Növekedés a Krisztus teljességéig

A Biblia születésnek nevezi szívünknek azt a megváltozását, amely által Isten gyermekeivé válunk. Más hasonlat szerint olyan ez, mint amikor a gazda által elvetett jó mag kicsírázik. Újszülött csecsemőkhöz is hasonlítja a Szentírás azokat, akik újonnan térnek meg Krisztushoz, akiknek érett emberré kell még felnövekedniük a Krisztus Jézusban (I. Pt. 2:2; Ef. 4:13, 15), avagy gyümölcsöt kell teremniük, mint a jó magból kifejlődő növénynek. Amint Ésaiás próféta írja: „igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántálásának, az Ő dicsőségére” (Ésa. 61:3). Arra szolgálnak ezek a mindennapi életből vett szemléltetések, hogy jobban megértessék velünk a lelki élet titokzatos igazságait. {SC 67.1}   

Az ember összes bölcsessége és ügyessége is kevés ahhoz, hogy életet leheljen akár csak a legkisebb tárgyba is, amit a természetben találhatunk. A növények és az állatok is csupán azáltal az élet által létezhetnek, amelyben Isten részesítette őket. Ugyanígy csakis az Istentől származó élet által születhet lelki élet emberek szívében. Krisztus azért jött e földre, hogy életet adjon nékünk, és senki sem lehet részesévé ennek az életnek másképpen, csak úgy, hogy „felülről születik” (Jn. 3:3). (MEGJEGYZÉS: Az itt található görög kifejezés egyaránt fordítható újjászületésnek és felülről születésnek.) {SC 67.2}   

A növekedésnek ugyanaz a törvénye, mint a születésnek. Isten által lesz a bimbóból virág és a virágból gyümölcs. Az Ő hatalma által lesz a magból „először fű, azután kalász, azután teljes búza a kalászban” (Mk. 4:28). Hóseás próféta hasonlata szerint Izráel „virágozni fog, mint a liliom”, „megélednek, mint a búzamag és virágoznak, mint a szőlőtő” (Hós. 14:6–8). Jézus a mezők liliomaihoz küld minket, biztat, hogy „tekintsük meg, mimódon növekednek” (Lk. 12:27). A növények és a virágok nem a tulajdon fáradozásuk, aggodalmaskodásuk vagy erőfeszítésük eredményeként növekednek, hanem azáltal, hogy elfogadják azt, amiről Isten gondoskodott számukra, hogy életüket szolgálja. A gyermek sem növesztheti nagyobbra a termetét, sem aggodalmaskodással, sem semmilyen erőfeszítéssel. Ugyanígy nem biztosíthatod magadnak – sem aggodalmaskodással, sem a saját erőfeszítéseiddel – a lelki növekedést. A növények is, a gyermekek is azáltal növekednek, hogy magukba fogadják a környezetükből mindazt, ami az életüket szolgálja: a levegőt, a napfényt és a táplálékot. Amit a természet ajándékai jelentenek növénynek, állatnak, embernek, ugyanazt jelenti Krisztus azoknak, akik bíznak benne. Örök világosság Ő, „Nap és pajzs” az övéi számára (Ésa. 60:19; Zsolt. 84:12). Az ígéret úgy szól, hogy olyan lesz Ő Izráelnek „mint a harmat”, „úgy jön le hozzánk, mint az eső és a zápor a rétre” (Hós. 14:6; Zsolt. 72:6). Ő az „élő víz” és az Isten adta „kenyér… amely a mennyből száll alá és életet ad a világnak” (Jn. 4:10; 6:33). {SC 67.3}   

Fia odaáldozásának tökéletes ajándéka által Isten kegyelmi légkörrel vette körül az egész világot, amely éppolyan valóságos, mint a Földünket körülvevő levegőréteg. Akik ezt az életadó levegőt lélegzik be – a saját szabad választásuk alapján –, azok mind élni fognak és érett emberré növekednek fel a Krisztus Jézusban. {SC 68.1}   

Ahogy a virág a Nap felé fordul, hogy a fénysugarak hatására tökéletesen széppé és arányossá fejlődjék, úgy kell nekünk is az Igazság Napja felé fordulnunk, hogy ránk ragyogjon a mennyei világosság, és ezáltal jellemünk kifejlődjék, átformálódjék Krisztus hasonlatosságára. {SC 68.2}   

Ugyanezt tanítja Jézus az alábbi kijelentése által is: „Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem csak ha a szőlőtőkén marad, akképpen ti sem, csak ha énbennem maradtok… mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn. 15:4–5) A szent élet tekintetében éppúgy Krisztustól függünk, mint ahogy a szőlővessző növekedése és gyümölcstermése függ a szőlőtőkétől. Őnélküle nincs lelki élet. Nem tudunk ellenállni a kísértéseknek, nem tudunk növekedni a kegyelemben és a szentségben. Benne maradva viszont virágozhatunk. Aki belőle nyer életet, nem lesz meddő vagy gyümölcstelen ág. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa. {SC 68.3}   

Sokakban az az elképzelés él, hogy a munka egy részét nekik kell elvégezniük. Krisztusba vetették bizalmukat a bűnbocsánatot illetően, ezt követően azonban már a saját erőfeszítéseikkel igyekeznek igaz életet élni. Ezek az erőfeszítések azonban szükségszerűen kudarcra vannak ítélve. Jézus világosan kijelentette: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn. 15:5) A kegyelemben való növekedésünk, az örömünk, a használhatóságunk – mindez a Krisztussal való egységünktől függ. Vele való, naponként és óránként megvalósuló közösségünk által, a benne maradás által kell növekednünk a kegyelemben. Jézus nem csupán szerzője vagy kezdeményezője a hitünknek, hanem ő a bevégzője is. Ő az első és az utolsó mindenben. Nemcsak keresztény életünk kezdeténél és végénél akar velünk lenni, hanem életutunk minden lépésénél. Dávid vallomása így hangzik: „Az Úrra néztem szüntelen, mert jobbkezem felől van, ezért meg nem rendülök.” (Zsolt. 16:8) {SC 69.1}   

Felteheted a kérdést: De hogyan maradhatok Krisztusban? Ugyanúgy, ahogy Őt először elfogadtad. „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.” (Kol. 2:6) „Az igaz ember hitből él.” (Zsid. 10:38) Odaszántad magad Istennek, hogy teljesen az övé légy, hogy szolgáljad őt, hogy engedelmeskedj néki. Elfogadtad Krisztust megváltódnak. Te magad nem tudtad elrendezni bűneidet Isten ítélőszéke előtt, szívedet sem tudtad megváltoztatni, de átadtad magad Istennek, és hiszed, hogy Isten mindezt megcselekedte érted – Krisztus érdemeiért. Hit által lettél Krisztusé, és hit által kell növekedned is Őbenne. Hit által kell adnod és elfogadnod. Mindent oda kell adnod: szívet, akaratot, szolgálatot. Szánd oda magadat néki, határozd el, hogy minden kívánalmának engedelmeskedni fogsz. Hasonlóképpen kell mindent venned: Krisztust, aki minden áldás teljessége. A szívedbe kell fogadnod Őt, hogy benned lakozzék, erőd, igazságod és örökkévaló segítőd legyen – erőt adjon néked az engedelmességhez. {SC 69.2}   

Szenteld oda magad Istennek reggelenként! Mindig ez legyen a legelső dolgod. Így szólj Istenhez imádságodban: „Vonj magadhoz engem, Uram, úgy, mint aki egészen a tiéd! Összes tervemet lábadhoz teszem. Használj fel engem a mai napon szolgálatodra. Lakozzál bennem, kérlek, hogy minden munkámat tebenned végezzem!” Naponkénti feladatunk legyen ezt tenni! Minden reggel szenteld oda magad Istennek arra a napra! Rendeld alá összes tervedet akaratának, készen arra, hogy megvalósítsd vagy feladd őket, amint gondviselése irányít majd. Így nap mint nap Isten kezébe helyezheted az életedet, Ő pedig mind jobban és jobban átformál téged Krisztus hasonlatosságára. {SC 70.1}   

A Krisztusban elrejtett élet: nyugodt élet. Nem jellemzik szélsőséges érzelmek, viszont bensőséges, békés bizalom igen. Reménységed nem magadban, hanem Krisztusban van. Gyengeséged az Ő erejével, tudatlanságod bölcsességével, esendőséged az Ő örök értelmével egyesül. Nem magadra kell tehát nézned, ne az éned foglalja le gondolataidat, hanem tekints Krisztusra. Gondolataid az Ő szereteténél, jellemének szépségénél és tökéletességénél időzzenek. Krisztus önmegtagadó élete, megaláztatása, szentsége, egyszerűsége és páratlan szeretete – ezek legyenek a lélek elmélkedésének tárgyai. Csak ha Őt szeretjük, példáját követjük, és ha teljes egészében tőle függünk, alakulhatunk át képmására. {SC 70.2}   

Jézus így szól: „Maradjatok énbennem!” E szavak a nyugalom, a szilárdság és a bizalom eszméjét közvetítik. Jézus ajkán hangzott el ez a meghívás is. „Jöjjetek énhozzám… és én nyugalmat adok nektek.” (Mt. 11:28) Az alábbi zsoltárige ugyanezt a gondolatot fejezi ki: „Csillapodjál le az Úrban, és várjad őt!” (Zsolt. 37:7) Ésaiás próféta szavai is ezt az ígéretet erősítik meg: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna, csendességben és reménységben erősségetek lett volna.” (Ésa. 30:15) Ez a nyugalom nem a tétlenség nyugalma, mert a Megváltó meghívása a nyugalom ígéretét munkára való felhívással kapcsolja egybe: „Vegyétek fel magatokra az én igámat… és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt. 11:29) Az a tanítvány dolgozik majd a legkomolyabban és a legtevékenyebben Krisztusért, akinek a szíve leginkább nyugszik őbenne. {SC 71.1}   

Amikor gondolataink a saját énünknél időznek, eltávolodunk Krisztustól, az erő és az élet forrásától. Éppen ezért Sátán erőfeszítései állandóan arra irányulnak, hogy elfordítsa figyelmünket a Megváltóról, és így megakadályozza, hogy lelkünk egységbe és közösségbe forrjon Krisztussal. Minduntalan arra törekszik, hogy a világ élvezetei, az élet gondjai, viszontagságai és szomorúságai, továbbá mások hibái vagy éppen a saját hibáink és tökéletlenségeink – ezek bármelyike, vagy együttesen – eltereljék gondolatainkat. Ne hagyjuk félrevezettetni magunkat e cselfogások által! Sokan, akik pedig valóban lelkiismeretesek és tényleg Istennek tetsző életet akarnak élni, túl sokat foglalkoznak a saját hibáikkal és gyengeségeikkel. Az Ellenség azt reméli, hogy ezzel eltávolítja őket Krisztustól, és győzelmet arat felettük. Ne helyezzük énünket a középpontba, ne adjuk át magunkat az aggodalmaskodásnak és a szorongó félelemnek, még amiatt sem, hogy vajon üdvözölni fogunk-e. Mindez csak arra jó, hogy elfordítsa lelkünket attól a valakitől, aki az erőnk forrása. Bízzuk lelkünk megtartását Istenre, bízzunk benne teljesen! Beszéljetek és gondolkodjatok Jézusról! Tűnjék el énetek Őbenne! Vessetek el minden kételyt, űzzetek el minden félelmet! Mondjátok ezt Pál apostollal együtt: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig e testben élek, az Isten Fiában való hit által élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2:20) Nyugodjatok meg Istenben! Ő meg tudja őrizni azt, amit rábíztatok. Ha őreá hagyatkoztok, diadalmas győzelemre segít benneteket azáltal, aki szeretett titeket. {SC 71.2}   

Krisztus emberi természetet öltött magára, így a szeretet kötelékével kapcsolta magához az emberiséget. Olyan kötelék ez, amelyet semmilyen erő nem képes elszakítani, kivéve a saját szabad választásunkat. Sátán minduntalan újabb és újabb csábításokkal áll majd elő, hogy rábírjon minket e kötelék elszakítására, hogy a Krisztustól való eltávolodást válasszuk. Itt kell nagyon figyelnünk, vigyáznunk és imádkoznunk, hogy semmi ne bírjon rá bennünket arra, hogy más urat válasszunk – mindvégig megmarad ugyanis a szabadságunk, hogy ezt tegyük. De mi függesszük tekintetünket Krisztusra, Ő megőriz minket. Ha szüntelenül Őreá nézünk, biztonságban vagyunk. Senki sem ragadhat ki bennünket a kezéből. Ha állandóan Őt szemléljük, akkor „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől” (II. Kor. 3:18). {SC 72.1}   

Az első tanítványok is így lettek hasonlóvá szeretett Megváltójukhoz. Amikor szavait hallották, érezték, hogy szükségük van rá. Keresték, megtalálták és követték Őt. Együtt voltak vele a házban, az asztalnál, a titkos ima helyén, a mezőn. Együtt voltak vele, mint tanulók a tanítójukkal, naponta befogadva a szent igazság leckéit, amelyek ajkairól hangzottak. Figyeltek rá, mint szolgák az urukra, hogy megtudják elvégzendő kötelességeiket. Ezek a tanítványok „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak (Jak. 5:17). Ugyanazokat a csatákat kellett megharcolniuk a bűnnel. Ugyanarra a kegyelemre volt szükségük, hogy szent életet élhessenek. {SC 72.2}   

Még János, a szeretett tanítvány – aki később oly hűen tükrözte vissza a Megváltó jellemét – sem volt természettől fogva szeretetreméltó. Nemcsak magabiztos volt és becsvágyó, hanem még indulatos és visszavágásra kész is, ha megsértették. Amint megnyilatkozott azonban előtte Jézus egyedülálló isteni jelleme, ennek fényében meglátta a maga tökéletlenségeit, megalázta magát e szembesülés hatására. Csodálattal és szeretettel töltötte be lelkét az az erő és türelem, hatalom és gyengédség, fenség és szelídség, amit Isten Fia mindennapi életében szemlélt. Szíve nap mint nap jobban vonzódott és kötődött Krisztushoz, míg végül – iránta való szeretetében – egészen szem elől tévesztette a saját énjét. Haragtartó, becsvágyó természetét alárendelte Krisztus átalakító hatalmának. A Szentlélek újjáteremtő befolyása megújította szívét. Krisztus szeretetének hatalma véghezvitte jelleme átformálását. Ez a biztos eredménye a Jézussal való szövetségi egyesülésnek minden esetben. Ha Krisztus lakozik egy ember szívében, akkor ennek hatására teljességgel átalakul a természete. Krisztus Lelke, szeretete meglágyítja a szívet, engedelmességre készteti a lelket, és felfelé – Isten és a menny felé – irányítja a gondolatokat és a vágyakat. {SC 73.1}   

Miután Krisztus felment a mennybe, követőiben ott maradt jelenlétének érzete. Szeretettel és világossággal teljes, személyes jelenlét volt ez. Jézus, a Megváltó – aki együtt járt, beszélgetett és imádkozott velük, aki oly gyakran öntött reményt és vigasztalást szívükbe – felvitetett tőlük a mennybe, a béke üzenetével ajkán, amely ott visszhangzott még fülükben, azután is, hogy körbefogta Őt az angyalseregek felhője: „Ímé, én tiveletek vagyok a világ végezetéig.” (Mt. 28:20) Jézus az Ő földi, emberi alakjában ment fel a mennybe. Tanítványai tudták, hogy úgy áll Isten trónja előtt, mint barátjuk és Megváltójuk, aki változatlan együttérzéssel viseltetik irántuk, aki továbbra is egynek tekinti és érzi magát a szenvedő emberiséggel. Tudták, hogy saját kiontott drága vérének az érdemére hivatkozik Isten előtt, megsebzett kezei és lábai bizonyságára. Így emlékeztet az árra, amelyet fizetett megváltásukért. Tudták, hogy azért ment fel a mennybe, hogy helyet készítsen nékik, és vissza fog térni, hogy magához vegye őket. {SC 73.2}   

Amikor Jézus mennybemenetele után újból találkoztak egymással, forrón vágyakoztak arra, hogy kéréseiket Jézus nevében tárják az Atya elé. Ünnepélyes tisztelettel hajtottak fejet és imádságukban elismételték a biztos ígéretet: „Akármit kértek az Atyától az én nevemben, én megadom néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az én nevemben, kérjétek és megkapjátok, hogy örömetek teljes legyen.” (Jn. 16:23–24) Mind feljebb és feljebb emelték hitük karját e hatalmas érvre támaszkodva: „Krisztus az, aki meghalt, sőt fel is támadott, aki Isten jobbján van, és aki esedezik is érettünk.” (Rm. 8:34) És a pünkösd napja elhozta nekik a Vigasztaló jelenlétét, akiről Krisztus ezt mondta: Ő „bennetek marad”, továbbá: „Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem fog eljönni hozzátok, de ha elmegyek, elküldöm Őt hozzátok.” (Jn. 14:17; 16:7) Ettől kezdve Krisztus állandóan övéi szívében lakozott a Lélek által. Követői most még szorosabb egységbe kerültek vele, mint amikor személyesen közöttük volt. A bennük lakozó Krisztus világossága, szeretete és hatalma áradt ki belőlük, úgyhogy akik látták őket, „csodálkoztak”, és „meg is ismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Ap. csel. 4:13). {SC 74.1}   

Krisztus ma is az akar lenni követői számára, ami egykor volt tanítványainak. Ezt mondta utolsó imádságában, amikor még csak egy kicsiny tanítványi csoport vette körül: „Nem csupán őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” (Jn. 17:20) {SC 75.1}   

Jézus imádkozott értünk. Azt kérte az Atyától, hogy egyek lehessünk vele úgy, mint ahogy Ő egy az Atyával. Micsoda egység ez! Az Üdvözítő ezt mondta önmagáról: „A Fiú semmit sem cselekedhet magától”, „az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi ezeket a dolgokat” (Jn. 5:19; 14:10). Hasonlóképpen ha Krisztus a szívünkben lakozik, akkor Ő munkálja bennünk „mind az akarást, mind a véghezvitelt az ő kegyelméből” (Fil. 2:13). Ekkor mi is azokat cselekedjük majd, amelyeket Ő cselekedett, és ugyanaz a lelkület árad majd belőlünk, mint őbelőle. Így – szeretve Őt és benne lakozva – „növekszünk mindenestől fogva abban, aki a fej, a Krisztusban” (Ef. 4:15). {SC 75.2}