Életfeladatunk

Isten az élet, a világosság és az öröm forrása az egész világmindenség számára. Ahogyan a világosság sugarai előtörnek a Napból, ahogy a patakok felbuzognak az élő forrásból, úgy áradnak ki az áldások Isten lényéből minden teremtményére. És ahol Isten élete van jelen emberek szívében, ott hasonlóképpen kiárad a szeretet és az áldás folyama másokra is. {SC 77.1}   

Üdvözítőnk számára öröm volt az elesettek fölemeléséért és megváltásáért tevékenykedni, ezért a saját élete sem volt drága Őnéki, hanem elszenvedte a keresztet, nem törődve a gyalázattal (Zsid. 12:2). Az angyalok is szüntelenül mások boldogságáért fáradoznak, ez az örömük. Önző emberek megalázó feladatnak tekintenék, hogy olyanoknak szolgáljanak, akik elesettek, nyomorultak, minden tekintetben gyengébb jelleműek és alacsonyabb rangúak, mint ők. A bűntelen angyalok szolgálata azonban éppen ebben áll. Az egész mennyet ugyanaz a szellem hatja át, ami Krisztus önfeláldozó szeretetében is megnyilatkozik, ebben rejlik a menny boldogsága. Ez a lelkület uralja Krisztus követőit is, ezért ők is ugyanazt a munkát végzik, amit Krisztus és az angyalok. {SC 77.2}   

Ha Krisztus szeretete költözik egy ember szívébe, akkor ezt éppúgy nem lehet elrejteni, mint ahogy a szétáradó édes illatot sem lehet visszatartani vagy eltitkolni. Megszentelő befolyást áraszt e szeretet mindazokra, akik csak kapcsolatba kerülnek vele. Ha Krisztus lelkülete egy emberi szívbe plántáltatik, akkor olyan lesz, mint a forrás a pusztában, amely mentében mindent felfrissít. Még a halálra szántakban is felébreszti a vágyat, hogy igyanak az élet vizéből. {SC 77.3}   

A Jézus iránti szeretet abban a vágyban jut kifejezésre, hogy mi is dolgozni akarunk az emberiség javáért, felemelkedéséért úgy, ahogy Ő dolgozott. Szeretetet, tapintatos törődést és együttérzést tanúsítunk majd mennyei Atyánk mindazon teremtményei iránt, akikre az ő gondviselése kiterjed. {SC 77.4}   

A Megváltó földi élete nem a kényelemszeretetnek és az én-szolgálatnak szentelt élet volt, hanem olyan élet, amelyet betöltött az elveszett emberiség megmentéséért való szüntelen küzdelem, az ennek érdekében való komoly, fáradhatatlan erőfeszítés. Jézus mindenkor az önmegtagadás ösvényét járta, a betlehemi jászoltól egészen a Golgota keresztjéig. Nem húzódozott a sok vesződséggel járó terhes feladatoktól, a fáradságos utazásoktól, a kimerítő gondtól és munkától. Így vallott erről: "Az Emberfia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem azért, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért." (Mt. 20:28) Ez volt életének nagy célja. Minden egyéb másodlagos és alárendelt jelentőségű volt ehhez képest. Jézusnak az volt az élete és itala, hogy Isten akaratát cselekedje, hogy az ő munkáját elvégezze (Jn. 4:34; 17:4). Az "én" és az önérdek nem kapott helyet szolgálatában. {SC 78.1}   

Akik Krisztus kegyelmének részeseivé válnak, szintén készek lesznek bármilyen áldozatra annak érdekében, hogy más emberekkel is megoszthassák a mennyei ajándékot, hiszen őértük Krisztus ugyanúgy meghalt. Mindent megtesznek, amit csak tehetnek azért, hogy jobbá tegyék a világot, alkalmasabbá arra, hogy emberek éljenek benne. Ez a gondolkodásmód és lelkület jellemző az igazán megtért lelkekre. Alighogy Krisztushoz talál egy ember, máris felébred szívében a vágy, hogy másokkal is tudassa, milyen barátra talált Megváltójában, mert a megmentő és megszentelő igazságot nem tarthatja meg magának. Ha Krisztus igazságába öltözünk és szívünk megtelik az ő bennünk lakozó Lelkének örömével, akkor nem tudjuk magunkban tartani azt a békességet, amit nyertünk. Ha megízleltük és megláttuk, hogy jó az Úr, mondanivalónk lesz mások számára is. Fülöphöz hasonlóan, amint megtaláltuk az Üdvözítőt, máris hívunk másokat is, hogy jöjjenek és ismerjék meg Őt. Arra fogunk törekedni, hogy bemutassuk nekik Jézus csodálatos lényét és az eljövendő világ láthatatlan valóságait. Mély vágyat érzünk, hogy mi is azt az utat kövessük, amelyen Jézus járt. Sóvárgunk arra, hogy a körülöttünk élők is szemléljék "Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit" (Jn. 1:29). {SC 78.2}   

Az az igyekezet, hogy áldást közvetítsünk másoknak, áldásként fog visszahatni ránk. Ez volt Isten szándéka azzal, hogy részt adott nekünk a megváltási terv megvalósításában. Azt a kiváltságot ajándékozta embereknek, hogy az isteni természet részeseivé legyenek, ezt követően pedig áldást árasszanak embertársaikra. Ez a legnagyobb megtiszteltetés és a legnagyobb öröm, amit csak adományozhatott az embereknek. Akik ily módon az isteni szeretet munkájának részeseivé válnak, a lehető legközelebb jutnak Teremtőjükhöz. {SC 79.1}   

Isten mennyei angyalokra is rábízhatta volna az evangélium üzenetét és a vele kapcsolatos szeretetszolgálatot. Más közvetítőeszközöket is alkalmazhatott volna tervei megvalósítása érdekében. Végtelen szeretetében azonban minket, embereket választott ki arra, hogy munkatársaivá - valamint az Atya és az angyalok munkatársaivá - legyünk. Azért tette ezt, hogy annak az áldásnak, örömnek és lelki növekedésnek a részeseivé tegyen minket, ami ebből az önzetlen szolgálatból származik. {SC 79.2}   

A Krisztus szenvedéseiben való részesedés kapcsol össze bennünket igazán Krisztussal. Megerősíti szívünkben a nagylelkűséget, és szorosabb szövetségbe von minket a világ Megváltójával, aki "gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk" (II. Kor. 8:9). Csakis akkor lesz áldás számunkra az élet, ha betöltjük azt a rendeltetést, amelyre eredetileg teremtettünk. {SC 79.3}   

Ha elindulsz, hogy végezd azt a munkát, amit Krisztus jelölt ki tanítványai számára, ha lelkeket nyersz meg az Ő számára, akkor érzed majd, hogy mélyebb tapasztalatra és nagyobb ismeretre van szükséged Isten dolgaiban. Ennek következtében éhezed és szomjúhozod az igaz életet. Küzdeni fogsz imában Istennel, hited megerősödik, lelked iszik az üdvösség forrásából, és felüdül. Ha ellenállással találkozol és próbákba kerülsz, akkor még inkább a Bibliához menekülsz és az imádsághoz folyamodsz. Növekedsz a kegyelemben és Krisztus megismerésében, gazdag tapasztalatokat szerzel majd. {SC 80.1}   

A másokért való önzetlen szolgálat szelleme elmélyülést, állhatatosságot és szívélyességet fejleszt ki jellemünkben, békével, boldogsággal ajándékoz meg minket. Törekvéseink megnemesednek. Nem marad hely a restségnek és az önzésnek. Akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, azok mindinkább növekednek, mind erősebbek, alkalmasabbak lesznek Isten munkájának végzésére. Világos lelki ítélőképesség, növekvő hit jellemzi őket, imádságaik pedig egyre hatékonyabbak. Isten Lelke vezérli belső emberüket, az isteni kegyelem érintése szent összhangot teremt lelkükben Isten akaratával. Azok munkálják a leghatékonyabban saját üdvösségüket, akik odaszentelik magukat a másokért való önzetlen fáradozásra. {SC 80.2}   

Azon az egy úton lehetséges csak számunkra a kegyelemben való növekedés, ha önérdek nélkül végezzük a munkát, amit Krisztus kijelölt számunkra, ha teljes igyekezetünkkel, képességünk végső határáig azon vagyunk, hogy segítségül legyünk és áldásul szolgáljunk azoknak, akiknek szükségük van a segítségre, amit mi nyújthatunk nekik. Gyakorlás által növekszik az erőnk, amiképpen a fizikai életben is a mozgás az élet feltétele. Akik úgy akarják fenntartani a keresztény életet, hogy csupán elfogadják a kegyelmi eszközök által nyert áldásokat, de semmit sem cselekszenek Krisztusért, azokhoz az emberekhez hasonlítanak, akik pusztán csak evés által - munka nélkül - akarnak élni. A lelki életben ugyanúgy betegséget és halált eredményez az ilyen élet, mint a természet világában. Aki nem mozgatja meg az izmait, az csakhamar egyáltalán nem tudja használni őket és teljesen elerőtlenedik. Hasonlóképpen, ha egy keresztény nem használja Isten adta erőit, akkor nemcsak hogy nem növekszik Krisztusban, de a már meglévő erejét is elveszíti. {SC 80.3}   

Krisztus egyháza Isten elrendelt eszköze emberek üdvösségének munkálására. Az a megbízatása, hogy eljuttassa az evangélium örömhírét az egész világra. Ez a kötelezettség az összes keresztény vállán nyugszik. Mindenkinek a maga képességei és alkalmai mértéke szerint kell teljesítenie az Üdvözítőtől kapott megbízatást. A Krisztus szeretetéről nyert kinyilatkoztatás mindazon emberek adósaivá tesz minket, akik még nem ismerik őt. Isten világosságot adott nékünk, de nem azért, hogy csupán magunk élvezzük, hanem azért, hogy másokra árasszuk. {SC 81.1}   

Ha Krisztus követői tudatában lennének kötelességeiknek, akkor ezrek hirdetnék az evangéliumot azokon a pogány területeken, ahol most csak egyvalaki végzi a munkát. Azok pedig, akik személyesen nem tudnak részt venni ebben a szolgálatban, anyagi eszközeikkel, együttérzésükkel és imáikkal támogatnák ezt a munkát. A keresztény országokban is sokkal komolyabban folyna a lelkekért végzett szolgálat. {SC 81.2}   

Nem kell pogány országokba mennünk, sőt még csak a szűkebb hazánkat sem kell elhagynunk - ha kötelességünk odaköt - ahhoz, hogy Krisztusért dolgozzunk. Tennivalót találhatunk a családi körben, a gyülekezetben, ismerőseink között, és azok körében is, akikkel a mindennapi élet ügyes-bajos dolgai vagy üzleti ügyei hoznak össze minket. {SC 81.3}   

Az Üdvözítő, földi élete nagyobb részében, a názáreti ácsműhelyben dolgozott. A munkásemberek türelmes, fáradságos munkáját végezte. Szolgáló angyalok vették körül az élet Urát, amint nap mint nap ismeretlenül, rangrejtve járt-kelt a földművelők és a kézművesek között, hétköznapi munkáját végezve. Éppoly hűségesen teljesítette küldetését, miközben a maga mesterségét űzte, mint amikor betegeket gyógyított, vagy a galileai tó vihar korbácsolta hullámain járt. Ugyanígy járhatunk és dolgozhatunk együtt Krisztussal mi is, még ha a legalantasabb munkát végezzük is, a legalacsonyabb beosztásban. {SC 81.4}   

Az apostol így tanít erre: "Ki-ki, amiben elhívatott, abban maradjon meg Isten előtt." (I. Kor. 7:24) Az üzletember vezetheti úgy a maga üzleti vállalkozását, hogy feddhetetlen becsületességével Mesterét dicsőítse. Az iparos a maga szorgalmával és pontos munkavégzésével azt a valakit képviselheti, aki egykor Galilea dombjai között, alacsony sorban, hűséggel végezte küzdelmes, mindennapi munkáját. Mindenki, aki Krisztus nevéről neveztetik, munkálkodhat másokért oly módon, hogy az emberek - látva az ő jó cselekedeteit - dicsőítsék Teremtőjüket és Megváltójukat. {SC 82.1}   

Sokan azzal mentik fel magukat Krisztus szolgálata alól, hogy mások nagyobb tehetséggel, jobb képességekkel rendelkeznek. Az az általános felfogás, hogy csak azoktól kívánja Isten, hogy képességeiket az ő szolgálatára szenteljék, akiknek különleges adottságuk van erre. Sokan úgy értelmezik, hogy az embereknek csak egy bizonyos megkülönböztetett rétege kapott talentumokat, mások pedig kizárattak ebből, ennélfogva nincs elhívásuk arra, hogy osztozzanak a munka terhében és jutalmában. Krisztus azonban nem ezt tanítja a talentumokról szóló példázatában. A példázat szerint a ház ura - amikor előszólította szolgáit - mindegyiküknek kiszabta a maga munkáját. {SC 82.2}   

Ha a szeretet lelkülete hat át bennünket, akkor az élet legszerényebb kötelességeit is úgy végezhetjük, mint akik az "Úrnak tesszük" ezt (Kol. 3:23). Ha Krisztus szeretete lakozik szívünkben, akkor ez feltétlenül megnyilatkozik mindennapi életünkben. "Krisztus jó illata" vesz majd körül minket, befolyásunk felemelő és áldást közvetítő lesz (II. Kor. 2:15). {SC 82.3}   

Nem kell nagyobb alkalmakra várnod vagy rendkívüli képességeket remélned, mielőtt elindulnál, hogy Istenért dolgozz. Nem kell azzal foglalkoznod, hogy mit gondol rólad a világ. Ha mindennapi életed hited tisztaságáról és őszinteségéről tanúskodik, és akik körülötted vannak, meggyőződnek arról: szíved vágya, hogy a javukra legyél - akkor erőfeszítéseid nem lesznek hiábavalóak. {SC 83.1}   

Jézus legalázatosabb és legszegényebb tanítványai is áldására lehetnek másoknak. Talán nincsenek tudatában annak, hogy valami figyelemreméltó jót cselekedtek, önkéntelen befolyásuk azonban az áldások özönének kiáradásához szolgálhat kiindulásul. E jó befolyás folyton szélesbül és mélyül majd, s áldásos eredményeit nem lehet felmérni a végső jutalmazás napjáig. Egyáltalán nem érzik vagy tudják, hogy valami nagy dolgot cselekedtek. Mégsem kell aggódniuk szolgálatuk eredményessége miatt. Az az ő dolguk, hogy tovább végezzék - csendben és hűséggel - azt a munkát, amit Isten gondviselése kijelölt számukra. Lényük mindjobban átformálódik Krisztus hasonlatosságára. Isten munkatársai lesznek ebben az életben, és felkészülnek ezáltal egy magasabb szolgálatra az eljövendő életben, amely felhőtlen, teljes örömet jelent majd számukra. {SC 83.2}