Az ima kiváltsága

Isten szól hozzánk a természet által, a kinyilatkoztatás által, gondviselése által, Szentlelkének befolyása által. Mindez azonban még nem elegendő az Isten és ember közötti személyes kapcsolat kialakulásához. Nekünk is ki kell öntenünk szívünket Isten előtt. Akkor nyerhetünk csak lelki életet és erőt, ha valósággal érintkezésbe lépünk mennyei Atyánkkal. Gondolataink vonzódhatnak hozzá, elmélkedhetünk műveiről, kegyelméről és áldásairól - de ez még mindig nem a szó teljes értelmében vett közösség. Életünk dolgairól is beszélgetnünk kell Istennel. {SC 93.1}   

Imádkozni annyit jelent, mint megnyitni szívünket Isten előtt mint barátunk előtt. Nem azért van erre szükség, hogy Isten megtudja, kik vagyunk, hanem azért, hogy mi váljunk alkalmassá arra, hogy befogadjuk tanácsait. Az imádság nem Istent hozza le hozzánk, hanem minket emel fel Őhozzá. {SC 93.2}   

Amikor Jézus a földön járt, oktatta tanítványait, hogyan imádkozzanak. Arra tanította őket, tárják Isten elé mindennapi szükségleteiket, és hogy vessék rá minden gondjukat (Zsolt. 55:23). A nekik adott ígéret, hogy a könyörgéseik meghallgatásra találnak, számunkra is biztosíték. {SC 93.3}   

Jézus maga is gyakran imádkozott földi élete folyamán. Megváltónk azonosította magát a mi emberi szükségleteinkkel és gyengeségeinkkel. Azért esedezett és könyörgött, hogy új erőtartalékokat nyerjen Atyjától, hogy ennek nyomán felvértezve léphessen a kötelességteljesítés és a próbák mezejére. Jézus minden tekintetben példakép számunkra. Testvérünk erőtlenségeinkben, mert "megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan" (Zsid. 4:15). De bűntelen lévén, természete visszariadt a gonosztól, hűséges és állhatatos volt mindazokban a lelki küzdelmekben és gyötrelmekben, amelyeket a bűn világában viselt. Emberi mivolta szükségletté és kiváltsággá tette számára az imádkozást. Vigasztalást és örömet talált az Atyával való közösségben. Ha az emberiség Megváltója, Isten Fia szükségesnek érezte az imát, mennyivel inkább éreznünk kellene nekünk, erőtlen, bűnre hajló halandóknak, hogy állandó, buzgó imádkozásra van szükségünk. {SC 93.4}   

Mennyei Atyánk várja, hogy ránk áraszthassa az áldások teljességét. Kiváltságunk, hogy igyunk a határtalan szeretet forrásából. Érthetetlen, hogy olyan keveset imádkozunk! Isten készséges arra, hogy meghallgassa gyermekei imáját, a legkisebbekét is, mi pedig mégis oly nyilvánvalóan vonakodunk Isten elé tárni szükségleteinket! Mit gondolnak vajon a mennyei angyalok rólunk, szegény, segítségre szoruló, kísértéseknek kitett emberi lényekről, hogy oly keveset imádkozunk és oly csekély hitet tanúsítunk, noha Isten szívének végtelen szeretetével vágyakozik arra, hogy segítségünkre legyen, és kész többet adni nekünk, mint amit kérni vagy elgondolni képesek vagyunk. Az angyalok boldogan hajtanak fejet Isten előtt, és szeretnek az Ő közelségében lenni, a legmagasabbrendű örömnek tekintik a vele való közösséget. A föld gyermekei azonban - akiknek olyan nagy szükségük van arra a segítségre, amit egyedül csak Isten adhat meg nekik - láthatóan jól megvannak Lelkének világossága, az Ő társasága és jelenléte nélkül. {SC 94.1}   

A Gonosz sötétsége zárja körül azokat, akik elhanyagolják az imát. Bűnre csábítják őket az Ellenség kísértő sugallatai. Mindez azért történhet meg, mert nem élnek azzal a kiváltsággal, amelyet Isten adott nekik, hogy találkozzanak és beszélgessenek vele az imádság idején. Miért is vonakodunk annyira az imádkozástól, holott az ima kulcs a hit kezében, amely megnyithatja előttünk a menny tárházát, a Mindenható kincseinek kifogyhatatlan erő- és segélyforrását? A szüntelen ima és a gondos vigyázás híján azonban abban a veszélyben forgunk, hogy megerősödik bennünk a vigyázatlanság, és letérünk az egyenes ösvényről. Az Ellenség törekvése folyvást arra irányul, hogy eltorlaszolja számunkra a kegyelem királyi székéhez vezető utat, nehogy kegyelmet és erőt nyerjünk a kísértésekkel szembeni ellenálláshoz a komoly könyörgés és hit útján. {SC 94.2}   

Léteznek bizonyos feltételek, amelyeknek a betöltése mellett biztosak lehetünk abban, hogy Isten meghallgatja imánkat, és választ ad rá. E feltételek között az egyik legelső: éreznünk kell, hogy szükségünk van Isten segítségére. Ilyen ígéretet adott nekünk: "Vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra." (Ésa. 44:3) Akik "éhezik és szomjúhozzák az igazságot", vagyis akik vágyakoznak Isten után, azok biztosan "megelégíttetnek" (Mt. 5:6). Szívünknek meg kell nyílnia a Lélek befolyása előtt, mert enélkül nem tudjuk befogadni Isten áldásait. {SC 95.1}   

Nagy szükségünk önmagában érv, ez szól a legékesebben könyörgésünk mellett. De keresnünk kell az Urat ahhoz, hogy megadhassa nekünk azt, amire szükségünk van. Ő maga mondja: "Kérjetek és adatik néktek." (Mt. 7:7) Továbbá: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Rm. 8:32) {SC 95.2}   

Ha elnézően megtűrjük a gonoszt szívünkben, ha bármely felismert bűnünkhöz ragaszkodunk, akkor az Úr nem hallgat meg minket. A bűnbánó és töredelmes lélek imáját azonban mindenkor elfogadja (Zsolt. 51:19). Ha minden felismert bűnünket rendeztük, akkor bízhatunk abban, hogy Isten meghallgatja könyörgésünket. A saját jó cselekedeteink sohasem fognak az Ő kegyelmébe ajánlani minket. Krisztus érdeme ment meg, az Ő vére mos tisztára. A mi részünk az, hogy eleget tegyünk a feltételeknek, amelyeknek a betöltése esetén Isten elfogadhat bennünket. {SC 95.3}   

Az eredményes imádkozás másik fontos eleme a hit. "Aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt szorgalmasan keresik." (Zsid. 11:6) Jézus ezt mondta tanítványainak: "Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meglesz az nektek." (Mk. 11:24) Szaván fogjuk-e Istent? {SC 96.1}   

Az ígéret átfogó és korlátlan, és hű az, aki az ígéretet tette. Ha nem kapjuk meg, amit kértünk, és akkor, amikor kérjük, továbbra is hinnünk kell, hogy az Úr hallotta imádságunkat és választ ad majd rá. Mi emberek oly könnyen tévedünk és olyannyira rövidlátóak vagyunk, hogy sokszor olyan dolgokat kérünk, amelyek nem lennének áldásunkra. Ezért mennyei Atyánk - éppen szeretete folytán - sokszor úgy válaszol imádságunkra, hogy azt adja meg, ami a leginkább javunkra válik, amit mi magunk is kívánnánk magunknak, ha menynyei fényben és a maga valóságában láthatnánk az összes tényt és körülményt. Ha látszólag nem kapunk is választ imádságunkra, akkor is bíznunk kell Isten ígéretében. Bizonyos, hogy a válasz megérkezik a kellő időben, és az is, hogy azt az áldást nyerjük el, amelyre a leginkább szükségünk van. Elbizakodottság azt állítani, hogy Isten minden esetben azon a módon felel imánkra, ahogy mi ezt óhajtjuk, illetve, hogy pontosan azt adja meg nekünk, amit mi kívánunk. Isten sokkal bölcsebb annál, hogy tévedjen, és sokkal jobb annál, hogy megvonja a jót azoktól, akik ártatlanul élnek (Zsolt. 84:12). Ne féljetek hát bízni benne, annak ellenére is, hogy nem tapasztaljátok azonnal imátok meghallgatását. Erre a biztos ígéretre támaszkodjatok: "Kérjetek, és adatik néktek." {SC 96.2}   

Ha hit helyett kétségeinkre és félelmeinkre hallgatunk, vagy előbb megpróbáljuk mindazt megoldani, amit nem láthatunk világosan, akkor egyre csak nő és mélyül majd bennünk a zavar és a tanácstalanság. Ám ha Istenhez megyünk segítségre szorultságunk és tőle való függésünk tudatában úgy, amint vagyunk, és alázatos, bízó hittel elé tárjuk szükségleteinket - Őelé, akinek a tudása végtelen, aki mindent lát a teremtett mindenségben, és aki mindeneket igazgat akarata szava által -, Ő meghallgathatja és meg is hallgatja kiáltásunkat, és világosságot gyújt szívünkben. Az őszinte ima a végtelen Isten értelmével kapcsol össze minket. Lehetséges, hogy az ima idején semmilyen látható bizonyítékot nem nyerünk afelől, hogy Isten együttérzése és szeretete felénk fordult, mégis ez történik. Külsőleg tapasztalhatóan nem éljük át, hogy megérintett bennünket, mégis rajtunk nyugtatja kezét gyengéd, szánó, szeretetteljes érintéssel. {SC 96.3}   

Amikor Istenhez jövünk, hogy kegyelmet és áldást kérjünk tőle, szükséges, hogy a szeretet és a megbocsátás lelkülete töltse be szívünket egymás iránt. Hogy is kérhetnénk, hogy "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek", ha eközben megengedjük magunknak a kérlelhetetlen, engesztelhetetlen lelkületet? Ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa imánkat, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak, mégpedig ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, mint ahogy mi igényeljük tőle, hogy megbocsássa bűneinket. {SC 97.1}   

Az imádságban való állhatatosság szintén a meghallgatás feltétele. Ha növekedni akarunk hitben és tapasztalatban, akkor mindig imádkoznunk kell. "Állhatatosaknak kell lennünk a könyörgésben", ki kell tartanunk, "vigyázva abban hálaadással" (Rm. 12:12; Kol. 4:2). Péter apostol is buzdítja a hívőket: "Legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok!" (I. Pt. 4:7) Pál apostol így biztat: "Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt." (Fil. 4:6) "Ti pedig, szeretteim - mondja Júdás apostol -, imádkozván a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében." (Júd. 20-21) A szüntelen ima nem más, mint a lélek szakadatlan, háborítatlan közössége Istennel, amely által Tőle származó élet árad, melynek nyomán belőlünk is a szentség és a tisztaság folyama árad ki és tér vissza Istenhez. {SC 97.2}   

Szükséges, hogy komolyan, elszántan akarjunk imádkozni. Ne engedjük meg, hogy bármi is visszatartson minket az imádkozástól. Tegyünk meg minden tőlünk telhető erőfeszítést annak érdekében, hogy állandóan nyitva tartsuk az élő kapcsolat útját tulajdon lelkünk és Jézus között. Ragadjunk meg minden alkalmat, amikor elvonulhatunk az imádkozás szokott helyére. Akik valóban keresik az Istennel való közösséget, azokat mindig ott látjuk az ima-összejöveteleken is, mert hűségesen végzik kötelességüket és komolyan sóvárognak arra, hogy mindabban az áldásban részesüljenek, amit csak elnyerhetnek. Ezért felhasználnak minden kínálkozó alkalmat, jelen vannak mindenütt, ahol magukba fogadhatják a mennyből származó világosság sugarait. {SC 98.1}   

Gyakorolnunk kell az imádságot a családi körben is, de különösképpen fontos, hogy ne hanyagoljuk el a titkos imát, mert ez a lélek élete. Lehetetlenség, hogy jól legyen dolga a lelkünknek, ha mellőzzük az egyéni imádkozást. A családi körben való imádkozás vagy a nyilvános imaórák nem elegendőek önmagukban. Egyedüllétben kell megnyitnunk lelkünket Isten mindent látó, figyelő tekintete előtt. A titkos imát csak az imameghallgató Isten hallja. Kíváncsi fül nem lehet a tanúja annak, amikor Őreá vetjük lelkünk terhét könyörgésünkben. A titkos ima idején lelkünk mentes a környezet befolyásától, mentes mindennemű izgalomtól. Nyugodtan, mégis buzgó igyekezettel törekszünk arra, hogy Isten jelenlétébe emelkedjünk. Szívet átmelegítő és maradandó lesz az a befolyás, amely ránk árad Tőle, aki "titkon néz", és akinek a füle mindig nyitott a szív mélyéből fakadó imádságok meghallására. Nyugodt, egyszerű hit által tarthatjuk fenn a lelki kapcsolatot Istennel. Magunkba fogadhatjuk a mennyei világosság sugarait, hogy megerősítsenek és megtartsanak minket a Sátánnal folytatott küzdelemben. Isten a mi erősségünk. {SC 98.2}   

Imádkozzatok belső szobátokban, és napi munkátok közben gyakran emeljétek fel szíveteket Istenhez. Ily módon járt Istennel Énok is. Amiképpen a jó illatú füst Isten kegyelmi trónusa elé szállt az ószövetségi szentély szolgálatában, úgy jutnak Istenhez e hangtalan imádságok is. Aki így támaszkodik Istenre, azt soha nem győzheti le az Ellenség. {SC 98.3}   

Nem létezik olyan hely vagy idő, ami alkalmatlan lenne arra, hogy Istenhez folyamodjunk könyörgésünkkel. Semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy komoly, áhítatos vágyakozással Istenhez emeljük szívünket. Az utca forgatagában vagy munkahelyi elfoglaltságaink közepette is felfohászkodhatunk Istenhez, és könyöröghetünk a mennyei vezetésért, mint ahogyan Nehémiás is cselekedte, amikor Artaxerxes király elé terjesztette kérelmét (Neh. 2:4). Bárhol legyünk is, alkalmat találhatunk az Istennel való titkos érintkezésre. Állandóan nyitva kell lennie szívünk ajtajának, folyvást érvényben kell tartanunk a meghívást, amellyel kérjük Jézust, hogy jöjjön és lakozzék szívünkben mennyei vendégként. {SC 99.1}   

Fertőzött, romlott légkör vehet körül bennünket, mégsem kell azt belélegeznünk, mert megvan a lehetőségünk arra, hogy a menny tiszta levegőjét szívjuk. Ha lelkünk az őszinte imádság útján Isten jelenlétébe emelkedik, ezzel bezárhatunk minden ajtót a tisztátalan képzelgések, a szentségtelen gondolatok előtt. Ha nyitva tartjuk szívünket az Istentől jövő áldás és mennyei támogatás befogadására, akkor a földinél szentebb környezetben fogunk élni, mert állandósul a mennyel való közösségünk. {SC 99.2}   

Tisztábban kell látnunk, hogy kicsoda Jézus számunkra, és jobb ítélőképességgel kell felbecsülnünk az örök valóságok értékét. A szentség szépségének kell betöltenie Isten gyermekeinek szívét, ezért arra kell törekedniük, hogy kinyilatkoztatást nyerjenek a mennyei dolgokról. {SC 99.3}   

Irányítsuk lelkünk vágyakozását felfelé, hogy kegyelmi adományként belélegezhessük a menny légkörét. Olyan közel lakozhatunk Istenhez, hogy a váratlan megpróbáltatásokban úgy fordulnak majd gondolataink Őfelé, mint amilyen természetesen a virágok fordulnak a Nap felé. {SC 99.4}   

Folyamatosan tárjátok Isten elé szükségleteiteket, örömeiteket, szomorúságaitokat, gondjaitokat és félelmeiteket. Nem tudjátok megterhelni, nem tudjátok elfárasztani Őt, aki fejünk hajszálait is számon tartja, s nem közömbös gyermekei szükségletei iránt. "Igen irgalmas az Úr és könyörületes." (Jak. 5:11) Szerető szíve mindenképpen érzékeli bánatunkat, hát még, ha el is mondjuk neki. Vigyétek hozzá mindazt, ami zavarja és gyötri lelketeket! Semmilyen gond vagy teher nem túl nagy annak, aki a világokat fenntartja és az egész világmindenség ügyeit intézi. Semmi, ami békénket zavarja, nem túl kis dolog neki, hogy észre ne venné. Élettapasztalatunk egyetlen fejezete sem túl sötét neki, hogy el ne olvasná, és semmilyen bonyolult ügy nem túl nehéz, hogy ki ne bogozná. Nem sújthatja nyomorúság a legkisebbet sem az övéi közül, nem zaklathatja fel a lelküket semmilyen aggodalom, nem vidíthatja fel őket semmilyen öröm és nem hagyhatja el az ajkukat semmilyen őszinte ima, amit menynyei Atyánk figyelmen kívül hagyna, ami ne keltené fel azonnal az ő érdeklődését. Ő "meggyógyítja a megtört szívűeket, bekötözi sebeiket." (Zsolt. 147:3) Olyan szoros és teljes a kapcsolat Isten és az egyes emberi lélek között, mintha rajta kívül nem léteznék más teremtmény a Földön, akit Isten a figyelmében és a gondoskodásában részesítene, mintha senki más nem volna, akiért Isten az ő szeretett Fiát odaadta. {SC 100.1}   

Jézus ezt mondta: "Kértek majd az én nevemben, és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket." "Én választottalak titeket- hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (Jn. 16:26-27; 15:16) De Jézus nevében imádkozni többet jelent e név puszta említésénél imánk elején és végén. Az Ő nevében imádkozni azt jelenti, hogy az Ő gondolatai és lelkülete szerint imádkozunk, hiszünk ígéreteiben, kegyelmére támaszkodunk és munkáját végezzük. {SC 100.2}   

Isten nem akarja, hogy bárki is remete vagy szerzetes legyen közülünk, hogy a világtól visszavonulva teljesen az imádkozás külső gyakorlásának szentelje magát. Krisztushoz hasonlóan kell élnünk, vagyis a hegy és a sokaság között kell zajlania életünknek. Aki semmi mást nem tesz azon kívül, hogy imádkozik, az hamarosan vagy felhagy vele, vagy az imádság formális, gépies szokásává válik. Ha emberek kivonják magukat az emberi közösségből, ha eltávolodnak a keresztény kötelességteljesítés és kereszthordozás színterétől, ha nem dolgoznak odaadóan az Úrért, aki olyan odaadással fáradozott őértük, akkor nem lesz témája imádságaiknak, nem lesz ösztönző indítékuk a buzgó könyörgéshez. Imáik csak a saját személyük körül forognak, önzővé válnak. Nem tudnak könyörögni az emberiség szükségleteiért vagy Krisztus országa felépüléséért, erőt kérve a munkához. {SC 101.1}   

Veszteséget szenvedünk, ha megvetjük azt a kiváltságot, hogy összekapcsolódjunk Isten szolgálatában, egymást erősítve és bátorítva. Elvész számunkra az Ige ereje és a jelentősége is, ha ezt tesszük. Megszentelő befolyása nem gyújt világosságot a szívünkben, nem fogja felriasztani lelkünket, ennek nyomán azután aláhanyatlik lelkiségünk is. Ha hiányzik belőlünk az együttérzés egymás iránt, akkor elveszítjük a keresztény közösség áldásait. Aki magába zárkózik, az nem tölti be azt a helyet, amit Isten kijelölt számára. Ha helyesen műveljük természetünk társas ösztöneit, akkor ez együttérzést ébreszt bennünk egymás iránt, fejlődést biztosít számunkra és erővel ruház fel minket Isten szolgálatára. {SC 101.2}   

Ha a keresztények jobban összekapcsolódnának egymással, ha Isten szeretetéről és a megváltás csodálatos igazságairól beszélgetnének, akkor a saját szívük is megelevenedne és egymást is felüdítenék. Ha naponként újabb tapasztalatot nyerünk Isten kegyelméről és ezáltal egyre több ismeretet szerzünk mennyei Atyánkról, akkor vágyakozunk arra, hogy szeretetéről beszéljünk. Miközben így cselekszünk, a saját szívünk is átmelegszik és felbátorodik. Ha többet gondolkodnánk és beszélnénk Jézusról, és kevesebbet magunkról, akkor sokkal inkább részesülhetnénk jelenlétének áldásaiban. {SC 101.3}   

Ha annyiszor gondolnánk Istenre, mint amilyen gyakran irántunk való gondviselésének a bizonyítékaival találkozunk, akkor sokkal inkább meg tudnánk őrizni jelenléte tudatát gondolatainkban. Akkor öröm volna számunkra róla beszélni és Őt dicsőíteni. Beszélgetünk egymással időleges és földi dolgokról, mert ezek érdekelnek bennünket. Beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, mert örömünk és bánatunk összekapcsolódik az övékével. De mérhetetlenül több okunk van arra, hogy Istent szeressük. A világon a legtermészetesebb dolog kellene hogy legyen, hogy az Övé az első hely gondolatainkban, hogy szóljunk jóságáról és elbeszéljük hatalmas cselekedeteit. Isten nem azért halmozott el minket gazdag ajándékaival, hogy azok olyannyira lekössék figyelmünket és elvonják szeretetünket, hogy az adományozónak, Istennek ne maradjon hely szívünkben. Épp ellenkezőleg. Az Istentől kapott javaknak állandóan Őrá kellene emlékeztetniük minket. Az lenne a rendeltetésük, hogy a szeretet és a hála kötelékeivel Őhozzá kapcsoljanak minket. Túlságosan földközeli módon gondolkodunk és élünk. Emeljük szemünket a magasba és a mennyei szentély nyitott ajtaján át lássuk meg azt az isteni dicsőséget, amely Krisztus arcán fénylik, "aki mindenképpen üdvözítheti azokat, akik általa járulnak Istenhez" (Zsid. 7:25). {SC 102.1}   

Jobban kell magasztalnunk Istent "az Ő kegyelméért és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért" (Zsolt. 107:8). Imádságaink nem merülhetnek ki teljesen a kérni-kapni gyakorlatában. Ne mindig csak jelenlegi szükségleteinkre gondoljunk, hanem a jótéteményekre is, amelyeket elnyertünk. Egyáltalán nem sok időt és figyelmet fordítunk az imádkozásra, de ezen belül is túlságosan takarékoskodunk a hálaadással. Szüntelenül, folyvást elfogadjuk a menny kegyelmi adományait, de milyen kevéssé fejezzük ki hálánkat és milyen keveset magasztaljuk Istent azért, amit értünk tett! {SC 102.2}   

A régi időkben az Úr megparancsolta Izráelnek, hogy a következőképpen cselekedjenek, amikor összegyülekeznek tiszteletére: "Egyetek ott az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe kezetek minden keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened." (V. Móz. 12:7) Amit Isten dicsőítésére teszünk, azt örömteljes szívvel kellene tennünk, dicsérő énekkel és hálaadással, nem pedig szomorú, borús kedéllyel. {SC 103.1}   

A mi Istenünk gyengéd és kegyelmes Atya. Nem szabad úgy tekintenünk szolgálatára, mint valami szívet búsító, lehangoló feladatra. Öröm legyen számunkra, hogy imádhatjuk az Urat és részt vehetünk munkájában. Isten - aki oly nagy szabadulást szerzett számunkra - nem úgy bánik velünk, mint valami kemény, sokat követelő munkaadó. Ő a mi legjobb barátunk, velük akar időzni, amikor imádjuk őt, hogy megáldjon és megvigasztaljon minket, hogy betöltse szívünket örömmel és szeretettel. Az Úr azt kívánja, hogy gyermekei felviduljanak az ő szolgálatában, több örömet találva abban, mint nehézséget. Azt akarja, hogy azok, akik összejönnek, hogy tiszteljék őt, értékes gondolatokat vigyenek magukkal szeretetéről és gondviseléséről, hogy napi elfoglaltságaik közepette ezek bátorítsák őket és ezáltal kegyelmet nyerjenek ahhoz, hogy minden dolgukat becsülettel és hűséggel végezzék. {SC 103.2}   

A kereszt köré kell gyülekeznünk. Krisztus, a megfeszített legyen szemlélődésünk, beszélgetésünk és legörömteljesebb érzelmeink tárgya. Tartsuk emlékezetünkben mindazokat az áldásokat, amelyeket tőle nyertünk. Ha meggondoljuk nagy szeretetét, akkor készségessé válunk arra, hogy mindent az Ő miértünk keresztre szegezett kezére bízzunk. {SC 103.3}   

Lelkünk közelebb juthat a mennyhez a szívbeli dicséret szárnyain. A mennyei udvarokban énekkel és zenével tisztelik az Urat. Amikor kifejezzük a hálánkat, a mi tiszteletünk is hasonlítani kezd a mennyei seregek tiszteletéhez. "Aki hálával áldozik, az dicsőít engem" - olvassuk a Zsoltárok könyvében (50:23). Tiszteletteljes örömmel, "hálaadás és dicséret szavával" közeledjünk Teremtőnkhöz (Ésa. 51:3). {SC 104.1}