nem hullatja ugyan közvetlenül csőrükbe a táplálékot, de gondoskodik szükségleteikről. Össze kell szedniük a magvakat, a megfelelő anyagokból el kell készíteniük kicsiny fészküket, táplálniuk kell fiókáikat. Énekelve mennek munkájukat végezni, "mert a ti mennyei Atyátok eltartja őket" (Mt. 6:26). És: "nem sokkal különbek vagytok-e azoknál?" Nem vagytok-e sokkal értékesebbek az ég madarainál, mint akik értelmes lélekkel imádjátok az Urat? Nem fog-e gondoskodni szükségleteinkről az a Valaki, aki megalkotott minket saját, isteni képmására és hasonlatosságára, és aki a mi fenntartónk is - ha bízunk benne? {SC 123.1}   

Krisztus mezei virágokról is szólt, amelyek gazdag változatosságban nőnek a réten, virítanak abban az egyszerű szépségben, amivel a mennyei Atya ruházta fel őket, az emberek iránti szeretetének kifejezéseként. "Vegyétek eszetekbe a mezők liliomait, hogy mimódon növekednek" - mondta Jézus (Mt. 6:28). A természetben vadon felnövekvő virágok egyszerű szépsége messze felülmúlja Salamon minden dicsőségét. A művész alkotta legragyogóbb öltözet sem mérhető össze az Isten által teremtett virágok természetes szépségével, ragyogó tökéletességével. Jézus feltette a kérdést: "Ha pedig a mező füvét, amely ma van és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten, nem sokkal inkább-e titeket, ti kicsinyhitűek?" (Mt. 6:30) Ha az isteni Művész ilyen változatos színpompával ruházta fel a csupán egy-egy napig élő mezei virágokat is, akkor mennyivel inkább gondot visel rólunk, akiket a saját képmására alkotott? Krisztusnak ez a tanítása megítéli a hitetlen szív aggodalmaskodásait, zaklatottságát és kételyeit. {SC 123.2}   

Isten boldognak, békességesnek és engedelmesnek akarja látni minden gyermekét. Emlékezzünk Jézus szavaira: "Békességet hagyok nektek, az én békességemet. Nem úgy adom néktek, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék azért a ti szívetek, se ne féljen." (Jn. 14:27) Ezt is mondta: "Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon bennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék." (Jn. 15:11) {SC 124.1}   

Az a boldogság, amelyre önző indítékból törekszünk és amely kikerüli a kötelességteljesítés ösvényét, ingatag, kiszámíthatatlan, mulandó: elillan és a lélek telve lesz magányossággal és szomorúsággal. Más természetű az az öröm és megelégedettség, amelyet Isten szolgálatában nyerünk el. A keresztény ember nincs kitéve annak, hogy bizonytalan utakra tévedjen, nincs kiszolgáltatva hiábavaló bánkódásoknak és csalódásoknak. Ha ki is marad ennek az életnek az élvezeteiből, mégis örömteljes, és boldogan tekint előre az eljövendő életre. {SC 124.2}   

Már ebben az életben is részesülünk a Krisztussal való közösség örömében, szeretetének fénye ragyog ránk és mindenkor vigaszra lelnünk jelenlétében. Már ebben az életben is minden egyes lépés közelebb vihet minket Krisztushoz, mert mélyebb tapasztalatot szerezhetünk szeretetéről, és ezáltal egy lépéssel közelebb jutunk a békesség áldott honához. "Ne dobjuk el hát bizodalmunkat", hanem legyen szilárd üdvbizonyosságunk, szilárdabb, mint bármikor ezelőtt (Zsid. 10:35). Mondjuk mi is: "Mindeddig megsegített minket az Úr", és legyünk bizonyosak abban, hogy mindvégig a segítségünkre lesz (I. Sám. 7:12). Mint valami hatalmas emlékoszlopra, úgy tekintsünk vissza múltbeli tapasztalatainkra, amikor az Úr hatalmasan cselekedett értünk, megvigasztalt bennünket és kimentett a Pusztító kezéből. Tartsuk élénken az emlékezetünkben Isten kegyelmének és szerető gondoskodásának minden irántunk való megnyilatkozását: emlékezzünk a könnyekre, amelyeket letörölt arcunkról, a fájdalmakra, amelyeket lecsillapított, a gyötrelmekre, amelyektől megszabadított, a félelmekre, amelyeket elűzött tőlünk, a szükségletekre, amelyeket betöltött, az áldásokra, amelyeket ránk árasztott. Így erősítsük meg magunkat mindarra, ami még előttünk van földi zarándokutunk hátralévő részén. {SC 125.1}   

Nem szabad csak az új nehézségekre és a még előttünk álló küzdelmekre gondolnunk, hanem éppúgy kell visszatekintenünk, mint előre, és bizakodva kell ismételnünk: "Mindeddig megsegített minket az Úr" Így biztat bennünket: "Élteden át tartson erőd!" (V. Móz. 33:25) Az előttünk álló próbák nem lesznek nagyobbak, mint az az erő, amelyet adni fog nekünk, hogy elviselhessük őket. Akkor hát vegyük fel ismét magunkra a munka és a feladatok terhét ott, ahol éppen vagyunk, és higgyük, hogy bármi következzék is ránk, a próba nagyságához mérten kapunk erőt Istentől. {SC 125.2}   

Nincs már messze az idő, amikor kinyílnak a mennyei kapuk, hogy bevonulhassanak Isten gyermekei, akik a dicsőség királyának ajkáról hallják majd ezt az áldásmondást, amely a legszebb zeneként hatol fülünkhöz: "Jertek, én Atyámnak áldottai, és örököljétek az országot, amely e világ megalapítása óta készíttetett számotokra." (Mt. 25:34) {SC 125.3}   

Akkor a megváltottak üdvözölni fogják azt az otthont, amelyet Jézus készített számukra. Nem a föld elvetemült lakói lesznek a társaik ebben az országban, nem hazug, bálványimádó, tisztátalan és hitetlen emberekkel élnek majd együtt azon a földön, hanem azokkal, akik legyőzték az Ellenséget és akik Isten kegyelme által tökéletes jellemre tettek szert. Minden bűnre való hajlam, minden tökéletlenség, ami itt a földön kínozta őket, eltávolíttatott Krisztus vére által, és részeseivé válnak Krisztus csodálatos dicsőségének, ami meghaladja a nap fényességét is. De az erkölcsi szépség, az isteni jellem tökéletessége, amely belőlük sugárzik, a külső dicsőséget is felülmúlja. Mint hiba és szeplő nélkül valók állnak a nagy fehér trón előtt, osztozva az angyalok méltóságában és kiváltságaiban. {SC 126.1}   

A számunkra is elkészített dicsőséges örökséget szemlélve érthetjük meg e kérdést: "Micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?" (Mt. 16:26) Ha szegények vagyunk is, olyan gazdagságot és dicsőséget nyerhetünk az eljövendő világban, amelyet ez a világ sohasem adhat nekünk. A bűntől megváltott, megtisztított emberi lény most már minden nemes képességét Istennek szenteli, mindent felülmúló értékké válik. Ezért örvendezés van a mennyben Isten és a szent angyalok színe előtt minden egyes megváltott lélek felett, és ez az öröm diadalmas, szent énekekben jut kifejezésre. {SC 126.2}